Soha nem gondolkoztam a jövőn túl sokat. Néhány kivételtől eltekintve örültem mindennek, ami éppen történik, ahogy történik, amikor történik- szerettem felkelni otthon, a tenger morajára, szerettem felkelni a vízalatti szobámban a Roxfortban, és örültem annak, ami jutott. Persze, ez a pozitív hozzáállás takar valami sötétebbet: féltem a jövőtől, féltem kérdezni, és féltem belegondolni, hogy hogyan alakul a háború. Tudtam, hogy anyám auror, és tudtam, hogy a halálfalók biztos megkörnyékezték már legalább párszor a családomat, és azóta sem tudom biztosan, hogy mit válaszoltunk nekik. Nem merek rákérdezni azóta sem, mert túlzottan félek a választól. Félek a jövőtől.
Varázslósakk, kviddics, csokibékakártyák, mesék, lovagok, titokzatos varázslatok, kalandok töltötték be a gondolataimat mindig, soha nem foglalkoztam a problémákkal, soha nem érdekeltek a következmények. Makacsul utasítottam vissza a politikai beszélgetéseket a Roxfortban, ez volt az egyetlen téma, amiről sem apámmal, sem anyámmal nem akartam beszélni, és igyekeztem mindig visszamenekülni valami kényelmesebb területre. Még azokat a nedves álmokat és a szexet is szívesebben vitattam meg velük, és még az sem volt annyira kellemetlen, amikor rám nyitottak, mint az, amikor szerettek volna a jövőmről beszélni. Nagymama különösen sokat szeretett beszélni a jövőmről, mindig kihangsúlyozva a házasság fontosságát, illetve a jó karriert.
Azokon a ritka napokon, amikor a jövőmön gondolkoztam, mindig azt láttam, hogy ez eldőlt már: tovább viszem a családi vállalkozást, elveszem feleségül Anathemát, akivel lesz két (vagy öt, ha az ő verzióját nézzük) gyerekünk, a politikát meg elkerüljük, és boldogan, harmonikusan élünk- mi nem külön szobában, mint anya és apa, akik valami eltérő munkarend miatti egyszerűség kedvére hivatkoztak. Mióta érdekel a szex, vonzalmat éreztem Anathema felé, és még ha úgy is éreztem, hogy nem vagyok túl jó benne, szívesen megpróbáltam volna ezt a háztervezősdit is, úgyhogy ez annyira nem tűnt ijesztőnek. Addig meg vannak éveim arra, hogy kviddicsezzek, szórakozzak, sakkozzak, éljem az életem.
A legtöbb barátom szerint kedves, jószándékú vagyok, a tanáraim pedig okosnak tartanak. Magabiztos vagyok, nincsenek kétségeim a saját képességeimben, és mindent meg szoktam tenni érte, hogy elérjem, amit el akarok érni. Sokan nem értik, miért kerültem a Mardekárba, de aki ismer, tudja, hogy mindig elérem, amit akarok: amikor meg akartam nyerni egy varázslósakk versenyt, előtte egy hónapig napi hat-nyolc órát tanultam a könyvekből, amiket megvettek nekem, átnéztem őket újra és újra. Amikor kitaláltam, hogy érdekel a Nottok sakkhoz kapcsolódó mágiája, bármilyen kellemetlen is volt, végigjártam az összes könyvtárat, hogy elolvashassak mindent. És amikor kviddicsezni akartam, előtte nyáron napi harmincszor futottam körbe a kúriát, és időjárástól függetlenül seprűn voltam. Soha nem kételkedek benne, hogy ha tényleg nagyon akarok valamit, az az enyém lesz.
Valószínű csak azért tanultam párbajozni, mert vonzottak a lovagi történetek, a családunk nagy hősei, a férfi, aki sárkányháton lovagolt, a nő, aki öt vámpírral végzett, mielőtt a túlerő legyűrte, a nagyapám, aki nagymama szerint a családunk egyik legtehetségesebb varázslója volt. Ugyanakkor soha nem voltam annyira jó- emlékszem az egyetlen alkalomra, amikor egy veszekedést követően pálcát rántottunk egymásra egy griffendéles fiúval, és még ha nem is használtam semmi durva átkot rajta, annyira furcsa volt, hogy miattam sír, hogy felkísértem a gyengélkedőre. Még állatokat sem eszek, egyszerűen rossz érzés másokat bántani. Nem akarom az egész háborút, nem akarom ezt az egész baromságot egy családnév miatt, hogy megvédhessük a kötődésünket egy faszfejhez, aki azt gondolta, hogy kurva nagy hatalma van, mert volt egy sárkánya, amivel halálra égettette az ellenségeit. Akit ez az egész tölt el a hatalom érzésével, kurva gyenge lehet legbelül, és amikor végül lekapták a sárkánya hátáról, a mágiatörténelem tankönyv szerint a földön bőgve, könyörögve halt meg. Undorít a gondolat, hogy valaki ezért megkínozná az olyanokat, mint Adore.
Hideg, szorító érzést érzek belül, mióta anya meghalt; azt hiszem, nem volt túl közeli viszonyom vele, és nem szerettem, hogy aurorként veszélynek teszi ki magát, most viszont bűntudatom van amiatt, hogy nem támogattam, és miután Tess is egyre jobban elfordult tőle, hagytam, hogy elszigetelődjön, egyedül legyen velünk is. Úgy érzem, ő csak azt akarta, amit én, de nem gondolta, hogy tétlenül is meg lehet szerezni: a halálfalókat meg kell ehhez állítani. Végül is, ők azok, akik megjelölik az ellenségeik házát, miután lemészárolták a családjaikat, ők tüntették el a tanárunkat, ők kezdték ezt az egészet. Ők ölték meg anyát is; Anathema családja ölte meg anyát, és amikor Anathema útba került, őt is megátkozták.
Utálom azt az érzést, ahogy a számomra fontos emberek néznek rám mostanában. Apám helytelenítő, elítélő arccal néz rám, amiért elmentem néhány olyan buliba nyáron, nem sokkal anya halála után, amibe korábban még Tess sem ment el. Meg akartam ismerni azokat az embereket, akiket annyira le kell nézni, és akik ott éltek mellettem, de nem is beszéltünk hozzájuk. Utálom, ahogy akkor néz rám, ha Adoreral vagyok, vagy ha hozzá megyek. Utálom, hogy a húgom, aki mindig támogató volt, aki mindenben mellettem állt, aki úgy éreztem, hogy mindig felnéz rám és megbízik bennem, hirtelen lebaszott, amiért szerinte szemét vagyok Anathemával. És utálom, hogy a lány, aki a legjobb barátom, a második húgom, majd vágyaim tárgya lett, a lány, akit júniusban még megcsókoltam abban a sövénylabirintusban, akit randira akartam hívni, akivel együtt akartam lenni, nem ért már meg. Nem érti meg az összezavarodottságom, amit anyám halála okozott, amiért távolságot tartottam tőle, még ha nem is ő, hanem a családja felelős az egészért, és nem tudom, hogy elfogadta-e a bocsánatkérésemet. Úgy érzem, hogy ő is elítél, amiért Adoreral vagyok. Nagyon fáj a vele töltött idő azt követően, hogy másfél évtizedet éltünk le együtt, nőttünk fel együtt.
Most, hogy nagykorú lettem, nem tudom, hogy mit akarok. Két év Roxfort, és döntenem kell- megpróbálhatok hivatalos kviddicsező lenni, megpróbálhatok mégis belépni a családi vállalkozásba, vagy megpróbálhatok felfejlődni, és beállhatok én is aurornak. Utálnék bántani bárkit, de talán ez az egyetlen megoldás- Tess és apa szerint, sőt, Anathema szerint sem jobbak a halálfalóknál, de soha nem hallottam olyat, hogy az aurorok ok nélkül bántottak volna bárkit. Ami Adoret illeti, nem tudom, hogy vele mit akarok. szeretem a harapásait, szeretem a teste vonalát, a combja ízét, szeretem megcsókolni a combjai között. Szeretem a forró érzést, ahogy belé hatolok, ahogy Teddynek hív, ahogy hangosan nyög és rondán beszél, szeretem én is a nevét mondogatni, ahogy elélvezek benne. Szeretek vele helyekre menni, szeretem hallgatni, ahogy beszél, ahogy szid másokat, szeretem a tiszteletlenségét, a vicceit. De hogy szeretem-e? Olyan ijesztő kérdés. Az biztos, hogy nem vehetném el, és ő sem akarná ezt. Nem tudom, hogy ennek hol lenne a vége.

Ezernél is több év, Nottok százai, ezrei állnak mögöttem. Mindig úgy éreztem, hogy tisztelni, szeretni és becsülni kell őket, mert nekik köszönhetjük, hogy most úgy élhetünk, ahogy: nem kell félnünk a pénz hiányától, a szegénységtől, attól, hogy bárki bántana minket, nekik köszönhetjük a megbecsülésünket. Úgy gondoltam, hogy nekem is olyan tökéletesnek kell lennem, mint az őseinknek. Néhány valóban tökéletes volt, vagy mindent megtett érte, hogy az legyen, és tényleg büszke lehetnék rá. Más nagy nevek, mint a sárkányos fickó, egyszerűen csak arrogáns gecik voltak, akik azt hitték, hogy azért, mert nagy hatalmuk van, bármit megtehetnek a világon, mert a világ csak azért létezik, hogy az ostoba felsőbbrendűségi komplexusukat kiéljék.
Nem akarom megtagadni a családot, de tényleg semmissé tenne mindent, ha elvennék valakit, akinek muglik is vannak a rokonai között, és a közös gyerekeink viselnék a Nott nevet? Tényleg nem lennénk akkor már gazdag, tiszteletreméltó család, ha valakit ezen az önjelölt nemességen kívülről választanánk, és tényleg azért kell embereknek meghalnia, hogy a Yaxleyk, Averyk és Traversek továbbra is egymás között tervezzék meg egy kis sakktáblán a menyegzőket? Talán már együtt lennék Anathemával, és minden máshogy alakul, ha nem éreztetik ennyire egyértelműen ezt az egészet. És persze, lehet, hogy velem van a baj, és csak hagynom kellett volna, hogy elrendezzék nekünk az egészet, mert jó eséllyel boldogok lennénk együtt. Vagy lettünk volna. Már nem tudom, hogy mit gondoljak erről, mi a helyes.
Nem tartjuk a kapcsolatot a Goyleokkal, anya családjával. Anya azt mondta, hogy rosszindulatú, buta, kicsinyes idióták, akikkel képtelenség bármiről beszélgetést folytatni, és akik rémálommá tették azokat az időket, amikor velük élt, megváltás volt számára az eljegyzés apámmal. Személyes tapasztalataim nagyjából alátámasztják ezt. Kicsit hasonlóan állok három unokatestvéremhez: nincs bennünk sok közös Vitával és Finnickkel, Roman pedig egy kis kiállhatatlan, arrogáns köcsög, aki szerencsére azóta nem tolja át hozzánk a képét „játszani,” hogy néhány undorító, Anathemára tett megjegyzése után felkaptam, és bedobtam a medencébe.
Mindenki tart Cordelia nagyitól, a család fejétől. Bármilyen szépen öltözök ki, mindig van benne valami kivetnivaló, még ha kicsi is, ahogy azzal is, ahogy fogom a teás csészét vagy beszélek, a terveimmel, határozatlanságommal pedig főleg. Valószínű azt akarja, hogy biztosan tudjam, mit akarok tenni, kivel akarom leélni az életemet, hol akarok élni. Tudom, hogy jót akar, de nem tudom, hogy hogyan lehetne egy életre előre megtervezni tizenhét év után mindent.
Szinte soha nem beszélgettem hosszan anyával. Elfogadó próbált lenni, a „jó szülő,” aki mindent enged, sőt, bátorított rá, hogy szegjek meg bizonyos szabályokat. Életem egyik legbizarrabb beszélgetése volt vele az, amikor a szexről beszélgettünk, a fogalmak, amiket használt, és szinte rögtön eldöntöttem, hogy soha többet nem keresem ezzel. Nagyon átlagos volt minden közöttünk, mondhatjuk, hogy nagyon laza, és most rosszul érzem magam, amiért nem lehettem vele többet, és nem figyeltem rá jobban.
Talán én és Tess vagyunk az egyetlen olyan testvérpár, akik nem ikrek, egyikük sem bukott meg, mégis egy évfolyamra járnak. Furcsa, hogy mennyire kicsi korkülönbség van közöttem és a húgom között, aki ugyan így is sok dologban felnézett rám, de gyorsan más irányba indult, mint én. Én voltam az eminens, a jó fiú, ő volt a család lázadója, akire nagymama már szavakat sem vesztegetett. Ettől függetlenül mindig tartottuk az őszinteséget, méltón a Katica Lovagrend tagjaihoz, még azt is megtudtam tőle, hogy melyik fiúval csókolózott tavaly, és nem emlékszem rá, hogy valaha beárult volna bármivel. Az elmúlt évekig inkább anyával volt jóban, de a változás, és hogy ő is apa figyelmére törekedett, furcsa érzéseket hagyott bennem, anya halála pedig egyértelműen sokat rontott a kapcsolatunkon. Azt hiszem, nem kedveli azt sem, hogy Adoreral vagyok, legalábbis szinte biztos vagyok benne, hogy nem kedvelik egymást.
Mindig felnéztem apára, tiszteltem apát, megbíztam benne. Most is megbízok, most is szeretem, hálás vagyok neki érte, hogy megteremtette az otthonunkat, és szeretném büszkévé tenni. Mégis úgy érzem, hogy nem a megfelelő helyen keresi a felelőseit anya halálának, ami őt talán nem is rázta meg annyira, mint kellett volna, és nem tetszik, ahogy Adorera néz azután, hogy neki is voltak kalandjai.

18+

Ahogy Adore combjai a fejemre szorulnak, a teste pedig hangos nyögések közepette görcsbe rándul, eszembe jut, hogy ugyan bezártam az ajtót, de a szobát nem némítottam le. Kicsit elvörösödök, ahogy a lány még egyszer megvonaglik, nyomok még egy csókot a puha, nedves bőrre, azután felmászok mellé az ágyamba, és magunkra húzom a takarót. Magamhoz ölelem a forró testet, és hallgatom a nyár tücskeinek dalát beszűrődni a nyitott erkélyajtón. Ahogy a combjai körülölelnek, úgy érzem, hogy igazán élek. Ő gyorsan el is alszik, de én nem tudom követni.
Talán néhány perc, talán egy óra álmatlan fekvés után kihámozom magam Adore lábai közül. A nyári fülledt forróság különösen fojtogat, úgyhogy csendben kimegyek az erkélyre, kiveszek egy szálat az ablakpárkány alá rejtett cigaretták közül, és meggyújtom az egyiket a mugli fémöngyújtóval. Alig egy hónapja szívtam el életemben az első szálat, azon az éjszakán, amikor elveszítettem a szüzességem. A korlátra dőlök, és a tenger felé nézek, ahol a távolban már látszanak a villámok. Úgy tűnik, mintha messze lenne, de tapasztalatból tudom, hogy egy óra múlva hatalmas vihar lesz.
Felnézek anya szobájára, melynek egyik sötét ablaka üres ásít vissza rám. Azt hiszem, ő lenne most az egyetlen, aki támogatná ezt a párkapcsolatot, és nem reménykedne benne annyira, hogy csak a szexről szól, hogy gyorsan vége lesz, mint mások. Letaglóz a hiánya- ő ilyenkor mindig ébren volt, egész nyáron égett egy lámpa a szobájában, mert olvasott valamit. Talán nyomozott, talán annak az ügynek a részleteit próbálta megfejteni, talán Averyéket próbálta elkapni akkor is már. Azt hiszem, hogy soha nem tudom meg. Beszöktem egyszer Adore bátorítására, de a munkapapírjai eltűntek, és nem tudom, hogy apa hová vihette. Ez a ház hatalmas. Jéghideg az érzés, hogy talán soha nem tudom meg, miért kellett meghalnia.
Összerándulok, ahogy meghallom a szomszéd erkélyajtó nyikorgását, azután átnézve látom, hogy sötét van, csak a szél mozgatta meg azt. Tény, hogy hihetetlenül figyelmetlen vagyok, ez a ma éjjel nem az első alkalom volt, és biztosan megkapom holnap érte a magamét apától. Még mindig ő vezeti a listát, öt alkalommal kapott rajta összesen azon, hogy játszok magammal, de Tess és anya is láttak legalább kétszer, sőt, egyszer Anathema is rám nyitotta az ajtót. Annak ellenére, hogy utána mindig szégyelltem magam, nem tettem semmit, most viszont nem érzem annyira zavarban magam. Három nap múlva tizenhét leszek, ez az élet része, Tess pedig egyáltalán nem az a konzervatív nebáncsvirág, akinek mostanában szereti mutatni magát. Jóval diszkrétebb, mint én, de szomszédos szobákban élünk.
Miközben elnyomom a cigit a korláton, és ledobom a sarokban álló fémkukába, elnézek a kis vár felé, ami birtokunk sarkán várt ránk egy reggel. Akkor minden egyszerűbb volt, miénk volt a világ, nem létezett politika, nem léteztek halálfalók, nem volt halál sem. Mi voltunk hárman a Katica Lovagrend lovagjai, Anathema pedig közülünk is a katicakirálynő lett. Még idén nyáron is töltöttünk hármasban időt a tróntermében, ahol ő szigorúan felség volt, és még tizenhat évesen is így szólítottam őt. Júliusban még biztos voltam benne, hogy pár év múlva a mi közös gyerekeink fognak játszani egyszer abban a várban, de Anathema nagyapja és családja talán örökre összetörték azt a jövőt. Az ő csókja is ízlett, félénkebb, óvatosabb és rövidebb volt, mint Adore ajkai, és ha eljutottunk volna az ágyig, a sóhajai, nyögései, sikolyai, mozdulatai is sokkal finomabbak lettek volna. Enyhe bűntudatom támad, ahogy a meztelen Anathemára gondolok, és megérzem, hogy hozzáérek a hideg korláthoz. Adore bent alszik.
Bemegyek, felkapok egy rövidnadrágot és egy pólót, magamhoz veszem a seprűmet, és az ajtót halkan becsukva lesietek a lépcsőn, ki a főbejáraton, ki a kertbe. Már hallom a távoli dörgések visszhangját, már hallom a hullámok egyre dühösebb moraját, ahogy a lábaim közé veszem a seprűt és felszállok, azután elindulok a ház körül. Queenside Castle egésze emlékek ezreit tartogatja, a mesebeli kastély volt számomra mindig, ahol élhetünk, aminek titkai soha nem fogynak el, de ahogy lenézek rá körberepülve azt, elfog a fájdalom, mert most már sebhelyet is jelent.
Alacsonyabbra szállok a ház körül átrepülve, benézek anyám sötét szobájába, mely örökre lakó nélkül marad, és érzem, hogy nedves lesz az arcom. A könnyet követi egy hideg esőcsepp, ami verni kezdi a hátamat, az arcomat, a hirtelen erősödő szél pedig kicsit közelebb nyom a ház falához. Ideje leszállni.
Ereszkedés közben bepillantok Anathemához, aki fény mellett alszik, egy távolban lesújtó villám pedig megvilágítja a függönyökön keresztül alvó arcát, amire vethetek egy pillantást, miközben landolok. Leteszem a seprűt, ledobom a ruháim, és meztelenül fejest ugrok a medencébe. Ahogy mélyen lebukok, megérintve a hideg medence hideg alját, elkezdek sírni. Úgy érzem, hogy ő is elveszett azon a végzetes napon. Vajon meg fog tudni bocsájtani nekem? Vajon én megbocsájtok neki? Tudom, hogy szóban megtettem, tudom, hogy nem az ő hibája, de mégis érzem azt a valamit. Többen is mondták, hogy mekkora ostobaság, hogy mennyire nem az ő hibája, hogy látta meghalni anyát, de akkor sem tudok túllépni ezen.
Felbukok a felszínre, veszek egy mély levegőt, és a korláthoz úszok, ahogy verni kezd az eső, ahogy megjön a vihar. Ahogy háttal nézek a háznak, hideg minden, és fázok. Nem tudom, hogy mit akarok, hogy hogyan akarom, hogy mit gondoljak. Bármennyire összevesztünk apával ma délután a dolgozószobájában, tudom, hogy igaza volt: a jövőt nem adják az ember kezébe, a jövő a tettek, döntések következménye. De nem tudom, hogy mit lépjek, és érzem, hogy kifutok az időmből. Az óra az utolsó másodperceket ketyegi.