Egy aranyvérű dinasztia „trónörököse”. Családja megingathatatlan lojalitással viseltetik Voldemort és csatlósai iránt, öccsét bele is dobták a jóba, hadd biztosítsa a család pozícióját. Sirius szó szerint megszökött a rá kényszerített akarat elől. Arisztokratikus, vérmániás apja kitagadta, kiégették a családfát ábrázoló kárpitról is, anya neurotikus, mániás depressziós háziasszony, aki sem a háztartáshoz, sem a gyerekneveléshez nem konyít. Öccse jellemét sosem ismerte ki teljesen, nem tudja, hogy gyenge vagy ostoba, esetleg ezeknek még kevésbé pozitív keveréke. Már nem tekinti őket a családjának. Potterék a családja. És Potteréket őszintén, tisztán és önzetlenül szereti.

Két hete ugyanazt álmodta. Első képkockától az utolsóig. Konzekvensen. Az utolsó lassú, világot zsugorító pislogás után, amely ólomnehézséggel húzta magát az átbukás gravitációja felé, zökkenést érzett elméjének hátra szorult régióiban, és megszokottan kémlelte a hirtelen fantom részecskékből, emlékfoszlányokból és agykéregbe égetett képekből felépülő szobájának pontos mását. Ő festett másként, ez a gondolat erőtlenül villant fel, majd hirtelenjében elfelejtette, hogy a valóság precízen szerkesztett másolatában botorkál, már tudta hol van, hogyan került oda, és mit csinál.

Pakolt.

Zilált hajtincseit bosszúsan söpörte ki minduntalan homlokából, tekintetét időnként kósza szálak zavarták meg, pedig éppen valami nagyon fontosat, az egész életét meghatározó dolgot művelt. Pakolt. Iskolai talárját, Sipornak köszönhetően tiszta, hajtott zoknijait, néhány inget és nadrágot vágott rémült dühvel utazóládájába, annyira megfeledkezett önmagáról, hogy az asztal szélén heverő pálcáját sem vette észre. Természetesen ezt nem is bánta, volt az egész mozdulatsorban, a dacban és haragban valami teátrális, ami sokkal jobban illeszkedett hozzá, mint valaha gondolta volna. Egy pillanatra beledermedt a mozdulatba, baljával görcsösen rászorított egy ártalmatlan kötött pulóverre, és mielőtt megálljt parancsolhatott volna magának, egy forró könnycsepp végigsiklott az arcán – nemesen, gyönyörűen, az anyja imádta volna -, majd csuklójának gyertyafényben sápadtan derengő bőrére hullott. Ennél drámaibbat nem is kívánhatott volna. Elérte az olcsó ponyvák tetőpontját.
Regulus az ajtóban állt, már nem tudta, mikor vette észre, vagy észre vette-e egyáltalán, hogy egy percet, napot, esetleg az örökkévalóságot töltötte-e a az ajtófélfa jótékony takarásában, de Sirius váratlan indulattal vágott hozzá egy élére vasalt, fekete nadrágot. Farmernadrágot. Londonban vette. Az emlék valóságosan – már amennyire az ember életének megszilárdult lenyomatai valóságosak lehetnek egy idegdúcok és agysejtek határolta territóriumban – rajzolódott ki előtte, Londonban vette, egy mugli ruhaboltban, az apja felpofozta, amikor megtudta, merre járt. Érezte a pofon helyét, kivöröslött, kissé megdagadt és égett. Regulus tapintatosan másfelé nézett. Szinte bocsánatkérően. Vacsoránál egy szót sem szólt; amikor az apja megalázta Siriust, akkor is hallgatott; amikor Sirius két öklével az asztalra csapva bejelentette, hogy elmegy, akkor is némán ült. Nem volt mit mondania. Most se beszélt. Egész életében gyáva, szótlan kis patkány volt, nyilván hallgatott.
Sirius rendületlenül pakolt tovább, néhány kacat, amit a családjától kapott – mert gyűlölte a vérvonalát, mégis szüksége volt valamire, ami emlékezteti erre a gyűlöletre -, Tekergőktől begyűjtött levelek és pár összelopkodott, Londonban beszerzett dísztárgy is a kupac ruha tetejére került. Hüppögő, féreg-szerű hang ütötte meg a fülét. Egy fényképet, amelyen Regulus-szal állt, némi távolságtartással, öccse arisztokratikus méltóságát gunyoros utánozva, némi szarkazmus mellékízével a földhöz vágta, szétnyílt a keret, összetört az üveg. A göcsörtös nyögdécselés felerősödött. Regulus sírt. Visszavonhatatlanul megtört kettejük elválásának felismerése közben. Többé nem lesznek. Többé nem lesz Sirius és Regulus, nem lesz a csendes utálat sem, amely valamiképpen egymáshoz láncolta őket. Sirius önként lerázta magáról ennek a börtönnek a rácsait-láncait.
Kifelé menet majdnem fellökte, a bagoly ketrece súrolta Regulus vállát, akit a zokogás ocsmány hullámai gyötörtek. Kimondatlanul arra kérte, ne menjen el. Sirius ládája kitartóan kopogott a lépcsőkön, lebegtethette volna, de nem akarta, nem, kicsit sem, azt kívánta, tudják meg a falak, a padlódeszkák, a rontások és védőbűbájok, amelyek a házba itták magukat, hogy Ő, Sirius Black elmegy, hogy lemond minderről, nem tart igényt az ébenfa bútorokra, sem a porcelánokra. Azt akarta, tudják a portrék, elhunyt felmenői, mennyire megvet mindent, amibe beleszületett, amihez köze volt tizenhat éven keresztül.
Regulus utána kiáltott. Maradjon. Sirius hajthatatlan volt, és elment.
Persze valahol a tudatalattijára halmozódott agyszeletekben ott volt a valódi emlék is, amely kísértetiesen hasonlított erre a jelenetre, csak éppen Regulus nem volt benne, és nem kérte, hogy maradjon, mert végig odalent vacsorázott és hallgatott. Siriust nem tartóztatta fel senki.