Hideg van. Szinte dermesztően hideg, és ezt csak akkor érzem igazán, mikor az Akasztott herceg kocsma ajtaján kilépve, ujjaim azonnal elgémberednek. Hosszú percekig kutatok a táskámban a kesztyűim után, persze nem nyújtanak teljes védelmet, de őszintén? Jobb a semminél. Remusra nézek, fogalmam sincs, belőle milyen érzéseket vált ki a szeles, jegesmedvéknek való időjárás, de hát tél van, december közepe, joggal kérdezhetnéd, mit reklamálok én?!
Ha jobban belegondolok, hálátlanul viselkedem. Hiszen mióta akarom már meghívni Remust egy tábla csokira, és szegény igazán nem tehet arról, hogy mindenféle ürüggyel be kellett lógnom az imént elhagyott kocsma női mosdójába. (Ahol majd' tíz percig tartottam a csupasz kezeimet a forró víz alá.)

- Szerintem menjünk tovább egyenesen, és be az első mellékutcán! Ott van egy csokibolt, ahol a tulajdonos tavaly karácsonykor több tálcányi bizsergő likőrös bonbont készített - javaslom, igyekezve túlharsogni a fülembe ordító, jeges szelet. Az anyák tényleg tudnak valamit. Az enyém például indulás előtt utánam kiabált a nappaliból, vegyél sapkát Lily!, de én tettem rá. Hát, itt az eredmény. (Mondjuk, ezt csak azután mondta, hogy megkért, ha látok London varázsló részében bármilyen különleges édességet, mindenképp hozzak belőle.)
- Megf--fagyok. Te hogy bírod ezt?

Hiába töltött bent legalább tíz percet, amikor a hatszor körbetekert sálam fölött kikukkantva észreveszem az ismerős vörös hajzuhatagot, mégis úgy érzem, hogy túl korán jött. Még csak nem is sikerült kitalálnom, hogy hogyan mondom meg neki, hogy bizony én foglalt vagyok, és nem biztos, hogy ez a megfelelő időzítés, hogy végre randevúra hívjon, de hát most is csak úgy reagálok, mint eddig bármikor, ha felbukkant vagy megszólalt - mert ki merne vele ellenkezni egyálalán? - némán bólogatok, és megengedek egy vérszegény mosolyt, amiből egyébként úgysem látszik semmi. Aztán figyelem, ahogy a jeges széllel küszködik, és még ez sem tudja a kedvét szegni. Igaz, nekem sem, és ezért érzem, hogy valami különösen jó kompániát találtam magamnak. Vagyis esetünkben a kompánia talált rám. James már rég feladta volna a harcot, a többiek elszántsága is elég kérdéses, de Lily Evans valahogy megtörhetetlen. Érzem, ahogy a csoki gondolatára a jóleső melegség elönti minden porcikámat, és valahogy most fölöslegesnek érzem azt a sapkát a fejem tetején, így mielőtt még elindulnék a vörös nyomában a kitervelt úton, lekapom a fejemről, és gondosan az övére húzom.
- Nekem nem kell kétszer mondani, tudod, de ha te itt halálra fagysz, ki fog majd elvezetni engem abba a boltba? - egy gazellaugrással előtte termek, és elállom ezzel az útját, de csak azért, hogy kellőképpen megigazítsam a fején az elnyűtt, kötött holmit. Csak most hatol szinte a koponyámig a hideg, hiába a tarkómat takaró, hosszan lenőtt fürtök, és hiába minden melegség, amit egyébként úgy alapból magamban hordozok. Imádom a telet, de ez valmai más. Valami kegyetlen és alattomos fajta.
- Csak te tartod bennem a lelket, Lily Evans, meg az a bizsergő likőrős bonbon – vallom be, és teszek egy lépést menetirányba, de amikor a szél minden addiginál erősebben támad, felkapva az egyik szemétkosarat az út széléről, ami egyenesen a lábunk előtt landol, újfent megtorpanok.   

Valójában arra számítok, hogy ennyi, közösen leszolgált prefektuskodás után is némiképp kínos lesz Remusszal együtt sétálni, hiszen - mint arról James is igyekezett a nyári leveleiben meggyőzni - Lupin nem egy szószátyár típus. Ezért örömmel veszem észre a felém tett kedves, laza gesztusait, ahogyan a sapkáját a fejemre húzza még meg is hökkenek egy percre, de csak hogy azután széles vigyorral, feltartott hüvelykujjal hálálkodjak a lovagiasságért.

Amint folytatjuk az utunkat, és azon kezdek töprengeni, merre érhetnénk el leggyorsabban a megnevezett boltot, rájövök, mi ez az egész. Biztonságban érzem magam Remus mellett. Mintha egész lényéből, egész természetéből áradna valami megfoghatatlan, édes nyugalom, és őszintén megértem Megan Morhange-t, hogy rákapott ennek az ízére. Szerencsés lány, az biztos.
- Te még emlékszel, mikor hoppanáltunk az Északi-sarkra? - kérdem, arcomra ezúttal már biztosan rá fog fagyni a mosoly, ezért inkább mélyen a szemembe húzom Lupin sapkáját. Megpróbálom begyűrni alá a hajamat is, de menthetetlen, vörös csápokat eregető víziszörnnyé változtam a mai napra, nincs mit tenni.

Szégyenszemre még fel is sikoltok, mikor a szél által megtáncoltatott szemétkosár hirtelen előttünk landol. Rossz előérzetem van. Vagy csak kezdek menthetetlenül paranoiás, pipogya bolonddá válni, aki halálra rémül egy váratlan meglepetéstől. A biztonság kedvéért inkább kikerülöm, és megragadom Remus kabátujját, hogy magam után húzzam, ha esetleg másfelé indulna.
- Újratervezés! Menjünk inkább be itt, rögtön balra, abban a szűk utcában biztos nem ilyen szeles a hangulat! - elindulok a mondott irányba, de még azért mosolyogva hátrafordulok. - Köszi a sapkát, de mi lesz velem, ha lefagyott fejjel adlak vissza Morhange-nak?

- Nem sok jót jósolok neked. Megan Morhange elég bosszúálló típus. És a piaci értékem is elég magas. Legalábbis ő valamiért ezt hiszi – halkan felnevetek, de aztán meg is bánom, amikor egyetlen erős fuvallat az arcomra fagyasztja a vigyort, hirtelen tényleg hiányozni kezd az a sapka, de semmi pénzért nem kérném vissza, ahhoz túl jól áll Lilynek.
Mindenféle ellenkezés nélkül hagyom, hogy megragadja a kabátujjamat, és máris vonszoljon maga után, mert egyébként sem tudom, hogy merre járunk, és lehet benne logika, hogy ott, ahová megyünk, némileg mérsékeltebbek a körülmények. Meg aztán nem is esik nehezemre rá hagyatkozni. A korábbi viszonylag semlegesnek mondható viszonyunk végérvényesen megváltozott, amikor egy rövid ideig mindketten Potterék vendégszeretetét élveztük. Kímélni akarta a szüleit, és ezért nem akart hazamenni, míg fel nem épült, és valami hasonló okom volt nekem is arra, hogy inkább Siriust, Jameset és a szüleit terheljem azokon a napokon, amikor teljesen kifordulok önmagamból, amikor szinte képtelen vagyok bárminek is örülni, amikor a végső elkeseredés és félelem annyira urrá lesz minden egyes porcikámon, amit képtelen lennék nélkülük elviselni, és amire gondtalan napjaimon egyáltalán nem szívesen gondolok, és most valamiért mégis ezt teszem. Nem is értem, miért érzem most hirtelen ezt a keserűséget, ami az egész bennsőmet megtölti lassan.
- Kösz szépen, Evans. Zseniális ötlet volt – morranok megmagyarázhatatlan hirtelenséggel jött, barátságtalan hangon, ahogy elérjük a sikátor bejáratát. Magam sem tudtam, hogy ilyen depresszív leszek a sikátoroktól. Igaz, önszántamból nem is járok ilyen szűk és feltűnően sötét helyeken.
Megtorpanok, szorongás lesz urrá az egész testemen, ahogy végignézek az egymáshoz túlságosan közel álló, toronymagas falakon, egészen addig, amíg a homályba nem veszik a vége. Esélyes, hogy csak akkor teszem be a lábamat, ha Lily erőszakkal bevonszol.  

Talán lehetnék kedvesebb, előzékenyebb is, de sajnos, semmi ilyen fellengzős dolog nem jut eszembe, míg Remust a szűk utcácska felé kormányzom. Csak arra vágyom, hogy a hideg, metsző szél ne kaparja ki a szememet, ne fagyassza rám a kabátot, és már szinte érzem a bizsergő bonbon ízét a számban. Előre örülök ennek az édes délutáni programnak, pedig még elég messze járunk az üzlettől, amit kiszemeltem.

Meghökkenve fordulok Lupin felé. Mi ez a hang, basszus?
- Fogd vissza magad, Csipkerózsika! Mindjárt ott vagyunk. Vagy félsz bejönni ide? - a csípős replika úgy szalad ki a számon, hogy szinte észre sem veszem, mit mondtam. Mi a franc ütött belém? Feszesebbre húzom a sálamat a nyakam körül, a sapkát pedig a homlokomra tolom, hátha így nagyobb biztonságban érezhetem magam.
Felpillantok, a házsor semmibe vesző tetejét keresve. Leheletem párafelhőket rajzol a ránk váró, szűkös utcában. Mi a franc folyik itt?!
- Gyere, siessünk! Lehet, hogy meghibbantam, de valami nagyon nincs itt rendben - magyarázok, miközben gyorsítok a lépteimen.

Valami különösen száraz, nevetésre emlékeztető hang gurgulázik fel a torkomból, még számomra is idegenül hat, ahogy a falak között még hosszan elvisszhangzik.
- Tudod, bármennyire is meredeknek hangzik, de a félelem bizony nagyon hasznos tud lenni néhanapján. Életeket menthet, vagy óvatosságra inthet, de gondolom ez a szó ismeretlen számodra – nem tudok parancsolni magamnak, hiába próbálok csak védekezni, akaratlanul is átcsap az egész a másik piszklásába, úgyogy inkább befogom a számat, és továbbra is aggodolmas, szorongó pillantásokat vetek a falak közé, mert érzem, minden egyes porcikámban, hogy Lilyt ennyivel nem lehet elintézni, és a következő lépés az lesz, hogy ott loholok a nyomában engedelmesen.
- Szóval rossz érzésed van? Akkor már ketten vagynk. Talán ez egy jel, hogy nem kéne sötét, végtelen sikátorokban kóricálnunk – utolsó energiámmal még lendületesen, hosszú karcsapásokkal gesztkulálok, aztán szép csendben leengedem a karaijamat – De persze, mi magasról teszünk a megérzésekre, igaz? - teszem fel csak úgy mellesleg, egyéként teljesen megadóan, és a következő pillanatban már szökkenő léptekkel loholok a lány után, amíg be nem érem.
El kell ismernem, igaza volt, itt a szél teljesen visszavult, csak a tetőszerkezetnél lehet hallani a süvítést, és még talán rövidítünk is. Nyelvemen van valami bocsánatkérés, de csak ízlelgetem a szavakat, képtelen vagyok hangosan is kimondani. De hát, hogy lenne képes az ember ilyesmivel foglalozni, amikor a lábujja már annyira le van fagyva, hogy sajog az egész, és a kipárolgó lehellete sűrű tejfelhőként gomolyog szemmagasságban és egyébként is az egész egy végtelennek tűnő menetnek nűnik, és valahogy nem látom azt az átkozott fényt a sikátor végén.
- Mikor ismered be végre, hogy eltévedtünk? - zsémbes hangomat alig ismerem fel, de így igaz, megint én vagyok, aki előbb kezd nyavalyogni.  

Néhány szó után megelégelem Remus vészmadárkodását, és még magamhoz képest is meglepő erővel vágok vissza.
- Ha félsz, nyugodtan menj vissza a süvítő szélbe, a főutcára! De nekem nincs kedvem megfagyni! - rázom le magamról a szavait, és ezzel remélhetőleg a késztetést is, hogy hallgassak rá, és visszaforduljak. Bár valóban felszínre bukik bennem a félelem, ezt nem akarom Lupin tudtára adni. Szeretném, ha úgy látná, kézben tartom a dolgokat, és nincs mitől félnie. A szavai mégis fájnak, és én is egyre-másra sértéseken gondolkodom. Fogalmam sincs, mi történt velünk.

- Nem tévedtünk el! - vágok vissza, miközben lekapom a sapkáját a fejemről, és visszafordulva a kezébe gyűröm. Nincs szükségem semmi ilyesmire. Még akkor sem, ha néhány perccel ezelőtt még szívesen fogadtam a gesztusát, most hidegnek, merevnek, ingerültnek érzem magam.
Amint lendületesen tovább haladok a házak közt, valami újra leszek figyelmes. Fejmagasságban jégvirágok szöknek az ablakokra, metsző, éles hideget sugározva, hogy már szinte a csontjaimban érzem. Mi lehet ez?
- Remus, siessünk! - szólok hátra a vállam felett, a hangom ezúttal remeg az idegességtől. - Menjünk be a legközelebbi boltba!
Oda talán nem követ minket ez a mérhetetlen, fagyos rettegés.

Tisztában vagyok azzal, hogy a teremtő azért adott szájat a nőknek, hogy beszéljenek, most mégis azt kívánom, bárcsak Lily Evans ezúttal csendben maradt volna. Csak bosszús tekintettel és fejcsóválással válaszolok a provokálásra, és mindennek ellenére azért ott ügetek a nyomában, de már egyre csüggedtebben. Amikor azonban megtorpan, rámordít, lekapja a fejéről a sapkámat és a kezembe gyömöszöli – ebben a sorrendben – akkor töri csak igazán apró darabokra a szívemet.
Olyan arccal nézek rá, mintha valami ezeréves barátságkarkötőt adott volna vissza, és nem pedig egy elnyűtt sapkát, amit már én is cikisnek tartok hordani, csak a jóanyám erőltette rám, mert szerinte még mindig szalonképes lehet egy tizenhét éves kamasz, aki a sosem látott, távoli unokatestvérei levettett cuccait hordja.
Amikor továbbra sem hagyja abba a parancsolgatást, és nem képes belátni, hogy bizony nekem volt igazam, egészen megtorpanok és makacsul gyúrom a zsebembe a sapkát, ahelyett, hogy feltenném a fejemre.
- Én inkább a saját megérzéseimre hagyatkoznék. Szerintem visszamegyek inkább. Majd ott tal... - bennem reked a szó, semmi kézzelfogható oka nincs annak, csak egyszerűen valami szorongató érzést észlelek a torkomban, mintha folytogatnának. Oda is kapok gépies mozdulattal, de nincs ott semmi. Semmi tapintható. De a hirtelen szárba szökkent jégvirágok az ablakokon valamiért most már nekem is baljós jelnek tűnnek, de az egészet az sötét folt tetézi, ami hirtelen átúszik a látómezőmön. Valahol hátul, a távolban, ahol a másik kijáratot sejtettük eddig. Hosszú, csuhás alak, a dermesztő hideg, a nyomorúság, mintha apránként most minden értelmet nyerne.
- Na neee, ez nem lehet igaz – méltatlankodva csattanok fel, mintha az lenne a legnagyobb problémám, hogy ez a lény közénk és a csoki közé merészelt állni. Hirtelen ragadom meg Lily vállát, és őt is rükvercre kényszerítem. - Mondd, hogy csak rosszul látok – suttogom most már fojtott hangon a fülébe.    
 

A vágy a bizsergető bonbon után jégszilánkká fagy, követve az ablakon szirmaikat bontogató jégvirágokat. Első látásra szépnek találom a jelenséget, kedvesnek, de borzongás rázza a gerincem, mert ez biztosan sokkal több, ez biztosan sokkal rosszabb. Halkan sóhajtok, belesűrítve ebbe a gesztusba minden lemondó makacsságomat, a reménytelen, erőszakos daccal együtt, amit ebben a pillanatban Remus felé irányítok. Már nem érdekel, miben egyeztünk meg, vagy mit jelentettünk annak idején egymás számára, néhány perccel ezelőtt. Minden ízem azért könyörög, bárcsak tényleg feladná, és tényleg visszafordulna.

Azután követem prefitársam pillantását, és szinte érzem, amint mindkét lábam a földbe gyökeredzik.
- Ez nem lehet! - fakadok ki, remélve, hogy a hang idevonz másokat, tapasztaltabb, idősebb mágiahasználókat, akik nagyobb magabiztossággal képesek egy erős patrónus megidézésére, mint Lupin vagy én. Ismét megragadom a fiú kabátujját, ez a mozdulat azonban most önkéntelen, segítségért kiáltó, tanácstalan. Legszívesebben átölelném, ahogy a fülembe suttog, miért, miért, miért nincs itt valaki, aki seggbe tudja rúgni az Azkaban őrzésére rendelt, nyilván messzire kóborolt dementorokat? Magamban némán gratulálok Minchumnak a zseniális rendeletéhez.

- Fussunk? - teszem fel a kérdést, hangomban hallhatóan rezonál a félelem, mert ugyan szégyen a futás, de mindenképpen hasznos az ilyen esetekben. Lopott pillantást vetek a csuklyás alak felé, és a félhomályban - szentséges egek! - még egy kámzsát látok kirajzolódni, és egy sötét, lélekre éhező üreget. Basszus! - Gyerünk már!
Nem érünk rá eldönteni, van-e szemernyi esélyünk a futással. Valahogy ki kell jutnunk a sikátorból, mielőtt elénk kerülnek!

Pár másodperccel ezelőtt még határozott szándékom volt, hogy faképnél hagyom, most azonban nem tudok elég hálás lenni, amiért Lily megragadja a kabátom ujját, éreztetve velem, hogy nem vagyok egyedül, és hogy milyen jó, hogy nem vagyok egyedül, különben már rég elájultam volna, hogy tudom is én, hogy reagálok krízis-helyzetben. Mindenesetre a tudat, hogy itt áll mellettem, akaratlanul is inspirál, hogy megőrizzem a lélekjelenlétemet, hogy a fogaskerekeimet beizzítsam ahelyett, hogy teljesen lefagynék, és tanácstalanul bámulnék kifelé a fejemből.
Aha, szóval nem csak én látom a dementorokat. Valahogy mégsem tudok ettől megnyugodni, csak próbálom lenyelni a torkomban megakadó gombócot de képtelen vagyok.
És akkor a lány felteszi a kérdést, amit már én is fel akartam, de valamiért elakadt a szavam, amikor a második sötét csuklya is feltűnt a látóterünkben. És pillanatokon keresztül csak megbabonáva nézem, ahogy egyre közelednek, mert ezek most már tényleg óhatatlanul is mozgásba lendültek, és egyértelmű jelét adják, hogy célpontjuk van.
Nem látnak, persze, hogy nem láthatnak, de hála Evans kiabálásának, most már tudják, hogy hol vagyunk. Megragadom a meleg kezet, görcsösen, funódnak ujjaim az ujjai közé, és már lódulok is meg abba az irányba, ahonnan jöttünk. Szerencsére nem kell különösebben rángatnom, ő is tudja, hogy elég jó okunk van azt tenni, amit teszünk, de hát azok a pici, apró lábak még csak versenybe se szállhatnak velem vagy a dementorokkal.
- Figyelj, most komolyan összeszeded magad, vagy vihetlek a nyakamban – mordulok rá lihegve. Nem akarok tovább zsémbelni és panaszkodni, főleg, hogy most már biztos vagyok benne, hogy a dementorok közelsége tehet arról, hogy ilyen csúnyán kóstolgatni kezdtük egymást. DE hát az élet nem egy kívánságműsor. Hátra sem fordulok már, csak úgy szólok hozzá megint. - Azért nem ártana elővenned a pálcádat, ebben a tempóban a nagyanyám is utolérne minket. Egyáltalán mit keresnek ezek itt?  

Futás közben sikerül kirántanom a pálcámat a kabátom zsebéből, koncentrálni kéne, jó emlékeket előbányászni, de képtelen vagyok az ilyesmire, miközben zihálva rohanok Remus után, még ha nem is túl gyorsan. Próbálok sietni, csipkedni magam, és nem is kell különösebben biztatnia, hiszen én is tudom, mi forog kockán, ha a dementorok utolérnek minket.
- Megpróbálok patrónust idézni, te ökör! - vágok vissza, mert nem esnek jól a szavai, na, akkor a nagymamája biztosan egy szuper csaj lehet, rakétameghajtású térdprotézissel. - Expecto patronum! - kiáltom, a pálcát a felénk suhanó alakokra szegezve, de a sűrű, ezüstös ködnél többet nem igazán tudok produkálni. Elborzadva fordulok irányba, és a botladozás helyett most már igyekszem minden erőmet a menekülésbe beleadni.
- Lehet, hogy bevásárolnak a családjuknak karácsonyra! - válaszolok lihegve, azt remélve, hogy az iróniából új erőre kapok, de semmilyen beszéd nem könnyíti meg a helyzetet.

Nem tudom kizárni a fejemből a gondolatot, hogy már rég árkon-bokron túl lennék, ha nem csüngene a nyakamon egy kolonc. És közben meg dühös vagyok magamra, amiért egyáltalán ilyeneken agyalok, ahelyett, hogy valami biztatót mondanék, ami inspirálja a lányt, vagy ami legalább segít neki ellazulni, találni valami kellemes emléket  valahol ott mélyen. Mert úgy néz ki, nem nagyon megy ez neki. De hát pont Lily Evansnek ne lennének kedves emlékei? Biztos csak rosszul mondta ki a varázsigét.
Habár a nyilvánvaló kudarc után érzem, hogy a lány tényleg derekasan belehúzott még magához képest is, de mintha ez most már mindegy lenne. Mert ha nem kanyarogtunk volna ennyit jövet, akkor most már biztosan ki kellett volna érnünk a nyílt utcára, de mintha egy végtelen labiritusban lennénk, és mintha egyre sötétebb lenne. Az ujjaim már zsibbadnak a szorításától, és ahogy hátrapillantok a szemem sarkából, látom, hogy a távolság köztünk és a demetorok között egyre csak kisebb.
Hirtelen torpanok meg, előveszem a pálcámat, és minden további nélkül az első elénk bukkanó beugróba keresek fedezéket, magammal rántva kitartóan Lilyt is, akinek a zihálása, olyan hangzavart ver, mint egy villanyosmotor vagy mi a csoda. De hát úgysem érdekel senkit, mert valószínű, hogy nem is annyira a hangokat követik, hanem az emberi érzéseket. A lelkünk átkozott rezgdüléseit, és az elől nincs menekvés.
És ebben a pillanatban elönt a szégyen, amiért egy ilyen gyenge testbe csomagolt szánalmas lény vagyok – és akaratlanul is Nikolai jut eszembe, és azok a dolgok, amik másképp történhettek volna, ha Fenrir nevel fel. Ha nincsenek a szüleim, nincs az otthonom, a Roxfort, tiszta ruhák és meleg ágy, nincs James, Sirius és Peter, nincs Megan Morhange, csak vér van és pusztítás, és mocsok, és piszok a körmöm alatt, és a folyton kínzó, nyers hústól terhes lehellett és csontig hatoló hideg. Csak a hideg.
A pálcát tartó kezem elernyed és tehetetlenül lóg mellettem. A fejem pedig előre csuklik, mintha a nyakam már képtelen lenne tartani, de kényszerítem magam, hogy felnézzek Lilyre, aki egyetlen vörös folttá és szeplőtengerré folyik össze a szemem előtt.
- Próbáld meg mégyegyszer, kérlek. Most biztos menni fog- szólalok meg hosszú idő után szelíd hangon.  

Amint meglátom Remus lecsukló fejét, értelmezhetetlen félelmet érzek, mintha a csontjaimból, az ereimből áradna, és egyre csak növekedne, hatalmas, levegőt elszippantó buborékként.
- Remus, ne! - megrázom a vállát, a kelleténél valószínűleg erőszakosabban, de nem tehetek mást. Félek, hogy sokkot kapott, elájul itt nekem, vagy valami hasonló, ami beteszi nekünk a kiskaput, mert egyedül nem tudom megvédeni mindkettőnket. A pálcámat előreszegezem, de a nonverbális varázslat nyomán csak fakó, fehér szikrák törnek elő belőle, és azok sem tartóztatják fel a felénk suhanó dementorokat.
- Ne csináld ezt! Hé! Hééé!

Meglep, mikor azzal a végtelen szelídséggel a hangjában, megszólal. Az eddigi harapós szavak után most olyan a felém tanúsított bizalma, mintha balzsamot csurgatna a lelkemre. Lehajolok, megszorítom az egyik ernyedten lógó kezét, és a szüleimre gondolok, anyám hangjára, ahogyan rám akarta tukmálni a sapkát, apám gyanakvó kérdésére - "milyen fiúval találkozol már megint?" -, és Potterre, ahogyan a víz alatt bukfencezik, ahogy üvegből iszik, ahogy a víz felé rohan.
- Expecto patronum! - kiáltom, és döbbent kábulattal nézem, ahogy az ezüstös őzsuta puhán a földre szökken, és eliramodik a dementorok felé. Sikerült? Sikerült?!
- Ez most tényleg sikerült?!

Annyira jellemző, hogy másra bízom a piszkos munkát, hogy hagyom, helyettem oldják meg a problémákat. Soha, soha az életben nem leszek önálló. Nem lehetek. Ha nem lennének a szüleim, nem lenne Dumbledore, a srácok, már a fák között, valami szakadt falkával kellene élnem, sosem lennék képes beilleszkednia társadalomba. És ha ezt a tényt még valaha is eltudnám viselni, hát akkor még mindig ott van az, hogy képtelen vagyok egy tetves patrónusbűbájt megidézni. Hát ezért tanítottak a Roxfortban? Mi a francot keresek én ott egyáltalán? Hiszen a napnál is világosabb, hogy semmi sem ragad rám.
Nem hittem igazán abban, hogy majd a kedves szavak segítenek. Hogy lehet bármilyen hasznuk is. De lehunyt pillákon keresztül is látom a villanást, és megemberelem magam, felmelem a fejemet, és nem a lányra, hanem egyenesen a kecsesen szökellő őzre szegezem a tekintetemet. Hiába oyan fényes, még csak nem si hunyorgok, hagyom, hogy lyukat égessen a retinámba, és megbabonázva figyelem, ahogy a dementoroknak szétrúgja a seggét. Résnyire nyíló ajkakkal próbálok valami értelmeset kinyögni, de végül csak nem sikerül, így végül visszafordulok Lily Evanst figyelem. Lily Evanst, aki szétrúgta a dementorok seggét, mert hogy az nem az őz volt, hanem ő.
- Hűha – csak ennyit bírok kinyögni. Aztán egy kényszeredett mozdulattal, a kabátom ujjába törlöm az orromat. Gusztustalan, de hát mindig kéznél van. - Hűha. Lily, megcsináltad – olyan hangosan kiáltok és olyan hirtelen jött izgalom lesz urrá rajtam, hogy képtelen vagyok fékezni magam. Még vetek egy utolsó pillantást oda, ahol korábban a csuklyások és az őz vívtak totál kiegyenlítetlen harcot, hátha csak káprázott a szemem, de nem. Csak hűlt helyük van már. - Basszus, Liliy, megmentettél minket. Feltudod, ezt fogni? A csodába is, hát persze, hogy megmentettél. - ugyanazzal az izgalommal nézek újra a szeplőtengerbe, és megragadom a vállát, úgy, ahogy korábban ő ragadta meg az enyémet. De az izaglom mellett van más is, valami mélyről jövő hála, és melegség, amit már tudom is én, mióta nem éreztem.
- Azt hiszem, jövök neked eggyel – és próbálok mosolyogi, de a szám éppen csak egy gondolatnyit görbül felfele. Képtelen vagyok elfelejteni, hogy milyen goromba és haszontalan voltam az elmúlt végtelennek tűnő percekben.

Még akkor is remeg a térdem, mikor Remus felnéz, a tekintetünk találkozik, megkönnyebbülés, öröm és valami megmagyarázhatatlan szövetség keveredik ebben a pillanatban. Nélküle képtelen lettem volna bármilyen patrónust megidézni, egyszerűen szükségem volt és van a jelenlétére, de vajon ezzel ő is tisztában van? Vajon tudja, mennyit jelent, hogy nem futott el? Megtehette volna, még akkor is, ha a dementorok ellen a futás semmit sem ér.

- Úristen, Remus! - borulok a nyakába, szorítom magamhoz, mert másként talán nem is tudnék lábon maradni. - Köszönöm, hogy nem hagytál itt! - suttogom a vállába, talán nem is hallja a szavaimat, de szükségem van arra, hogy kimondjam. Mikor eleresztem, mély levegőt veszek, és hosszú párafelhőt eregetve fújom ki.
- Ne viccelj. Elég, ha az első forrócsokira meghívsz! - vigyorgok rá, miközben tovább indulok, ezúttal felfelé, vissza az utca irányába.