A kicsit pörgősebb zene kedvelőinek, a Csokit Vagy Csalunk együttes teszi majd élvezetessé az egész estét. A főtér körül mindenfelé kirakodó standok vannak, itt is szintén lehet vásárolni enni és inni amennyit csak a szem kíván. A tömegben sokan álarcban vagy jelmezben érkeznek, vannak akik gólyalábakon járnak, sőt, még egy megbűvölt óriás madárijesztő töklámpás fejjel is szórakoztatja a népet.
Olyan magától értetődően simul a keze az enyémbe, mintha minden egyes egymástól távol töltött pillanatunk csak még összébb kovácsolt volna bennünket. Legalább is én így érzem. Minden egyes levegővételemmel, minden egyes hozzá intézett szavammal azt érzem, hogy örökké az adósa leszek, hogy örökké képes lennék Őt szolgálni ha kérné, és a bocsánatáért kellene esedeznem minden kibaszott pillanatban. Az arcomra mégis kedvtelenség ül ki ahogy a sikátor sötétjéből kilépünk az embertömegbe, és egy pillanatra kissé vissza is tartom a fal mellett, ezzel is jelezve, hogy nem sok kedvem van a mulatsághoz, a tömeghez, és hogy eszébe jutassam, sohasem szerettem az ilyen forgalmas helyeket. Megadóan sóhajtok föl, és hagyom, hogy magával vezessen a tömegbe, miközben igyekszem minél fancsalibb képet vágni, hogy a körülöttünk elhaladók is észrevegyék mennyire szánalmasnak tartom a mulatkájukat. Elhúzom a számat ahogy a kifestett emberek nekem-nekem ütköznek, majd vékonnyá préselem mikor úgy érzem, hogy nem fogom már sokáig bírni. Legszívesebben Silje fejéhez vágnám, hogy most boldog vagy? De még sem teszem. Nem tudom miért. Nem tudom, hogy miért fogom vissza magamat. Talán AZ miatt, ami ott van benne, akár egy apró élősködő, ami minden reggelét pokollá teszi, és amitől Ő ezerszer boldogabb, mint tőlem valaha is volt. Ami kissé elszomorít, mert most már van egy olyan dolog az életében, amit még nálam is jobban fog szeretni, és amit nekem is legalább annyira szeretnem kellene, mint neki. De nem tudom hova tenni a dolgot, soha sem voltam oda a gyerekekért, ha lehetett elkerültem őket, és igazából soha sem terveztem, hogy lesz gyerekem, ilyen fiatalon biztosan nem. Meg aztán nem akarok itt összefutni a nejemmel, aki meg valószínűleg nem akar összefutni velem, mióta olyan csúnya volt a nyarunk vége, és miután olyan dolgokat tettem vele amiket megtettem. Úgy elmondanám az egészet Siljének, még sem teszem. Elmondtam, hogy összeházasodtunk, de semmi többet nem ejtettem ki a számon, Ő meg nem is igazán kérdezgetett. Pedig seggfejnek érzem magam miatta, egy igazi szarrágónak. És a nejemnek is el kellene mondanom, hogy lesz egy gyerekem, és nem tőle, amitől Ő valószínűleg megkönnyebbül majd, és nem vág pofán, hanem megnyugszik, hogy soha többé nem kell úgy egymáshoz érnünk. Vagyis inkább nekem mint neki. Szóval igazán fancsali képet vágok, miközben úgy fogom a kezét, mintha össze lennénk ragasztva. Mintha soha semmi nem választhatna minket ketté.
"Én nem tudom mi ez, de jó nagyon, Elrévedezni némely szavadon, mint alkonyég felhőjén, mely ragyog, És rajta túl derengő csillagok."
Aki legdrágább, aki legszebb, aki fény bennem, ragyogó, az örök bálványnak, a szentnek; üdvözlet, örökkévaló!
Igazából soha sem szerettem a rendezvényeket. A születésnapoktól a frász kerülget, az esküvőktől a hányinger, a mugli hülyeségektől pedig libabőrös leszek. Mégis képes voltam hosszú percekig Antonin idegeire menni csak azért, hogy hangulatosan sötét ruhában, és maszkot viselve az arcunkon Roxmorts régen látott falujába hoppanáljunk. Semmi kedvem nem volt szórakozni, és, ahogy elnéztem az elméletileg rémisztőre mázolt embereket a legszívesebben hátat fordítottam volna nekik, viszont a levegőben terjengő édesség illata azonnal az ujjai köré csavart, és már mást sem akartam, csak, hogy végre-valahára a tökös derelyék mellé kerüljek a forgatagban. Hiába látom Antonin arcán, hogy mennyire rosszul érzi magát a tömegben, hogy szinte csak kötelességből fogja a kezem, talán máskor megsajnálnám, de most egyáltalán nem, sőt, még egyfajta elégtételt is érzek, mert borzalmasan hosszú ideig hagyott a családom társaságában szenvedni. De, ahogy lenézek a ruhámra, és az alatta még alig, de lassan és biztosan körvonalazódó hasamra, tudom, hogy ha szeretnék sem tudnék ellenállni neki, hogy megadjak számára mindent, amit csak tudok. És, ha édességet szeretne, akkor meg is fogja kapni, ez már egyszer biztos. Fogalmam sincs Antonin mit gondol róla, mióta tudja, hogy a bennem növekvő gyermek az övé is. Valószínűleg még fel sem fogta igazán, azért viselkedik mostanában idétlenül, és azért ül ki az arcára minden egyes alkalommal a zavartság, és a féltékenység, ha rám néz, mintha csak a születendő gyermekében látná a riválisát. Elég beteg gondolat, mégis lehetséges. Egy nagyot sóhajtok mielőtt a tömeg közepébe húznám, majd a varázspálca alakú nyalókák felé veszem az irányt. Veszek belőlük egy párat, az egyiket már ki is bontom, a másikat pedig Antonin felé nyújtom, miközben az egyik kerítés mellé vezetem, ahol már kevésbé nagy a forgatag. Pár percig a nyalókával foglalom el magam, csak utána fordulok hozzá. - Elárulnád, hogy mégis mi bajod van? Rettenetesen furcsa vagy mostanában, mintha nem lennél teljesen önmagad. - nézek fel rá oldalról, kíváncsian, és kicsit bosszúsan is. A hormonok valószínűleg.. - Mintha nem is örülnél, hogy megint melletted vagyok, pedig azt hittem pontosan ezért jöttél utánam, és hoztál haza magaddal. De már kezdek kételkedni benne, hogy jó ötlet volt-e ez az egész.. - vonom fel a szemöldökeimet. Persze az utolsó mondatomat még félig sem gondolom komolyan, szándékomban nem állna visszamenni a családomhoz, az a pár hónap sem volt egyszerű, amit velük töltöttem, hátha még azt is megtudták volna, hogy a dédmama nem csak, hogy hosszú távra utazott el, de vissza sem fog térni soha többé.. Már Nonna sem kegyelmezett volna nekem, még a gyermek miatt sem. Ráadásul elmondhatatlanul jó érzés megint Antonin mellett lenni, mintha soha sem szakadtam volna el tőle, de legalábbis már soha nem tehetném.
A hozzászólást Silje Bronshtein összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. 4 Nov. - 19:41-kor.
A nyalókát olyan ímmel-ámmal nyalogatom, néha rácuppanok, néha meg a pillantásom elveszik a tömegben, ahol csak egy-egy ismerős arcot vélek felfedezni. Elszörnyedek azon, hogy az emberek beadják a derekukat, hogy dementornak öltöznek, vámpírnak, vagy macskának. Faszságnak tartom az egészet, és nem is szórakozom azzal, hogy undorodó arckifejezésemet elrejtsem. A falnak dőlök, megtámasztom a lábamat, a hátamat és a fejemet. Gyerekként sem szerettem ezt a marhaságot, talán azért mert a szüleim fapofával járták végig az utcát, miközben olyanokat duruzsoltak nekem, hogy látod Antonin, milyen bolondok.. ezek sárvérűek.. ugye te nem akarsz ilyen bolond lenni kisfiam? én meg persze sohasem akartam olyan lenni, mint egy igazi sárvérű. Nem olyannak neveltek. Felszalad a szemöldököm Silje hanghordozásán, de nem veszem a fáradtságot arra, hogy felé pillantsak. Nem is tudom, hogy i a fasz bajom van. Akkor, mégis hogyan kellene válaszolnom? Csak megrántom a vállamat. Kell egy kis egérút amíg kitalálok valami értelmes magyarázatot, ami nem csak félrebeszélésből fog állni. Rákapom a pillantásomat, ahogy kimondja az utolsó szavakat. Ha fel akart húzni, hát akkor sikerrel járt. Összeszűkítem a szememet, úgy vizslatom, mintha nem is Ő lenne, mintha nem is ismerném. - Merlinre.. ezt remélem, hogy nem mondtad komolyan.. - Össze akarom fonni a mellkasom előtt a karomat, de a hülye nyalóka a taláromhoz ragad, nekem meg bosszúsan kell onnan elrángatnom onnan. - Nem is szeretem ezt a hülye nyalókát.. - Magamnak mérgelődöm inkább, mint neki, magamban puffogok. Vissza kell fognom magamat, nehogy balhét csapjak ennek a szaros bálnak a közepén, ahova mellesleg el sem akartam jönni. Miatta jöttünk el, és még Ő sérteget engem.. - Amúgy is, honnan veszed, hogy van valami bajom? Lehet, hogy mindvégig ilyen voltam, csak te éreztél másképpen irántam.. lehet, de csak lehet, hogy már nem is vagyok fontos neked, és lehet, de ez is csak feltevés, hogy lesz valami ami miatt most már örökké így fogsz érezni, mert az a valami fontosabb lesz, mint én. De az egész csak feltevés.. - Nem bírok magammal, kiszalad a számon a gondolat, dühösebben, mint szerettem volna. Élesen gesztikulálok, miközben hol a hasát bámulom, hol pedig Őt magát. Ha gondolati szinten vagyunk, érzékelni fogja, hogy amúgy ez nem is gondolati téma?
"Én nem tudom mi ez, de jó nagyon, Elrévedezni némely szavadon, mint alkonyég felhőjén, mely ragyog, És rajta túl derengő csillagok."
Hazudnék, ha azt mondanám, nem számoltam vissza a napokat és órákat úgy, akár egy kisgyermek Karácsony előtt; hazudnék, ha azt mondanám, mikor végre elérkezett az idő, akkor nem akartam meggondolni magam és gyáva módjára mégis az ágyamban tölteni az éjszaka hátralevő részét; hazudnék, ha azt mondanám, el tudom rejteni izgatottságomat a gyanakvó pillantások elől, mert nem; mintha a testem önálló életre kelt volna, nem bírom elrejteni a széles mosolyomat és csak remélni tudom, hogy a kívülálló emberek nem hallják meg a bordakosaram védelme alatt dörömbölő szívemet, amely bármelyik pillanatban felmondhatja a szolgálatot, vagy nemes egyszerűséggel akár ki is szakadhat a mellkasomból. Bizonytalanul, tétován teszem meg azt a pár lépést; tekintetemet el se bírom szakítani az embermasszáról; valószínűleg a varázslótársadalom apraja-nagyja ma tiszteletét teszi a Roxmortsban megrendezésre kerülő Halloween-i bulin, s bár legtöbbjük kihívó ruhát, vagy sminket visel eme remek alkalom kifejezésére, én mégis úgy döntöttem, hogy hihetetlenül szimplára és elegánsra veszem a figurát; nem illenek hozzám a különböző jelmezek, se a túlzott smink. Elvégre, fogalmam sincs, mégis hogyan kellene felfognom ezt a kis találkozást; hogy milyen névvel illethetem ezt az egész furcsa és rettentően bonyolult kapcsolatot, ami az elmúlt hónapok folyamán kialakult Dung és köztem. Kevés lenne ahhoz, hogy valódi érzelmekkel viseltessek irányába, de az is biztos, hogy nem csak egy egyszerű fiú, akivel egy iskolába jártunk; nem, annál már sokkal, de sokkal több, főleg mióta pontosan tudom, milyen íze van a csókjának és milyen kellemesen bizsergető érzést hagy maga után tenyerének cirógatása. Elnyomok magamban egy halk, feltörni készülő sóhajtást; tekintetemmel a jól ismert vonások után kutatok a tömegben, kezem pedig akaratlanul is az oldalamon lévő táskára csúszik; ebben van minden, amire a fiúnak szüksége lehet és ami a lista alapján kell neki; hogy pontosan mire, arról egyelőre halvány fogalmam sincs, de olykor jobb, ha ez inkább nem is kerül a felszínre. Szívverésem a duplájára ugrik, amint felbukkan előttem teljes alakja, kérdő-kedves vonásai és szinte láthatatlan mosolya; a lábaim maguktól visznek felé, nem is igazán érzékelem a környezetet, mintha csak ő lenne az egyetlen ember itt, akire figyelnem kellene és valóban; senki más nem tudja magához vonzani az érdeklődésemet. - Szia. - szólítom meg halkan, s első zavaromon túl azt se tudom, hogy mégis mit kellene tennem; öleljem meg, adjak neki puszit, vagy esetleg futólag csókoljam meg? Míg ezekkel a gondolatokkal viaskodok, addig elszakítom róla tekintetem és a cipőm orrát kezdem el fixírozni; mintha az sokkalta érdekesebb látványt nyújtana a fiúnál, pedig tudom, hogy valójában mit akarok; hiába teszek úgy, mint egy szűz kisfiú, már ismerem Dung-ot, a testét is legalább annyira, mint a saját tenyeremet. - Elhoztam mindent, amit kértél, bár bevallom, hogy nem tudtam mindent olyan könnyen megtalálni. Elég jól elrejtetted őket. Diadalittas mosollyal pillantok az oldalamon lapuló fekete táskára; a lelkem mélyén nagyon bízom benne, hogy nem csak ezért jött el idáig a fiú; hogy benne is megfogalmazódott ugyanaz a hiányérzet, amit én azóta a bizonyos nyár óta érzek, mióta Londonban sikerült összefutnunk egy éjszaka erejéig, vagyis hát… alapvetően csak egyetlen éjszakáról lett volna szó, de aztán egy kicsivel több kerekedett ki az egészből, amit máig nem tudok hova tenni. Gyűlölöm, hogy Dung ennyire felborítja a szürke mindennapok monotonitását; hogy vele kapcsolatban soha nem tudhatom, mi lesz a következő lépés, hogy mire is számítsak, ugyanakkor felüdülés is végre kiszakadni a megszokottság mókuskerekéből. És most újra itt vagyok; állok vele szemben, feszülten várakozva és vágyakozva az érintése után, mégse merem megtenni a legelső lépést, csupán futólag simítom végig karját, lágyan fűzve össze az ujjainkat. Nem érzékelem a tömeget, akik körülöttünk ólálkodnak, szinte nem is hallom meg a rémes ricsajt, ami betölti a teret. Csak ő van itt, a szívem közepén.
Nem túlzás, ha azt mondjuk, Gilderoy számára az utóbbi egy hét idegörlő lassúsággal telt el, ugyanis a fiú pontosan egy hete futott össze egy Gracelyn nevű lánnyal, aki nagyon megtetszett neki. Nem sűrűn történik ilyen, ezért tudni csak, hogy egy hete történt. Akkor nem is habozott elhívni őt a Halloweeni bálba, és nagy szerencséjére, a lány igent mondott. Ki tudja, talán talált valakit, aki tényleg neki való. Izgatottan készülődik a bálba, és igyekszik a legjobb formáját előhozni, hogy minél tökéletesebb is legyen az este.A jelmeze egy alulról szaggatott ing, és egy egyszerű farmernadrág. Néhol hamis vérfoltok jelzik, hogy a ruha halloweeni öltözet. Egy egyszerű tornacipőt vett fel ehhez Roy. Nem akarta, hogy a lány lássa rajta, mennyire is törekszik a tökéletességre. Grace bátyja, aki történetesen Gilderoy barátja is, már azzal viccelődött, hogy sminkelnie is kellene, hogy tökéletes legyen minden. Persze a féltő bátyus szerepének is eleget tett, és a fiú lelkére kötötte, hogy ne merje bántani a húgát, mert különben élve nyúzza meg. Mikor már eleget pepecselt a kinézetével, Roynak eszébe jutott, hogy a hajával nem csinált semmit, de idő nem volt, így már nem is tehetett ez ellen semmi érdemlegeset. Kész szerencse, hogy alap állapotban is jól néz ki.
***
A főtéren állva úgy érzi, hogy ennél rosszabb már nem lehet. Egyik kezében egy bénán becsomagolt ajándékos doboz, másikban pedig egy takaros kis virágcsokor. Bimba professzor kedves volt, segített neki, hogy miket szedjen a csokorba, így még jól is néz ki. Mikor megpillantja a lányt, elmosolyodik, próbálva leplezni idegességét, és elé is sétál. A főtér meglepően üres, ilyen szempontból jó ötlet volt ezt megbeszélni a találkozási helynek. - Jól nézel ki. - dicséri meg amint végignéz rajta, majd észbe kap, és felé nyújtja az ajándékokat - Ezt neked hoztam, remélem tetszeni fog. - zavarában lehajtja a fejét.
Aki legdrágább, aki legszebb, aki fény bennem, ragyogó, az örök bálványnak, a szentnek; üdvözlet, örökkévaló!
Kimondottan idegesít. Nem néz rám, nem szól hozzám, mintha direkt játszana az idegeimmel, pedig valószínűleg jól tudja, a hormonjaim az eget verdesik, lassan kiszabadulnak belőlem, és Merlin mentse meg egy idegbajos leendő anyától őt. Megvonom a vállaimat. - Hát, legalább volt eredménye, megszólaltál végre. - de azért bőszen hallgatok, higgye csak, hogy megtenném, bár tényleg nem önmaga, ha azt hiszi, képes lennék önként, és dalolva visszatérni a családomhoz, Oroszországba. Ennyi erővel akár fel is köthetném magam az első fára. Az, az oszlop mellett egész szimpatikus is. Felsóhajtok, és inkább elveszem tőle az édességet, mielőtt valami meggondolatlant cselekedne vele. Mondjuk egy járókelő fejéhez vágná, vagy ki tudja, már nem csodálkoznék semmin sem. - És most jobb? - kérdezem mintegy költői kérdésként, mert választ sem várok rá, inkább csak felidegesíteném. A hormonjaim ugyebár.. Magamban mosolygok, mikor kiböki végre mi is a baja valójában. Meglep vele, ki gondolta volna egyáltalán, hogy a saját gyermeke miatt fog féltékenykedni? - Te beteg vagy, Dolohov. Ugye tudod, hogy a bennem növekvő gyermek nem csak az enyém lesz, hanem ugyanúgy a tiéd is? Belőlünk van, kettőnkből, nem pedig egy utcai árustól. Nem vagy normális, ha a lányunkra, vagy a fiunkra leszel féltékeny, ha azt hiszed, hogy nem szeretlek majd mindkettőtöket ugyanannyira. - rázom meg a fejem, miközben komoly tekintettel szemlélem az arcát. - Amúgy meg tudod nagyon jól, hogy már minden szeretetem a tiéd, valószínűleg még magamnál is jobban szeretlek. - mosolygok rá végül. - Úgyhogy ne picsogj itt nekem, mint egy kislány, akinek elvették a babáját, inkább menjünk, vegyünk abból a mindenízű drazséból. - megfogom a kezét, és magammal húzom az árus standja felé, és miközben kimér egy közepes mennyiséget az édességből, a tenyereim közé fogom Antonin arcát, és megcsókolom. - Merlinre, ugye tudod, hogy borzalmasan ragadsz a nyalókától. - nevetek fel, miközben elveszem a zacskót, és végigsimítok az arcán. Majd a Szellemszállás felé tekintek. - Emlékszel még mi történt abban a rozoga épületben? - kacsintok rá, felidézve magamban az emléket. Talán akkor, és ott kezdődött el igazán a kettőnk története.
A hozzászólást Silje Bronshtein összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. 4 Nov. - 19:42-kor.
A gyepet nézem, talán a gyepet. Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán, vagy egyszerüen az, hogy létezel mozdítja meg itt és most a világot.
öltözék
Mikor Gracelyn meglátta, hogy Halloweenkor mindenki hivatalos Roxsmortsba, először csak legyintett – mondván úgysincs senki akivel elmehetne. Mármint olyan, aki tényleg úgy viszi el őt, ahogy kell. Sajnos annyira nem nyitott személyiség, hogy magától elmenjen és egyedül táncoljon végig az utcán. Ám az egész teljesen más megvilágításba került, mikor Lockhart (igen, pont az a Gilderoy Lockhart) hívta el. Nagy meglepettségében csak egy egyszerű igent bírt kinyögni, meg sem köszönte a meghívást. Nos, így átértékelődve persze rögtön más fényt kapott az őszi ünnep. Napokig azon törte a fejét, hogy mégis mi a francot öltsön magára. Aztán persze megunta a dolgot és egy szimpla szürke ruha mellett döntött. Persze azért csavart egyet a dolgon egy kicsit erősebb sminkkel (nem volt túl bonyolult az amúgy is hófehér bőrét sminkelnie fehérebbre), meg egy csontvázkézzel. A gyertya amit még magához vett, mágikus lánggal ég, nem alszik el, és a kéz megmarkolja, ha a lány belerakja. Hajával nem kezdett sokat, csak egy kócos kontyba rendezte. Ilyen módon elkészülve lépett ki a kastély ajtaján. A főtér lett a megbeszélt találkahely, így kicsit szaporázva a lépteit oda is ér. Egy félszeg mosolyt ereszt meg Gilderoy bókjára reagálva. Kicsit meg is igazgatja magán a ruhát, majd meglepett pillantással néz a hugrásra. - Nekem? Köszönöm szépen! - mosolyodik el ismét, átvéve az ajándékot meg a virágot. - Mi van benne? - érdeklődik kíváncsian, miközben szíve a mellkasában dörömböl. Igen, határozottan nincs hozzászokva, hogy őt egy fiú így meglepje. Jó, a bátyjától kapott már ajándékot, de az mégsem olyan, mint most ez a Roy-féle dolog. Ez valami egészen más. Kérdésére nem várja meg a választ, hanem ügyetlenkedik egy kicsit, míg minden buta kelléket megfog úgy, hogy szabaddá tegye a kezeit az ajándék kibontásához.
Fújtatok, akár egy megzabolázni kívánt ló. Már csak az hiányzik, hogy toporzékoljak, és akkor tényleg igazi hülyét csinálok magamból. Van bennem annyi tartás - és talán csak ennyi-, hogy észrevegyem magamat, és visszavegyek egy egészen picivel. Arcvonásaimat pillanatok alatt rendezem vissza egy érzelemmentes maszkká, amitől talán újból felkapja a vizet, és amitől talán tovább idegesít a kis megjegyzéseivel. Hasgyom, hogy a nyalóka kicsusszanjon a kezei közül és nála landoljon. Csak bámulom a ragacsos édességet ahogy ott figyel a kezei között, lopva oda-oda pillantok még egészen változatlan hasára, és őszintén mondom, hogy nem akarom elhinni. Az egész olyan, mint egy vicc amibe mindenki be van avatva, csak én nem. Csak elfintorodom. - Magamtól is tudom, hogy hülye vagyok, de azért köszi szépen.. értékelem.. - Olyan idegesítő grimaszt vágok ironikus hangvételemhez, ami folyton kiül az arcomra ha nem tetszik valami, vagy csak unatkozom. Felsóhajtok, mert abban a pillanatban jövök rá, hogy Silje ezt sohasem fogja megérteni, én pedig sohasem fogom tudni neki elmagyarázni. - Mondtam, hogy az egész csak gondolati szinten van, és ez csak egy feltevés.. szóval ne vetítsd ki a valóságra - Olyan penge vékonnyá préselem az ajkaimat amennyire az lehetséges, hogy kifejezzem nem tetszésemet. Én az egészet kizárólag csak elméleti szinten szerettem volna megtárgyalni, mert így ahogy kimondta tényleg irdatlan nagy faszság, mármint az ember mikor féltékeny arra ami az övé? Megadóan fogom meg a derekát mikor gondolatai az édességek felé irányulnak újra. - De azt meg kell értened Silje, még ha csak elméleti szinten is, hogy nekem ehhez idő kell.. - Előbb dobom oda a gallonokat az árusnak, mint hogy Siljének esélye lenne csak a zsebéhez nyúlni. Utálom amikor az Ő pénzét költjük, és utálom, hogy ezt sohasem veszi tudomásul. Lehunyom a szememet, megragadva a csók pillanatában, a kezemet ami épp nem a minden ízű drazsés zacskót markolja, talán kicsit túl birtoklóan fonom vékony dereka közé, ezzel is igyekezve még közelebb húznom Őt magamhoz. Egy pillanatra megtámasztom a homlokán az enyémet, belélegzem az illatát. - Emlékszem. Minden egyes pillanatra emlékszem Silje. Minden veled eltöltött pillanatra. A hiányodra, a szerelmedre, a gyűlöletedre.. - A hajába mormogom inkább magamnak, mint neki, és abban sem vagyok biztos, hogy meghallja akármelyik szavamat. - Nem akarlak elveszíteni újra.. - A számba tömök vagy három drazsét, mielőtt akár észrevehetné a félelmet megcsillanni a szememben. [/i]
"Én nem tudom mi ez, de jó nagyon, Elrévedezni némely szavadon, mint alkonyég felhőjén, mely ragyog, És rajta túl derengő csillagok."
Ha fizikailag képes lennék arra a halymeresztő mutatványra, esküszöm, seggberúgnám magam, amiért vagyok olyan feledékeny barom, hogy nem néztem meg, minden cuccot kipakoltam-e a Szükség Szobájából, amikor leléptem a kastélyből. Szerintem apai nagyanyámtól örökölhettem, ő volt teljesen zizzent, ő hagyta el mindig a cuccait, de olyan kardinális faszságokat, mint a műlába vagy a fogsora, amiről simán azthinné az ember, hogy egyből feltűnik a hiánya. Az én cuccaim, habár sok van belőlök, többnyire értéktelen bóvli, legalábbis, amikor még olyan jól ment az üzlet a Roxfortban, ez gondoltam róluk. Kicsit égőnek is éreztem ennek akkora feneket keríteni, de őszintén, így legalább akadt valami baromság, ami miatt Bradleyt kihívhatom a roxmortsi halloweeni giccsparádéra, ahol úgy döntöttem tetemes mennyiségű zöld áru elporlasztása után, hogy növelem személyemmel az esemény színvonalát. Jelmez híján megszabadultam a komplett felsőruházatomtól, mert minek van annyi rohadtsok tetkóm, ha egyszerűen nem sétálhatok végig egy faluban mesztelen felsőtesttel? Van köztük két egészen friss darab, mint a kikelet, de meg lehet nyugodni, egyik sem egy I luv Bradley felirat, pedig lehetne, ahhoz mérten, hogy hogy be voltam nyomva azon az éjjel. Meg mondjuk amilyen hálásnak kéne lennem, amiért egyáltalán vette a fáradságot és felbukkant. Valami idült mosollyal a képemen indulok meg felé. Nehéz lenne megmondani, hogy mondjuk a mariskának örülök-e így vagy a cuccaimnak, esetleg Bradleynek magának, de az is lehet, hogy az a viszonylag cikis sulizenekarból kinőtt banda dobott egyet rajtam, akik éppen most pengették le az első dallamokat. Végtelennek tűnik az az idő, amit elbalfaszkodok a gesztenyés standtól Casparig. Közben a szél is feltámad, én meg örülök, hogy volt még annyi eszem, hogy varázslattak kicsit kibéleljem magamat. A napszemüveget csak az utolsó pillanatban tolom fel a fejem búbjára. Nem szívesen mászkálok vörös szemmel, főleg, hogy minden tele aurorokkal. - Csőváz, Bradley – olyan hangosan kiáltok rá, hogy a bemelegedő zenekart a lehető leghatásosabban túlharsogjam, és ha lehet, közben a srácra is ráhozzam a frászt, ami szerintem össze is jött, mert olyan megszeppenve áll előttem, hogy egy pillanatra tényleg elhiszem, hogy ez most miattam van. Ujjaimat mindeféle zavarbaesés nélkül csúsztatom az ujjai közé, másik kezemmel meg bizalmaskodva átkarolom, és úgy kiabálok a fülébe. - Csak azt ne mondd, hogy sikerült mindent beszerezni – vetek egy őszinte elismerő pillantást a diadalattas arcra. Tényleg megelepett, Dung Fletchernek nem szoktak csak úgy az emberek szivességet tenni. Talán ott van a nyitja, hogy majdnem meg kell őket dugni? - Hiszem, ha látom Bradley – teszem hozzá csak úgy mellékesen, bár lehet nem túl jó ötlet most őket itt a nyílt utcán ellenőrizni. És egyébként is miért vagyok olyan gyökér, hogy nem hiszek elsőre Casparnak? Miért vagyok olyan gyökér egyáltalán, hogy senkiben sem bízom? - És komolyan képes voltál csak ezért lejönni? Vagy ennyire rajongsz titkon a Csokis trollokért vagy mi a faszért? - a korábbinál egy sokkal alattomosabb vigyor kúszik az arcomra, ahogy próbálom leplezni a zavaromat, mert ha Bradley azt hiszi hogy ez egy randi, akkor hamarosan nagyot fog koppanni, vagy végülis, miért ne lóghatnék vele, ahelyett, hogy random idegen társaságokhoz verődnék oda, akikez rohadtul nincs kedvem? - De akár meg is hívhatnál egy vajsörre, ha már ittvagyok – a vajsör alatt természetesen valami töményre gondolok, de elmondhatom, hogy nyáron volt alkalma úgymond megismerni ezt a részemet (a francba is, összejött neki valahogy, basszameg), és biztos nem fog mellélőni, ha nem, hát így jártam. Nem vagyok abban a helyzetben hogy egy tetves vajsört is visszautasítsak akár.
Aki legdrágább, aki legszebb, aki fény bennem, ragyogó, az örök bálványnak, a szentnek; üdvözlet, örökkévaló!
Nem elég, hogy a hormonjaim szórakoznak velem, még Antonin is az idegeimre megy a hisztériájával egyetemben, én pedig inkább az édességnek szentelem majdnem minden megmaradt energiámat, elhalászom tőle a nyalókáját, és később csak a fintorgására sóhajtok fel. - Tudod, hogy nem azért mondtam, de már csak azért is magadra veszed. - rázom meg a fejem. Mintha fordult volna a kocka, és Antonin hormonjai rakoncátlankodnának, nem pedig az enyémek. - Csak gondolatban, értem én. De akkor mégis miért lettél ennyire ideges? Talán túlságosan is belegondoltál, mi lenne, ha a gyakorlatban is igaz lenne? - pislogok fel rá kajánul, kíváncsian. Egyszerűen képtelen vagyok elengedni a gyermektémát, és szerintem ő se, akármennyire is igyekszik tagadni. Azt pedig egyáltalán nem szeretném, hogy elfojtsa magában az érzéseit, és belülről eméssze fel magát miatta, akkor már inkább nekem mondja el. Bár, ha nem akarja, akkor önkényesen kell kierőszakolnom belőle, és igen, erre is képes lennék érte. Magunkért. Megadóan felsóhajtok, amikor megérzem karjait a derekamon. - Megértelek. Csak nem szeretném, hogy eltemesd magadban, és azt sem, hogy felemésszen. Azért is vagyok melletted, hogy mindent elmondhass nekem. És tudod, mostmár nincsenek titkaink egymás előtt. - mosolygom, arra a hercehurcára gondolva, amit a családommal kapcsolatos hazugság okozott nekünk. Amíg az minden ízű drazsés zacskót várom, és próbálok nem fennakadni azon, hogy megint képes ő fizetni helyettem, a mellkasának támaszkodom, arcomat pedig az övéhez simítom. Érzem testének a melegét, amire képtelen vagyok ellenállni, felé fordulok, karjaimat a nyaka köré fonom, és magamhoz húzom. Hosszú másodpercekig csókolom, még levegőt is elfelejtek venni. Csak akkor válok el tőle, mikor érzem, hogy a szívem a legszívesebben ki akarna ugrani a mellkasomból. Homlokához simítom az enyémet, és egészen közelről pislogok a szemeibe, amíg alig hallgató szavait emésztem. - Minden veled töltött pillanat az életemet jelenti. - csak pár szót suttogok el neki, mégis, mintha az egész életemet adnám a kezébe általuk. Valószínűleg jól tudja mit is jelent nekem ő, hogy talán már nem is élnék nélküle, legalábbis nem akarnék, de minden egyes percben, amit együtt töltünk, szeretném neki mindig újra, és újra elmondani, amit érzek iránta, ha kell, ezerszer is, csak, hogy tudja, és megértse. Csak attól a négy, ajkain kiejtett szótól érzem, hogy meg szeretne szakadni a szívem. Fogalmam sem volt igazán, mit okoztam neki a titkolózásommal, és annak minden velejárójával. Azt hittem, én szenvedek jobban, nem pedig ő, de most, ahogy a szemeibe pillantok, már tudom, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. És már mást sem szeretnék, csak megvigasztalni. - Nem fog előfordulni, soha többé, megígérem neked. Képtelen lennék még egyszer elhagyni téged, azt hiszem, darabokra szakadna a szívem. Belehalnék a hiányodba, és akkor is majdnem belehaltam. - suttogom csak neki, halkan, de még, ha nem is hallaná, az egyre erősebb ütemet diktáló szívverésemet minden bizonnyal érezné, érzi is. Ahogyan mást is éreznie kell, éppen ezért megfogom a kezét, és a hasamhoz vezetem, arra a pontra, ahol éppen a kettőnk gyermeke próbálgatja a szárnyait. Vagy a lábait, részletkérdés. Óvatosan pislogok fel rá, mintha félnék a reakciójától. - Érzed? - csak egy kérdés, mégis mindent belefoglalok. Hiszen a gyermek, aki bennem növekszik, mi vagyunk, ketten, minket jelent, senki mást. Még, ha ezt egyelőre képtelen is elfogadni.
A lány reakcióját a bókra, a ruhaigazgatást észre sem veszi, hanem egyre azon gondolkodik, hogy tetszik-e majd neki az ajándék, és utána mit csináljanak. A kastélyban már ezerszer végiggondolta a dolgokat, de most valahogy minden elúszott. Fogalma sincs, hogy mit akar. A kis dobozba a fiú egy kötött nyuszit rejtett, és kíváncsian várja, hogyan is reagál rá a lány. magában egyre drukkol, hogy örüljön neki, ugyanakkor a felszínen csak némi izgalom kap helyet. Jobb színész, mint bárki is gondolta. Ahogyan leplezi az érzéseit, az valami hihetetlen! Végre! Kitalálta, hogy hova is akarta vinni a lányt. Hallotta, hogy van egy nem túl nagy forgalmú bolt Roxmortban, és mivel közel van a főtérhez, talán idelis egy találkozásra. Madam Puddifootot inkább kihagyná, mert, ha oda belépnek, a fiú teljesen biztos, hogy elhányja magát. Helyette egy csendes kis könyvesboltot választott. Barátságos hely, Roy is sokat jár oda, ezért gondolta, hogy ez lenne a tökéletes hely. A lányra néz, és rámosolyog - nem túl erőltetett, és nem is szemet szútó mosoly. - Mehetünk? - kérdi tőle, s folyamatosan reménykedik, hogy a lány nem utálja meg őt.
Nem mondok semmit. Mind a ketten ezerszer jobban járunk, hogyha én most befogom a pofámat és egy kibaszott szót sem mondok. Egyrészről, mert nem tudnám megmagyarázni neki azt, hogy mennyire nem volt szándékos, hogy magamra vettem, másrészről, meg nem is tudom, miért vettem annyira magamra.. Bosszantó, hogy a nők képesek az ember nyaka körül egészen szorosra húzni azt a hurkot, ezáltal olyan csapdába csalva, amiből aztán képtelenség kiszabadulni, Nekem pedig sem kedvem, sem erőm nincsen ahhoz, hogy belebonyolódjak egy olyan témába, amiről kedvem sincsen igazán beszélni. - Ne zavarj össze.. - Megkorholom, akár egy gyermeket, aztán pillantásomat a tömegre fordítom. Jó sokan gyűltek itt össze, pedig nem is akkora szám ez a szarság. Sohasem szerettem, és sohasem jöttem le ide amikor lehetőségem volt rá. A squaddel mindig a Roxfortban dorbézoltunk ilyenkor, hiszen a legtöbb tanár és diák idelent volt, ergó mindent megtehettünk amit kigondoltunk. Azok voltak a szép idők. Fázósan húzom magamon össze a talárt, mikor elkap egy hideg szélfuvallat, - Nem fázol? - Rábámulok Siljére kissé aggódó tekintettel. Kezeim akaratlanul indulnak útra, és húzzák rajta összébb a talárt, hogy aztán gyorsan elkapjam őket, és zsebre vágjam, aztán meg úgy tehessek, mintha semmi sem történt volna. Csókunk pontosan ugyan olyan szenvedélyes, mint legelőször volt, még mindig ott van bennünk az a bizonyos szikra, ami talán sohasem fog kihunyni bennünk. Megborzongom szájának érintésétől, magamba szívom ismerős, otthon érzését keltő illatát. Az ajkát bámulom, ahogy beszél. Próbálom a szavait értelmezni, de minden egyes kimondott hang megbizonyosít arról, hogy az egész tényleg megtörtént, hogy tényleg itt hagyott, hogy én tényleg utána mentem. - Soha többet nem tehetsz ilyet Silje.. te nem tudod, hogy én mit éltem át.. - Megsimogatom a fejét kedveskedőn, hiszen hogy haragudhatnék rá? Én üldöztem el, az egész csakis az én hibám. Miattam ment el, én voltam az egyetlen oka, így hogy hibáztathatnám Őt? Kezeimet hagyom, hogy vezesse, az ajkamba harapok nehogy elfintorodjam amikor rájövök a céljára. Eddig sohasem akartam megfogni a hasát, a hasát amiben már van valaki. Az egész olyan abszurd. De mégis megfogom. Kezeimet óvatosan simítom a dudorodó dombra, ami gyengén ugyan, de érezhetően megmozdul. Lenézek a hasára, és azt hiszem először azóta, hogy megtudtam gyerekem lesz, elmosolyodom. Nem azzal az undorító, lemosnám egy pofonnal a mosolyod mosollyal, nem is azzal amivel a lányokat adományozom meg, hanem egy olyannal amit talán még Silje sem láthatott soha. Őszinte, szeretetteljes mosoly. Felnézek rá ezzel a hihetetlenül barátságos mosollyal. - Milyen érzés? - A hangom túl rekedt a sok elfojtott érzelemtől, de túl érzelmes is. Ha néma csendben lennénk, és Ő a mellkasomon pihenne, egészen biztos, hogy hallaná a szívem új, sokkal gyorsabb, izgatott ütemét.
"Én nem tudom mi ez, de jó nagyon, Elrévedezni némely szavadon, mint alkonyég felhőjén, mely ragyog, És rajta túl derengő csillagok."
A gyepet nézem, talán a gyepet. Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán, vagy egyszerüen az, hogy létezel mozdítja meg itt és most a világot.
öltözék
Ügyetlenkedve bontogatja ki a dobozt, vékony ujjai végül rátalálnak a titok nyitjára, és szeme elé tárul a nyuszi is. Szemei felcsillannak, ajkára újabb mosoly költözik. - Köszönöm – hálálkodik és elpirulva nyom a fiú arcára egy puszit, majd hátrébb lépve a földet fixírozza. Végül is olyan érdekes a kövezet mintája... Az ügyetlen kis kamaszszerelem meg olyan megmosolyogtató; főleg valószínűleg majd pár év múlva lesz ez az élmény nosztalgikus, egyelőre a vörös lány nem tud elszakadni saját bénázásától. Bezzeg ha balettozni kellene, rögtön nem érezné magát ilyen idegenül. Akkor magabiztosan állna ott. De most... egyszerűen nem érti hova szállt el a szokásos önbizalma. - Igen, igen, menjünk! - bólogat nagyokat, és összeszedve magát felpillant a hugrás szemeibe. - És akkor hova is megyünk? - kérdezi felvonva szemöldökét. Nem emlékszik rá, hogy a másik említette volna a kiszemelt helyet. Bár végül is buli van, meg Halloween, szóval az ember az utcákon is elvan, de Gracelyn határozottan vágyna valami italra. Akár alkoholosra, mert jelenleg olyan feszesnek érzi magát, mint egy frissen kitett szárítókötél. Azért persze igazodik Gilderoyhoz, és indul az irányba, amerre a másik is. Közben pedig szaporán imádkozik, hogy ne Pudifoot legyen a kiszemelt hely, mert onnan csak rossz emlékei vannak, és a hely erősen feszegeti a jó ízlés határait.
Aki legdrágább, aki legszebb, aki fény bennem, ragyogó, az örök bálványnak, a szentnek; üdvözlet, örökkévaló!
Bár igen csak nehezemre esik, mégis megpróbálok a kedvére tenni. Igyekszem elengedni a témát, legalább is a hisztériájával kapcsolatos részét, nem szeretném feleslegesen tovább idegesíteni sem őt, sem magamat. Nincs szükségünk rá, egyikünknek se. Jobb a békesség alapon végigsimítok a karján, és egészen közelről pislogok a szemeibe. - Szándékomban nem áll, végül is, mi hasznom lenne belőle? - kérdezem még mindig, de már kevésbé az idegeire menve. - Csak kicsit. - vonom meg a vállaimat, miközben elmosolyodok védelmező mozdulatán. Igazából, legkevésbé a hideg az, ami jelenleg gyötör, az, hogy dupla annyit eszek, mint régen, kezdek meghízni, és éppen ezért lassan, de biztosan már egy partra vetődött bálnának érzem magam, valahogy jobban idegesít. De erőt veszek magamon, és nem kezdek el panaszkodni neki, nehogy még jobban azt érezze, a gyermekünk tehet mindenről. A legkevésbé sem szeretném, hogy negatív érzelmeket tápláljon az irányába, sőt, mindennél jobban vágyok rá, hogy annyira szeresse már most is, amennyire én. Mint egy macska, bújok hozzá, és egyre jobban fúrom magam karjainak az ölelésébe. Az együtt átélt események után kimondottan jól esik a közelsége, az érintése, és a csókja. Egyszerre az az érzésem támad, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, és semmi sem történt volna meg velünk azokból a dolgokból, amiket mindketten átéltünk. Persze, ez korántsem így van, és bármennyire is szeretném elfelejteni a történeteket, attól még Antonin mégis férj lett, én pedig még egy személyben csalódhattam a családom tagjai közül. Mégis, ami a lelket tartja bennem, és erőt ad nekem, az a méhemben fejlődő gyermekünk, és nála nem is kell nagyobb indok. - Nem is fogok, ígérem. - suttogom, és igyekszem elfojtani azt a belső hangot, ami óvatosságra int. Nem csak ő szenvedett, én sem voltam kimondottan jól az elmúlt hónapokban, sőt. Ha tudná, hogy nekem min kellett keresztül mennem.. De nem tudja, és nem is fogja, ha rajtam múlik. Nem akarok a múlttal foglalkozni, amúgy is, mi bajunk lehetne mostmár, hogy megint együtt vagyunk? Még, ha nem is minden tökéletes, de soha sem lebegtem rózsaszín ködben, mindig is tudtam, hogy a boldogságért meg kell küzdenem. Nekem pedig Antonin, és a gyermekünk jelent mindent, az egész világot. Szinte nem is látom az arcán megjelenő fintort, annyira erősen próbálom elhitetni magammal, hogy nem fog eltaszítani magától a gyermekével együtt. Számba sem veszem, hogy tévedhetek, a reakciója viszont mégis meglep, és olyan boldogsággal tölt el, amit még eddig nem is éreztem. Kézfejemet az övére simítom, amíg a kérdésén gondolkodom. - Még soha sem éreztem ilyet. Őszintén, néha nem túl kellemes, de, ha a reggeli rosszullétektől eltekintek, és csak arra gondolok, hogy növekszik bennem valaki, aki a tiéd, és az enyém, a miénk, egyszerűen csak elmondhatatlanul boldog vagyok. Szavak nincsenek rá mennyire. Képtelen vagyok belegondolni mi lesz majd akkor, ha megszületik. Valószínűleg lepkehálóval kell levadásznod a mennyországból, ha még ennél is boldogabb leszek. - nevetem el magam, majd elhalkulok, és kicsit félve tekintek rá. - Kislányt vagy kisfiút szeretnél?
Silje ígérete a fülemben cseng. Én pedig hiába próbálom elhinni, maradnak kétségeim. Mégsem mondok neki semmit. Csak hagyom, hogy elvarázsoljon, hagyom, hogy a vészterhes gondolataim tovaúszkáljanak. Nem is olyan nehéz ezt megtennem. Csak elengedem, és nézem ahogy bebújnak az agyam egy hátsó zugába, a legmélyebb pontra, hogy majd kellő időben újra előmászhassanak. A kezem a hasán pihen, a keze meg az enyémen. Egészen különleges érzés így együtt lenni. Egy harmadikkal, aki nincs is igazán. Egy harmadikkal aki az enyém és az övé, akit mi csináltunk, mi tettünk azzá, aki lett. Felfoghatatlan, megemészthetetlen, visszafordíthatatlan. Mert már ott van, és ott is lesz még egy jó ideig. Idegennek érzem az érzéseket amik körbevesznek, annyira távol állnak tőlem. Az egyetlen apakép ami kialakult bennem, nem túl bíztató. Nem akarok az apám hasonmása lenni, nem akarok olyan apa lenni, mint amilyen Ő volt nekem és Cvetának. Nem akarom, hogy a gyerekem úgy gondoljon majd az apjára, ahogy én az enyémre. Nem akarok neki csalódást okozni, úgy ahogy Siljének sem. Na és ez igazán megrémiszt.. egy olyan embernek, lénynek, gyermeknek - nevezhetjük akárhogyan- szeretnék megfelelni, aki akkora mint egy bab, vagy, mint egy vatta, akinek nincsen tudata, és akinél én sokkal okosabb vagyok jelen pillanatban. Megrémiszt az egész, hiszen, mintha zsinóron rángatnának. - Fura.. - Próbálom elképzelni - Silje elmondása alapján - hogy milyen lehet ha növekszik benned valaki, és arra jutok, hogy kicsit sem lehet kellemes. - Őszintén szólva nem tudom Silje. Sohasem volt még gyerekem, de még csak gyerekekkel sem játszottam soha sem. Ha lehetett messze elkerültem őket, és hagytam, hogy Cveta babázzon velük. Nem is érdekeltek sohasem. Cveta volt z mindig is, aki tudta mit hogyan kellett csinálni, és az egyetlen gyerek akit valaha a kezembe fogtam az Cveta volt. De én akkor voltam vagy két éves.. szóval nem tudom. Nem tudom mit kezdenék azzal ha fiam lenne, de azzal sem ha lányom. - Kezünket összekulcsolom úgy kezdem el lassan húzni magammal a tömegben. - Azt hiszem teljesen mindegy lenne.. - Óvatos mosollyal rántom meg a vállamat, és remélem, hogy Silje nem fogja érdektelenségnek tekinteni a hozzáállásom, mert én csak tényleg nem tudom, hogy mit szeretnék. - Na és te? Benned egészen biztos, hogy pontosabb képek élnek.. -
"Én nem tudom mi ez, de jó nagyon, Elrévedezni némely szavadon, mint alkonyég felhőjén, mely ragyog, És rajta túl derengő csillagok."
Halvány pír jelenik meg a lágy csók miatt a fiú arcán, amit ha nagyon akar, behazudhat a csípős hidegnek, ami idekint uralkodik. Azonban, hogy ne fagyjanak halálra, célszerű lenne elindulni az előre kiagyalt helyszín felé. Biztosan felmelegszenek majd. A Három Seprű most valószínűleg túl zsúfolt, oda azért nem akarta vinni a lányt. Elveszne a hangulata a találkozásnak, és amúgy is alkoholszaga van az egész kócerájnak. Maga sem szereti, akkor miért vigyen oda bárkit is? - Mindjárt megtudod.. - feleli sejtelmesen, és nagyon reméli, hogy tetsszen neki a hely. Természetesen nem azért viszi könyvesboltba, mert hollóhátas a lány, hanem mert abban bíz, hogy ez egy közös pont lehet. Bekészített pár dolgot a táskájába - amit mindig magánál hord -, hogy teljes legyen a találka. Négy üveg vajsörrel készült, hisz nem tudja, hogy mekkora alkoholfogyasztó a másik, és a vajsörrel nem túl könnyű mellélőni. Szinte minden varázsló és boszorkány szereti az igen alacsony alkoholtartalmú, de annál ízletesebb italt. Mikor odaérnek a bolt elé, kinyitja a lánynak az ajtót, és előreengedi. Az utóbbi pár napban szinte a Roxfortban megtalálható összes illemkönyvet elolvasta, hogy megfelelően tájékozott lehessen, és ne rontson el semmit egy esetleges modortalansággal. - Üdvözöljük boltunkban! - intézi el a formalitást a pult mögött álló eladó, de mikor meglátja Gilderoyt, azonnal elmosolyodik. Ennek oka, hogy előzetesen már levélben lebeszélt a fiú mindent. Hogy szabadon nézelődhessenek, illetve az olvasásra kialakított fülkék egyikét le is foglalta. Engedélyt is intézett ital behozására, és lényegében a tökéletességre törekedett. Megvárja, míg a lány körülnéz a magas könyvespolcokon, és a legújabb könyveket tartalmazó állványon. - Remélem tetszik... - mondja halkan, kicsit rekedtes hangon az izgalomtól.
Aki legdrágább, aki legszebb, aki fény bennem, ragyogó, az örök bálványnak, a szentnek; üdvözlet, örökkévaló!
Különleges érzés, amit érzek. Még soha sem éreztem hasonlót, és, ahogy Antonin tenyere a hasamra simul, az enyém pedig a kézfejére, mintha egyszerre csak furcsa nyugodtság szállna meg. Mintha mindennek, ami történt velünk, meg kellett volna történnie, hiszen általuk jutottunk el oda, ahol most is vagyunk, miattuk vagyunk egymás mellett, mindhárman. Valójában soha sem voltam túlságosan szociálisan érzékeny. A bátyámon kívül csak Igor volt az, aki iránt baráti szeretetet éreztem, senki más. Ilyen formán a családom sem érdekelt soha sem, és, ha majd megszületik a gyermekem, semmi mást nem szeretnék jobban, minthogy más legyek, mint az anyám, és az apám. Elképzelhetetlennek tartom, hogy a lányomnak, vagy a fiamnak ugyanazt kelljen átélnie, mint, amit nekem, egyszerűen nem engedhetem meg, hogy vele is megtörténjen az, ami velem. Bár előre még nem tudom, hogyan fogjuk felnevelni őt, de abban már most biztos vagyok, hogy olyan őszinte, és erőteljes szeretet, mint, amilyet majd mi ketten érzünk iránta, senki mástól sem fog kapni. Furcsán nézek Antonin-ra. - Sejtettem, hogy eddig még nem szült neked senki sem gyereket. Bár, azt nem tudhatod, hogy hány terhes fruskát hagytál magad mögött az iskolában. Mégiscsak hosszú volt ez a hét év, az utolsó meg pláne. - szurkálódok, de egyáltalán nem gondolom komolyan a szavaimat, és ezt ő is jól tudja. Akármikor csak tehettem a hódításaival ugrattam, de soha sem éreztem azt, hogy őszintén bántana velük, és féltékeny lennék miattuk. Valahol mélyen belül tudtam, hogy nem számít hány lánnyal bújik ágyba, visszatalál majd hozzám, hiszen az igazi mindig is én leszek neki, ahogyan ő is nekem. És ez nem elfogultság, pusztán csak az igazság. Végigsimítok a mellkasán. - Nem kell aggódnod. Rendíthetetlenül biztos vagyok benne, hogy tökéletes apja leszel a gyermekünknek, akár lány legyen, akár fiú. - igyekszem megnyugtatni, de a szavak, amik elhagyják az ajkaimat, tényleg őszinték. Nem hinném, hogy akad bármi is az életben, amit Antonin ne tudna kezelni, még, ha a saját maga módján is. Legalábbis én bízok benne, jobban, mint eddig bármikor. Követem a tömegben, mellette haladok, ujjainak összekulcsolva. Még soha sem éreztem ennyire közel magamhoz, mégsem tudom elűzni a bűntudatomat, amikor arra gondolok, hogy még mindig nem tud mindenről, ami Oroszországban történt velem. - Igazából én sem tudom. Közhely, de valóban az a legfontosabb nekem, hogy egészséges legyen. Nem hiszem, hogy ennél is jobban tudnám szeretni, ha lány lenne, de akkor sem, ha fiú. A lényeg nekem csak az, hogy mindketten velem legyetek, hogy mindannyian együtt legyünk, és maradjunk. - oldalról hozzábújok, és a mellkasára hajtom a fejemet.
A gyepet nézem, talán a gyepet. Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán, vagy egyszerüen az, hogy létezel mozdítja meg itt és most a világot.
öltözék
Nem veszi észre a pírt amit a puszi váltott ki a fiúból, annyira lefoglalja, hogy saját bénaságán elmerengve a kövezet mintáit vésse az eszébe. A sejtelmes hangra felkapja a fejét, szürkéivel a fiú arcát véve szemügyre. Ajkai halvány mosolyra húzódnak, ahogy bólint, és követni kezdi a másikat, ruháját picit felhúzza, ahogy Roy mutatja neki az utat. Belépve a boltba kellemes meleg fogadja, a hidegtől kipirult arccal, csillogó szemekkel pillant körbe, ajkai elnyílnak a csodálkozástól. Hihetetlennek tartja, hogy hatodik éve jár az iskolába, de ezt a helyet eddig nem fedezte fel. Hozzátenném mondjuk, hogy Gracelyn előszeretettel maradt a kastélyban, bokros tanulnivalóira hivatkozva, mikor mások Roxmortsba látogattak a korai időkben. - Jó napot! - köszön illedelmesen az eladónak. Jól nevelték őt Nottéknál, tudja mi az illem, és ha éppen el is van varázsolva a hely csodájától, attól függetlenül nem felejti el, hogy illik köszönni. - Hű, igen, ez nagyon jó hely! - emeli pillantását a fiúra, közelebb lépve hozzá, hiszen a nagy nézelődésben kicsit elcsászkált. - Nem is értem, hogy nem jártam még itt korábban. Egyszerűen... - félbehagyja a mondatot megcsóválva a fejét felnevet. - Hihetetlen, hogy eddig nem vettem észre ezt a boltot – mondja mosolyogva, kezével a könyvek felé intve. - Te mióta tudod, hogy itt van? És miért nem szóltál korábban? - játékosan ráncolja össze a homlokát, ahogy kedveskedve megböki Gilderoy vállát. Persze annyit ők nem beszéltek, hogy a lány elvárja azt, hogy a hugrabugos hozzá szaladjon először, amint benyit ebbe a boltba, de tényleg értetlenül áll azelőtt a tény előtt, hogy ez az információ eddig elkerülte őt.
Rávigyorgom, egy olyan most biztosan nem fogsz felhúzni vigyorral. Azt hiszem tényleg képtelen lennék ebben a pillanatban haragra gerjedni. Néha úgy érzem, hogy kettőnk közül én vagyok a nő, és nem Ő, ez pedig nagyon gáz. - Ki tudja.. lehet, hogy lesz vagy tíz testvére! - Felnevetek, mert tudom, hogy milyen fejet fog vágni, tudom, hogy milyen szúrósan fog engem nézni, és tudom, hogy nem fog igazán haragudni. - De meg kell ígérned kedves, hogy azokra a gyerekekre is ugyan olyan jó szemmel nézel majd.. - És direkt húzom az agyát, direkt élvezem ahogy fintorog, pedig tudhatnám, hogy most nem tanácsos az érzelmeivel babrálni, hiszen terhes. A terhes emberek pedig nagyon változékonyak.. legalább is azt hiszem. Csak bólintok. Én ebben az egészben nem vagyok annyira biztos, mint Ő. Nem tudom magamat apa szerepben elképzelni, nem tudom, hogy miképpen kellene egy gyerekkel viselkednem, hogy mit szabad és mit nem, sőt azt sem tudom, hogy az egészet miképpen fogom közölni a szüleimmel sé a feleségemmel. - Beszélnem kell majd erről Pandával.. - A hangom elkomorul. Nem akartam felhozni ezt a témát, mert kényes. Számomra is, és számára is. Még azt sem mondtam el neki, hogy már nem is utálom anynira Pandát, minz azelőtt, és hogy nem hagyhatom csak úgy magam mögött. Felelős vagyok érte, hiszen a feleségem. - És anyáméknak is el kellene mondanom.. - Elnézek a feje mellett. Nem is tudom eldönteni, hogy mi a rosszabb Pandával beszélni, vagy a szüleimmel. Anyának mondjam inkább vagy apának? - És én azt sem tudom, hogy ez az egész milyen kötelességgel jár.. az egészről nem tudok semmit Silje. Mikor kell orvoshoz menend, mi kell ennek a gyereknek, nekem mit kell csinálnom.. - Azt már nem mondom ki, hogy túl fiatalnak tartom magunkat, mert nem akarok újra összeveszni vele. Nem hinném, hogy olyan jót tenne neki, vagy a babának.
"Én nem tudom mi ez, de jó nagyon, Elrévedezni némely szavadon, mint alkonyég felhőjén, mely ragyog, És rajta túl derengő csillagok."
Mosolyogva nézi, ahogy a lány nézelődik. Ezt jó pontnak írja föl a saját kis értékelő füzetecskéjébe. - A hely kívülről eltörpül a többi épülettől, talán ezért nem jártál még itt. - mosolyog a lányra, és finoman megfogja csuklóját, hogy az előre kiszemelt fülkéhez vezethesse. Semmi nagy dolog, tényleg csak egy olvasófülke, ahova előre rakott be pár üveg vajsört a hangulat érdekében. - Hát, bevallom, én is egy hete tudtam meg, hogy ilyen is van errefelé. - halkan felnevet a bökésre, majd egy pillanatra a lányra néz, hogy aztán kinyissa neki a fülke ajtaját. - Kerülj beljebb. - engedi előre illedelmesen. - Foglalj helyet. - megvárja, míg leül, Gilderoy csak utána fogja ugyanezt megtenni. Nem akarja elvenni a lánytól a választás jogát. Felemeli az asztalról az egyik vajsörös üveget, és két poharat. Az egyiket elé rakja, a másikat maga el. - Megkínálhatom? - halványan elmosolyodik a helyzet komikusságán, és felé tartja az üveget is.
Aki legdrágább, aki legszebb, aki fény bennem, ragyogó, az örök bálványnak, a szentnek; üdvözlet, örökkévaló!
Rosszallóan nézek rá, mint, aki egyáltalán nem érti a tréfát, pedig pont én voltam az, aki elkezdte ezt az egészet. - Akkor kénytelen leszek minél hamarabb megfosztani téged a vagyonodtól, amúgy sem hiszem, hogy tudnád fizetni azt a sok gyerektartást, édes. - mosolygok rá cinikusan. Persze, jól tudja ő is, hogy soha sem érdekelt a származása, a neve és a pénze, engem mindössze ő maga, a teljes valója vonzott magához, és tart azóta is fogva, akárcsak egy láthatatlan béklyó, örömteli fájdalommal telve. - Megtanultam már rajtad is osztozni, szóval, nem hiszem, hogy problémát jelentene. - és bár tudom, hogy az egyik olyan dologgal kezdek el incselkedni vele, amire kimondottan allergiás, mégis megteszem. Talán csak a hormonjaim miatt, talán azért, mert belül azért mégiscsak fáj, hogy nem teljesen az enyém, talán, mert félek attól, hogy egyszer már a feleségére fog úgy tekinteni, ahogy évek óta rám. Persze, ezt elárulni neki soha sem fogom, de csak még kimutatni sem, inkább próbálom tréfásan incselkedéssel a tudtára adni, már amennyire sikerül. A boldogságomba rögvest egy kevés keserűség is vegyül, mikor megint meglátom rajta a bizonytalanságot, amikor pedig megemlíti a családját, a feleségével együtt, akaratlanul is felhúzom az orromat. - Minél előbb, annál jobb. Ki tudja hogyan reagálnak majd, én pedig nem akarok a harmadik trimeszterben hajléktalanná válni a születendő gyermekemmel. - Miért, szerinted én teljesen tisztában vagyok mindennel? Nem, Antonin, én sem tudok semmit sem, csak annyit, amennyit az anyai megérzéseim engednek. Ha Nonna nem árulja el, mire gyanakszik, akkor még hónapokig, ameddig el nem kezdett volna nőni a hasam, nem tudtam volna, hogy gyermeket várok. Szóval ne aggódj, nem csak te vagy tapasztalatlan ebben az egészben, én sem tudom, hogy mégis mit és hogyan kellene, hogy csináljak, csak abban vagyok biztos, hogy máris tiszta szívemből szeretem a gyermekünket. - hangom halk, de erőteljes, és egyáltalán nem bizonygatok és magyarázkodok, inkább kijelentek, mintha csak egy tényről beszélnék. Mert igen, az tény, hogy végérvényesen és visszavonhatatlanul beleszerettem a még ismeretlen, bennem növekvő magzatba, és az, hogy mit és hogyan kellene, hogy tegyek, ezen túl már egy cseppet sem érdekel. Csak ő érdekel, és Antonin, ők ketten, akiket az életemnél is többet jelentenek nekem. - De csak egy szavadba kerül, ha nem akarod őt, ha nem szeretnél minket, és ígérem, békén hagylak, hogy élhesd tovább a megszokott életedet. - mintha nem is önmagam lennék, a szavak, amiket önkéntelenül is kiejtek az ajkaimon, mintha magam se érteném, viszont annál biztosabb, hogy ő meg fogja érteni. Nem áll szándékomban ellökni őt magamtól, hiszen ő (és mostmár a gyermekünk) jelent nekem mindent, az életemet is, de éppen ezért soha sem mérnék rá olyan terhet, amivel tudnám, hogy nem fog tudni mit kezdeni. És bármennyire hiszek benne, hogy képes lenne rá, meg kell adnom neki a lehetőséget, hogy eldöntse mit akar.
Csak komoran bólintok. Egészen biztosan nem húzhatom a végtelenségig a családom beavatását. Még Panda hagyján, nem tudna ellene sok mindent csinálni. Vághat egy hisztit, de ennyi. Kiabálhat, sírhat, nevethet, de a dolgokon nem változtathat, na de az anyám.. Ő más tészta. Kitagadhat a családból, megfoszthat minden vagyonomtól, földönfutóvá tehet, egy kutyává aki senkinek sem kell.. belém rúghat, és jól meg is köpködhet. Akkor meg hogyan tartom el a jövendőbeli családomat? Hogyan fogok gondoskodni a magzatról? Apám valószínűleg csak elhúzná a száját, és hagyná hogy anyám hordja helyette a nadrágot. Valószínűleg apámnak is van egy-két gyereke akit nem mert fölvállalni, de az is lehet, hogy már kinyírta az összeset. - tudtam, hogy csak a pénzem miatt vagy velem.. - Ugratom, de a mosoly ami kiül az arcomra egy egészen kicsit erőltetettPersze teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy Siljének nem kell a pénzem, csak képtelen vagyok úgy tenni, mintha minden a régi lenne... tekintve hogy soha semmi nem lesz már olyan, mint régen. Mindig lesz nekünk valaki aki majd közénk fekszik az ágyon, aki ha sír elvonja egyikünk figyelmét, akinek ezentúl egy picivel több szeretet adunk majd, aki apának szólít, a nyomomban jár, akinek példát kell mutassak, aki meg kell védjek, akit az életemnél jobban kell szeressek, aki engem önzetlenül szeret majd, aki belőlem egy darab, aki valami amit megmagyarázhatatlan módon tudok majd Silje elé helyezni, aki ha csak megnyikkan mosolyt csal majd az arcomra, aki nevetésre sarkall, és akinek a hiánya még Silje hiányánál is jobban éget majd. És erre még nem készültem fel léggé. Még Neki is alighogy bevallottam szerelmemet, nem vagyok képes elveszíteni ezt az érzést. Félek, hogy a szeretetem nem képes osztódni.. és én ezt nem merem neki elmondani. Hallom ahoyg válaszút elé enged, hallom a szavain, hogy mennyire fáhjnak neki, és nekem tényleg megfordul egy pillanatra a fejemben, hogy elhoppanálok, hogy soha nem nézek vissza, soha többé nem keresem se Őt se azt a gyermeket. És nem azért mert nem szeretem Őt, vagy azt a kis babszemet a hasában, hanem mert tudom, hogy az az egészen pici élet odabent.. gyökeresen fog megváltoztatni. Olyan mélyről jövő változást fog az életembe hozni, amit képtelen leszek meggátolni. Erre pedig fel kell készülnöm. - Bolond vagy.. nem fogom magára hagyni a gyerekemet..- És még képtelen vagyok neki elmondani, hogy ezt a gyermeket mennyire fogom szeretni. Csak kézen fogom, és lassan kezdem el kivezetni a tömegből, hogy egy kellő sikátorból haza hoppanálhassunk. El kell mondanunk anyáméknak.
"Én nem tudom mi ez, de jó nagyon, Elrévedezni némely szavadon, mint alkonyég felhőjén, mely ragyog, És rajta túl derengő csillagok."
Részünkről azt hiszem mi kiszállnánk ebből a kalndból. Köszönjük szépen, hogyha szemmel kísértétek, illetve köszönjük a lehetőséget is! És nem utolsó sorban köszönöm szépen Neked Silje ezt a csodás játékot. Még mindig el tudsz varázsolni <3
A gyepet nézem, talán a gyepet. Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán, vagy egyszerüen az, hogy létezel mozdítja meg itt és most a világot.
öltözék
Gracelynt teljesen elvarázsolják a könyvek, nem is lenne igazi hollóhátas, ha nem így lenne; és be kell vallani Gilderoy igazán jól választott ezzel a hellyel. - Lehetséges, legközelebb majd nyitott szemmel járok – mosolyodik el halványan, hogy aztán kövesse a fiút a kis fülkéhez. - Ó, így már egészen megbocsátható, hogy nem szóltál – bólint egyet még mindig mosollyal az arcán, majd a fiú invitálására beljebb is lép, hogy a fülkében találomra kiválasszon egy helyet, és leüljön. A gyomrában lévő gombóc mérete mit sem csökkent az elhívás óta, így most is kicsit azon gondolkodik, hogy vajon lesz-e miről beszélgetniük, meg mivel ütik el az időt, és persze még mindig ordít a fejében a gondolat, hogy Gilderoy Lockharttal randizik. Olyan tipikus tizenéves problémák, amik a lány érett fejében olykor fel sem merülnek, de most pont olyan, mint bármelyik másik tinédzser, akit randira hívtak. És be kell vallani, hogy a hiú, érett jellemét ez egy cseppet bosszantja. De mindezek ellenére visszarántja magát a valóságba, ahogy a fiú kérdésére válaszol. - Igen, köszönöm – tolja egy picit a poharát Roy felé, hogy tudjon neki tölteni. Persze a vajsör igazi kedvenc a korosztálya körében, és ő sincsen ellene az italnak. Közben meg reméli is, hogy a kissé félszeg, kínos légkört is oldja majd egy kicsit. Mert egyelőre még nagyon furán érzi magát, és azért reménykedik benne, hogy Roy Halloweeni tréfát nem kért, és nem ugrik mindjárt a nyakába valami szellem vagy pók, vagy egyéb rémisztő lény.
Tölt a lánynak a vajsörből, majd a saját poharába is önt. be kell vallja, hogy már hiányzott neki az innivaló. Szája és torka kiszáradt. még mindig ideges. Csak remélni tudja, hogy kicsiny alkoholtartalmú ital egy kis önbizalmat lehel az amúgy nagyszájú fiúba, akinek most egy szó is elég nehezen szökik ki ajkai közül. A tökéletességre törekedett, bár ezt már mindenki tudja, ezért nem is szaporítanám ezzel a szót. Mindenesetre koccintásra emeli a poharát, hogy megadják az alkoholizálás módját, ha már lebeszélte, hogy hozhasson be italt. Nem sok könyvesbolt van, ahol megengedik ezt. Szám szerint Roy eddig csak egyről tud, ahol jelenleg is vannak. - Ha gondolod, körülnézhetünk a boltban... - ajánlja fel, mert rá kell jönnie, hogy semmilyen téma nem jut eszébe azok közül, amiket előre kitervelt, az iskoláról pedig nem akarja kérdezni, mikor végre kiszabadultak onnan. Ő sem örülne neki, és általában magából indul ki. Az már más kérdés, hogy ő egyébként sem szeret az iskoláról beszélni. A szüleinek beszámol róla, de ennyi. Még levélben se jó leírni, hogy E lett egy dolgozata, meg ilyenek. ha K-t kap, arról beszámol, de a jegyei sosem érdekelték a szüleit sem. Úgy vannak vele, hogy majd ha fiuk hazamegy, megtudják, mennyire tanult keményen az év során, addig pedig felesleges firtatni. A RAVASZ még amúgy is odébb van.
Kezdőlap
