Seprűlovasok beöltözve mindenféle maskarában. Lámpások és gyertyák a levegőben. A varázslók jelmezekben és álarcokban. Vannak csoportok, akik teljes mesét mesélnek el az öltözékükkel. Vannak, akik kitűnnek és vannak, akik beolvadnak. Vannak rémisztőek és kedvesek is. Mind egy egész éjjelen át vonulnak a városokban. Zenészekkel a hátuk mögött, énekelve és szórakozva ezen az egy estén. Az utcákon néhol szintén standok vannak kirakosgatva ahol italt, tárgyakat, ételt lehet vásárolni. Némely utcán végig álarckiállítás van, a legkülönlegesebb álarcokkal a varázsvilágban. A legtöbb helyen rémisztő kiegészítők, minden sarkon vár valami az emberre, amire nem is számít...
Tudja, hogy az ostoba ünneplők között gond nélkül elvegyül a vérfoltos kabátjával, ócska sál mögé rejtett, megviselt ábrázatával. Tudja, hogy ez az egyetlen esélye, hogy közelférkőzhessen a kölyökhöz. Tudja, hogy ez elmebeteg kockázatvállalás csak azért, hogy elvehessen valami becseset Greybacktől, mielőtt nyíltan a torkának ugrana, és elvenné a gyenge vezér helyét is. De arra nem készült fel, hogy milyen nehéz lesz megtalálni ezt a becses dolgot a sok agyalágyult kölyök, a kölyökkorú halálfalók meg az árgus szemű tanárok meg zöldfülű aurorok között. De aztán a farkasok szerencséje mégis mellészegődik valahogy, mert épp elkotródna a saját bőre érdekében, amikor megüti a fülét a kiáltás: - Lupin! Nem kellenek hozzá azok a régi rúnák, amiket magára tetováltatott évekkel ezelőtt, és amelyekről az a vén kuruzsló azt állította, segítenek majd felismerni a fajtájabelieket. Nem kellett volna fáradságos munkával előkukáznia azt a régi Prófétát se, amelyikben volt egy csoportkép a roxfortos naposokról vagy mikről. Ahogy végignéz a kis csoporton, egyből tudja, melyik az. Hogy melyik Greyback dédelgetve emlegetett, féltve őrzött, de nagyon is szégyenteli diadala a fiú apján. Lupin kicsi és édes, mint egy puha, selymes kis kölyökkutya, amelyet megtanítottak ügyesen két lábon pitizni. Ahogy a tömegben lassan közelebb kerül hozzá, szinte émelyítően édes szagot áraszt magából, vajsör, csokoládé, tiszta, meleg ruhák, majdnem ártalmatlan titkok. Csupa olyan dolog, amiből neki csekély jutott, és már azt is elfeledte: egy igazságtalanul és érdemtelenül hosszúra nyúlt gyerekkor kipárolgása, amely nagyon is követeli magára, hogy egyszer és mindenkorra véget vessenek már neki. Ezt hívják kegyes gyilkosságnak? Néhány percig követi, kivárja a tökéletes pillanatot, amikor senki sem figyel rá, mielőtt vállon ragadná, hogy kedélyes erőszakkal magával vonja a tömeg sodrásával a sűrűjébe. Csak a kihalt utcák veszélyesek a számára itt, ahol nyüzsögnek az ünneplést felügyelő kétlábúak, de a tömeg oltalmazó jóbarát. - Gyere csak, dumáljunk egyet, Remus Lupin – mordul lágyan szinte a fülébe, a nevét ízlelgetve, és mélyen beszívja azt az édes illatot, vajon ha megmarná, a vérének is ilyen melengető, romlatlan íze lenne, mintha olvadt csoki folyna az ereiben? Kétlábúszaga van, olyan zabálnivaló az íze is? – Csak mi ketten, mint bundás a pelyhessel – fojtott hangon beszél, miközben látszólag lazán szorítja magához fél karral, barátian, de valójában nagyon is határozott erővel. – Cssss, köztünk marad, ha nem csinálsz hülyeséget. Értve vagyok, ugye?
Legalább tíz perccel előbb értem ide és ez rohadt meglepő, mert mindig mindenhonnan elkésem mióta csak az eszemet tudom. Sőt már azelőtt is elkéstem, eleve késve születtem és azóta is ráérősen battyogok mindenhova és a legkevésbé sem érdekel, hogy ki vár és mennyi ideje. Most meg ide érek hosszú percekkel korábban és lófrálok ebben az idióta macska jelmezemben, ami egyre kevésbé tűnik jó ötletnek, de miután már ezt találtam mondani Dorisnak nem akartam megváltoztatni. Megijeszteni sem akartam, ezért nem döntöttem úgy, hogy dementornak öltözöm vagy szimplán csak megbűvölöm azt a kellemes pofázmányomat, hogy egy borzasztóan összevert,véres ember képét mutassa. Amúgy buli lenne, de nem biztos, hogy feldobnám vele szegény lány estéjét, aki úgy tudja egy helyes ázsiaival fogja tölteni az idejét, nem egy frissen szabadult azkabani lakóval. Mondjuk magam sem értem teljesen, hogy miért nem akarom ráhozni a frászt. Meghazudtolom hát magamat és megdöbbentően, sőt már gusztustalanul cuki vagyok szőrös kis macskafüleimmel, színben hozzájuk illő fekete hajammal, nyakamban apró csengővel, ami már most a halálba idegesített az istenverte csilingelésével. Mitagadás kicsit hülyén éreztem magam, pláne az öcsém fényes anyagú zakójában és tapadós ingjében, nem tudom, hogy tud ilyen dolgokat hordani! Én sokkal jobban kedvelem a lazább ruházatot, nem vagyok oda a kiöltözősditől, de hát ha már Doris is megteszi a tőle telhetőt én sem mondhatok csütörtököt a saját lustaságom miatt. Szóval nincs mit tenni, bármennyire is kiakaszt és bármennyire is szívták a véremet a haverok…cuki vagyok, baszki, rohadtul cuki. És miért telik ilyen lassan az idő? Nem sűrűn szoktam várakozni és nem is bírom jól, szutyok egy dolog, annak ellenére, hogy mindig én váratok másokat vagy felejtem el a találkozókat. Nem szép dolog, de buktam már el nőt úgy, hogy egyszerűen elfelejtkeztem a megbeszéltekről, aztán meg már baszhattam…pontosabban épphogy nem. Maximum fújhattam, de azt is csak távolról. Most tuti nem felejtettem el semmit és remélem, hogy a lányra is elég mély benyomást tettem, hogy emlékezzen rám és arra, hogy nem kisebb személyiséggel hozta össze a sors, mint a csodálatos Caliban Malachyval. Persze, ez neki egy cseppet sem számít, mert neki csak a zöldhajú furafigura vagyok, aki makacsabb az öszvérnél, na de mindent el kell kezdeni valahogy , nem? Hát én most kezdek stresszelni. Nem jó ez a várakozás, legközelebb kihagyom, ha ki lehet.
To: Drága Doris<3 Music: Boy in luv ?! Hacuka: klikk
Nem tudom, hogy rendesen átgondoltam e ezt a hercegnőnek való öltözést, mert.. hát nem a barátaimmal kellett volna vásárolnom, minden annyira csilli-villi, minden annyira olyan, amilyen én nem vagyok. De ők nem hagytak, mert nekem arra van szükségem és blablabla. Igaz nem festek rondán, de hát nem is vagyok szép szerintem, mert hát állítólag minden szép lány a mardekárba jár, mindenki idióta ott. Na jó, ez a Caliban elég rendesnek néz ki és nem is volt bunkó velem, sőt. Nagyon is kellemes volt vele beszélgetni, mert másokkal ellentétben -most Zabinire gondolok- vele lehet kommunikálni. Arról nem is beszélve, hogy már várom, hogy macskának öltözve láthassam, biztos hogy irtó cuki lesz. De én nem leszek irtó gáz ebben a hacukában? Mert mi lesz, ha kiröhög és ott hagy, mert halálciki leszek? Végül el kellett indulnom, mert nem akartam késni és nem akartam megvárakoztatni sem. Szóval haladok amilyen gyorsan csak tudok és reménykedem, hogy minél előbb odaérek. Igaz jelent némi gondot, hogy nagy a tömeg és sok embernek van cicafüle, mert kb már három embert fordítgattam meg feleslegesen és egyesek fintorogva néztek rajtam végig. Azért ennyire nem lehetek gáz vagy mégis? Aztán végre sikerül rá bukkannom és elmosolyodom. Aztán mikor odaérek, akkor hátulról letakarom a szemeit és közel hajolok a füléhez. - Na ki vagyok? – kérdezem tőle nevetve, majd pár másodperc múlva elengedem a szemeit és hagyom, hogy megforduljon, én meg próbálok kevésbé gáz lenni, mert még mindig túlzásnak találom a ruhámat.. - Nagyon rossz? – kérdezem tőle aggódva. Na jó, nekem tetszik ez a ruha és tényleg nagyon szép, de akkor sem egy ilyen buliba kellett volna felvennem. Talán valamilyen esküvőre, ahol én lettem volna a koszorúslány, de ezen már késő gondolkodni, már ebben vagyok és meg kell próbálnom jól éreznem magamat.
Nem túl sokáig korzózom fel-alá egyedül, de pont elég perc telik el ahhoz, hogy kezdjem nagyon kínosan érezni magam. Még az is megfordul a fejemben, hogy jobban jártam volna, ha megkockáztattam volna egy minimális kését, mert így , várakozás közben még az is eszembe jutott, hogy mi történik akkor, ha a lány nem jelenik meg. Valószínűleg belehalna az egom, de már miért is ne jönne el? Indokolatlanul kedves voltam, bevetettem a simulékony modorom, majdnem mindig a jó szavakat használtam, kivéve persze azt a részt, ahol lelkesen előadtam, hogy Zabini a szobatársam, mindenesetre azt hiszem elég jól működtem, mikor legutóbb beszéltünk. Az önbecsülésem megússza a dolgot, ugyanis hamarosan puha,kicsi női kezek takarják el előlem a világot. Kérdésére én is elnevetem magam, minek tagadjam…igazán aranyos ez a lány! -Azt hiszem nem a Mágiaügyi miniszter-válaszolom, majd mikor a hölgy engedelmével újra látni kezdek felé fordulok és a lehető legmegnyerőbben mosolygok rá. Még, hogy nagyon gáz! Néha tényleg azt hiszem, hogy ez a csaj-sok másikkal ellentétben- nem tölt elég időt a tükör előtt, mivel egyáltalán nem gáz. Kifejezetten úgy néz ki, mint valami uralkodóház sarja az első bálján, anyám bizonyára oda meg vissza lenne az öltözékétől, engem nem kifejezetten hoz lázba, de azért elég kellemesnek gondolom az összképet. -Egyáltalán nem-rázom meg a fejem- ha valami kínosra vágysz…itt állok csengővel a nyakamban egészséges férfi létemre-mutatok végig magamon, hadd örüljön, nem kell segíteni, ügyesen leégetem magam egyedül is. -Meglehetősen jól nézel ki-engedek meg magamnak egy apró bókot, hogy ezzel is nyomatékosítsam, hogy abszolút nem néz ki rosszul, de mégcsak röhejesen sem és ennek azért nagyon örülök.
To: Drága Doris<3 Music: Boy in luv ?! Hacuka: klikk
Hát talán nem lesz kész katasztrófa az este, mert hát Caliban nem is rossz fej srác. Szerintem vicces és Mardekáros létére elég kedves is, na jó.. talán az is közrejátszott, hogy mindenképpen el akart hívni, de reménykedem benne, hogy nem vált át taplóba, mert akkor én nem fogok vele beszélni. Természetesen már a ruhát sem tartom jó ötletnek és talán az egész este egy katasztrófa lesz mégis, de nem.. Én most összeszedem magam és minden rendben lesz, Calibannal jókat fogunk nevetni és kedves lesz velem. Reménykedem benne, hogy a pöcsfej szobatársa nem fog ott lenni és egyáltalán nem fogunk találkozni, még látni sem kívánom. Elég volt a büntető és az erdő, nem kell még több idő vele, bár amnéziás lenne és elfelejtene engem.. Aztán megtalálom és kicsit szórakozom vele, letakarom a szemét és elnevette magát a béna viccemen, az nem jelenthet rosszat. - Hát remélem sosem leszek az. – kacagok fel, majd reménykedem benne, hogy nem fog halálgáznak találni és itt hagyni a fenében. Egy kis undort sem látok az arcán, ezért nagyon is megörülök annak, hogy nem fog itt hagyni. Ő is haláli édes ezekkel a fülekkel és a csengővel, egyáltalán nem látszik rajta, hogy Mardekáros, annyira aranyos és.. imádom a macskákat is, szerintem én egy apáca leszek, aki macskafarmot nyit. Nem rossz elképzelés és még hihető is rólam. - Szerintem te vagy a legédesebb kisszisza itt. – mondom neki, miközben kiöltöm a nyelvemet és figyelem mosolyogva. Elég kedves.. .tényleg kedvesebb, mint akikkel eddig beszéltem abból a házból. Bókjára nem felelek semmit sem, csak kissé elpirulok.. Jól esnek a szavai, nagyon is jól esnek, nem szoktak nekem gyakran bókolni, sőt. Szinte senki sem szokott nekem, nem tartanak szépnek és hát van benne valami, én tényleg nem vagyok szép. - Nem várattalak meg, igaz?
Már nem is emlékszem, hogyan keveredtem el. Egyik pillanatban még közöttük álltam – és ez a pillanat hiába nyúlt hosszúra, megkurtította az örökös fatalizmusom, amit Ágas csalt elő belőlem egy bizonyos tört-tekintettel -, a másikban már azt veszem észre, hideg kúszik végig látszólagos céltalansággal a csuklóm csontos boltozatát elhagyva, beleharapva a puha bőr hófehérségébe. Bütykökön átbukó, ujjperceket sajdító hideg. Megborzongok. Kutyahideg van, fut át gondolataimon hirtelenjében, és szinte rögtön mosolyra rebben a szám, saját magam cinkosa vagyok, mellettem egy diáklány homloka ráncokba szalad, de túl elcsigázott és megfontolt vagyok ahhoz, hogy kitaláljak hozzá egy történetet, ezért sebtében végigjáratom rajta a pillantásom, puhán simítom ruhák rejtette testét egyre sötétülő tekintetemmel, majd ellépek mellette, mint minden regény tragikus, meg nem értett hőse. Egy kisebb csoport mardekáros mellett ellépek, átbújok két egymásba kapaszkodó lány karja alatt, kikerülöm a repülésoktatót, és éppen egy centiméterrel, de sikerül megúsznom az ütközést valamelyik férfitanárral, mielőtt elcsennék egy üveg vajsört az egyik, tőlem fiatalabb hollóhátas gyönge szorításából. Még hallom a méltatlan morgást, az egyik repedezett pillanat erejéig, de máris elzárja előlem egy kisebb csapatba verődött griffendéles lányegylet, akik megpróbálják elcsípni a kabátom ujját, mindezt sikertelenül. Néhány sorral előrébb verekszem magam, indulatosan beleiszok a vajsörbe, és máris fordulok a ritkuló oldalág felé. Néhány méteren magával sodor az emberáradat, úgy tűnik, mindenki itt van, még azok is, akikről egy átlagos napon megpróbálok tudomást sem venni, még azok is, akiknek a létezése tulajdonképpen minden történet szempontjából lényegtelen. Kívülről szemlélve még kevésbé értem, mi történik körülöttem, zene és nevetés kicsapódó páráját érzem, mintha nyirkosan és nyákosan rám tapadna a karneváli hangulat, de ez a váratlan síkosság undorral tölt el. Csak ne nézett volna úgy rám. Körbejáratom a tekintetem, próbálom megtalálni, erősen koncentrálok, hogy megleljem a szélfútta tincseket, puszta hiúságból sem húzna sapkát, és közben szenvtelen arckifejezést öltök magamra, ha mégis megtalálnám, és egymásba akadna a két szempár, észre ne vegye ezt az erőlködést. Egy korty vajsör. Felesleges. Ha meg tudtam szökni, keresni sem fog, ez íratlan szabály. Nem engedné a büszkesége. Még egy korty vajsör. Már éppen tervezem, hogy visszatérjek a diákok közé egy újabb körre – vészesen fogy a selymes, hidegen rémes ital -, és már éppen megteszem azt a néhány lépést, ami visszaolvasztana, és aminek köszönhetően néhány percig közéjük tartoznék, amikor valami hideg és puha dolognak nyomódik a csuklóm az alkalom szülte lendülettel. Még vaktában, minden Ágassal gyakorló seprűlovas ügyességével az ellökött tárgy után kapok, ujjaim körbefonják, amikor megdöbbenek, hogy ez az akármi lényegében valakinek a karja. Íriszeim késve regisztrálják a karhoz tartozó testet. Cipőm talpa megcsúszik egy nedves fűcsomón. Engedek a tömegvonzásnak. Egyenesen rázuhanok.
Az egy szerencsém talán, hogy már a kezdetektől itt vagyok. Mindent időben sikerült kipróbálnom -több s kevesebb sikerrel-, csupán csak a báltermet kerülöm el messziről. Már jó ideje egyedül császkálok az utcák között. A beöltözött emberek sokasága összképben egészen viccesen hat. Percekig csak álldogálok egy helyben és mosolyogva nézem a vonuló tömeget. Sok jelmeznek talán értelme sincs, párat felismerek valamiféle mugli mesékből-filmekből, amiket kutatásom során elemezgettem, de igazából biztos vagyok benne, hogy itt most kevés embert érdekel az a tény, ki mibe öltözhetett be. Az egyik árushoz libbenek át, kivárom a soromat és egy üveg vajsörrel a kezemben igyekszem tovább: de azért a lehető legjobban kerülöm el az óriási tömeget az utcán. Néhány ismerősnek figyelmesen visszaintek vagy biccentek, közben tekintetemmel barátaim után kutatok. Hamarosan egy olyan helyet keresek, ahol kevésbé nagy forgalom veszi körül az utcát. Csak megállok, belekortyolok vajsörömbe és pipiskedve tekintek körbe. Ilyenkor ugyan senkit sem lehet felismerni, még ha valami irtó jellemző ismertetőjelen is van az illetőnek. Gondolataimban felmerül az eshetőség, hogy tovább kellene induljak. Kezeimet melengető vajsöröm is hamarosan kihűl, a griffendél színeiben pompázó sálamat is összébb kell húznom a nyakamon, hogy jobban elfedje azt. Egy lépést teszek oldalra, figyelmetlenül, de lényegében talán nem is az én hibám az utána történt események sorozata. Egyensúlyomat elveszítem, és igazából következőre már csak azt regisztrálom, amikor valaki elkapja a karomat, majd hirtelen rám esik. A maradék vajsör a földre kerül, amit szinte azonnal üvegestül valaki tovább is rúg. Feljajgatok, és csak mindez után észlelem azt, hogy ki is volt az okozó. - Sirius... - Nem habozok, a hideg, kissé nedves föld pillanatok alatt át fogja áztatni ruháimat, megpróbálok felkászálódni mellette, miközben persze halovány, kissé zavart mosoly jelenik meg arcomon.
Van valami ebben a lányban- nyilván van, mert különben nem győzködtem volna olyan sokat, hogy jöjjön velem a bálba-, de nem tudom, hogy mi az. Egyszerűen csak más, mint akikkel dolgom volt és ez kifejezetten kivételessé teszi számomra, mégha rossz érzésem is van vele kapcsolatba. Fura, rossz érzése többnyire az öcsémnek szokott lenni, én meg csak élek bele a világba, aztán, ha rosszul sül el valami csak vonogatom vállam. Most viszont itt van Doris, aki lélegzetelállítóan elegáns, de nem úgy tűnik, mintha észrevenné ezt, de a tekintetén látszik, hogy elnyerte a tetszését a jelmezem. Fasza, máris látom az értelmét annak, hogy a baráti társaságom fele reflexből körberöhögött. Ha már ilyen idiótán nézek ki, legalább értékelje valaki ilyen szép csillogó szemekkel! Kicsit húzza is az agyamat férfiatlan kinézetemmel, ez is határozottan különös, a csipkelődés nem kifejezetten jellemző a Hugrabugra, legalábbis az öcsémre és az ő furcsa kis körére semmiképp. Valaminek hatására egyre különlegesebbnek látom ezt a lányt és ez azért kicsit rám hozza a frászt, de megnyugtatom magam azzal, hogy csak meglepődtem, hogy találtam egy okos,csinos, szórakoztató lányt, aki még hajlandó volt is volt nekem igent mondani, annak ellenére, hogy többnyire úgy ismernek, mint a Roxfort egyik legnagyobb parasztját. Láthatóan kicsit zavarba hozom és ez meglehetősen tetszik, hiszen aranyosnak találom, ahogy irul-pirul. -Tényleg-folytatom tovább-… gyönyörű vagy-villantok rá egy kisfiús félmosolyt. Kérdésére megrázom a fejem, persze sosem mondanám neki, hogy kizárólag azért várakoztam bármennyit is mert előbb jöttem ide…mivel nem akartam, hogy ő várakozzon. -Szeretnél inni valamit?-intek fejemmel az egyik stand felé, ahol különböző italokat mérnek.
To: Drága Doris<3 Music: Boy in luv ?! Hacuka: klikk
Remélem jó lesz ez az este, remélem hogy minden jól fog alakulni, mert megérdemlem, hogy valami jó történjen velem, hogy végre.. kicsit jól érezhessem magamat. Sok minden történt és sok mindenről inkább említést sem ejtenék, mert még arra sem érdemes a dolog. Most az a lényeg, hogy az előttem álló fiúnak is jó estéje legyen, mint nekem. Reménykedem benne, hogy nem kellett rám sokat várnia, de én mondjuk pont időben értem a megbeszélt helyre, ami azt jelenti, hogy ő érkezett előbb, legalábbis azt hiszem ő volt itt előbb. mindegy nem is lényeges ez annyira, az számít, hogy mindketten itt vagyunk. Természetesen még mindig ott tartok, hogy öltözhettem volna másnak is, mert azért a hercegnő jelmez eléggé túlzás és nagyon is figyelem felkeltő. Nem szeretek a középpontban lenni, még ha ez hihetetlen, akkor is így van. Aztán mikor el kezd nekem bókolni elpirulok, mert azért rendesen zavarba hoz a szavaival és neki még sikerül ezt fokoznia. - Ne essünk túlzásokba, nem agyon én gyönyörű, csak a ruhám az. – nem hittem volna, hogy sikerül majd neki ennyire zavarba hoznia, mert szerintem az arcom kezdi felvenni egy ráknak a színét.. Nagyon kedves és aranyos velem, ami kezd kicsit gyanús lenni, de most az egyszer nem fogok rosszat gondolni másokról, mert a szobatársa egy gátlástalan tuskó. Végül feltettem a kérdést, hogy megvárattam e, de mikor bólogat, hogy nem, akkor elmosolyodom. Ez legalább egy nagyon jó hír. Aztán mikor megkérdezi, hogy mit szeretnék inni, akkor elgondolkodom.. Hát nem is tudom, nem vagyok igazán szomjas, de a puncsot megkóstolnám. - Egy pohár puncsot. – mondom neki kedvesen, majd még mielőtt elindulna a puncsért, kezemet az alkaljára teszem egy pillanatra, hogy rám figyeljen. - Köszönöm, hogy elhívtál.
Hihetetlenül jóleső érzés belevegyülni a tömegbe, hagyni, hogy magával sodorjon, és hosszú idő után először nem bánni, hogy a különösen finomra hangolt farkasérzékeknek hála meglepett sikolyokat, felszabadult nevetéseket észleljenek, a kelleténél hangosabban a receptoraim, és már méterekre előre kiszagoljam, hogy melyik standnál árulják a legfinomabb, és legváltozatosabb ízesítésű forrócsokikat, vajsöröket. Kezemben két gőzölgő korsó (amelyek közül az egyiket Siriusnak szántam), oldaltáskám dugig összeharácsolt édességgel. Pedig idén még csak nem is kopogtattam a falubeliek ajtajain, mert hát kinőttünk mi már ezekből gyerekes játékokból. Esküszöm, csak mentünk lefele az utcán, és a nénik meg erőszakkal citáltak be az udvarukra, és tömték a zsebembe a válogatott finomságokat, és hogy milyen hihetetlenül aranyosak az a kutyafülek, amiket a fejemre biggyesztettem – én meg első pár körben szabadkoztam, hogy én bizony már nagykorú vagyok, és különben is, az farkasfül akart lenn, de hát Zonkó bazárjában ezek a dolgok egyre mennek. Talán nyuszifül lett volna illőbb, azt nem is olyan nehéz elcseszni, bár azok az eszement ázsiaiak még erre is biztos képesek lennének. Azért kicsit megkönnyebbültem, amikor ráfordultunk a főutcára, és amikor már egészen beleolvadtunk a vásári forgatagba, mert így el lehet tűnni azok elől, akiktől meg akarunk szabadulni, de óhatatlanul az elől is, akivel amúgy töltenénk az estét. Az egyik pillanatban még hallom a nevemet, mintha Sirius szólt volna, én meg el is indulok, kitartóan kerülgetve az embereket, azzal a tudattal, hogy ha egyszer ennek a végére jutunk, az éppen őrjáraton lévő Megan Morhange húsvétig kitartó édességpakkot kap majd. Amilyen lelkesedéssel lendülök neki a tömegnek, olyan hirtelen is torpanok meg, fejemet kérdőn fordítom a hang irányába. Az idegen lehelete végigborzol a tarkómon, és akaratlanul is megbillen az egyik meleg vajsörös korsó a kezemben és a cipőmre ömlik. Egy egészen rövid pillanatig hiszem csak azt, hogy valaki jelmezben bohóckodik, és rám akar ijeszteni. Nem, ez túl valóságos. Valóságosan verejtékszag, a talán nem is olyan régen megszáradt vér szaga, valóságos a hónapos kosz a körmei alatt, amik a vállamon pihennek. Meg kellene állnom, meg kellene állnom, és farkast kiáltanom, hogy mindenki meneküljön amerre lát, mert nincsenek biztonságban. De abban a pillanatban, hogy ez szöget üt a fejemben, már el is önti az arcomat a pír, a szégyen égető érzése, ahogy csak magamat és a gondolataimat vagyok képes szégyellni. Farkas, na és akkor, mi van? Azért mert annyi rémtörténetet lehet hallani mostanság, hogy már nem csak átváltozva, holdtöltekor támadnak meg embereket, vagy akár gyerekeket? Vagy hogy mocskos, undorító lények, akik se istent se ördögöt nem ismernek? Hiszen én is ugyanilyen istentelen vadállat vagyok, nincs bennem semmi bajtársiasság? Falkaszellem? Csakmert az egyikünk anyja gyakrabban mos a gyerekére, mint a másiké? És nem engedi ki addig a házból, amíg le nem sikálja a koszt a körméről? Ügyet sem vetek hát a vajsörös cipőmre, csak komolyan bólintok, és tartom a lépést. Se szólni nem merek, sem a nyakamat nyújtogatni, hogy hol vannak vajon a barátaim. Ha nem csinálok hülyeséget, nem lesz bajuk. Senkinek sem. Próbálom leplezni az undort, ami elfog, amikor rám néz, amikor beleszagol a hajamba, és a bűztől, ami belőle árad, mintha már rothadásnak indult volna. - Mit akar tőlem? - szólalok meg kisvártatva, ahogy összeszedem minden maradék lélekjelenlétemet. Minden apró érzékemet összpontosítva haladok, amerre és amilyen tempóban irányít, kínos lassúsággal. A forgatag körülöttünk felismerhetetlen masszává olvad és csak mi létezünk ketten.
Próbálok nem feszengeni a maskara miatt, amit magamra húztam, végül is Dorisnak úgy tűnik eléggé tetszik, így a célját elérte, semmit sem számít, hogy én totál férfiatlannak érzem magam benne, ha a hölgy oda van meg kicsit vissza is, szóval elengedem a dolgot. Látom a partneremet is rohadtul feszélyezi a saját viselete annak ellenére, hogy nagyon jól áll neki, bár eléggé más, mint, amiket amúgy hordani szokott. Mindenesetre eddig bármiben jól nézett ki, szóval nem aggódom egy percig sem, a megfelelő lány van az oldalamon, mégha nem is egy mardekáros primadonna. Tulajdonképpen nagyon örülök, hogy Doris nem olyan, mint azok a nőstények, akik általánosságban hírbehozhatóak velem, elég üdítő a mássága és egyben furcsa is. Elismerem, nagyjából akkor beszéltem vele először életemben, mikor elhívtam, de már akkor érzékeltem rajta valamit. Például, hogy eleinte egyáltalán nem örült annak, hogy a csodás Caliban megtisztelte, sőt…nagyon ellene volt a dolognak és ez egy kicsit bántotta az önérzetem. Most viszont azon vagyok, hogy minél jobban élvezze az estét és a végén azt kelljen gondolnia, milyen jól is érezte magát a társaságomban. Látom, hogy sikerül teljesen zavarba hoznom és ez nagyon tetszik, akkor is elég jól néz ki, ha olyan piros a feje, mint egy jól fejlett langusztának, így eszembe sincs abbahagyni, persze közben remélem, hogy nem kap agyvérzést vagy ájul el. -Már ne is haragudj, de a ruhád nélküled egyáltalán nem hoz lázba-kacsintok rá, miközben lágyan megsimítom a karját, éppcsak annyira, hogy ne tűnjek tolakodó gyökérnek. A hölgyem puncsot kér és én már udvarias férfiként indulok is érte, ekkor érzem meg érintését a karomon, aminek hatására felé fordulok. Szavaira csak mosolyogni tudok. -Nincsmit, örülök, hogy végül eljöttél-mondom és már húzom is magammal az árus felé, akitől két pohár puncsot rendelek és gálánsan ki is fizetem, végül az egyik poharat a lány kezébe adom, magamét pedig koccintásra emelem. -A szép estére…-vigyorgok rá.
To: Drága Doris<3 Music: Boy in luv ?! Hacuka: klikk
Egy lány örül neki, ha bókolnak és velem sincs másképp, hiába mondják nekem páran, hogy fiús vagyok.. Nem is vagyok fiús, az lehet hogy néha kicsit agresszívabb vagyok, mint a legtöbb lány és szeretem a kviddicset is, de ettől még nem leszek fiús. Amúgy meg örülök neki nagyon is, hogy ennyire tetszik neki a ruhám és már kezdek megbarátkozni a tudattal, hogy talán nem is annyira rossz. Persze biztos vagyok abban, hogy mások beszólnak majd és le is fognak szólni, de nem érdekel. - Jól van, most már elég lesz Caliban. – öltöm ki rá a nyelvemet és már tényleg elég lesz a bókokból, jóból is megárt a sok, szokták mondani.. Aranyos, hogy ennyit bókol, de már kezd visszatérni az eredeti arcszínem és már nem is érzem azt, hogy fel akarna gyulladni az arcom. Érintése azonban meglep és kissé újra elpirul az arcom. Olyan fura, de nem rossz értelemben, de azért mégsem olyan perzselő az érintése, mint annak a.. Majd megkérdezi, hogy mit kérek inni és én hát hirtelen rávágtam, hogy puncsot, mert mindig is jól néz ki az.. Nem tudom miért, de nagyon szeretem azt az italt, annyira finom és jó. - Ki nem hagytam volna. – kacsintok rá és mosolygok. Tuti, hogy jól fogom magam érezni vele, nagyon kedves és aranyos fiúnak tűnik, de.. tudom, hogy bármelyik pillanatban előtörhet belőle a mardekáros állat. Az italt mosolyogva fogadom el. - A szép estére. - kóstolok bele a finom italba, majd a fiúra pillantok, elég vicces ebben a ruhában, de mint mondtam baromira aranyos. - Milyen volt a napod? Hogy vagy? - érdeklődőm tőle mosolyogva, majd megint belekortyolok az italomba.
Nagyon tetszenek Doris reakciói, mert azok is épp olyanok, amilyen ő maga. Mások. Ha az egyik olyan lányt hozom el, akivel már korábban is kapcsolatban álltam minden teljesen eltérő lenne. Azoknak a lányoknak fölösleges bókolni, hiszen odavannak magukért, valószínűleg több időt töltenek a tükör előtt, mint bárhol máshol és ettől hosszú távon agyfaszt lehet kapni. Doris pedig vörösödik, nem néz a szemembe, akaratlanul mutatja ki milyen zavarban van és ez elég elbűvölő, mégha nem is szánja annak, fogalma sincs milyen gyönyörű. Az apró érintésre a karján is irul-pirul. Máshoz nem így érnék, de az ő esetében korántsem az a célom, hogy egyszer-kétszer megfektessem. Tulajdonképpen nem is tudom mi a célom, de abban biztos vagyok, hogy egy csókot megpróbálok majd lopni az éjszaka folyamán. Hátha nem ver rettenetes pofán érte! Amikor nyelvet nyújt csak nevetek, meglehet tényleg sikerült túlzásba esnem, nehéz dolog ez a jófejség, de az is esélyes, hogy csak többet kellene gyakorolnom és akkor tudnám mi merre és hány méter. Elég fura, hogy nem vagyok paraszt…mármint jelenleg semmi nem indokolja, hogy az legyek, de mivel az átlagviselkedésemet nagyjából lefedi ez az egy szó…nehéz engednem, hogy előtérbe kerüljön Caliban, az ember. Kacsintására azonnal elnevetem magam, felidézve a meghívás csodálatosan hosszadalmas pillanatait. -Pedig eleinte annyira tiltakoztál, hogy már azt sem tudtam mivel győzzelek meg-vontam fel mosolyogva egyik szemöldököm. Na igen, nem volt egy könnyű szituáció, de kivágtam magam, bár nem is tudom mivel sikerült végül magam felé billenteni a mérleg nyelvét. Jelenleg fölösleges ezen agyalnom, inkább csak koccintok a lánnyal és remélem, hogy tényleg jól fog alakulni az esténk. -Megvagyok, az öcsém egésznap a nyakamban csaholt, mint valami kölyökkutya, csodálom, hogy estére sikerült leráznom…-válaszolok mosolyogva, nehéz úgy fogalmaznom, ahogy szerintem tetszhet neki. Nyilván nem fogom előtte Cleont kis gyökérnek nevezni, még akkor sem, ha ez a bevett szokásom és marha nehéz elhagyni. -És tiéd? Elég rég beszéltünk.-kérdezem, hiszen nem is láttam mióta teljesen random belegyalogoltam a folyosón pár nappal ezelőtt.
To: Drága Doris<3 Music: Boy in luv ?! Hacuka: klikk
Milyen ínycsiklandozó, ahogy azt a sziruposan édes illatot felütik a hirtelen pánikkal és a kiömlött vajsör hirtelen szinte megsavanyodó szagával. Elégedetten, dicsérően villan a szeme a fiúéba, amint meglátja benne a felismerést. Nagyon ügyes, kisfarkas, legalább a szemeid nem lettek az ő ostoba, vak szemeik. Te látod, ami itt van előtted. - Eddig nagyon jól csinálod – morran jólesően, és kedélyesen megszorítja a keze alatt elnyúló finom, csontos vállat. – Rögtön tudtam, hogy jóban leszünk mi ketten… - A kabátzsebébe nyúl a szabad kezével, előszedi azt a pusztulatosan fostos csempészcigit, amit szívni szokott, még a kölyköt is megkínálja belőle, aztán a fogával előhalászik a dobozból egy szálat, és rágyújt, Remus is kap tüzet, ha úgy gondolja, hogy épp innen szerezné be az évi néhány kiló szükséges kosz és a tüdőrákesélyek egy részét. Egy darabig csak hagyja, hogy a kölyök akklimatizálódjon a helyzethez, és uralkodjon a saját nagyon kellemes illatú rémületén, ami csak még vonzóbbá teszi a meleg, édes kis teste kipárolgását, pláne most, hogy szinte érezhető az is, ahogy minden sejtjével engedelmeskedik az irányításának. Felnevet a kérdésre. - Hogy mit akarok. Hát persze. Térjünk mindjárt a lényegre, aztán mehetsz vissza a cuki kis barátaidhoz… pocsék lehet itt neked, állandó megjátszás, folytonos rettegés, megfelelni ezeknek a gyanakvó kétlábúaknak – csóválja meg a fejét nagy-nagy részvéttel. – Nem volt gyerekszobád, mindenre egymagadnak kellett rájönni… ne haragudj, csak egy kicsit el voltunk havazva, a szokásos ügyek, biztos el tudod képzelni… ó, tényleg, biztos nagyon csalódott vagy, hogy nem Fenrir jött el érted – rándul meg a szája, hallott-e egyáltalán az igazi atyjáról, vagy eltitkolták a nevét is előtte? mert nem az az apja, aki nemzette, aki nevelgette, hanem Greyback és ő, Greyback, aki beharapta, és ő, aki most bevégzi Greyback félbemaradt teremtését –, de nekem volt csak időm. Azért jó lesz így is, ugye? Szóval… tekintsd ezt egy ilyen elkésett indulócsomagnak. Afféle… hogy is mondják… pályaválasztási tanácsadás – vigyorodik el. – Hogy ne legyél olyan kis magányos pelyhes. Mert biztosan tudod, hogy nem vagy egyedül. És nem is kell egyedül lenned – veregeti meg a vállát újra, és leküzdi a kényszert, hogy végignyaljon azon a sima, sebhelytelen, csokoládéillatú bőrén, mert akkor a kölyök idegei bizonyára nem bírnák. Nem, nem. Nem így fogja elvenni Greybacktől, hogy átharapja a torkát és lenyeli keresztben. Nem ezt akarja tőle. Azt akarja, amit Greybacknek kellett volna megtennie sok-sok évvel ezelőtt, de Greyback gyáva volt, vagy gondatlan, vagy egészen hazug. Az elárvult kölyke felnevelése pedig rá maradt. Ennek a finom illatú, pici kis kölyöknek a felnevelése. Meglátjuk, hogy mennyire okoz majd gondot, vagy mennyire teszi könnyűvé a dolgát, de Greyback talán hagyta vadon nőni, ő viszont nem ereszti el többet, de nem ám.
Igen, szavai elgondolkodtatnak, hogy mégis mit keresek itt, hisz annyira nem akartam idejönni.. most mégis itt vagyok és vele vagyok. Hát talán mélyen belül jönni akartam, csak nem láttam be magamnak, azonban tudom, hogy miért nem akartam idejönni, mert hát Shane biztos itt van valamerre. Remélem, hogy emlékszik az egyességünkre, miszerint ha beszól nekem az a semmirekellő, akkor én már itt sem leszek. De most nem is ezzel kéne foglalkoznom, jól akarok érezni magam és mellette jól érzem magamat, szóval elmosolyodom. - A lényeg, hogy már itt vagyok és nem megyek sehova. – öltöm ki rá a nyelvemet. Tényleg nem szándékozom elmenni innen, mert jó szórakozásnak mutatkozik ez az egész. Talán öltözhettem volna másnak, talán sokkal jobb lett volna, ha én is szellemnek vagy zombinak öltözöm, de hát már ezt választottam.. szóval maradok ebben, de legalább neki tetszik a ruhám és szépnek talál benne. Szavain elmosolyodom, ismerem vagyis hallottam már az öccséről Cleonról, hisz háztárs. Az biztos, hogy hiperaktív és kedves, de sok hugrás ilyen, csak én vagyok olyan, akiben más is van.. én is tudok olyan undok lenni, mint egy mardekáros és olyan bátor, mint egy griffendéles. Senki sem érti, hogy miért ebbe a házba kerültem, azonban én már rájöttem.. Nekem van szívem, egy nagy és szép szívem van. - Nekem egy húgom van, nagyon hiperaktív, de sokkal fiatalabb, mint az öcséd. Szóval szerintem te még jobban jártál. – Julie nagyon is ért ahhoz, hogy hogyan idegeljen ki engem néha. Cleon biztosan sokkal jobb, mint a húgom. Néha nem is értem, hogy hogyan lehetünk testvérek, mindannyian annyira különbözünk, nem is hasonlít a természetünk a másikéra. Hát hogy milyen volt a napom? Ez egy nagyon jó kérdés tőle, mert még magam sem tudom. Egy pillanatig gondolkodom, majd hát érkezik is a válasz egy sóhaj közepette. - Hát sokat készültem erre, meg hát a csajok nyaggattak, hogy el kell jönnöm és ebben a ruhában kell. - magyarázom neki. Én nem nagyon szeretem az ilyen marhaságokat sokkal inkább szeretem a kviddicset és edzéseket, mint a körömfestegetést és a hajfonásokat.. Lehet rosszul vagyok bekötve és nem normális dolog, de én így érzem jól magamat. - Van valami terved estére? Mit szeretnél csinálni? - kérdezem tőle érdeklődve és mosolyogva.
Azt kezdtem észrevenni magamon, hogy kicsit ideges vagyok Doris közelében. Mármint…nem úgy vagyok ideges, ahogyan szoktam, egyáltalán nem érzem, hogy azonnali hatállyal szét kéne vernem valakit vagy valamit, ez egy másfajta idegesség. Ilyen furcsa, de pozitív zavar, aminek hatására egy kicsit kavarog a gyomrom, de hálisten nem kell hánynom, mert az halál gáz lenne, ha már az este elején szemközt okádnám a partneremet. Szó, mi szó ilyen kis izék repkednek a gyomrom, próbálom is lefojtani őket némi punccsal, de lehet, hogy itt valami keményebb itókára lenne szükség, hogy tökéletes sármőr lehessek. Szavaira csak mosolygok, eléggé megnyugtat a tény, hogy egyelőre nem áll szándékában fejvesztve menekülni a közelemből, de nem tudom elfojtani a következő mondatom, bármennyire is nem akarok ma bunkó lenni. -Ne nyújtogasd a nyelved…még a végén baja esik-kacsintottam rá, hisz ez még belefér, nem igaz? Egyáltalán nem mondtam neki semmi offenzívat, remélem nem is fog megsértődni a kis beszólásomon, eddig legalábbis nem tűnt ilyen viráglelkű kislánynak, aki már egy ilyen apró megjegyzés miatt tököntérdel. Annak is örülök, hogy megértőnek mutatkozik az öcsémmel kapcsolatban, pláne mivel valószínűnek tartja, hogy tudja melyik kis koreai tartozik a Malachy-alomba. Nos igen…Cleonnal nem sok mindenben hasonlítunk, persze mindketten elég idióták vagyunk, csupán az a helyzet, hogy teljesen máshogy. Bólintok, belegondolva örülhetek, hogy nem húgom született, biztosan gondolkodás nélkül agyalnék meg minden srácot, aki csak ránéz. Jól jártam én egy picit fura öcsikével is. -Tulajdonképpen jó, hogy ebben vagy- vigyorodom el- legalább egyikünknek sincs komfortérzete-vallom be árnyalva milyen hülyén is érzem magam az öcsém cuccaiban. Vicces az helyzet, egyikünk sem érzi magát kényelmesen mégis tetszünk a másiknak, tehát nekem például valahol megéri a dolog. Kérdez, nekem pedig nem kell túl sokat gondolkodnom a válaszon, ahogy körbenézek. Erősen sötétedik, némi zene is szól a háttérben… -Ha már ilyen csinos vagy mindenképp fel akarlak kérni egy táncra…, de lehet jobb, ha itatlak egy kicsit mielőtt megmutatom neked a kegyetlen mozgáskultúrám-nevetek a saját hülyeségemen. Tulajdonképpen nem táncolok rosszul, csak tényleg kell egy alkoholdózis, hogy egyáltalán nekikezdjek a dolognak.
To: Drága Doris<3 Music: Boy in luv ?! Hacuka: klikk
Sose voltam még bálon meg ilyen buliban sem, koncerteken már voltam és azokat nagyon szerettem, de hát valahogy minden olyan fura és szokatlan. Annyi ember van itt és annyi mindenki figyel engem, mondanom sem kell, hogy mennyi kilógok a sorból. Caliban pedig nagyon aranyos és rendes, tényleg annyira más, mint Shane Zabini. Aztán mikor közli velem, hogy baja eshet a nyelvemnek mosolyogva forgatom meg a szemeimet. - Szerintem nem fog esni semmilyen baja a nyelvemnek. – mondom neki mosolyogva és nézem őt. Természetesen értem én, hogy viccnek szánta és tetszik is, hogy nem egy olyan sráccal kell töltenem az időt, akinek semmilyen humora nincs. Ez a Caliban egy nagyon is jó fej és kedves fiú, nagyon is örülök annak, hogy igent mondtam neki és vele jöttem el. Aztán mikor szóba kerül a testvére, akkor beugrik nekem, hogy ki is a testvére. Annyira kedves és aranyos kisfiú, akit nem látok gyakran, de hát nincs sok olyan fiú, mint ők, hisz nincsenek koreaiak nagyon az iskolában. Majd a ruháinknál felnevettem és eltűrtem egy kósza tincset a fülem mögé. - Hát azért remélem, hogy egy idő után már jól fogom magam benne érezni, de annyian bámulnak.. – motyogom az orrom alatt és körbenézek. Páran még mindig engem vizslatnak a szemeikkel és mondanom sem kell, hogy kezdett zavarni, hogy ennyi szempár szegeződik rám. Csak nézem őt és még mindig úgy gondolom, hogy baromi aranyos ebben a cicás jelmezben. Szavaira felvonom a szemöldökömet és csak nézem őt, mert nem tetszik nekem, hogy le akar itatni. Nem akarok alkoholt fogyasztani, főleg nem nagy mértékben, szóval sóhajtok egyet és szóra nyitom az ajkaimat. - Hát egy biztos: nem fogok inni. - szögezem le és remélem, hogy el is fogadja, hogy nem fogok inni, nem érdekel, hogy mennyi ital kell ahhoz, hogy elviseljem a tánctudását. - Táncolni sem tudok valami jól.. - vallom be szégyenkezve és egy kicsit elpirulva.
Elképesztő, de valahogy sem a vállamon érzett görcsös szorítás – amitől mellesleg még percekkel később is sajognak a csontjaim – sem pedig a dícsérő szavak nem hozzák meg a kellő hatást. Persze biztos vagyok benne, hogy nem is az volt az eredeti terv, hogy a kedélyeimet megnyugtassa, semmint inkább folyamatos jelét adja annak, hogy elkapott, szorosan hozzám tapad és nem ereszt, és ezt a játékot addig játszhatja velem, amíg csak kedve van hozzá, és nekem van egy olyan baljós érzésem - nevezzük állati ösztönnek - hogy az újdonsült testőröm kifejezetten a játékos fajtából való. Csak fél szemmel pillantok le a cigarettás dobozra, de abból a veszélyes hulladékégető-gyárkéményt megszégyenítő füstfelhőből határozottan érzem, hogy nem valami olyasmi, ami segítene most oldani a feszültséget. - Kösz, de még túl fiatal vagyok a tüdőrák... – utasítom el tüntetően, de az utolsó szótag már csúfos köhögésbe fullad, ahogy az első levegővétellel letüdőztem azt a bagót, amihez még csak hozzá sem nyúltam. Ilyen az én piszok szerencsém. Nem hittem volna, hogy egyből választ kapok a kérdésemre, sokkal inkább arra számítottam, hogy kertelni fog, vagy legalább megvárja, amíg eltávolodunk a tömegtől, valahová, ahol biztonságban lehet, ahol nem kell attól tartani, hogy rámjön az ötperc és felfedem a kilétét. Persze ettől nem kell tartani, de honna is tudhatná? Hatalmas kockázatot vállalt, hogy idejött, éppen most, amikor még megerősített védelmet is élvezünk az iskolában – ami szemlátomást csapnivaló – és mindezt miért? Hogy velem csevegjen? Hogy elszívjunk egy cigit, és a nyilvánvalót osszuk hasztalan? - Mégis ki a fene az a Fenrir? - képtelen vagyok leplezni a garatomban egyszerre feltoluló izgalmat és feszült figyelmet, amit jobb napokon csak gombócnak hívnék, de ez most valami egészen más. Tisztában vagyok vele, hogy ki az a Fenrir Greyback. Mindenki tisztában van vele, aki ittragadt az iskolában az ostrom idején, még akkor is, ha nem került vele szemtől szembe. De hogy mi közöm lenne nekem hozzá, nos, ez itt a kérdés. Vetek egy részvétteljes pillantást az útközben félig kiömlött, félig kihűlt szánalmas látványt nyújtó vajsörre, amire úgy rászorulnak az ujjaim, hogy egészen belefehéredik az amúgy is sápatag bőröm, aztán most először, úgy istenigazából felé fordítom a fejemet, hogy jól megnézzem magamnak, és ezúttal nem is próbálom leplezni az undoromat. - Igen, sajnálom, hogy nem ő jött értem. Azt hittem érek annyit neki, hogy ne a kutyáját küldje maga helyett – a blöff olyan természeteséggel csúszik ki a számon, mint amikor Peter olyan vehemensen tagadni kezdi, hogy bizony nem ő hugyozta le a wc-ülőkét, amikor mindannyian tudjuk, hogy szemüveg nélkül milyen vacakul lát. Csak hazárdírozom, csak az előbb hallottakra alapozok, és a józan logikát hívom társul, mert érzem, hogy ha valami másnak is helyet adnék - aminek több köze van az érzelmekhez - én húznám a rövidebbet. Abban reménykedve, hogy jól sakkoztam ki a fenálló hierarchikus viszonyokat, hirtelen megtorpanok. - Egészen addig, amíg maga orvul el nem ragadott, nem voltam egyedül, és amikor innen hazamegyek, vissza a kastélyba, akkor sem leszek egyedül, ellentétben magával – immár nem undorodva, hanem komoly Remus féle szánakozással nézek a vad, kifürkészhetetlen szempárba – A gyerekszobán már késő keseregni. De ha már sikerült önnek hála kiöntenem a vajsörömet, itt a lehetőség, hogy vegyen nekem egy újat – fejemmel a velünk átellenbe lévő stand felé biccentek. Minden elszántságomra szükségem volt, hogy az arcátlanságnak ezt a mértékét megkockáztassam, de mint azt már mondtam, túlságosan nagy kockázatot vállalt, csak azért, hogy velem cseverésszen. Éppen csak a szemem sarkából futtatom körül a tekintetemet, hogy biztos legyek benne, egy barátom sincs a közelben, és hogy rájöjjek, hogy igazából cukros almát kellett volna kérjek a fickótól, aki valamiért azt hiszi egy bébiszitter a mai világban megengedheti magának, hogy így nézzen ki, és hogy cigivel kínálja a csemetét
Egy pillanatig csak néz rá, aztán harsányan nevet fel a kérdésre. És mintha ezzel az ugatós hanggal adna automatikus választ, ott vibrál a látszólag felszabadult nevetésében minden elfojtott, úgy-ahogy visszagyűrt gyűlölete, önmarcangoló haragja, parttalan csalódottsága, kiélesített bosszúszomja, megcsalt egyistenhite, kigúnyolt bálványimádása, egész magánya; igen, mintha a nevetéssel próbálná elmondani, hogy ki is az a Fenrir Greyback. Vagy hogy ki volt egykor. - Szóval hazudós vagy, Remus Lupin – mordul végül, és láthatóan komolyan elgondolkozva fürkészi az arcát. – Persze, hogy tudod, kiről beszélünk. De keveset tudsz. Pedig fontos lenne tudnod ezeket a dolgokat… de ilyen történetekre nem ez a legmegfelelőbb hely és idő. Bocs. Összetalálkozik a pillantásuk, és az ajka ösztönös reakcióval húzódik fel az ínyéről, hogy állatias vicsorba forduljon, mielőtt egyáltalán átgondolhatná. Nagyon nem tetszik, ami a kölyök szemében van. Az ilyen pillantásokért ölni illik, koponyákat betörni, torkokat feltépni. Pedig ő épp csak a kezét nézte, hosszú percekig csöndben, őszinte csodálkozással, nem is az a felfoghatatlan, hogy iskolába jár, hogy ostoba kétlábúgyerekekkel játssza az ostoba kétlábú játékokat, hanem a keze. Az a sértetlen, sima bőrű, fehér kézfej, a rövidre vágott, tiszta körmökkel. Már nagykorú, nem? Hogy lehet ilyen kezekkel létezni? Voltak neki valaha ilyen kezei? És akkor hirtelen bevillan, hogy mitől olyan gyűlöletes ez a tekintet. Mert a bura alatt nevelt kölyök arcából a kétlábúak szemei néznek vissza rá, a szájából valami kétlábú lekutyázást öklendez vissza. Egy pár nagyon hosszú másodpercig farkasszemet néz azokkal az undorító, agymosott szemekkel, és arra gondol, hogy mégis inkább megöli. Még csak hozzá sem nyúl, sem így, sem úgy, semmi fakszni, mert ez a valami nem lehet zsákmány, de soha nem is lesz társ. Semmit nem akar vele csinálni már, amire olyan hamar kedvet kapott az édes, mocskolatlan párájától, már semmit sem, csak kitekerni a nyakát, és odaakasztani a petyhüdt hulláját Fenrir vackára. Ugyanebben a foltmentes, gyűretlen állapotában. Fogadna rá, hogy ezen a hipóval fehérített bőrön még a hullafoltok se élnek meg. - Úgy tűnik, mégiscsak tudod, kiről van szó – acsarog, aztán csak vállat von. Most akkor tudja, vagy nem tudja? Mit tud? – Rendben, pontosítanom kell a korábbi kijelentésemet: kurvára semmit nem tudsz. – Nem alakoskodik, nyíltan kihallatszik a hangjából az ingerültség. – De nem tehetsz róla, s ezért megérdemled a méltányosságot. Egyelőre. – Megint, sokadjára néz végig rajta töprengve, mérlegeli, mit mondjon, hogyan mondja. Nem valami gyakran kényszerül olyan helyzetbe, ahol szavakat kéne megválogatnia. Még olyanba sem sűrűn, ahol tetteket. – Ami Fenrirt illeti, sajnálom, de fikarcnyit sem számítasz neki. Ha számítottál volna, biztosan nem így kell felnőnöd, mint egy idomított, állatkerti jegesmedvének – csattan fel, és olyan intenzív keserűség csendül ki a hangjából, hogy meg kell nyalnia a száját, mintha onnan szivárogna a szavaiba ez a méreg. Igen, és ő is ilyen volt, mielőtt Fenrir rátalált és a maga képére formálta, és ha nem így történik, akkor bizonyára rég halott volna, tudatlanul és kiszolgáltatottan a fajtája iránti gyűlöletnek… de az a Fenrir már meghalt. Remus Lupin és ő viszont élnek. - Kérlek, kímélj meg ettől az emberdumától, nem azért jöttem, hogy faszságokat hallgassak – biggyeszti le a száját, és szemügyre veszi az új kifejezést a pillantásában. Ez még gyomorforgatóbb, mint az előző, ugyanaz, csak pepitában. Valami öntömjénező, érzelgős pepitában. – A családod nem dobott ki. Sőt… mindent megkaptál, ahogy látom – siklik végig rajta a pillantása méricskélően és lekicsinylően egyúttal –, hogy valahogy tompítsák a bűntudatukat, amiért félnek és gyűlölnek téged, a saját undorító tetteik eredményét. Szóval felneveltek. Buksisimit nekik! – mutatja fel a hüvelykujját gúnyosan. – És persze vannak barátaid. „Barátok”, akiknek fogalmuk sincs, ki vagy. Micsoda összetartozás lehet ez. Irigykedem – bólogat lefelé görbülő szájjal. – De persze… mindig van valaki, aki tudja, igaz? Akinek tetszenek az egzotikus dolgok. Jó megfürödni a gondolatban, hogy az embernek ilyen különleges kis szőrös cimbije van… - közelebb hajol, és Remus fülébe súgja: - Tudod, egyes emberek a háziállataikat is szokták barátként meg családtagként emlegetni. Egy darabig csöndben fürkészi a tömeget, hogy ki tudja szúrni, ha valakinek esetleg feltűnt a jelenléte, a kölyök megjegyzése teljesen váratlanul éri, megrökönyödve villantja rá a szemét, de a pofátlanságon nem borul el az agya, megrántja a vállát, és utat tör maguknak a Remus által kijelölt stand felé. Továbbra is a tömegben akar maradni. Egy ilyen porfészekben, mint Roxmorts, minden kihalt hely életveszélyes, mikor így hemzsegnek a felvigyázók. - Egy vajsört – vakkantja az árusnak, és odalök egy marék számolatlan knútot, fogalma sincs, mennyiért mérik, majd oldalra pillant Remusra, hogy gúnyosan megérdeklődje, parancsol-e még valamit az úrfi, de teljesen felesleges, ez a kölyök a kétlábúgesztusaival meg a kétlábúpillantásával együtt is annyira nyitott könyv, hogy nem kell vérfarkasnak lenni ahhoz, hogy szinte még a gondolatait se hallja. – Meg egy olyan piros lószart – teszi még hozzá, mint olyan, akinek a családjától való elszakadása után sosem volt a legkevesebb rendszer sem az életében, a pénz abszolút semmit sem jelent. Ha van, ha nincs. Ezért aztán leginkább nincs. De merő véletlenségből, idegesítően feltűnéskeltően sok kotorászás után végül összeszedi az aprót az édességre is, és visszavonulhatnak az ünnepi forgatagba. - Az én nevem egyébként nem maga, hanem Nikolai – közli, miközben valószínűleg fogja a kölyök vajsörét, amíg az széjjelkeni a világot cukormázzal. – Hívhatsz Kolyának is. És én, Nikolai, sem most, sem amikor elmegyek innen, nem leszek egyedül, Remus Lupin, mert falkám van. Nem családom, nem barátaim, hanem falkám. Neked persze fogalmad sincs, mi az, de hát ezért vagyok itt. – Belenéz a szemébe, megránduló szájjal, de állja a benne tükröződő, emberhazugságokban pácolt naivitás látványát. – Azt akarom, hogy lásd azt is, amiben eddig nem volt részed. Töltsd velünk a következő holdtöltét.
Kissé zsörtölődve kacsázik a tömeg között, apró lábai alatt csikordulnak azok a bizonyos kavicsok, azonban ezekből semmit sem érzékel, hiszen a hangzavar még a saját gondolatait is elnyomja. Mindenhol csak vidám arcokat lát, mindenki mulat, és örvendezik, hogy itt lehet, ezen a gyönyörű napon, és eseményen. Felhőtlen szórakozás, titokban alkohol és cigaretta, felelőtlen csókok a sötétben. Ha most lenne fiatal, ő is rettentően tudná élvezni, és értékelni a dolgot. Vagy talán mégsem. A tömeg mindig is az ellensége volt. A mai nap neki nem a szórakozásról szólt. Sosem tudta teljesen átérezni ennek az ünnepnek a lényegét, értelmét. Az édességet csak ritkán, és kevésbé fogyasztja, a jelmezeket gyűlöli, és ha mulatni akar, másabb koncepciót szeretett, mint a tömeg, és a részeg diákok. Az ember hogy is élvezhet úgy bármit, hogy az emberek deréktájáig magasodik. Tyrone hosszasan fújtat, és megállva pihenteti meg lábait. Nem kényelmes számára a hosszú séta, a hosszas utazás két lábon. Noha a mugli közlekedési eszközök nem neki valók, azt nem tartja indokoltnak, hogy méreteihez készült, egyedi, és roppant kényelmes seprűjén lovagolva cikázzon az utcán. Pedig, ezekben a pillanatokban épp úgy érzi, hogy ez lett volna a helyes. A fejük fölött lebegve lepillantani rájuk, mert még mindig kényelmesebb az elgémberedett nyakat kimasszírozni, mint lábait ápolni. De oda sem neki. Ez a nap a munkáról szól. Egyike azoknak, akik az incidens óta őrzik az iskolában élő diákok épségét. Még egy kényelmes szobácskát is kapott, amelyben egyszerre él, és dolgozhat, és ahonnan eljuthat könnyedén a minisztériumba, ha épp oda kéretik. Nem kérhetne többet, azonban most mégsem tudná dicsérni azt, amit elért. Sosem szerette, és sosem gyűlölte a diákokat. Most, hogy velük kell élniük, kissé élesebben vélekedik egyesekről, és mégis tudja tisztelni azokat, akiknek valóban az a céljuk, hogy valakik legyenek. Sokakkal beszélgetett már, kivel így, kivel úgy, és ha a büntetés nem az ő kenyere, torkolt már le párat, ha épp az útjába akadt. Nehezen vehetik komolyan, hiszen legtöbbjükre ő maga néz fel, de szavai hallatán nem kérdőjelezhetik meg. A mai nap azonban a csendes megfigyelés. Úgy döntött, hogy a mai, rendkívüli kijáró a diákoknak jobb ha az ő felügyeletükkel történik. Kért pár plusz embert a minisztériumból, és őket szétszórva indította útnak a mai szolgálatot. Nem lép közbe egy tivornyába sem, persze az alkoholizálást megkorholja, azonban nem iskolai alkalmazott, nincs felhatalmazva erre. Ő csak azt szeretné, hogy ne ismétlődjön meg az, ami egykor a falak között. Ezért vegyült a tömegbe, jelmez nélkül, magányosan, csendesen figyelve. A kis pihenő után ismét megindul, a kissé ritkásabb közeg felé indulva folytatja a körmenetet. Frissítőt szerez, falatozik, de legfőképp nyitott szemmel jár. Megtehette volna, hogy ő a kastélyban marad, de inkább betegeskedő kollégájának engedett, akinek jobb a pihenős, diákmentes légkör. Nem sokan maradtak a falak között, de azoknak is jár a védelem. Azonban ennek lassan nem lesz értelme. Újabb sóhaj, újabb megálló, újabb pillantások. Ez rosszabb, mint várta.
Gondoltam eljövök, annak ellenére, hogy nem hívott el senki. Hisz sosem voltam az a fajta aki betartja az eféle szokásokat. Csak szórakozni akartam és más programom úgysem volt. Felvettem hát egy egyszerűbb fajta fekete ruhát és egy hozzá illő maszkot. Szőke hullámos hajamat most kiengedve hagytam és így indultam el. Mindenki el volt engedve. Ettek, ittak - és nem vizet.. - dohányoztak... Mint egy normális házibulin vagy valami hasonló. Elgondolkoztam. A gondolatok csak úgy hirtelen jutottak az eszembe, nem is illettek az eseményhez. De mégis.. Néhány percig azért elfoglalkoztatott, hogy mit is akarok magammal kezdeni a jövőben? Mi lesz, ha itt hagyom a Roxfortot? Majd valamiért magamhoz tértem a nagy elmélkedésből és újra elindultam a tömeggel együtt. Percekig csak úgy sétáltam, néha meg-megálltam és ettem valamit, majd mentem tovább. Elnéztem a diákokat. Olyan volt, mintha mindenki csak azért jött volna, mert van pia és nem szólják le őket azért, mert isznak. Valaki azért vette a kezébe az üveget, mert bizonyítani akart, valaki azért, mert alapból szerette az alkoholt.. Én csak kiálltam a tömegből és rágyújtottam. Ez valamiért mindig megnyugtatott, akkor is, ha stresszes voltam és akkor is, ha nem, de mindig kimenekített.. Aztán hirtelen megláttam azt az alacsony férfit, aki alig ért a derekamig és odamentem hozzá. - Jó estét uram! Most is csak dolgozik? - szólítom meg mosolyogva, még mindig cigivel a kezemben. Tyrone Slughorn úrnak, hogy ne legyen egyedül
Ruha • • Zene • •
A hozzászólást Elizabeth Green összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd 22 Nov. - 22:09-kor.
A biztonsági pótlékomat, vagyis, akivel általában el szoktunk menni az ilyen felfújt cuccokra - kivéve azokat a ritka alkalmakat, amikor barátnőm volt, bár akkor is sokszor múlattuk együtt az időt, és jól érezzük magunkat, felszabadultan, néha ez a többi lánnyal nem ment olyan könnyedén. Cathy-t már elhívták, aztán Doris megkért rá. Oké. Általában rosszabbakkal rukkol elő, szóval kissé szívtam a fogam, amikor jött a szokásos lehet egy kérésem? felszólalás, és feszengeni kezdtem, amikor viszont kibökte, hatalmas kő esett le a hátamról. Tiffany-t ismertem korábbról - hogy is ne ismertem volna, hiszen évfolyamtársam, tény: hollóhátas -, vagyis nagyjából ismertem. Egy szótlan lányra emlékszem a sarokból, aki színjeles, és mégsem bírom összeegyeztetni az okoskodókkal. Úgy értem... Na mindegy, a lényeg, hogy sosem gondoltam róla, hogy ellenséges modorú, tulajdonképpen egész barátságos az utóbbi időben még mosolyog is, amitől még szebb, mint egyébként. Szóval nekem sem volt ellenemre e dolog. Még lehet is belőle valami - bár nem tudom jó-e, hogy bármi eltereli a figyelmem a közelgő meccsről. Hagyjuk, összegezve még örülök is, hogy vele megyek. Szokás szerint Cathy-re várok, hogy elindulhassunk. Részemről nem öltöztem ki, nem vittem túlzásba, minek? Kíváncsi vagyok, hogy a lányok hogy vélekednek erről a témáról, azaz lefordítom: milyen szexi és ördögi ruhakölteményekkel lepnek meg minket. Most belegondolva.... nem akarom tudni, hogy a húgom miben jelenik meg... Ráadásul arról a Caliban gyerekről sem tudtam meg még túl sokat ezalatt a pár óra alatt, csak remélni tudom, hogy nem valami vadbarom.... habár azt sem tudom kit féltsek jobban a húgomat ismerve, mert míg Pearl egy földre szállt angyal, Dorisnak semmi köze hozzájuk. Ahogy megérkezik Cathy köszönök neki, és amint egy kisebb tömeggel elindulunk, őt kérdezem meg a témáról: - Szia - kisebb szünet következik, mire eszembe jutna a következő frázis - Nem ismersz valami Calibant? - a tekintetét látva, némi magyarázattal szolgálok: - Doris valami ilyen taggal megy, nekem pedig halványlila gőzöm sincs arról ki lehet - és nyilván ellenőrizni akarom őt. Lassacskán megérkezünk arra a helyre, ahova Tiffany-val megbeszéltük a találkát, azt nem tudom Cathyék hol találkoznak, ez az ő dolguk, ha ők is itt, akkor a lánnyal várakozom, ha nem, akkor egyedül. - Téged nem kell félteni, ugye? - vigyorgok rá önelégülten. A háztársával lesz, szóval pláne, ha valami baj van a tudásukkal csak kivágják magukat. - Azért riassz, ha baj van... vagy zaklat - súgom oda a legvégét mér mindig mosolyogva hogy tudja, hogy számíthat rám. Majd egy időre elválnak útjaink - remélem nem az egész éjjelre nézve, mégis itt a rém, hogy Tiffany-val is kínos lenne.
Fél délután azon gondolkodtam, mégis mit vehetnék fel Halloween estéjére... aztán úgy döntöttem, nem fogok túlságosan kiöltözni. Egy tökéletesen csinos, egyszerű piros felsőt és hozzá passzoló fekete nadrágot vettem fel, valamint egy vicces ördögszarvas hajpántot. Ami igazából egyáltalán nem illett hozzám. Még egy maszkot is a táskámba tettem, valami piros, tök egyszerű, a szobatársamtól nyúltam le, mert ő végül úgy döntött, nem jön el ma este. Én pedig kénytelen voltam: hiszen elhívtak és erre nem mondhattam nemet. Az év elején megígértem magamnak, hogy ilyen dolgokról nem fogok lemondani idén. Mégis Jessevel indultam el, és szokás szerint ő volt ott hamarabb, de mentségemre szóljon, hogy nehéz volt átjutni a tömegen. - Szió! - Mosolyodtam el kicsit, és végignéztem az öltözékén. Szerencsémre ő sem öltözött be olyan nagyon. De még mielőtt ezt szóvá tenném, ő már mondja is a magáét. - Hát, csak hallottam már a nevét, amúgy nem ismerem. Milyen házból való? - Összehúzott szemöldökkel tekintek legjobb barátomra. Tudom, hogy mindig aggódik a húga miatt, de hát meg is értem. Hasonlóképp én is féltem a tesóimat, bár ők fiúk, de na. Néha rosszabbak mint a lányok. - Jessee! Aurornak készülök, szerinted nem bírnék el egy sráccal? - Nevetem el magamat, miközben a jól megszokott módon játékosan megbököm őt. Vele várakozom, mi is itt találkozunk Phoeval. - Lehet, hogy inkább téged kellene félteni, nehogy nekem összehordj mindent hülyeséget szegény lánynak!
- Nagyon csinos.... öhm... őrdöglány vagy - mondom mosolyogva, ahogy végignézek rajta, aztán poénból megtapogatom a szarvacskáit. És ez nem te vagy - tenném hozzá nyomban. Ehelyett kinevetem. - Ez az izé nem világít, ugye? - teszem hozzá kuncogva. - Klasszul festesz, tényleg - nyugtatom meg mosolyogva mielőtt rosszba torkollna a viccem, ahogy most így végigmérem, hirtelen feltűnik előttem az ötéves önmaga, Cathy kész nő lett, aki... aki elég szép is, khm... Honnan jött most ez? - Nem tudom. Semmit nem tudok róla, csak azt, hogy Calibannak hívják. Még az az elmeroggyant Victor sem szolgált értelmes infóval a gyerekről... És Doris tegnap éjjel mondta, ennyi idő kevés, hogy lecsekkoljam... - vallom be. Sajnos nem vagyok mindenható, a kezeim nem nyúlnak ilyen gyorsan... kár. Tulajdonképpen sajnálom. - A fenébe... Biztos ezért mondta el akkor... - tanakodom el a dolgon, elvégre van benne némi logika még akkor is ha én ezt rendszerint mellőzöm az életemből. Oldalba bök, amitől kissé arrébbvándorol az érintett testtáj... És csípőkörzés. Egy és kettő. Gyerünk! És mos mindenki! Csak viccelek, ez még a gondolataimban is röhejesen hangzik, főleg, ha arra gondolok, hogy csinálhatnám. - Szerintem? - fogok agyalóba a magam műi módján, igyekszem, hogy ne is hasson igazinak. - Casparral sem bírsz el - bököm ki végül. - A tesóiddal bírsz... nagyjából - biggyesztem oda ezt a szót még mellé - meg engem is elviselsz, na de őt.... vele nem vagy képes dűlőre jutni... na ezért aggódhatok érted - mondom ki végül. Meg mert megtámadhatják, akármit csinálhatnak vele valójában. Esküszöm, kerítőt kellene lassan játszanom. Valahol zavarja is a csőrömet, hogy határozatlan, vagy pontosan még én sem tudom micsoda... Elkezd poénkodni, amit most én vehetnék sértésnek, mégsem teszem. Elvagyunk mi, amíg várakozunk. - Miféle hülyeségről beszélsz? - kérdezek vissza tettetett óvodás döbbenettel, ha rosszul válaszol az bizony durcásságba fordulhat. - Tudd meg, hogy igenis értelmes minden szavam...- felelem óvodás hangnemben. - többé-kevésbé - motyogom az orrom alatt helyesbítésképpen.