Felvont szemöldökkel pillantok fel Jessere, majd sejtelmesen elmosolyodom kijelentése hallatán. Amikor a szarvacskákat megtapogatja, csak előszedem a pálcámat, és suhintok egyet fel vele. - Hát, ha akarod, akkor világít. - De inkább 'lekapcsolom' a fényeket, mert engem igazából idegesít. Na nem mintha én nézegetném... - Köszi, egyébként te is jól nézel ki. Még álarcom is van, szükség esetére! - Vörösödöm el kicsit a mondandóm végére, de nem hinném, hogy túlzottan feltűnne ebben a piros szerkóban... vagy a fene se tudja. Azért nem hagy alább a mosolyom, és örülök neki, hogy Jesse megdicsért, mert jól esett. Viszont kicsit komolyabbá válik a tekintetem amikor Dorisról kezd el beszélni. Megnyugtatóan szorítom meg kicsit a karját. - Ne aggódj, tud magára vigyázni. És biztos van annyi esze is, hogy ne csináljon hülyeséget. Csak... érezd jól magad ma Te is, kérleeek! - Kiskutya, könyörgő szemeim általában be szoktak válni, hát, majd kiderül, hogy most is hasonlóképp fog -e a dolog működni. Kérdőn pillantok rá, csípőre is vágom a kezemet amikor visszakérdez és Caspart emlegeti, majd a tesómat és magát. Tettetett mérges arcot vágok, de nem bírom sokáig, inkább elnevetem a végét. - Hagyd már a Caspar témát kérlek! Róla már rég lemondtam. - Vonogatom meg a vállam, és lehajtom a fejem egy pillanatra. - Amúgy is azt hittem ma vele jövünk, de hát nem. Aztán meg én biztos nem kérdezek rá. - Jobban szeretem, ha egy pasi kezdeményez és szerintem ez mindig is így lesz. Gyorsan váltok a rövidke kis lehangolt arckifejezésről vidámabbá, hiszen tudom, hogy tökéletesen betaláltam a mondandómmal. - A többé - kevésbé ... ezen van a hangsúly! Látod? Mondtam én! - Jó jó, abbahagyom. Csak hosszú ideig bámulok rá, pillanatokig szótlanul, és utána vigyori tekintetem inkább kicsit lágyabb lesz. - Azért érezd majd jól magad, tényleg.
Tulajdonképpen tök fura, hogy itt vagyok egy Doris-típusú lánnyal. Legtöbbször, ha ehhez hasonló esemény van a suliban vagy annak közvetlen környezetében két dolgot szoktam tenni: berúgok és szórakozom vagy szimplán meg sem jelenek. Most meg nézzenek oda! Itt flancolok egy megdöbbentően normális lánnyal és nagyjából még én sem tudtam befogadni a tényt, hogy hosszas győzködés után igent mondott. Nekem. Nem is tudom mi ütött belém, hogy annyit nógattam, amennyit, mikor szimplán ott is hagyhattam volna és kereshettem volna valakit, akivel kevesebb gondom van, de könyörgöm…szőke,csinos, babaarcú és rohadt jó arc! Nagyon megbántam volna, ha valami hülye picsát hozok helyette, aki képtelen venni a poénjaimat és csak bután vigyorog bármit mondok. -Ne vegyél rá mérget-vigyorgok pofátlanul a szőkeségre, úgy látszik még egy kicsit legálisan tudom feszegetni a határokat, anélkül, hogy elcsesznék bármit és ez nagyon tetszik. Lehet, hogy átmegyek kicsit szabadszájúba, mert tényleg nem tűnik gáznak a helyzet, amíg nevet a hülyeségemen, addig teljesen elégedett lehetek. Követem tekintetemmel, ahogyan a haját rendezgeti, szép a haja, kifejezetten bejön és egy percre nagyon szeretném megsimítani, de inkább tétlen maradok. -Azért bámulnak, mert jól nézel ki –magyarázom kisfiúsan mosolyogva- de figyelj csak…megoldom-tekintetem villámgyorsan változik enyhén agresszívvá, szemeimet összehúzva nézek végig azokon, akik a partnerem bámulják és ennek hatására a legtöbb fej zavartan vagy ijedten fordul máshová, majd Dorisra visszanézve arcom megint kisimult és kedves, ahogy belekortyolok az italomba. Pirulására és magabiztos kijelentésére az alkohollal kapcsolatban kénytelen vagyok kellemesen bazsalyogni, halál aranyos ez a lány! -Az nem jelent semmit, mert szerintem a jelenlévők fele annyira félti a ritmust, hogyha agyonvernék sem lépne rá-intek fejemmel a már lelkesen táncikálók felé, akik valóban nem nagyon lettek megáldva mozgáskultúrával. -Tudod mit?-súgom egészen közelről a fülébe- Még az sem zavar, ha a lábamra taposol. Őszintén remélem, hogy nem zavarja a térköz változása, mert nem nagyon tartom a megfelel távolságot, ilyen közelről érzem a haja illatát és ő is érezheti lélegzetem melegét az arcán, nyakán.
To: Drága Doris<3 Music: Boy in luv ?! Hacuka: klikk
- Remek. A végén már nem is ördöglányka leszel, hanem egy sétáló karácsonyfakezdemény a villódzó fényeiddel, pedig az még meglehetősen messze van - teszem hozzá jobban elnézve őt. Kihúzom magam és feljebb szegem az állam, a magasabban suhanó levegőt kezdem szimatolni az orrommal, olyan műi és óvodás az egész, pont mint mi jelenleg. Egyébként elég elrettentő vagyok natúr sajtként is, így nem gondolnám, hogy túlzottan sokat számít kezdtem-e magammal valamit. Azt mondtad hazudok? Ördögien széles vigyor: 10, 9, 8, 7, 6, 5, 4, 3, 2, 1 másodpercig... ezek után mondd még egyszer! (Rendben, bevallom a kételkedők számára van nálam egy zombi maszk is.) Álarc... ha neki is van, akkor miért ne? - De nem annyira... - elfordulok és a fejembe húzom a műanyagot - mint így. Tádááá - nézek ismét szembe vele, aztán persze miután megvártam mit reagált visszahajtogatom a zsebembe. - De nem, komo... - fejteném fel a témát, de Cathy próbálja lezárni, én pedig hagyom magam. - Oké - sóhajtok fel feszülten, ahogy befejezi a mondandóját. Továbbra is Doris a kisebb, és mint tudjuk nem ez az egyetlen indokom arra, hogy képben akarjak lenni arról, mi zajlik körülötte. Az előző tanév végén megpróbálták megölni, nem bocsátanám meg magamnak, ha most sikerülne, vagy bármit csinálnának vele, ez már régen nem a bátyja vagyok és meg kell óvnom a széltől is a kicsi húgom, ez a kémia Julie-val működik, Dorisnál már másról szól, persze ezt Cathy nem érti, mert nem is tudja mi történt, de azt vélhetően igen, hogy meg fogok próbálni lehiggadni, addig is teljes joggal agyalhatok mindezen, Azt még el tudom különíteni, hogy tényleg dühös-e vagy sem, és mikor el is neveti magát, akkor már tuti, hogy tetteti, és valójában nem haragszik. Ettől függetlenül nem szeretem, amikor felad valamit, nem jellemző rá, pláne mikor még magának is próbál hazudni. Ironikus, hogy Doris állandóan az utóbbival jön Cathy-vel kapcsolatban, még utóbbi viszont jó vicc, még ha aranyos is ilyenkor... mármint Cathy. - Szóval mégsem mondtál le róla olyan nagyon - jegyzem meg, amint kissé kiegészíti az eddigieket. Már csak azt kellene eldöntenem melyik a töketlenebb... öö most így belegondolva.... hagyjuk. Azonban manapság az a helyzet, hogy rajtunk az indítás felelőssége, szar egy helyzet, de ez van - viszont, hogy kijelentsem Caspar a töketlenebb, az meglehetősen bizarr... - Nem szól be - utasítom mosolyogva némi sértettséggel a hangomban. Ez a teli vigyor... Most mondjátok, hogy nem bosszantó! Attól féloldalas mosolyra kúszik a szám, ahogy arra kér, érezzem jól magam. - Te is - kívánom ugyanezt. Akárkivel is. Valamiért ha halloween-i buli volt a láthatáron mindig ketten jöttünk, mert Sophie nem szerette őket, neki ijesztő volt, hiába ajánlottam fel hősiesen, hogy megvédelmezem, Lea akkor még nem volt szerencsére, különben jöhettem volna szmokingban, és órákat készülődött volna, meg kellett volna vennem a ruhájához illő nyakkendőt, kész röhej az egész, Michelle meg Michelle, ő kimaradt, lázasan tanult, az egészet hülyeségnek tartotta. Úgyhogy ez az első, hogy mindketten mással jövünk, de talán jó ez így, még ha furcsa is.
- Na pont ezért nem világít ez az izé! - Forgatom meg szemeimet kijelentésére. Még csak az kellene, hogy több és több ilyen kritikát kapjak az öltözékemre, ígyis úgy érzem magam, hogy tök béna vagyok, pedig annyi jó jelmez van, kitalálhattam volna valami kreatívabbat is, de már igazából tök mindegy. Elnevetem magamat amikor felveszi az álarcot, amit ő is magával hozott. Az enyém azt hiszem egy picit elegánsabb, de hát mit is vártunk volna Jessetől, sőt... szerintem ő éppen jól bele is trafált ebbe az egész dologba. - Szerintem te jobban érted a Halloween lényegét mint én. - A nevetés most már csak egy kisebb mosollyá alakul, miközben látom rajta, hogy nem annyira örül neki, hogy Dorisszal ez van és hogy kicsit próbálom terelni a témát... persze, értem, hogy aggódik miatta, de meg kell adnia neki azt a kis teret, amire szüksége van, na meg hogy fog egyébként bizonyítani? Ismét csak egy szemforgatással illetem a Caspar témát. Nem tudom miért nem lehet erről végre leszállni, mondjuk éppen én mondom, aki csak tovább küszködik ezzel az egésszel, még ha azt is mutatom, hogy nem így van. - De azért már egész közel vagyok hozzá. - Nagy szemekkel pillantok fel Jessere. Egy kissé kínos mosoly jelenik meg az arcomon, mostanában valahogy egyre jobban azt érzem, hogy nem kellene erről vele beszélgetnem. De hát miért? Nem tudom megmondani, mi változott. Egy pillanatra lehajtom a fejem, aztán szétnézek kíváncsian. Vajon melyikünk "randija" ér ide előbb? - Remélem meglesz. Merre mentek? - Kérdem lágy hangnemben, félretéve minden viccelődést most. Egyre csak kezdem megbánni, hogy ezt a randit bevállaltam, jobb lett volna idén is Jessevel tölteni a Halloweent.
Hát eljött ez a nap is, amikor elmegyek én egy olyan eseményre, amire be nem tenném a lábamat. Legalább egy olyan emberrel megyek, akivel szívesen töltöm az időmet, szóval talán ez az egész jó lehet, csak tennem kell érte valamit. Nem tudom, hogy hogyan lehetek késősben, mert én általában pontos vagyok és precíz, most azonban eléggé sietősre kell vennem a dolgot, mert nem akarom megváratni a rám váró hölgyet. Valamiért nem éreztem szükségét, hogy beöltözzek valamilyen buta és felesleges jelmezbe, így tehát minden fekete rajtam.. fekete nadrág, fekete póló, fekete kabát, fekete zokni és fekete bőr bakancs. Remélem nem lesz mérges rám Cathy, hogy nem lihegem túl az öltözetemre vonatkozó.. nem is tudom, szóval remélem nem megy el az egésztől a kedve, mert nem nézek ki úgy, mint egy idióta. Szóval inkább próbálok időben odaérni. Rengeteg ember van és furábbnál furább ruhákba bújtak, nem is tudom, kissé túlzásnak érzem, hogy egyesek ennyire beleélik magukat, azonban azért vannak érdekes és ötletes jelmezek. Van egy srác, aki vérfarkasnak öltözött és egész élethű lett, de vannak olyanok is, akik csakugyan nem vitték túlzásba a dolgot, mint én, mert hát.. igazuk van. Csak sétálok a tömegben és sietek arra a helyre, ahol megbeszéltük, hogy találkozni fogok reménykedve benne, hogy nem fog senki sem leszólítani vagy beszélgetni akarni velem.. Szerencsére sikerül minden ismerőst kikerülni és már nem is vagyok messze a helytől, ahova tartok, csak hát.. itt van Cathynek a legjobb barátja, aki.. nem is tudom. Kissé tartok attól, hogy nem talál majd szimpatikusnak vagy valami hasonló, mondjuk rám kell nézni.. a légynek sem tudnék ártani és csoda, hogy igent mondott nekem Cathy, hogy itt van velem és még nem mondta vissza a dolgot. Örülök neki, hogy látom őt és baromi csinos, jó lenne, ha lenne nála egy csöpp esélyem is, de hát.. nincs. Szép lassan közeledem feléjük és ha véletlen felém pillant, akkor elkezdek integetni neki és mosolygok, majd pár pillanattal később ott is termek. - Sziasztok, Phoenix vagyok. - mutatkozok be udvariasan a fiúnak, kezet is nyújtok, ha elfogadja, akkor kezet rázok vele, ha nem akkor magam mellé teszem vissza. - Nagyon csinos vagy ma is. - mondom neki kedvesen mosolyogva, majd reménykedem benne, hogy nem zavartam meg semmit sem, mert tényleg nem állt szándékomban.
Ki gondolta volna, hogy egyszer majd jól fogom magam érezni egy mardekárossal? Caliban egy igazán pozitív csalódás az életemben, mert nem hittem volna róla, hogy ilyen kedves és rendes. Miért nem tud ilyen lenni Shane is?.. vagyis miért nem tudta megmutatni nekem az ilyen oldalát de most nem is akarok rágondolni, mert tényleg nem akarok, most nem ő a lényeg, hanem Caliban. Szóval csak elmosolyodom a szavain. - Én pedig tudom, hogy nem fog esni semmilyen baja. - felem neki, majd megint csak kinyújtom rá a nyelvemet és elmosolyodom. Az pedig zavar, hogy ennyien bámulnak, mert én ehhez nem szoktam hozzá, szavaira csak mosolyogva megforgatom a szemeimet és nézem, hogy mit csinál, majd mikor mindenki elkapja a fejét, akkor kicsit felnevetek.. Fura, hogy vannak, akik ettől a babapofitól megijednek és berezelnek, én tuti nem ijednék meg tőle. Táncolni igazán nem szeretnék, mert hát lássuk be, hogy én nem az a lány vagyok, aki szépen és kecsesen mozog, aki tud táncolni.. ezzel talán később még gondok is lehetnek, mert igazán meg kéne tanulnom táncolni. - Szerintem jobb, ha nem szégyenítem meg a ritmust a ronda és béna mozgásommal. - mondom neki kissé felkacagva, mert hát.. én bénán táncolok és az sem nyugtat meg, hogy megmutatja mennyire bénák a többiek, valamiért sose tudott meghatni az ilyen dolog.. Én még náluk is rosszabb vagyok, szóval mindenkinek jobb lenne, ha én nem lépnék arra a részre, ahol a többiek vannak, biztos mindenkit fellöknék vagy valami.. De van egy olyan érzésem, hogy nem fog nemleges választ elfogadni, mert hát akkor sem adta fel a meghívást, mikor elég világosan leakart koppintani. Nem tudom, nem szoktam meg, hogy egy fiú ennyire közelít hozzám, de mondjuk most kivételesen nem is zavart engem, csak néztem rá és szavain szintén megforgattam a szemeimet, úgy látszik, hogy ez ma egy ilyen nap lesz.. De nem nyugtatott meg még mindig engem, nem lettem semmivel sem nyugodtabb, még mindig csak úgy érzem, hogy jobb ha én nem fogok táncolni. - Nem tudom, lehet hogy jobb lesz, ha még beszélgetünk kicsit, tánckatasztrófa vagyok. - mondom neki egy sóhaj kíséretében és reménykedem benne, hogy nem fogja erőltetni egyenlőre és nem fog felrángatni a parkettre, mert én akkor öngyilkos leszek. Abban is nagyon reménykedem, hogy a bátyámat sem fogom megpillantani, mert baromira nincs kedvem ahhoz, hogy kioktasson meg neki menjen Calibannak valami baromsággal. - Miért engem hívtál el? - hirtelen nem tudtam mi mást kérdezni és ez is nagyon foglalkoztat.
Határozottan kezdem úgy érezni, hogy jól haladok, bár egyelőre rohadtul nem tudom, hogy mi felé. Úgy tűnik Doris egészen jól érzi magát a társaságomban és meglepő,de nekem sem kell megjátszanom magam, pedig azt hittem szükség lesz arra a bizonyos mosolygós álarcra, amit a lányok annyira imádnak. Nem sok ember van, akivel képes vagyok őszintén kedves lenni, de mintha ez a lány már a meghívás első perceitől közéjük tartozna. Érdekes, nagyon érdekes, mert elég ritkán találok ilyen személyeket és néha még velük szemben is meg kell erőltetnem magam és visszanyelni a csípős beszólásokat, a hangom bántó élét, a bennem lapuló általános prosztóságot, ami jelen helyzetben mindent elronthatna, de nem teszi. -Jó…-bólogatok- ezt jegyezd meg jól ezt a mondatod-mosolygok rá hamiskásan. Mikor arckifejezésem megváltozik és elérem, hogy jóval kevesebben bámulják nevetni kezd. Nem ismer, tehát reménykedem benne, hogy hírből sem hallotta, hogy micsoda agresszív gyökérnek tartanak, ami egyébként nem feltétlenül helytálló. A legtöbb esetben senkit sem kellett bántanom, elég volt csak felhoznom és máris megijedtek, tettlegességre csak egyszer került sor, de az egy olyan sztori, amiről, ha lehet szeretek nagyon mélyen hallgatni. Akik gyorsan fordultak el, azok viszont valószínűleg hallottak, a dühkezelést hírből sem ismerő Calibanról és jobbnak látták, ha az irányunkba sem néznek a továbbiakban. Közeledésemre nem lépett hátrébb, tehát ha nem is kellemes számára, legalább nem mutatja az ellenkezőjét vagy azt, hogy különösebben feszélyezném. Továbbra is jól alakul a dolog, bár a tánctól nagyon ódzkodik, nekem viszont eszemben sincs lemondani róla. -Rendben, nem kell táncolnod velem….egyelőre-mosolygok rá, hiszen már észrevehette, hogy makacs kis rohadék vagyok és, ha valamit akarok abból nem vagyok hajlandó engedni. Most pedig őt akarom, ha ez számára ebben a percben még nem is tiszta. Kérdésére kicsit meglepődöm. Eleinte nem nagyon tudom mit kellene neki mondanom aztán úgy gondolom, hogy legjobb lesz, ha az igazsággal állok elő. -Igazándiból nem volt tervem jönni-vakaróztam zavartan- aztán belédszaladtam és jött a harántimpulzus, hogy meg kellene próbálnom. Te meg annyira nem akartál velem jönni…örülök, hogy végül hagytad magad meggyőzni.
To: Drága Doris<3 Music: Boy in luv ?! Hacuka: klikk
- Ne aggódj, nekem tetszik. Szeretem a karácsonyt, és sosem láttam még senkit, aki karácsonyfának öltözött volna halloweenkor... Gondolj bele milyen ijesztő egy sétáló villogó! - teszem hozzá fellelkesülve, hátha rá is átragad. Nem akarom, hogy rosszul érezze magát emiatt. - Én tudom, hogy az ördöglány csak egy jó álca - súgom oda bizalmasan. Remélem ettől elneveti magát, és nem kell tovább bizonygatnom, hogy szerintem éppen jóra csípte ki magát. - Valójában csak előre gondolkozom - kacsintok rá, miután bevallottam. Naná, ennek a rohadt maszknak az ára meg fog térülni a továbbiakban, terveim vannak vele: a frászt fogom hozni a debil szobatársaimra vele éjnek évadán, a legrosszabb rémálmuk leszek. Már bizsereg a tenyerem a gondolatra... gonoszan dörzsölni kezdeném ámde nem tehetem most meg. Dorist a szokásos piszkálódásos témám: Caspar váltja. Tulajdonképpen ennek még örülhetnék is, mert az utóbbi időben olyan vagyok Dorist és mindenkit illetően, mint valami megrögzött, ezen pedig nem segítene, ha valami úrfi legyeskedne körülötte, akiről nem szól, és megvan az esélye annak, hogy egy seggfej, de semmit sem tehetek bátyusként, ha tudatlan vagyok... mint most. Oké, ez idegesít. Nagyon is. Csak szótlanul figyelem őt: a reménnyel teli íriszeit, a mosolyát... Próbálok rájönni, hogy ezt hogy nem vette még észre az a másik okostojás. De komolyan. Az jár a fejemben, hogy bevetem magam, mint titkos fegyvert, pusztán egy a gond: noha teljes jószándékból vágnék neki a küldetésnek, mindkettejüknek rémkínos lenne, és nem biztos, hogy bárki is szeretné ezt az egészet, főleg ha elmesélnék majd az unokáiknak, hogy bizony Jesse bácsin múlott az, hogy együtt vannak - de ne gondolkozzunk ennyire előre.... Valójában nem tudok rájönni, hogy Cathy-vel irgalmas vagyok pont ezért, avagy sem. Aztán megint olyan, mintha feladná, elveti az egész témát és körbenéz. Néha bekopogtatnék a fejébe, hogy mi folyik legbelül. Elmosolyodom a megjegyzése hallatán, de azonnal letörlődik, ahogy kiejt a száján pár érdeklődő szót is. - Nem tudom.... Majd ahogy alakul - felelem egy rövid szünetet követően, melyben gyakorlom a gondolkodás képességét - még mindig nem ér nevetni! Alig ismerem Tiffany-t, nem tudom Cathy hogy van azzal, aki elhívta, de... argh! Ideje bevallani: van bennem némi félsz a ma estét illetően, és ideges vagyok. Végül is... elsülhet jól is... jobban, mint várnám... de ugyanolyan rosszul is. Tulajdonképpen azt sem tudnám megmondani azon kívül, hogy együtt jöttünk egy bulira, hogy minek nevezném mindezt. - És ti? - kérdezek vissza, mielőtt még túlzottan belemerülnék a fejembe szöget ütött téma boncolgatásába. Azonban még a válasza előtt megérkezik Phoenix, hirtelen megtöri az egész hangulatfelhőt, amiben addig lebegtem, utána minden olyan, mintha álmodnám. Bemutatkozik, felém nyújtja a kezét, amire én csak ránézek, és beletelik pár másodpercbe, amíg felfogom mi is történik, illetve megragadom a kezét. - Jesse - teszem hozzá határozottan, és megszorítom a kezét, talán túl erőteljesen, és túl hosszan tartom ki a mozdulatot. Még magamat is meglepem vele. Mi a franc bajom van? Csak nézem az arcát, a tekintetét, és próbálok rájönni, hogy miért is vagyok zavarban... De legfőképp: Mi a mocsokért bámulom őt, mint valami részeg, belassult állat? Tisztázzuk: ma még nem ittam alkoholt, és vonzalmat sem érzek a srác iránt, nem erről van szó; egyszerűen csak... oké, talán szembesültem azzal, hogy ma valaki tök mással leszünk, és nem sok esély van arra, hogy együtt lógjunk. A gondolatmenetemből az zökkent ki, amikor megdicséri Cathy-t. Ha látnátok a tekintetét! Nem nekem kellett, hogy tetsszen a jelmez, hanem neki... vagy Casparnak. Ha belepirul a bókba, csak még inkább feszengeni kezdek, és értetlenül, gyanakodva nézem őket, a lányra talán nagyobb figyelmet fordítva, illetve elgondolkozom azon, hogy amikor én mondtam neki hasonlót, ugyanígy reagált-e, ha nem, akkor csupán arra koncentrálok, hogy nyugodtnak tűnjek, és ne egy eszelős állatnak. Akárhogy is, piszkálja a hiúságomat, no meg a csőrömet az ügy. Végigmérem a gyereket. Már a legjobb barátom felé is kialakultak a nem engedek egy köcsögöt a közelébe reflexeim. Kénytelen vagyok meggyőződni arról, hogy normálisnak tűnik, és tudatosítani magamban, hogy nem lesz baj... De akkor miért ellenszenves? - Akkor... akkor azt hiszem... azt hiszem mindjárt itt lesz Tiff, szóval.. - Miért becézem egyébként? - Érezzétek jól magatokat! - kívánom kínosan, kicsit sürgetve az elmenetelüket. Le sem bírom venni a szemem a srácról, aztán biztatóan igyekszem rámosolyogni Cathy-re, várom, hogy elinduljanak, és megérkezzen az én partnerem is. Nem, ha randinak hívom őket, akkor csak még furcsábban érzem magam. A nadrágomba törlöm a tenyeremen időközben megjelent izzadtságcseppeket.
Tudom, hogy igaza van bizonyos tekintetben a hozzám préselődő férfinak. Keveset tudok, keveset láttam, és biztos vagyok benne, hogy az a világ, csak egy olyan vékony, pengevkony szelete csak az egésznek, amit valaha láthatok abban a valószínűleg rövidreszabott időben, mután elhagyom a Roxfortot, de még nem terítik ki a bundámat a Minisztériumi egyik kandallója elé, azzal a célzattal, hogy amikor az ott dolgozók kábé másfél percenként érkeznek a kandallóba az ország, sőt a világ különböző részeiről, beletörölhessék a lábukat, mielőtt még széthordanák a talpukra ragadt hamut. És éppen ez az, ami miatt érzem, hogy bár hiába tart sakkban elég meggyőzően, azért mégis csak a birtokában van valaminek, ami már réges rég izgatja a fantázámat. És ami nem hagy nyugodni, amióta csak ezzel az átokkal együtt élek. Látványosan megrándul az arcom a hideg, száraz nevetés hallatán, a libabőr alattomosan kúszik végi a hátamon. Ez is valami olyasmi, amit nem érthetek, de simán érthetnék, ha egy kicsit is akarnám. - Ha nincs idő, akkor miért is van most itt egész pontosan? - teszem fel végül a kérdést, ami most ebben a pillanatban tényleg a legjobban izgatja a fantáziámat. Aztán hagyom, hogy szenvtelenül végigmérjen, hiszen korábban ő is hagyta nekem, mintha két különböző állatfaj először találkozott volna, először mérnénk fel a másik gyengeséget, erősségeit, hogy egyáltalán mit váhatunk a másiktól. Ismeretlen terep. Meg vagyok győződve, hogy ez a tekintet, amivel végigmér, hogy így még soha senki nem nézett rám. Nem tudnám persze pontosan megmondani, hogy mit gondol, de tudom, hogy ő is hasonlóféleképpen érez. Ahogy én az ő ápolatlansán, vadságán botránkoztam meg, úgy ő éppen ennek az ellenkezőjén, és még csak meg sem kell szólalnia, hogy tudjam, megvet azért, ahogy élek. Mert én az embereket, és a hazugságot választottam. Sosem állítottam magamról, hogy egyenes ember lennék bármilyen tekintetben is. Megrögzött kis hazudozó, aki így akar beilleszkedni egy társadalomba, ami nem is akarja őt. Szánalmas. Biztos ezt gondolja rólam, és hát nem is téved olyan nagyot. Sokszor tekintek én is így magamra. - Ó, hát ez szomorú – és valóban mintha kicsit csalódott lennék, hogy tulajdonképpen Fenrir nem akart engem, de hát mégis kinek kellenék? Csak rám kell nézni, hogyan is illeszkednék be egy falkába? Az égvilágon semmi hasznomat nem vennék, és ha a természet törvényei végre uralkodni kezdenének az életem felett, akkor óhatatlanul a természetes kiválasztódás is életbe lépne. És akkor én már rég nem lennék itt. - Legalább még életben vagyok, ez is valami – próbálok valami könnyed nevetésfélét a szivaim közé betuszkolni, de meglehetősen groteszk hatást érek csak el, úgyhogy inkább elhallgatok megint. Valahogy vártam már azt a pillanatot, hogy a szüleim és a barátaim bekerüljenek a képbe. Számítottam rá, hogy majd próbál kételyeket ébreszteni bennem, mert hát mégis mi a francot akarna, ha nem ezt? Az egészben a legvccesebb, hogy bármit is mond, azt nem először hallom. A saját, sötét gondolataim, a belsőmben élősködő vadállat már annyiszor próbálkozott, több-kevesebb sikerrel, hogy elbizonytalanítson. Mert valahogy túlságosan is szeret engem, magának akar. Irigy azokra az emberekre, akik körülveszek, akik melegséget hoznak a mindennapokba, a szar napokba ugyanúgy. És ez nem múlik el, sohasem fog. És a férfi szavai bántóak is lehetnének, ha nem csak ostoba visszhangként hallanám csupán.És már most tudom, amit korábban csak éreztem: ettől a férfitól sohasem fogok annyira félni, mint saját magamtól. És mégis, bármennyire is ott a nyelvem hegyén a replika, fölöslegesnek érzem. Bármit is mondanék, csak újabb sivár, lenéző nevetés lenne osztályrészem. Megtorpanok, és némán figelem, ahogy egy szó nélkül elindul a standok irányába. Elfuthatnék, most hogy már nincs közvetlenül mellettem, mégsem teszem, helyette álméldva, elnyíló ajkakkal és őszinte, gyermeki csodálkozással nézem, ahogy visszaindul, kezében egy vajsörrel és egy cukrozott almával. És ahogy megáll előttem, és bemutatkozik, képtelen vagyok egy őszinte, elismerő mosolyt felé villantani. - Látja, nem is olyan nehéz ez. Szóval, köszönöm, Nikolai – egy rendes, hétköznapi név, mint a Remus. Nem Bundás, nem Ordas, vagy Fogas, Gyilkos. Egészen emberi. De ezt most már a világért sem merném hangosan kimondani. Mindenesetre a fejem egészen tele lesz, érzem is, ahogy enyhén hasogat, pedig még csak nem is ittam. Ott kergetőzik egymással az összes elhangzott mondata, és azok, amiket éppen most ejt ki a száján. Zavaros, kifürkészhetetlen tekintettel nézek fel rá, állom a tekintetét, de legszívesebben most kotródnék el inkább. És hiába kifejezéstelen most az arcom, a szapora szívdobogásom biztos elárul, hogy milyen indokolatlanul izgatott lettem az utolsó kiejtett szavaira. Olyan dolgok, amiket sohasem tapasztaltam az életben, magamfajták, akiknek még csak soha esélyt sem adtam, hogy megmutassák a világukat. Amely akár az én világom is lehetne. Olyan érzés, mintha először állnék a Tiltott Rengeteg szélén, egyedül, remegve, összeszorított fogakkal. Félve tekintve minden egyes sötét zugra és a végtelen sötétségre, ami még ismeretlen számomra. Nem tudva akkor, hogy a legveszélyesebb lény ott én vagyok. De most ott állok, újra. És már tudom, hogy nem vagyok egyedül. - Nem várom el, hogy megértsd, Nikolai, az én világomat. Inkább csak hagyom, nem szólok bele, hogy annyi ostobaságot összehordasz arról, amiről láthatóan soha az életbe még csak fogalmad sem volt. És soha nem is lesz rá esélyed. Ne haragudj, amiért ezt mondom, de ez olyan világos, mint a nap – nem tudom, hirtelen, miért érzem azt, hogy tegezhetem, csak azért, mert már tudom a nevét, vagy mert vett nekem édességet és meghívott egy romantikus holdtöltére vele és a falkájával, de mindenesetre nem jövök már zavarba. - Én viszont, ha jól értettelek, abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy bepillantást nyerhetnék a te világodba? - hangomban próbálom leplezni az izgatottságot és inkább a kétkedést felszínre emelni. - És mégis miért? Én, a kis megalkuvó, idomított jegesmedve, aki soha nem szenvedett, nem látta a poklokat és nem méltó még arra sem, hogy egy magadfajta telivér szétroppantsa a koponyáját, mégis miért akarnád te ezt? - arcomom minden izom megfeszül, és egyetlen pislogás nélkül kortyolok bele a vajsörömbe, a pohár szája fölött továbbra is az arcát fürkészve.
Kétkedve nézi, aztán bólint, és komolyan veszi az ironikusan odavetett sajnálkozást, mert érez benne valami komolyságot Remus részéről. Persze, ő nem tudhatja, mit veszített vagy mit nyert azzal, hogy Fenrirnek fontosabb volt, hogy az apját kínozza, mint hogy gondoskodjon arról, amiért felelősséget vállalt, mikor szánt szándékkal közülük valóvá tette, nem a kölyök ezt nem tudhatja, de ő tudja, és ez épp elég ahhoz, hogy tudja szánni a veszteségért, és elnézéssel legyen a vélt nyereség iránt. - Hibát követett el – mondja halkan, érzelemmentesen, de mégis máshogy, mint eddig. És még csak nem is azért, mert ezek a szavak szentségtörésként hangzanak kimondva, sőt még gondolatként is égették eleinte belülről, mint valami gyilkos fertőzés. Pillantása súlyosan, de szinte valami nyers gyengédséggel állapodik meg a kölyök finom arcán. – Én nem tettem volna. De hát akkor ez a kölyök se lenne ilyen fehér, annyira más lenne, mintha nem is létezne. Mit lehet még alakítani rajta? Hiszen Fenrir kódexe alapján már ő is öreg volt ahhoz, hogy „igazi” vérfarkassá lehessen, pedig fiatalabb volt ennél a pelyhesnél. Mennyire kétszínű, üres hegyibeszéd minden, amit Fenrir szavaiként szentírásnak gondolt. Nem, Remus Lupin alighanem soha nem lesz olyan már, mint azok a kölykök, akiket Fenrir nevelt, és olyan sem, amilyen ő. De nem is kell, hogy az legyen. Az kell, amivé még válhat, bármi legyen is az. A köszönésre csak megrántja a vállát türelmetlenül, ezek az értelmetlen udvariassági körök, mintha valami gálánsságból dobálta volna oda az aprópénzt vagy mi a kurva isten. De végighallgatja az összes agymosott szavát, és még csak el se ragadja az indulat a hallatukra. Elvégre ezek igazán nem a fiú bűnei. - Nem ismersz engem, kölyök – vakkantja egykedvűen a nagy szavakra, de vállat von. Milyen könyörtelen. Volt része benne, épp csak nem emlékszik rá, puszta tudás, hogy valamikor élt máshogyan, kölyökként. De nem. Valóban nem tudja elképzelni, milyen lehet úgy farkasnak lenni, hogy ezt a kivasalt életetet éli közben. Mégis valami formátlan ingerültséget keltenek benne ezek a szavak. Talán épp a fölényeskedő neharagudj. – Én viszont tudnék olyanokat mondani, amiktől darabokra esne a világod – szűkül össze a szeme, aztán megrázza a fejét. – De nem teszem. Ha majd egyszer akarni fogod, kíváncsi leszel, akkor esetleg igen. De a te világod, Remus Lupin, annyira törékeny, hogy elég lenne elüvöltenem magam itt, és egyetlen egyszerű mondatod mondanom, vagy csak belesúgni valakinek a fülébe itt, és azonnal véget érne. Biztos vagy benne, hogy érdemes ilyen sokra becsülni valamit, ami pillanatok alatt puszta semmivé válhat? – hajtja kissé félre a fejét, de nyilvánvalóan nem vár választ. Az ilyen kérdésekre nem hasonló beszélgetésekben születnek meg a valódi válaszok. Majd később, ha már nem lesz itt. Vagy talán sokkal később, amikor az élet megadja rá a választ helyette. A provokáló kérdésre mindenesetre elmosolyodik, bár inkább halvány, kemény, sötét kis félmosoly ez, megmosolyogja a pimaszságát, mert milyen szórakoztató ez a félelem nélküli heccelés, és mindeközben milyen súlytalan is a félelem hiánya így, hogy nem is tudja, mennyi mindentől kellene félnie. Most könnyű bátornak lenni. Naiv, taknyos bátorság. - Mit számít, hogy még nem szenvedtél? Fogsz – von vállat ismét, hozzátehetné gúnyosan károgva vissza a kölyök szavait, hogy ez világos, mint a nap, de nem teszi. Mit magyarázza az újszülöttnek az első havat, amikor úgyis meglátja majd a saját szemeivel? Ez a világ teli van szenvedéssel, kétlábúnak és farkasnak egyaránt, előbb-utóbb eljön majd Remus Lupinért is a maga csomagja. És ha könnyebb is lesz, mint másoké, ugyanolyan rohadtul fog fájni. – Ez nem az „én” világom. A tiéd is kellene legyen. Én csak helyrehozok egy régi hibát. – Félmosolya kissé szélesebbre húzódik, ahogy a leplezni próbált izgalomtól kimerevedett arcot figyeli éles, húsbavájó tekintettel. – Talán épp egy ilyen hiányzik közülünk. – És talán tényleg. Végül is, hány iskolázott varázsló van a falkában, akinek a tetves minisztérium szemében is joga van a pálcájához? Talán a kölyök megszerzése hosszútávon hasznosabb lenne, mint puszta diadal Fenrir felett. – Egyébként sem zúzom be kölykök koponyáit szívesen – teszi hozzá unott, csevegő hangon. – Annál sokkal jobb ötleteim is szoktak támadni. – Túl nyílt ahhoz, hogy egyértelműen ne legyen ugratás, de nem vigyorodik el szélesebben, hogy jelezze, csak viccelt. Mert nem is viccelt. Nem igazán. Végigfuttatja a pillantását a körülöttük lévőkön. A farkasok szerencséje vele volt ezúttal, de felesleges játszani vele. Minden, amit mondhatna vagy tehetne még, máshová tartozik, nem ide, nem ebbe az ijesztegetősdit játszó, roxfortos babaházba. - Szürkület előtt egy órával a falu határában, a keresztútnál. Eljövök érted. Meg tudod oldani – érdeklődik tettetett, gúnytól csöpögő féltéssel –, vagy van egy ilyen kipárnázott kis kalitkád, amibe már reggel beraknak ilyenkor, nehogy valami bajod essen? – Azt gondolta, nehezebb lesz, vagy legalábbis istenigazából rá kell ijesztenie, de nem, ez az arc már igent mondott, talán hamarabb, mint hogy benne tudatosult volna, hogy igent fog mondani. Mintha lett volna más választása. Mintha szándékában állt volna hagyni, hogy elutasítsa az ajándékát. Nem állt szándékában, rohadtul cseppet sem. De ha teljesen természetellenesnek tűnik is a megvásárolt bizalom, így, kedvesen, cukros almáért és vajas lószarért, amiktől csak még tűrhetetlenebbül édesen illatozik a kölyök, mindenesetre gyorsabb és kényelmesebb megoldásnak bizonyult, mint a keményebb módszerek. Pillantása végigpásztázza a tömeget, útvonalat tervez. - Ott legyél, Remus Lupin. – És már el is siklik mellőle, egy szemvillanás alatt elnyeli az az ostobán oltalmazó, félnótás kétlábúforgatag.
Talán Pearl nem is tévedett nagyon, hogy nem lesz olyan rossz móka ez a bál, azonban lehet hogy csak a jó társaság miatt gondolom ezt. Caliban egészen jófej ahhoz képest, hogy a penészesek házába tartozik. Meg hát most ki tudna haragudni egy srácra, aki fekete macskafüleket hord? Én nem tudok és ez talán baj, nagy baj.. Na de most nem is ez a lényeg, nem is ezzel kell foglalkoznom és hálás is vagyok, hogy neki hála nem néznek már annyian.. Másba kellett volna jönnöm, nem ebben a hacukában, de most már nincs mit tenni, ebben leszek. De hát ha ránézek néha akaratlanul is eszembe jut egy személy, akihez eddig nem volt szerencsém. Jesse remélem nem erre kószál, mert nem igazán szeretném, ha jönne és mindent eldobta a azzal, hogy itt játssza a nagy testvért. - Meg is fogom, hisz nagyon jó az agyam. - mondom neki egy kacsintás kíséretében, azonban kijelentésemmel már gondok vannak.. Mert hát, végülis nem hazudtam, tényleg jó agyam van csak nem szoktam használni, csapnivaló jegyeim vannak. Valamiért azonban nem értem, hogy miért fordultak el a többiek, hisz Cali egy igazi babapofa, akitől az ember, ha akarna, akkor se tudna megijedni, legalábbis én nem ijednék meg. Se baj, mert az a lényeg, hogy már nem engem bámulnak és lekoptak rólam. A közeledése meglepő módon nem zavar, az már annál inkább, hogy táncolni akar, mert nekem eszem ágában sincs, hogy egy ilyen göncben majd kimegyek oda és a tömegben majd táncolni kezdek, meg hát.. Ez a zene sem az én stílusom, olyan mintha azt akarnák, hogy elaludjak. Alig várom, hogy ha hazaérünk decemberben, akkor elmehessek arra a koncetre. - Hát nem csak egyelőre, hanem egész este felejtsd el. - mondom neki, miközben újra csak kiöltöm rá a nyelvemet, mert az lehet, hogy ő makacs és nem adja fel, de hát én sem vagyok semmivel sem jobb. Engem aztán nem fog meggyőzni arról, hogy mennyire jó lenne táncolni, mert nem fogok, nagyon nem. Jobb is lenne, ha kiverné a fejéből és nem is akarna semmilyen katasztrófát a táncparketten. Válasza nem lep meg, én is úgy voltam a dologgal, hogy nem fogok menni, aztán jött ő, meglepő hogy mindkettőnknek a másik volt, aki meghozta a változás szelét. Nagyon reménykedem benne, hogy nem okozok neki csalódást vagy nem rontom el az estéjét. - Már nem lett volna szívem nemet mondani neked, annyira próbálkoztál már. - mondom neki kedvesen mosolyogva és nem is tudom, kezd már kicsit hűvös lenni itt kint, szóval.. - Esetleg nem lenne kedvem bemenni a bálterembe? - kérdezem még mindig mosolyogva, azonban ez nem az én műfajom, megragadom a kezét és elkezdem magammal ráncigálni át a tömegen a terem felé.
Nem is tudom, hogy mit kéne tenni egy ilyen helyen, mert én nem nagyon szoktam ilyen helyekre járni és nem is szeretek. Azt tudom, hogy nagyon is késésben vagyok és ha nem sietek, akkor nem fogok odaérni, azonban sosem hittem volna, hogy egy olyan fiú elfog hívni, mint Jesse. Sose hittem volna, hogy valaki el fog hívni, az igazat megvallva azt hittem, hogy ma este egyedül fogok lenni a szobámba és csak unatkozom, de még sem így alakultak a dolgok. Nem fogok túlöltözni és nem is tervezem nagyon, hogy beöltözöm, így tehát felveszem azt az egyszerű szettet, amit direkt erre az estére raktam össze és már indulok is. Talán mégsem kellett volna annyira ráérősen készülődnöm, mert ha így haladok, akkor talán sosem érek oda és az nem lenne jó. Remélem, hogy Jesse nem lesz mérges és nem fogja megbánni, hogy engem hívott el erre az estére, próbálok méltó lenni ehhez. Szóval kapkodom a lábaimat, amennyire csak tudom. És természetesen engem is akkor találnak meg a barátaim, amikor nem kéne.. nem akarok én késni, de hát nem tehetem meg, hogy nem váltok velük pár szót. Amilyen gyorsan csak lehet lerázom őket és keresem a tömegben a többieket, vagyis Jesse-t és szerencsére hamar kiszúrom őt, már hátulról messziről felismerem. Szépen közeledem arra, majd látom, hogy éppen két háztársammal beszélget, aminek megörülök és felgyorsítom a lépteimet. Remélem, hogy nem fog rám nagyon haragudni, mert ennyit késtem. - Sziasztok. - köszönök nekik kedvesen és mosolyogva, miközben kezemmel intek feléjük, majd megállok Jesse mellett és ránézek mosolyogva, majd a többiekre is. Na hát én nem is tudom, hogy mit kéne mondani vagy mit kéne tennem, mert.. hát én nem szoktam társaságban lenni, de megköszörülöm a torkomat halkan és látom, hogy kicsit fura a helyzet itt.. vagyis valami nem nagyon van rendben. - Hogy vagytok? - kérdezem halkan és mosolyogva.. baromira zavarban vagyok és nem tudom, hogy mi mást kérdezhettem volna. Szóval inkább lesütöm a pillantásomat a földre.
Őszintén nevetek fel amikor elkezdi elemezgetni a jelmezemet. Tudom, hogy béna meg gyors volt meg minden, de igazából egyszerűen csak nem akartam túl sok gondolatot fektetni ebbe az egészbe. - Jövőre megengedem, hogy te válaszd ki a halloween-i jelmezemet. Rendben? - Nem vagyok benne biztos, hogy ez akkor is ilyen jó ötletnek fogom majd gondolni, de egyelőre ennyivel leteszek a témáról. És csak tovább mosolygok, olyan kis pimasz félmosollyal, hiszen őszintén fogalmam sincs most, mi mást tehetnék. Egyik lábamról a másikra állok és kérdőn pillogok Jesse felé, amikor Tiffanyról kérdezem őt. Nem tudom, nem mondhatnám, hogy olyan jól ismerem a lányt, attól függetlenül, hogy már hetedik éve háztársam és évfolyamtársam is. Valahogy biztosan más társaságba keveredtünk, de azért néhány apróságot tudok róla. Na, nem mintha Phoenix-szel másként lennék... - Hát én se. Lehet, hogy a koncertet megnézzük vagy... majd ő eldönti. Vagy nem tudom... max sétálunk. - Mondom és tekintetemet a tömeg felé emelem, ahol meg is látom az emlegetett fiút. Visszaintek neki, majd fél szemmel Jessere pillantok, nem tudom, mit fog szólni hozzá és mi lesz majd a véleménye róla... végül próbálok nem erre gondolni, csak mosolyogni, kedvesen, boldogan, valami. - Szia, köszi, te is jól nézel ki! - Pirulok egy csöppet, de azért remélem nem túl feltűnő a dolog. Nem is tudom, nem mondhatnám, hogy sok ismeretem van a randizás terén... meglepő, de nem randiztam túl sokat a hét év alatt. Próbálom nem túl feltűnően kémlelni a fiúk reakcióját, de még mielőtt bármit is mondanék, Jesse szólal meg. - Aha, igen, izé... ti is! Nézd, ott jön! - Phoe-ra tekintek kérdőn, hogy induljunk vagy még ne vagy mi legyen... remélem ő majd eldönti, mert ez a helyzet talán csak ettől is kínosabbá válhat. Vagy csak nekem az? Nem tudom, nem érzem a súlyát. Kedvesen mosolyogva pillogok Tiffany felé amikor megérkezik; irigylem azért, de próbálom ezt nem kimutatni. Mert hülyeség... mert ha akartam volna, megbeszélhettem volna Jessevel, hogy együtt jövünk. Már mindegy. - Jól, köszi, csak kezd hűvös lenni itt egy helyben, nem indulunk lassan, valamerre? - Húzom összébb magamon a kabátot és még egyszer, körbetekintek az arcokon. Remélem, azért el tudom majd engedni magam az este.
Egész eddig nem gondoltam úgy, hogy esetleg nem kellett volna nekem eljönnöm ide, de hát.. az igazat megvallva talán nem is velem kellett volna jönnie. Nem is értem miért mondott nekem igent, mert hát van egy olyan fura érzésem, hogy sokkal inkább ezzel a vasmarkúval szeretne lenni. Azt sem értem, hogy miért kell neki ilyen erősen kezet fognia velem, szóval mikor már kezd zavarni az, hogy nem engedte el a kezemet, akkor kirántom és próbálok mosolyogni, mert nem akarom én elrontani senkinek az estéjét, azonban ha kell, megteszem. Aztán mikor elkezd mosolyogni és elpirulni kicsit alábbhagy az a furcsa érzése, hogy nem szívesen van velem. Bókján én csak elmosolyodom és nem is tudom mit mondjak neki rá, így tehát csak kedvesen mosolygok. Fura nekem ez a helyzet, de amikor már Jesse kijelenti, hogy érezzük jól magunkat, akkor legszívesebben már elindulnék, mert nincs kedvem valamiért vele tölteni az estét. Szóval nézem a tömegben megjelenő lányt és elég kedvesnek tűnik -másokkal ellentétben-, aminek nagyon is örülök. - Szia. Jól köszi. - felelem röviden és már várom, hogy akkor hogyan tovább. Mert lassan ideje lenne indulni körbe kéne nézni egy picit és javítani a hangulaton, így tehát körbenézek és lesem a lehetséges opciókat, hogy mit tudnánk tenni. Aztán mikor látom, hogy Cathy fázik én leveszem a kabátomat, nekem úgyis kicsit melegem van, majd átnyújtom neki. - Vedd csak fel, nekem melegem van úgyis. - mondom neki mosolyogva, mert van rajtam még egy pulcsi is, ami jó meleg. Aztán, ha engedi, akkor segítek neki belebújni, talán kicsit nagy lesz rá, de legalább melegen tartja. - Mihez lenne kedved? És nektek? - kérdezem először mosolyogva a partneremtől, majd a többiektől.
Az este eddig elég jól alakul, büszke is vagyok magamra, mert vagyok ilyen helyzetekben jó nagy faszságokat mondani, amint kinyitom a számat. Most viszont nem vagyok brutális barom és ez tök jó érzés, mivel nem akarom elijeszteni a csajt, bár csodálom, hogy eddig nem szaladt messze egyik furcsaságomtól sem. Eleve macskafüleim vannak, cseszd meg! Meg amúgy is az öcsém fényes zakójában instant díszbuzinak érzem magam, de hát egyszer van Halloween, meg úgy is nővel vagyok, tehát nem valószínű, hogy valaki leállna ezen köszörülni a nyelvét. Nem mintha sokan mernének rólam pletykálni, na nem úgy, mint az öcsikémről, de hát őt egyáltalán nem olyan fából faragták, mint engem. Bár lehet ezt ő nem is sajnálja annyira… -Nem is állítottam az ellenkezőjét-mosolygok rá, mivel tényleg nem akartam és nem is neveztem gyengeelméjűnek, sőt még szőke nős poénokkal sem álltam elő, pedig néha tényleg nehéz őket magamban tartani. Láthatóan nem érti, hogy az eddig minket vizslatók, miért reagálhattak úgy, ahogy, de ez az én szempontomból nagy szerencse. Valószínű, hogy Doris semmit sem tud rólam, legalábbis olyanokat bizonyára nem, amiket olyanok mesélnek rólam, akikkel nem voltam valami barátságos vagy kíméletes. Amíg nem jutott a fülébe, hogy egy szadista vagy mazochista (ki tudja mi a legújabb vélekedés), állat vagyok, addig nincs mitől tartanom, maximum az lehet kellemetlen számomra, hogy semmiképp nem akar táncolni. -Hát ez elég szomorú-biggyesztem le az alsóajkam a kijelentésére- de ha nincs mit tenni, elfogadom- persze azért kiskutya szemekkel vizslatom, hátha megesik rajtam a szíve. Mondjuk nem láttam rá sok esélyt, de azért próbálkozni szabad, ugye? Annak kifejezetten örülök, amit a meghívással kapcsolatos magyarázkodásomra mond. Hát igen, szeretem azt hinni, hogy legalább egy kicsit nehéz nekem nemet mondani. Következő kérdésére viszont esélyem sincs válaszolni, szóval csak engedek neki és hagyom, hogy magával rángasson. -Lenne más választásom?-nevetek rá és remélem nem panaszkodásnak vagy rosszindulatú kommentnek fogja majd föl, mert nem annak szánom.
To: Drága Doris<3 Music: Boy in luv ?! Hacuka: klikk
Kezdőlap
Felvont szemöldökkel pillantok fel Jessere, majd sejtelmesen elmosolyodom kijelentése hallatán. Amikor a szarvacskákat megtapogatja, csak előszedem a pálcámat, és suhintok egyet fel vele. 
