Regulus && Cveta

You say always what you feel, and you make always what you think.

Annyira mérges voltam, hogy azt se néztem mi van előttem. Az Antoninnal való beszélgetés után se sikerült lenyugodnom, így egyértelműen arra a következtetésre jutottam, hogy valakit hibáztatnom kell a szüleimen kívül, és kézenfekvőnek tűnt Regulus, hiszen Ő talán tehetett volna valamit annak érdekében, hogy a szüleink ne akarjanak minket összeadni. Veszett ügy volt az, hogy én hassak apámékra és ezt ő is pontosan tudta. Az én életem előre megírt forgatókönyv szerint ment és ebbe nem sok beleszólásom volt és néhány dologba már sikerült is belenyugodnom, de ez pont az volt, amibe nem. 16 éves voltam, minek kéne még házasságon gondolkodnom? Az én korombeli lányoknak annyi a dolguk, hogy pasizzanak, szerelmesek legyenek, bohóckodjanak és kiéljék magukat, én pedig már most el voltam kötelezve, amihez az is társult, hogy hűséget kellett fogadnom Regulusnak. Olyan volt ez, mint a középkorban. Már kisgyerekként elígérték a kezemet, persze akkor a személy kiléte még titok volt, és igazi szenvedés lenne az életem, ha miközben menyasszony vagyok, elveszíteném a szüzességem, az ártatlanságom. Mindig is ebbe a nézetbe neveltek minket – az persze más dolog volt, hogy Antoninnak lehetetlen volt beleverni ezt a fejébe – és én próbáltam megfelelni nekik, mindazok ellenére is ahogy Ők bántak velem. Se egy csók, se egy kósza flört, mert úgy éreztem volna, hogy elárulom önmagamat és őket. Persze a pletykák mások voltak. Vadabbnak akartam tűnni, mint amilyen voltam. Mardekáros létemre én legyek a kisangyal? Na azt már nem. Szárnyra keltettem hát pár tévhitet, hogy csókolóztam, hogy lefeküdtem valakivel, mert ez volt a menő. Persze tartogatnom kellett magamat, mert ott lebegett a fejem fölött az, hogy mi van, ha mégse. Apám kitért volna a hitéből és talán ki is tagadott volna, hogy az egy szem lányát tisztátlanul kell valakinek a kezére bocsájtani. Persze mondani bármit lehet, az én lelkiismeretem mégsem engedte meg, hogy ne olyan legyek, mint amilyet elvárnak tőlem.
Úgy vertem a Grimmauld tér 12. ajtaját mintha az életem múlna rajta. Igazából nem gondoltam bele abba, hogy mi van ha nem Regulus nyit ajtót. Már megízleltem minden szót, amit az arcába akarok vágni, a nyelvemen volt az összes és csak arra vártak, hogy az ajtó kinyílásával kitörhessenek. Remegtem az idegességtől, mint a nyárfalevél és alig vártam, hogy megkönnyebbüljek, ha végre az arcába vághatom a hibáját. Mélyen tudtam, hogy neki sincs ebbe beleszólása, ő is ugyanolyan áldozat ebben az egészben, mint én, de a haragom, a dühöm nem hagyott ésszerűen gondolkodni. Hosszú ideje nem beszéltünk már és pár kósza pletykán kívül semmi egyebet nem tudtam róla most mégis úgy éreztem, hogy megfulladok, ha nem mondhatom el neki azt ami bennem van.
Az  ajtót végül résnyire nyílt csak ki és én már trappoltam is befelé, mint valami kiselefánt. Vadul csaptam be magam mögött az ajtót, ami visszhangot vert az egész lakásban és hallottam, ahogy pár portré elküld melegebb éghajlatra, hogy megzavarom a Black ház nyugalmát.
- Te!! – és ennyi. A szavak is belém szorulnak, amikor végre szemtől szembe vagyok vele. Mutatóujjamat rá szegezem, és végül hozzá érintem azt mellkasának, hogy megbökhessem. Közelebb lépek hozzá remélve, hogy ő hátrálni kezd, mintha képes lennék megfélemlíteni…jó vicc.
- Te nem normális… elmebeteg! – folytatom végül kis szünetet hagyva szavaim között. Igazából cifráznám mondandómat, de túl sok minden gyűlt fel bennem ahhoz, hogy egyetlen mondatba bele tudjam sűríteni az érzéseimet.
- Képes vagy elrontani az életemet! Képes vagy bólogatni, mint egy kiskutya csak, hogy engem tönkretegyetek! Merlinre… te támogatod azt, hogy összeházasodjunk. Hova tetted az eszedet Regulus Black? – Tévképzeteimet úgy zúdítom rá, hogy én is ledöbbenek a szenvedélytől, ahogyan neki esek. Már kezdtem sajnálni, hogy így letámadom és szinte védekezni se hagyom, de érzem, hogy túlcsordultak bennem az indulatok és nem tudok nekik megálljt parancsolni.

Regulus && Cveta

You say always what you feel, and you make always what you think.

Fogoly voltam a saját testemben, aki arra várt, hogy kitörjön mégsem talált még rá megfelelő alkalmat. Úgy éreztem túl sokat várnak el tőlem és mellette felejtik, hogy élnem kéne, és a megfeleléskényszer mellett én is elsiklottam a felett, hogy mennyi mindent kihagytam az életemből. Anyám is ilyen lehetett valamikor, azért van így megkeseredve, és én noss nem akarok ilyen lenni. Mire sem vágytam kevésbé, mint arra, hogy bólogassak egy halálfaló oldalán, minden mocskos dolgára, csak mert félek. Hogy ne legyenek saját gondolataim, tettem, ötleteim? Esélytelen. És mégis ezek a kilátások vártak rám azáltal, hogy a Dolohov nevet viseltem magamon. Égetett a saját nevem billogja, és legszívesebben lekapartam volna magamról mindent, ami ezzel együtt járt, vele együtt a házasság szentségét is.
Toporzékolok, egyet mikor látom, hogy mosoly kúszik az arcára. Legszívesebben pofon vágnám, és bömbölnék az idegességtől, amit ő csak tovább tetéz azzal, hogy az arcomba nevet. Figyelem, ahogy beharapja alsó ajkát de ez már nem segít semmin csak még inkább zavar, hogy még ezt is el akarja rejteni előlem. Ennyit az őszinte házasságról.
- Ne nevess! Istenre esküszöm, hogy letörlöm azt a vigyort az arcodról Black! – Érintése éget és olyan vehemenciával kapom is el tőle a kezemet mintha tűzbe nyúltam volna. Vadul fonom karba a kezemet és hátamat neki vetem a bejárati ajtónak, de már lököm is el magamat egyszerűen nem bírom ki, hogy egy helyben álljak és hallgassam a nyugtató szavait. Hát úgy nézek én ki mint aki nyugodt, vagy a közeljövőben meg fog nyugodni? Talán ha jeges vizet öntenének a nyakamba vagy megráznának a vállamnál fogva magamhoz térnék, de addig esély sem volt rá. Lelki szemeim előtt csak az láttam, ahogy fehér ruhában vonulok Regulus mellett az oltár felé, a sötét jeggyel a karján, mindenki feketében van körülöttünk, mert a fekete sokkal jobban illik majd ehhez a naphoz. Inkább temetem a fiatalságom, az életemet mintsem, hogy boldogságban éljek életem további részében.
- Mégsem teszel semmit, hogy ne így legyen! Nem akarok hozzád menni, nem szeretlek, nem érted? – akkorát hazudok, hogy attól félek, rám omlik az egész Black rezidencia. Valaha igenis fülig szerelmes voltam belé, és talán ha ez most nem így alakult volna még újraéleszthető lett volna ez a szerelem. És épp ezért kéne örülnöm, hogy újabb esélyt kaptunk az élettől, igazából egy egész jövőt ahhoz, hogy újra belé szeressek, hogy felélesszem magamban ezt az érzést, mégsem vagyok boldog, mert haragszom rá. Több okból is. Azért mert beférkőzött a családomba, és mert a bátyámat választotta helyettem, azért mert most sem tesz, semmit csak szó nélkül elvesz feleségül.
Még most is szeretem, de elnyomtam magamban ennek még csak a gondolatát is, hiszen önön akaratából a testvérem lett, senki nem kényszerítette rá, ő mégis így döntött. És minálunk nem számít az, hogy szereted-e a jövendőbelidet, csak az, hogy megmaradjon a vér, és a jó hírnév.
- Nálad még az is jobb lenne… - újabb hazugság, és ezt már nem bírom, elfordítom a fejemet, hogy a folyosón lévő portrékat kémleljem mintha nem láttam volna már ezeregyszer őket. Régen sokat jártunk ide és az egész ház sötétjében ő volt az én fényfoltom, ami most is így van, olyan komor az egész, egy kicsit sem otthonos vagy barátságos, mégis ahogy ott áll a folyosó közepén egy picit kellemesebbé tesz mindent.
- Fogalmas sincs róla, hogy miről szól ez az egész ugye? - bököm végül oda neki de még mindig nem nézek rá mert félek, hogy rájön a hazugságaimra, hogy kiolvas belőlem mindent. És, hogy miről szól? Neki attól még nem áll meg az élet, talán ha csak egyszerű varázsló lenne de a halálfalókban van valami más ami miatt a hazásság nekik nem szent – tisztelet a kivételnek -. Ő attól még mehet máshoz, szerelem ide vagy oda. De ha én tenném ugyanezt, az apám vagy Ő saját kezével belezne ki. Csodálatos kilátások.

Regulus && Cveta

You say always what you feel, and you make always what you think.

Biccentek egyet, és némi elégedettség önt el, mintha annak lenne köszönhető, hogy abbahagyta a vigyorgást, hogy én rászóltam, pedig valahol mélyen pontosan tudom, hogy semmi közöm nincsen hozzá. A csepp kis 50 kilómat úgy rakja arrébb, ahogy csak ő akarja, ha fel is akarnám képelni biztos, hogy nem hagyná magát, így a megfélemlítés nem volt túl hatásos, főleg nem az én számból.
Még az is zavar, hogy csak egy helyben áll és semmiféle érzelmet nem látok az arcán. Zavar, hogy én itt dühöngök, toporzékolok és hisztizek, mint egy kislány ő pedig rideg arccal és tekintettel áll előttem mint egy kőszobor. Fáj, hogy még arra sem reagál, hogy nem szeretem, meg sem rezdülnek a vonásai, és ez csak még jobban felidegesít, a fenébe is…egy kis érzelmet!
- Nem a szerelemről szól ez az egész. Van oka, hogy nem beszéltünk 2 éve és majd a házasság megold mindent igaz? Hát gratulálok. Baromi jó ötlet. – a maró gúny úgy ütközik vissza a fülembe mintha nem is az én szavaim lennének. Az, hogy 2 éve nem beszéltünk egyértelműen az én viselkedésemen múlt. Gyerekes dolog volt így ahhoz állni, hogy jóban lett a testvéremmel én mégsem voltam hajlandó elfogadni ezt az egészet. Ha csak barátok lettünk volna, talán könnyebben teszem túl magamat, de teljesen más volt a szituáció.
Szemem sarkából látom, ahogy felém kapja a fejét, a mondatra miszerint nála akárki jobb lenne. Óh mekkora hazugság az én számon mégis úgy csúszott ki mintha a legtermészetesebb dolog lett volna. Megtanultam, azt mondani, amit hallani akart az ember, belül pedig csócsált az igazságérzetem.
Figyelem, ahogy közeledik és annyira lemeredek, hogy közelebb tudhatom magamhoz, hogy hátrálni se próbálok. Igazából nem is tudnék az ajtó így is úgyis megfogna. Addig a pillanatig a szemébe se nézek, amíg maga felé nem ránt a kezemnél fogva és arra nem kényszerít, hogy rá nézzek. Elveszek egy pillanatra benne, és visszajönnek a régi emlékek egy másodpercre újra megtalálom bennük a régi énjét, és önmagamat is.  Mondatai azonban rögtön visszarántanak a földre és csak szavai érnek el a fülemig, szabadulni sem akarok a fogásából, mert szavai amennyire felbőszítenek érintése pont annyira nyugtat le.
- Mit vétettél? Most komolyan? - kérdezek vissza ugyanolyan hangerővel, ahogyan ő teszi. Hatalmasat nyelek, érzem ahogy az ádámcsutkám liftezik le s fel. Ezzel próbálom magamban legyűrni az idegességemet, a haragomat. Ajkaimat penge vékonyra préselem össze és próbálom magamba tartani azt amit valójában mondanom kéne. Olyan nagyon szívesen vágnám a fejéhez, hogy szerettem őt és elrontott mindent, de akkor ellentmondanék annak, amit az előbb közöltem vele.
- Nem hiszem, hanem tudom! Tönkretetted az életemet és azt várod tőlem, hogy most jópofát vágjak ehhez az ötlethez? – túlzok. Nem tette tönkre az életem csak csalódtam benne, és összetörte a szívemet, ha túlságosan nyálas szeretnék lenne. Én mégis úgy éltem meg ezt, vagy legalábbis azt a részét, hogy ne szóljak hozzá, hogy ne gabalyodjak bele még jobban a saját érzelmeimbe.
- Mert… mert ez nem helyes! – nem tudnék egyetlen elfogadható indokot sem mondani arra, hogy miért kellene ellenszegülnünk. Egyszerűen így érzem. Haragszom rá azóta, amióta a családomba férkőzött azóta amióta le kellett gyűrnöm magamban az érzéseimet, csak mert neki fontosabb volt a testvérem, de ha ezt most közlöm vele biztos, hogy hangos nevetés közepette fog kituszkolni az ajtón, hogy jól van, kislány inkább menj haza és aludj erre egyet.
- Neked egyszerű, megházasodsz, és ugyanúgy élheted az életedet, mint eddig, összeszedheted, a dupláját annak amennyit az elmúlt két év alatt, én meg megsavanyodhatok, úgy ahogy az anyám. – fintorodom egyet és marón érzem, ahogy a bensőbe hatol a szavaim igazsága, én pedig ezt nem lennék hajlandó eltűrni, főleg nem olyannak, mint ő. Ha nem jelentene semmit, akkor hát menjen, de ez egészen más, és hallottam híreket, pletykákat, hogy mit csinált a bátyám oldalán az elmúlt években. Hát ezt akarom én magam mellett egy életen át? Ezt a szégyent is a nyakamba venni?
- Miért ragaszkodsz ennyire hozzám? A bátyám miatt? Te is tudod, hogy ez már rég el lett cseszve. – Emelem fel a hangomat egy kissé, ingerültségem itt jön ki rajtam és legszívesebben törni-zúzni lenne kedvem, ököllel mennék neki a mellkasának, ha szabad lenne a kezemet, de így hogy fogja, azt csak kézfejemet szorítom be, úgy hogy ujjbegyeim elfehéredjenek, de nem mozdulok, nem rántom el karomat. Igazából nem akarom bántani csak a bensőmnek, lenne egyszerűbb, ha kitörhetne, nem csak a szavaim által.

Regulus && Cveta

You say always what you feel, and you make always what you think.

Megfeszül az állkapcsom és erősen kell koncentrálnom, hogy ne szűrődjön ki olyan a számon, ami esetleg végképp aláássa a közös jövőnket, a jövendőbeli kapcsolatunkat. A fogaimat mégis olyan erővel koccintom egymásnak, hogy a nyilallás egészen az agyamig elér. Arcom egy másodpercre eltorzul, mikor közli, hogy neki esze ágában sem volt beházasodni a családunkba. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem üt szíven egy kicsit miközben ellentmondásos érzések kezdenek kavarogni az agyamban.
- Valahonnan mégis eszükbe jutott, hogy ez milyen király ötlet. – fintorodom el. Király ötlet. Hát ez minden csak nem az. Igazából nem rá haragszom, és nem is miatta akadtam ki ennyire, hanem azért mert a szüleim úgy ítélkeznek, az életem fölött mintha egy porcelánbaba lennék, akik ide-oda rakosgathat az ember. És ha egy kicsit is érdekelné, őket az életem pontosan tudnák, hogy nem vagyunk a legjobb viszonyban Regulussal.
- Miért tán helyes, hogy egymásra erőltetnek minket? Helyes, hogy minden elcseszett döntésed miatt én fogok bűnhődni? Helyes, hogy azok után, hogy kibasztál velem, nekem kötelezően le kell élnem melletted egy életet? Ez mind helyes szerinted Regulus? Hm? – kikelve magamból üvöltök szinte milliméterekre az arcába. Leginkább ott durran el az agyam mikor újra nevetni kezd. Hát baromira nem vagyok vicces kedvemben. Ellenben ha a szüleim hallanák ezt a beszélgetést már rég rám üvöltöttek volna, hogy milyen tiszteletlenül beszélek a jövendőbelimmel és amúgy is, hogy merek káromkodni. Hát tisztán látszik, hogy Antonin mellett nevelkedtem, akit egy kicsit sem érdekeltek a szabályok, az élére állított klisék. Sokkal több tulajdonságot örököltem és vettem át a bátyámtól, mint a szüleimtől. Ezt ők rontották el és ezért egy pillanatig sem tudom sajnálni őket.
Dühösen meredek rá, amikor végül elengedi a kezemet és lekezelő pillantást vet rám a falnak dőlve. Keze nyomán hiányt érzek, ürességet és meleg érintése után fázik a bőröm ott ahol hozzám ért. Vadul fonom karba kezemet ezzel is elrejtve a nyomát annak, hogy valaha is megérintett.
-Pff… látod, még arra se méltatsz, hogy válaszolj. Te is pontosan tudod, hogy az életed itt még nem ér véget, az enyém viszont igen! – fújtatok egyet, mint egy be nem tört ló. Már azt se tudom sírjak-e vagy nevessek. Annyira szürreális az egész helyzet, a történtek, hogy szinte el sem hiszem, hogy ez velem történik meg. Én mindig próbáltam a szüleim, ismerőseim kedvére tenni, próbáltam tökéletes és makulátlan lenni erre tessék, én is ugyanarra a sorsra jutok, mint a bátyám, aki egy másodpercig sem próbált megfelelni senkinek.
- Áh, tehát azért is én vagyok a hibás, mert egy érzéketlen dög lettél, hát ez egyre jobb. – forgatom ki a szavait olyan gyerekes, kényszeredett vihogással, ami egy kicsit sem emlékeztet önmagamra. Most már biztos vagyok benne, hogy inkább a sírást választanám. Nem éreztem magamat elég erősnek és legszívesebben csak hátat fordítanék a kialakuló helyzetnek, de ha már benne vagyok nyakig, akkor biztos, hogy nem most fogom abbahagyni.
- Pont eleget tudok, hogy biztos legyek benne, hogy nem akarok ezt az egész őrültséget! – ahogy ő hátrál, teszek felé én is egy lépést ezzel is jelezve, hogy ha akar se tud menekülni, nem fogom annyiban hagyni ezt a beszélgetést csak mert neki nincs hozzá kedve. Engem azonban még mindig tűzként égetett a düh legbelül és én akkor is vissza fogom rángatni ha futni támadna kedve.
- Tudod nagyon vékonyak a falak a Roxfortban ha pletykáról van szó. – kezdem egészen nyeregben érezni magamat, így, hogy az arcába vághatom, hogy sokkal több dolgot halottam róla, mint amit ő szeretne, hogy tudjak. Persze ez koránt sem jelenti azt, hogy igaz lenne akármelyik állítás is, és ezt nekem kéne a legjobban tudnom.

Regulus && Cveta

You say always what you feel, and you make always what you think.

Az, hogy ő ingerült még jobban azzá tesz engem is, még akkor is, ha tudom, hogy mindezt én okoztam. Átgondolva egyszerűbb lett volna a helyzetünk, ha nyugodtan leülünk és áttárgyaljuk, hogy most akkor mi legyen. Mindenki jobban járt volna, én mégis a nehezebb utat választottam, annak ellenére is, hogy a bátyám egy kis észt vert belém, hogy ez a legjobb dolog, ami ebben a helyzetben történhet velem. igazat kell adnom neki, mint általában mindig, mégis veszteségnek érezném, ha most így is viselkednék.
- Nem ellenkeznék, ha úgy érezném, hogy itt van az ideje. De nincs. Azt se tudom már milyen vagy. Lehet túlnőtt rajtad ez a halálfalósdi és mindjárt eldurran az agyad. Mert ugye nem áll tőled se messze az agresszió. – Ez sokkal inkább kijelentés, mint kérdés. Annyira vadul próbálom meggyőzni magamat, hogy ez sose lesz a számomra előnyös házasság, hogy azt is elfelejtem percekre, hogy mennyire szeretem az előttem álló fiút. De hát legjobb védekezés a támadás, nem igaz?
- Ha fel akarsz pofozni hát, tessék… - emelem fel megadóan a kezemet, de még mindig magamból kikelve üvöltök vele, mint egy vadállat. Ha valaki látná most ezt a jelenetet, azt mondaná, tökéletes mintapéldái vagyunk a házasságnak, pedig még gyűrű se került fel az ujjamra.  Az azonban tényleg zaklatottá tesz, hogy szinte semmit nem tudok róla és a jelleme is rengeteget változhatott az idő múlásával. Apámból kiindulva, pedig ha valaki halálfaló az nem a szeretetéről és együttérzéséről híres.
Pokolian éget belülről a zaklatottság és szeretném, ha elmúlna azzal, hogy üvöltözök vele, de olyan mintha ezzel csak olajat öntenék a tűzre, egyre csak nagyobb és nagyobb lesz bennem a láng.
- Mert te mehetsz a szeretőidhez, én pedig itthon ülhetek és várhatom, hogy néha kedved legyen hozzám. – üvöltöm, és csak nézem, ahogy elrugaszkodik a faltól. Annyira szeretnék még beolvasni neki a hibáiért és leginkább azért, hogy a bátyámat választotta helyettem, de dühödt hangja belém folyt minden szót. Ajkaim szétnyílnak, szemem kikerekedik és megtelik könnyel. Csak nézem, ahogy mozog a szája, ahogy kiejti a szavakat olyan mérhetetlen haraggal, hogy levegőt is elfejtek venni, ahogy ő is. Hevesebben kezd dobogni a szívem, érzem, ahogy pár sós könnycsepp végiggördül az arcomon, de nem kezdek el bömbölni, ez is amolyan tudatomon kívüli dolog, igazából én magam sem tudom, miért kezdek el sírni, talán azért mert fáj a felismerés, hogy igaza van, hogy én is ugyanannyira vagyok hibás ebben a helyzetben, mint ő. Fáj az is, hogy neki ennyire számít az, hogy én mit gondolok és, hogy én ezek után is az idióta pletykákra adok.
Szó nélkül lendülök meg felé és igaz, hogy mellkasa előtt összefont keze az utamba áll, de ha hagyja, elseprem azokat onnan s szorosan ölelem magamhoz. Lábujjhegyre állok, hogy nyakába fonhassam karomat és megadóan szívom magamba az illatát. Könnyeim csöndesen gördülnek le egymás után eláztatva inge gallérját. Úgy szuszogok a válla és nyaka találkozáshoz mintha az életem múlna rajta.
- Sajnálom. – nyögöm ki végül suttogva magamba szippantva a megnyugvást. Hamarabb kellett volna megölelnem akkor hamarabb lesz vége ennek az egész értelmetlen vitának. Ha csak el nem lök, magától ölelem hosszú perceken keresztül, úgy érzem mintha a bennem lobbanók lángokat ezzel eloltotta volna.
- Tudni akarok rólad mindent! – beszélek még mindig a nyakába, de kissé bátrabban, mint amilyenre a bocsánatkérésem sikerült. Ennél őszintébb nem igazán voltam a beszélgetésünk során. Tényleg érdekel mi történ vele az elmúlt években, hogy milyen emberré lett. Együtt kell élnem vele, és nem harcolhatok az ellen, amit megírtak nekünk és nem is biztos, hogy akarok.

Regulus && Cveta

You say always what you feel, and you make always what you think.

Kezdem érezni az őrület kezdetleges jeleit, mint az ésszerű gondolkodás elvesztése, az abbamaradhatatlan bömbölés, a hisztiroham, a remegés, bevörösödött szemek, kipirosodott arc. Ajkaim is remegnek, ahogy elhagyják az idióta szavak a számat. Egyik butaságot nyögöm ki a másik után, és én is tudom, hogy sosem bántana most mégis olyan mérhetetlen harag van benne, hogy biztos vagyok benne, hogy van az a pont, amikor lekever egy taslit, hogy na, most már elég legyen. De a pillanat nem érkezik el és akármennyire várom, hogy hatalmas tenyere hozzáérjen, puha bőrömhöz nem történik semmi. Nem is válaszolok inkább a mondatra csak egy hangos szisszenés hagyja el a számat jelét adva annak, hogy nem hiszek neki, pedig hogyne hinnék, a bátyámon kívül senkiben nem bíztam még annyira, mint benne, ezt mégse lennék képes soha elmondani neki. A bizalom értékes kincs s én most úgy érzem olyannak adtam oda, aki visszaélt ezzel.
Figyelem vonásait, magamban tartok minden gúnyos megjegyzést és szurkálódást, egyetlen mondatot vagyok csak képes kipréselni magamból.
- Miért, nem? – a cinizmustól tocsog a kérdés, de legalább már nem ordibálok, mintha a testem már ekkor készülne arra, hogy hozzá simulhatok. Ahogy kezem végigsimít vállán, nyakának vonalán, és magamba tudom, szívni az oly ismerős illatot egyszerre megnyugszom. Nem is akarok vele vitatkozni, nem akarom bántani. Szeretem őt, jobban, mint szabadna, és mégis dobálózunk, a szavakkal melyek csak megsebeznek. És én nem akarok neki fájdalmat okozni. Védeni akarom mindentől, legszívesebben bezárnám egy pincébe, hogy ne tudjon eleget tenni a családja általi kötelességnek, hogy ne legyen kitéve minden nap egy újabb fenyegetésnek, a halálnak, és Voldemortnak. Féltem őt, és akármennyire dacosan viselkedem és viselkedtem vele ez az érzés sosem változott. Öröm volt néha hallani, ahogy a bátyám áradozott róla, ahogy mesélte a történeteiket, így tudtam, hogy jól van. Hisz még mindig jobb tudni, hogy nélkülem, bár de boldog mintsem egyáltalán nem tudni róla semmit.
Bizsereg a koponyám és a hátam ott ahol hozzámér, és azt kívánom, sose legyen vége ennek a pillanatnak. Fel akarom tölteni magamat pozitív energiával, a megnyugvással, az iránta érzett szeretetemmel. Simogat a szó, ahogy kiejti, mennyire sajnálja. Ettől csak még jobban sírni kezdek, és már előre sajnálom szegény ingét, amiből lassan már csavarni lehetne a könnyeimet.
Ahogy eltol magától a pánik lesz úrrá rajtam, nem akarok újra távol kerülni tőle, még ez az ölelés is olyan messzinek tűnt az eltöltött idővel a hátunk mögött. Ajkaim elnyílnak, mikor végigsimítja arcomat, belesimulok tenyerének melegébe, lehunyom, egy másodpercre a szemeimet majd újra íriszeibe nézek, azokba a csodálatos ismerős szemekbe, amiből régen még mindent ki tudtam olvasni most azonban kuszaságok millióit látom, kérdéseket, válaszokat, hasonló zavarodottságot, mint ami az én pillantásomban is van.
- Azt hiszem kaptunk pár évet, hogy újra megismerhessük egymást. – suttogom az arcába, lenyelve könnyeimet. Nem akarom megzavarni szavaimmal ezt a pillanatot, hangom a rengeteg ordibálástól így is elment, jobb is, ha nem erőltetem a dolgot. Vállán pihenő kezemmel végigsimítom álla vonalát, egészen le a nyakáig majd a vállán pihentetem meg őket. Végül kibújva fogásából újra hozzá bújok, s csak ölelem hosszú percekig.