Angliához képest meglepően meleg időnek örvendhetünk, ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, mint a redőny résein beszüremkedő csodálatos napsütés, ami delejes fénybe vonja a félig betakart, még alvó fiú lágy vonásait. Már akkor felpattant szemhéjam, mikor a város még csöndes némaságba burkolózott, s mikor még az utcai lámpák pislákoltak; azóta a gondolataim hangosan üvöltenek elmém távoli zugában, mintha csak egy filmet vetítene le lelki szemeim előtt újra és újra, egyszerűen képtelen vagyok megszabadulni ezektől a mardosó érzésektől, amik béklyóba szorítják mellkasomat. Egy részem kérdőre akarja vonni, hogy mégis mit tesz velem és miért élvezi annyira, hogy a bőröm alá férkőzött; hogy minden egyes kis sejtem miatta kel életre, de a másik, a csöndesebbik csupán megadóan lehajtja fejét, hisz ez nem is annyira rossz; hívjuk ezt a fajta kötődést bárminek, már rég túltettem magam a tényen, miszerint szívem apró darabokra is hullhat a folyamat közben. Már nem érdekel; vállalom az összes következményt, mindennel együtt, így akarom. Elnyomok magamban egy halk sóhajt, ami kellemesen feszítette tüdőmet; odakintről már a sirályok rikácsolását hallani, de még ez is kevés ahhoz, hogy Lip kinyissa szemeit, így lassan, a megfontoltság legnagyobb erejével húzódok hozzá közelebb; ujjaimmal óvatosan simítok arrébb pár kósza, szőkés tincset a homlokából. Hazudnék, ha azt mondanám, nem tölt el kellemes érzésekkel a jelenléte, ugyanakkor nagyon furcsa; mintha egy idegen tolakodott volna be a családom magánéletébe, mindazok ellenére, hogy talán ő az egyetlen, aki mindent tud; aki tisztában van a múltam mocskával és a bátyám árulásával.
- Hé, hétalvó. - szólítom meg halkan, újfent mozdulva egy kicsit a puha takaró alatt; kezemet azonban visszahúzom a kispárna alá. - Hasadra süt a nap és még rengeteg program van mára. Kár lenne azzal elütni a drága időnket, hogy heverészünk az ágyban, ráadásul elég kellemes idő is van.
Nem mondom azt, hogy az ágyban való heverészést annyira rossz dolognak tartom, de annyi bizonyos, hogyha már mindketten itt vagyunk, engem ráadásul csak egy alsónadrág takar, akkor sokkal kellemesebb és hasznosabb programot is ki tudnék találni kettőnk számára; de ez nem fog megtörténni, legalábbis nem most, ugyanis a fiú morcos-kedves vonásaiból arra tudok következtetni, hogy valami nagyon szépséges álomban zavarhattam meg, s mielőtt még a dühe kardként sújtana le rám, jobbnak látom, ha megelőzve a bajt, kikászálódok mellőle, magamra öltve egy polót; csak úgy random húzom magamhoz azt, amelyik legközelebb esik a kezemhez és még az sem igazán érdekelne, ha történetesen nem az enyém lenne.
- Két perced van, utána már nem kaphatsz reggelit. - villantok felé egy hihetetlenül széles mosolyt, a vállam felett hátrapillantva; ujjaim már a kilincsen nyugszanak. - Utána bezár a bazár, szóval jobb lesz, ha sietsz.
Talán eddig még nem említettem azt, hogy a konyhában sem mozgok túlságosan otthonosan, de van pár alapvető étel, aminek megfőzése, vagy megsütése nem igényel túl nagy gyakorlatot; ilyen például a gofri, vagy a rántotta, amivel ma reggel szeretném meglepni kedves vendégünket. Ja, és természetesen a kávé; mert az egy olyan szükséges kellék, ami valóban nélkülözhetetlen a reggelek elindulásánál; ha nem iszom meg a napi kávé-adagomat, akkor biztosak lehetünk abban, hogy a kedvem is hamarosan lesüllyed, ezzel együtt egy morcos kis egérré avanzsálok át. S míg a szöszit várom, hogy esetlegesen felbukkanjon valahol, addig dúdolászva terítek meg az erkélyen; kilátással a tengerre, csak a sirályok le ne szarják a tányérokat, mert az valóban belerondítana a romantikus hangulat-képbe.

Mindenhol Dexter van. A levegőben, a takaróban, a besurranó szellőben, a nap csiklandozásában. Mindenhol Őt érzem, az illatát, az érintését és a szavait. Ez életem hetedik olyan éve amiben fontos szerepet kap, de az első olyan alkalom, hogy nem Ő lakik nálunk. Ez az első igazi alkalom, amikor egy doboz cigit szívtam el idefele jövet, amikor nem kellett azon verekednünk, hogy ki alszik az ágyon, amikor nem hisztizek azon, hogy megint milyen sokáig tusol, és amikor hajlandó vagyok szemet hunyni a szarságai fölött, amik máskor idegesítenek, most meg olyan kellemes elégtétellel hagynak aludni. Mert tudom, hogy Ő szuszog mellettem, hogy Ő az aki beleállítja a térdét a bordáimba, aki lerángatja rólam a takarót. Ez valaha megijesztett volna, olyan igazán amitől a homlokod ráncolod, de most.. valahogy más, és ez.. na ez kibaszott ijesztő.
Megrezzenek az ujjak bátortalan érintésére, álmosan mormogok egyet, a takarót aminek annyira Dexter illata van, mint semmi másnak ezen a helyen, jobban magamra húzom, fejemet pedig erőszakosabban fúrom a szintén Dexter illatú párnába, hogy elmeneküljek Dexter ébresztő hangja elől. Ennek így van értelme?
-Arghh -
Ezzel próbálom a tudatára juttatni, hogy az én különleges igényeimnek még nagyon reggel van. És hogy igény tartok még úgy egy órára ami talán, ismétlem talán elég lesz ahhoz, hogy fölébredjek. És hogy kellene egy jó cigi.
De nem olvassa ki a gondolataimból, és azt sem hagyja, hogy kinyögjem. Lelép. Jellemző. Annyira, tipikusan jellemző. Én meg itt maradok Dexter szobájában, Dexter cuccaival és a tömény Dexter illattal, Dexter nélkül.
Komótosan kelek föl az ágyból, kómásan ücsörgök egészen biztosan többet mint két perc, mire sikeresen összeszedem magamat annyira, hogy felrángassak egy nadrágot - ami valószínűleg Dexteré - és egy pólót amiről fogalmam sincs hogy kié, hogy aztán olyan igazi rezignált, mindjárt lezúgok a lépcsőről lépésekkel haladjak a kávé illata felé. Mert a szemeim csak félig vannak nyitva, az ujjaim esetlenül kapaszkodnak a falba, mintha vak lennék, én pedig csak hagyom, hogy az a keserű illat vonzzon, na meg a csörömpölés és a sülő rántotta illata. Megkordul a gyomrom, de olyan kurva hangosan amibe még én is beleszégyellem magamat.
- Azt remélem tudod, hogy a világ másik felén még javában éjszaka van.. -
A hangokat nehezen sikerül érthető szavakká formálnom, miközben egy egész pillanatra megállok mögötte, olyan közel, hogy a hasam a hátának nyomul, és igen mindenem neki nyomul, mert nem bírok magammal. Tudom, hogy gáz, hogy a legjobb barátom, hogy kurva gyorsan abba kellene hagynunk, hogy keresnem kellene egy csajt aki elfelejteti velem.. de az igazság az, hogy nem tudja velem senki elfelejtetni Dextert, mert ott él  minden egyes kis sejtemben, a reggeli kávémban, a gofri édes illatában, a cigaretta kesernyés füstjében.
Mélyen magamba szívom az illatát amíg még ott neki feszülök, szeretném érezni a Dexter illatot amitől képes vagyok elveszíteni az eszemet, és amitől újra érzem azt a fura melegséget a hasamban. Kibaszott gáz, tudom.
Összeráncolom az orromat, idegesítő szokás, és hátrább lépek. Dexter illata van de valahogy még sem.
- Ez a kedvenc pólóm volt.. -
Olyan teátrálisan sóhajtok föl, ahogy tőlem telik, mintha kibaszottul sajnálnám azt, hogy felvette azt a pólót. Pedig nem. Inkább azt sajnálom, hogy egyáltalán vett föl pólót..

A pillanat túlságosan is hosszúra nyúlik; olyan, mintha a végtelenségig húzódna és soha, de soha nem akarna végeszakadni, de nem is igazán bánom, csupán azt, amit Lip közelsége felidéz bennem; azokat a nosztalgikus, édes-keserű érzéseket, amik a tarkóm mentén száguldanak végig, mindent egyetlen pontba sűrűsítve. Szinte látom is magam előtt, ahogyan lezajlik a jelenet; ahogyan félkézzel, sután közelebb húzom magamhoz, teljes testemmel nekifeszülve az izmainak, ajkaim nyakának puha-forró bőrére tapadnak, ujjaim kacér-szőke tincseibe marnak. Szinte már meg is teszem a kezdő lépést; a kezem önkéntelenül indul meg csípője felé, de csupán egy múló szívdobbanás erejéig érintem csupasz bőrét; mire azonban felocsúdhatnék a kábulatból, addigra a pillanat füstként száll tova, s nem marad más utána csak a sóvárgó vágyakozás. Elnyomok magamban egy halk, formázatlan sóhajt, ujjaimmal megszokás-szerűen túrok tincseimbe, hogy azok az égtájak összes irányába állhassanak, végül egy féloldalas mosolyt villantok Lip felé, kérdőn ráncolva össze homlokomat, megemelve egyik szemöldökömet.
- Most ezzel azt akarod mondani, hogy vegyem le, vagy azt, hogy tartsam meg, mert annyira jól áll? - kihallatszik hangomból a kíváncsi-vágyakozó él, nem is bírom véka alá rejteni valódi érzéseimet; azok mintha vulkán-szerűen törnének a felszínre, ezzel azt eredezményezve, hogy egy széles-idióta mosoly kerül fel arcomra. - Fókuszáljunk inkább a reggelire, mivel az a nap legfontosabb étkezése, nem lehet kihagyni.
Igyekszem visszaterelni a beszélgetést a normális mederbe; hogy ne kelljen bombákkal teli mezőn sétálnunk, attól félve, az mikor fog felrobbanni a talpunk alatt, de akaratlanul is bizseregni kezd tenyerem; akaratlanul is átszalad elmém rejtett zugaiban az a gondolat, hogy mi lenne ha ezúttal nem lennék gyáva; ha nem csupán messzi szemlélőként gyönyörködhetnék tökéletes alabástrom bőrének szépségében, ha nem csak elképzelném ajkai ízét, hanem végre valóságos formát ölthetne a képzelet; mielőtt azonban olyat tennék, vagy mondanék, amit már nem lehet visszacsinálni, hanyag módon döntöm csípőmet az elhúzhatós erkélyajtónak, kezemmel a megterített asztal felé intek.
- Szolgáld ki magad és hát… - köszörülöm meg torkomat, tekintetemet makacsul szegezve a sós-tenger kellemesen ringatozó kék felszínére, ami a távolban oly’ hívogató. - Tudod, csak érezd magad otthon.
Igyekszem elnyomni magamban még a csíráját is annak, miszerint ez mennyire természetes; hogy mi ketten ülünk az erkélyen, csodálva Brighton szépségeit, az én figyelmemet mégis az a bögre köti le, ami újra és újra a fiú ajkaihoz nyomódik; enyhe felháborodottsággal vegyes féltékenység száguld végig ereimben, be is kell harapnom alsó ajkamat annak érdekében, hogy vonásaim ne tükrözzék a lelkemben dúló vihart. Kezeim remegve kutatnak a cigaretta után; szomorúan konstatálom, miszerint az asztal túlsó végében foglal helyet az apró doboz; elkerülhetetlenül közelebb kell merészkednem hozzá; elkerülhetetlenül orromba szökik illata, s elkerülhetetlenül kísért meg újra a vágy; beszélnem kell ahhoz, hogy eltereljem gondolataimat.
- Szeretnéd tudni a mai programot, vagy legyen meglepetés? Mert igazság szerint egész jó dolgokat találtam ki és hát… - egy macska gyorsaságával és ügyességével lépek el mellette; csupán futólag súrolom vállát a kezemmel, ahogyan megkaparintom az apró dobozt és az öngyújtót; ha nagyon pofátlan lennék, akkor most akár elégedetten fel is sóhajthatnék, de inkább legyűröm magamban ezt az ingert és rágyújtok, hatalmasat szívva a nikotinrúdba. - Mármint, elég mugli dolog, de pont ez a lényege, nem? Hogy jól érezzük magunkat és megmutassam az én világomat is.
Észre se veszem, miszerint újra olyan természetességgel vonogatom a szemöldökömet, mintha évek óta egy pár lennénk; nem pedig csak macska-egér módjára játszadoznánk egymással hosszú ideje óta, s mintha ez még nem lenne elég; fölötte áthajolva veszek el az asztalról egy apró darab gofriszeletet, amit jólesően tömök a számba. Mintha az előbbi feszültség soha nem is létezett volna; mintha a következő pillanatban akár oda is bújhatnék hozzá, vagy megcsókolhatnám a tarkóját. De nem teszem… bár megtenném.

Megvonom a vállamat. Szeretném-e, hogy visszaadja, hogy aztán az egséznek Dexter illata legyen, és megbolondítson? Vagy inkább hagyom, hogy az egyik kedvenc pólóm az övé legyen, és csak tehetetlenül bámuljam ahogy ki-kikandikál belőle a köldöke? Megrázom a fejemet, mintha csak próbálnám elűzni a reggeli álmosságot, pedig csak az iránta fellobbant vágyamat szeretném elkergetni. De aki ismeri Dextert, tudja, hogy nem olyna könnyű őt vakvágányra helyezni, hiszen kifejezetten függőséget okoz, olyasfajtát amit nem tudnál szépen elmagyarázni, amit nem tudsz csak úgy félretenni. Van egyfajta kisugárzása amit nem tud az ember csak úgy félretenni. Mintha vonzaná magaköré az embereket, mintha egy kibaszott mágnes lenne. Néha szeretném azt hinni, hogy senki ne szereti Dextert, hogy mindenki képes lenne nélküle élni, még én is. Néha jó lenne ha nem minden gondolatom központi szereplője lenne, vagy ha nem kellene mindig arra gondolnom, hogy mi lenne ha Dexter megtudná, mit szólna hozz.. és tudjátok ez nagyon idegesítő. Hogy van valaki akit nem akarsz ennyire az életed középpontjává tenni, és mégis azzá válik.
Utána vánszorgom, és megállok mögötte, beszívom magamba a Dexter illatot- mint a legkedvesebb dorogot - aztán ellépek mögötte, finoman érintve, és nem tudnám mgemondnai, hogy minek ez a macska-egér játék, hogy miért kínzom Őt is és magamat is.
- Kössz, azt hiszem ezzel nem lesz gondom.. -
Mármint azzal, hogy érezzem magamat otthon. Akaratlanul is eszembe jut az összes Potternél töltött hétvége, szünet, vagy napszak amikor én csak úgy mindenféle hívás nélkül megjelentem, és kifejezetten jól éreztem magamat, mintha otthon lennék.
Anyám azt hiszem kitérne a hitéből ha megtudná milyen pofátlan vagyok, hogy mennyire nem követem az általa is elfogadottnak talált vendég etikettet.
Leülök a megterített asztalhoz, és kissé kellemetlenül érzem magamat. Úgy érzem, mintha egy randin lennék, amiről én nem tudok. Az ajkamba harapok, hogy leplezzem zavaromat, majd mintha tényleg mi sem történt volna, nyúlok egy adag tojásért és kenyérért, miközben szememet még véletlenül sem futtatom felé.
-Hmm? -
Vlahol a tojás íze és a kávé illata között elvesztem, de igazán igyekszm visszatalálni hozzá, és legyűrve azt a falatot, bámulok rá miközben már itt van mellettem, és megcsap az illata, a csípője kifejezetten közel kerül az arcomhoz amitől én zavarba jövök, és köhögni kezdek, aminek következtében véletlenül hozzárek az emlegetett csonthoz. És ha ez nem lenne elég, még meg is érint, akár egy villám, úgy iramlik szét a testemben érntésének utóhangja, és még jobban vágyom arra, hogy tovább érintsen, hogy ne az a cigaetta lógjon a szájából, hanem valahol én lehessek ott a szája közelében, hogy hozzányomhassam magamat, mert csak szeretném, hogy megint hozzám érjen és megitn végigfusson az elektromosság a testemben.
Miközben eszem Őt bámulom átható pillantással.
- Szeretem a mugli világodat. -
Vonok vállat, és próbálok a tányéromra koncentrálni, meg a szalonnára.
-Nem eszel? Az a gofri nem tűnik valami táplálónak..-
És csak kacérkodva, nem is tudom, hogy miért felényújtom a villát - ami az előbb még az én számban járt - egy szalonna és kenyér darabbal, és nem is gondolom, hogy esetleg talán leszedi onnan, de azért bámulom. Mert valami kifejezett perverz módon látni akarom, ahogy bekapja a szájába az én villámat. Baszki nagyon perverz vagyok.