Már idejét sem tudom megmondani mikor vártam ennyire a hétvégét. Talán az első alkalomkor mikor lemehettem Roxmortsba, hogy felfedezzem az ottani varázslókat és üzleteket. Tisztán emlékszem milyen izgatott voltam az előtte való estén, aludni is alig tudtam, aminek a levét a szobatársaim itták meg, hiszen a varázspálcámmal játszadoztam egész éjjel. No, nem olyan értelemben, természetesen.
Imádtam azzal a gondolattal eljátszadozni, hogy lemehetek a kastély melletti faluba és ott más valaki lehettem. Ott nem csak a diáktársaim vettek körül, hanem a többi varázsló is és hallgathattam milyen is az életük idekint. Mindig is érdekesnek találtam, főleg a Mézesfalást, mert minden fajta varázsló megfordult ott és még ha nem is vettem részt a beszélgetésben jó volt csak hallgatni őket. De a mai nap más. Nagyon más.
Fél hétkor izgatottan pattantam ki az ágyamból, pedig még legalább két órát alhattam volna, csak egyszerűen nem ment. A pillangók a gyomromban korán keltek és hamar elkezdték kelteni bennem azt a rossz érzést, izgatottságok, amitől az ember fia vacakul érzi magát. Legalábbis engem már korán reggel a hányinger kerülgetett. A szekrényhez léptem és elkezdtem kutatni a legnormálisabb, nem talár és ház orientált ruházatot, amit csak elhozhattam magammal az idei tanévre. Végül egy fekete farmerre esett a választásom, aminek szűk volt a szára és egy apró szakadt rész húzódott az aljánál. A mugliknál ez a divat, elméletileg. Egy csíkos felsőt választottam hozzá, félhosszú ujjal, majd a hajamat lófarokba kötve húztam magamra a zöld hosszított parkámat.
- Hát… remélem megfelelek Gil Ackerley. – bátortalanul mosolyodtam el a tükörképemet bámulva, majd az oldaltáskám felvétele után egyből a nagyterembe indultam, hogy amilyen gyorsan csak tudok reggelizek meg és várjam a randi partnerem megjelenését.
A hatalmas gombóc miatt, ami a gyomromban éktelenkedett alig bírtam bármi normálist magamba tömni, így a reggelim csak egy alma és néhány falat omlett volt. Viszont mikor megláttam az elefántcsontszínű hajjal megáldott fiút bevonulni a terembe egyből hevesebben kezdett el dobogni a szívem. Nem értettem miért, és nem is tetszett. Levéve róla a figyelmemet a táskámba kezdtem el matatni, egy papírt és tollat találva lefoglaltam magam a rajzolással, míg békésen megreggelizhetett Gil. Nem akartam zavarni, és így is azon törtem a fejem, hogy nem kéne odamennem hozzá. Elvégre én kígyó vagyok, és megvertek minket. Ami egy igazán meglepő meccs volt, viszont a pénzt, amit rájuk tettem igazán nagy összegként tért vissza.
Ő nyerte meg a fogadást és ennek szívből örültem, annak viszont nem, hogy csak pár órát fog eltölteni a társaságomban. Nem azért, mert olyan érdemleges beszélő emberke lennék, hanem mert nekem jól esik az Ő jelenléte. Megrázom a fejem, majd eltéve a cuccaimat és egy almát a táskámba állok fel az asztalunktól, hogy nagy erőt véve magamon odamenjek az övéhez. Ahol pont Ő ült. Gil Ackerley.
- Jó reggelt! – köszöntem oda, mikor közelebb értem, mire egy csomó vizslató és utálkozó pillantást éreztem magamon. Zavartan piszkáltam a táskám szárát. – Készen állsz? Vagy majd később találkozzunk? – érdeklődtem kedvesen, mert ha nem akar velem menni és tölteni az időt, akkor megértem. Majd ott úgyis össze futnánk…

Lehet képmutató voltam a múlt heti meccsen, mikor a kígyók között ülve, a saját házam színében a szívem mégis az ellenkező csapathoz húzott és ez nem bántott. Szürke és zöld sál lobogott a nyakam körül, a barátaim mind a csapatkapitányunknak szurkoltak én pedig egyetlen fiún tartottam mindvégig a tekintetemet. Gil Ackerley minden figyelmemet elvette a többiekről, hófehér haját kerestem mindenhol és nagyon megijedtem mikor nem véltem felfedezni, egyből rossz dolgok keringtek a fejemben, és míg Őt bámultam egy percre sem jutott eszembe a vőlegényem.
Ahogyan ma reggel is sikerült kizárnom a fejemből Raphael Traverst, aki sokak életét megkeserítette már és az enyémet is meg fogja, mert tudom, hogy nem engem akar még akkor sem, ha én megpróbáltam volna a dolgot. De nem, még esélyt sem adott és bármennyire is fájt ez a dolog másfél héttel ezelőtt az igazság az, hogy most valahogy hidegen hagy. Viszont a randi partnerem egyre inkább kíváncsivá tett, aminek az lett az eredménye, hogy az alvás igényem lecsökkent és korán érkeztem meg reggelizni. Ez pedig nem vall rám, mert ameddig lehet én biztosan húzom a lóbőrt, most mégis a házunk asztalánál ülve várok, kb. annyi személlyel, hogy egyetlen kezemen is megtudnám őket számolni.
Mikor belép, akkor a szívem hevesebben kezd el verni, a félmosoly melyet felém küld különös dolgot művel velem: elpirulok és zavarba hoz, elkapom a tekintetemet, mintha most láttam volna először életem szerelmét. Negyedikben nem viselkedtem így, akkor miért pont most? Ha őszinte szeretnék lenni magammal, akkor a mugli romantikus regények főhősnőjéhez tudnám hasonlítani magam, aki elolvad a lovagja jelenlétében és nincs semmi nőies erény benne. Én nem szeretném ennyire nyilvánvalóvá tenni vonzódásomat Gil felé. Elvégre a férjem is meg van, akivel le kell élnem az életemet. Egy halálfaló felesége. Megborzongok még a gondolatra is.
Sóhajtok.
Már megszoktam, hogy a kirakatba kerülök és olyankor megbámulnak a körülöttem lévő személyek, de most másként hat rám az egész Hugrabug klán figyelme. Zavarba jövök és nem érzem magam főlényben, pedig én más vagyok, legalábbis eddig meg volt a szintkülönbség… Legalábbis úgy éreztem, most viszont a magabiztosságom a roxforti Fekete-tó aljánál is lejjebb zuhant. Érzem, ahogy elszáll minden bátorságom és várom, hogy elmehessünk innen. Mikor Gil hátrafordul, hogy megnézze a bazári majmot – engem - , akkor megnyugszok egy kicsit és eszembe jut. Eszembe jut az, hogy ki vagyok: Autumn Rayne Avery, egy Mardekáros. Gyengéden mosolygok a fiúra, abbahagyva a táskám pántjának babrálását majd nagy léptekkel indulok meg mikor megérzem a kezét a derekamnál. Összepréselem az ajkaimat ezzel próbálva ellensúlyozni a lábamban érzett remegést. Nem eshetsz orra, Avery. Ma nem!
- Mit jelentettek azok a mugli szavak melyekkel Mundungus dobálózott? – kérdőn húzom fel a szemöldökömet, érdeklődve az imént hallottak jelentése felől. A pánikom egyszerre abba marad, ahogy kiérünk az ajtón és már csak ketten vagyunk.
- Köszönöm kérdésed, jól. Keveset aludtam, de ez csak ilyen. Na, és Te? – kedvesen válaszolok, próbálva természetes hangnemet megütni és normálisnak tűnni. Azt nem mondhattam, hogy miatta nem jött álom a szememre. – Fogjuk rá. Mundungustól szoktam venni újságokat, amit a mugli világból kölcsönöz nekem. A ruházatot meg beszerzem mikor otthon vagyok. Elég érdekesen öltöznek… Nem? – halvány pirosas árnyalatú pír húzódik végig arcomon mikor megdicséri kinézetemet.
- Hm? – hirtelen pereg le előttem eddigi éveim fontosabb eseményei, ahogy félreesőbb helyre kísér át. Pár másodpercig az jár a fejembe, hogy megcsókol, de mielőtt elmélyülhetnék benne – mármint az ajkai nézésében – azok újra beszélni kezdenek. – Öhm… ez majdnem az, amit én ajánlottam, nem? – kuncogok egyet majd megfogom a puha kezét és megrázom. – Áll az alku. De… - tartom fel a másik kezem mutatóujját hiszen nem akarom még elengedni a kezét. – Én állom az első kört a a Három Seprűben. Jó? – elméletileg ő nyerte a fogadást, gyakorlatilag nem akarok olcsónak, könnyen megkaphatónak tűnni.

Sosem voltam nagy kviddics rajongó, mert az ellenállásommal próbáltam az apám tudtára adni, hogy én nem vagyok egyszerű. Nem olyan leszek és vagyok, mint amilyennek a társadalom elvárja. A házam mérkőzéseire is csak azért mentem el, mert nem volt jobb dolgom és kicsit kínos lett volna, ha egyedül tanyázok odafent, míg mindenki a lelátókon őrjöng Travers és az irányítottai teljesítménye végett. Bevallom azért néha engem is elkapott a mérkőzés szelleme, drukkoltam és vártam az eredményt.
De most a saját színembe öltözve mégis egy másik színt akartam a dobogón látni, a nyertesek örömével akartam, hogy távozzanak a hugrás diákok. Mert ez azt jelentette, hogy Gil Ackerley beváltotta az ígéretét/fogadásunkat, mindegy minek nevezzük, mert a lényege egy: randira megyünk. Nem tudom mikor éreztem utoljára ilyen izgatottnak magam, de egy biztos; mikor feltűnt a nagy bejárati ajtóban akkor éreztem valami különlegeset. Újat. Amit az első csókom óta nem éreztem senki iránt – megjegyzem ezt Raphael személye váltotta ki belőlem-. Próbálok lazának tűni, de a majd szét esek olyan menő vagyok külső mögött egy ideggörccsel harcoló amazon van, aki már elindulna a fiúért. Huszadik század, nem?
- Nem értem mi baja a teljes névvel. Sokkal jobban tetszik a Mundungus, mint a Dung. Olyan mintha valaki azt mondaná, hogy Ding-Dung. – viccesnek próbálok tűnni, pedig még én is érzem, hogy erőltetett amit mondtam. Ej, béna vagy ma reggel Avery… menj aludni! – Akkor jobb, ha nem kérdezek rá a múltkori szavára; valami balfa vagy mi volt!? – talán nem kéne megtudnom mit jelentenek a mugli szavak. A tudatlanság néha áldás.
Kérdésére csak aprón bólintok, hiszen ha egy dolog biztos az az, hogy nagyon rosszul aludtam az éjjel. Ilyen akkor fordult el velem, mikor negyedikbe elmentem arra bálra és féltem attól, hogy nem sikerül kicsípnem majd magam rá.
- Ne haragudj, de Ogdean nem Hollóhátas? Tudtommal, te a sárgákat gyarapítod. Vagy a Szükség szobájában szoktatok aludni? Egyszer én is akartam ott éjszakázni, de nem jött össze. – bealudtam a klubhelység egyik sötét sarkában egy kényelmesnek nem mondható kanapé darabon, de olyan fáradt voltam, hogy az álmosság eltörölte a kényelem utáni vágyódásomat. – Én azért aludtam keveset, mert féltem, hogy elalszok és nem tudok találkozni Veled. – lehet nem kéne leterítenem a kártyáimat, de már belefáradtam a hazugságokba.
Talán ha pár hónappal ezelőtt kimondom a gondolataimat Raphaelnek, akkor másképp alakultak volna a dolgaink, és mellettem lenne. De mindez nem számít, legalábbis Ő már nem számít nekem, mert… Nem, kész.
- Milyen boy magazint fog nekem szerezni? És abba mik vannak? Esetleg valami jó shortok? – felcsillan a szemem a divat említésére, mindig is érdekelt a mugli divat. Elég jónak tűnik, azok a csillogó darabok meg főleg. Tuti beszerzek egyszer belőlük egyet, de a nagy haj az kimarad… - Ellentétben állnak egymással ezek a ruhadarabok, Gil. A hosszúszárú eltakarja azt, amit a térnadrággal közszemlére akarnál tenni. Ráadásul azok a fura lábbelik, azt hiszem szandálnak hívják őket. Na, azt sem szabad zoknival felvenni. – nevetve osztom meg eddigi tapasztalataimat a mugli divattal kapcsolatban.
Emlékszel még arra az érzésre mikor pillangók százai repkednek a gyomrodban, és próbálsz nem rájuk gondolni? Nos, én ilyen érzésekkel megtelve próbálok nem arra gondolni, hogy milyen édesek lehetnek a randi partnerem ajkai. Túl romantikus a kialakult helyzet, a pislákoló gyertyafény, mi ketten egy félreeső sarokba… Senki sem zavarna, és még a szellemek sem látnák, ha közelebb hajolnék. Nem… nem lehet ilyet tenni. Nagyokat pislogva próbálom visszatekerni a figyelmemet. Nehezemre esik.
- Hm… - mosolyogva hümmögök újraformált tervemen, de elfogadom. Mert sok időt akarok vele tölteni. – Rendben, megengedem, de csak azért, mert jó kedvemben vagyok. – öltök rá aprón nyelvet, fel nem fogva ennek a súlyát. Felkértem a táncra. Elpirulva fogadom el a kezét és mint pár héttel ezelőtt, most is elvarázsol érintése. Bizsereg a bőröm, ég, ahol hozzám és nem szeretném, ha véget érne ez a dolog. És épp ez a különleges az egészben: nem engedi el a szívem pedig ha tudna, akkor bukfenceket hányna.
- A klasszikus vajsört? Nagyon rég nem ittam abból a finomságból. A Lángnyelv Whiskey-t nem igazán szeretem, de ha szeretnél elmehetünk oda is. Azt mondják Madam Puddifoot kávézójában finom a sütemény. De te döntesz. – indulok meg utána, elhagyva a mi kis sarkunkat. Védelmet adott, most pedig kéz a kézben indulunk meg a többiek között az udvarra ahol felolvassák a szabályokat.
- Ha meleg meg ilyesmi, akkor ne engedd el a kezem. Eléggé fázik, meg ilyenek. – halványan elmosolyodok végig a szemeibe nézve. Szeretném, ha így mennénk le letojva magasról a többiek véleményét.
- Milyen volt a győzelmi buli? Nálunk mindenki átkozott titeket, sőt csináltak ilyen mozgó képeket, amikhez galacsinokat dobnak amikor elmennek előttük. Elég bolond egy ház a miénk. De ígyis-úgyis bepiáltak. – eléggé csalódottak voltak a többiek akkor pénteken. Én meg alig bírtam palástolni a boldogságomat, amiért Gilék csapata nyert.