you remind me of what I really am

Ha a torok hámja kiszárad a szakadatlan nevetéstől, és olyan érzések dúlnak a mellkasi bordabörtönben, amik definiálásához nem elegendők a puszta szavak, bizony az eufórikus lelkiállapot láncra vert minket. Hector és Octavia számára eme emóció egészen attipikus volt, frigyük téves hite óta nem is éreztek ilyen drabális örömöt. Végre valahára akkurátus gonddal kifundált tervük végbement, legidősebb csemetéjüket kényszerrel bár, de olyan családba sikerült megházasítani, aminek vezetékneve és a társadalomban foglalt posztja becsesebb az aranynál. Tizenhét évem alatt egyszer sem láttam őket körtáncot járni, egymás szemében őszintén mosolyogni, és a kúriánk pillérei sem reszkettek még így hahotázásuk fenyegetésétől.
Boldogságuk már-már irritálóan hat rám, undort vált ki belőlem, amit blazírt mimikáim briliánsan titkolnak. Lelki szemeim előtt jelenleg két kereskedő képében díszelegnek, akik hazugságok árán jó pénzért adták el saját sikertelenségüket. Jól tudom, nekem is ezt a sorsot szánják, de rosszul teszik, ha azt gondolják, a jövőm szabói lesznek. A férfi rabiga nem szerepel egyik tervem felsorolt pontjai között sem, mert Vada Greengrass a saját ura lesz. Életem célja régen túllőtt a házasságon és családalapításon, nem vágyom férjre, sem unalmas szerepekre, amik nem a jellememnek valók, hogy életem végéig elnyomva valódi énem azt a személyt alakítsam, akit a társadalom, és azon belül is a szüleim szeretnének látni.
Alba esküvője ámulatba ejtő volt, esztétikája attraktív tökéletességet alkotott, ami észrevétlenül magára vonta minden vendég tekintetét megbabonázva azt. Egészen addig, míg nővérem be nem lépett a művészi alkotásként ragyogó estélyében. Mi tagadás, csodásan illett hozzá a menyasszony szerepe, és ajkai mintha szívből szóló mosolyba görbültek volna időnként. Nem állítanám, hogy érthető zavarodottsága nem volt szemmel látható, de az elvártnál is jobban kezelte, így az aggályos érzület inkább még bájosabbá tette, mintsem nevetségessé. Amíg azt figyeltem, ahogy példamutató allűrt tanúsít a nagy közönség előtt, agytekervényeim közé befészkelte magát a gondolat, hogy Mr. Minchum mellett jó sora lesz. Megszabadul szüleink állandójellegű vegzálásától, ami többnyire adottsága miatt folytatódott, és még azt is megtanulhatja az ifjú Minchum lányoktól, hogyan váljon jó anyává. Gyanítom, némi feszélyezettség munkál benne az akadály gondolatára, de személyes véleményem szerint jól fog teljesíteni. Benne megvan az a kimagasló ösztön, ami anyánkból – és belőlem is – elveszett valahol a teremtés során, ő bizonyára döbbenetes gyorsasággal fogja megtalálni az arany középutat a kislányok ketyegői felé.
Alba új lakhelyére érkezve a házimanók fogadna és invitálnak be, egyenesen a nappaliba vezetnek el, ahol kényelembe helyezve magam megvárhatom nővéremet. Tágas helyiség, így kicsit magányos impressziót nyújt a fényűző pompa, ami körülvesz. Valamivel lágyítja a benyomást a sok családi kép. Úgy látszik, az ikrek nem szenvednek a szeretet hiányban, bármerre pillantanak kékes íriszeim, ők mosolyognak vissza rám. Ehhez képest a Greengrass kúria komor hangulatot ébreszt az emberben, a falainkat leginkább a famíliánk híres varázslói és egyéb nagy hírnevű művészek alkotásai díszítik.  
Utam ma azért vezet ide, mert van valami, amit már az esküvő napján át akartam nyújtani Albának, de a megszámlálhatatlan vendégek miatt nem nyílt rá lehetőségem. Ez is csupán egy ajándék, de nem az a fajta, amit a bálterembe egymásra tornyosítanak az érkezők. Ez ennél személyesebb, így arra a döntésre jutottam, inkább később, négyszemközt adom át.
Nagyot sóhajtok, ami tulajdonképpen az unalmam jele. Ez a klasszikus idill szinte már fojtogató… helyet foglalok a kanapén keresztbe tett lábakkal. Egy ital most jól esne.

you remind me of what I really am

Mintha csak a kusza gondolataimban vajkált volna, a Minchum ház egyik házimanója ezüstözött tálcán szervíroz frissítőt. Jobb helyeken – vagy legalább is nálunk – előbb felajánlják a vendégeknek a lehetőséget, és udvariasan megtudakolják, mit hozhatnak, aztán intézkednek. Panaszkodni persze nem áll módomban, hisz mégiscsak fontos a jó viszony ápolása, de Albának azért ejtek pár epés szót erről. Mint a ház asszonya elsősorban esetleg kiképezhetné a házimanókat valamilyen hatékony módszerrel.
A kellemes csendet mérges dorgálás töri meg, enervált tekintetem abba az irányba fordul, ahonnan a hang ered. Birodalmi lépegető módjára halad felém a Minchum kis szörnyek egyike, viszont halvány gőzöm nincs, melyikük az, ugyanis olyanok akár két tojás. Egy azonban biztos, a kislány ma bal lábbal kelt fel. Talán a házimanók idomítása várhat, előbb ezeket a kislányokat kellene megnevelni.
- Neked is jó napot! – mosolyodok el kelletlenül, miközben elveszem a poharat a tálcáról, és elküldöm a személyzetet. Úh, limonádé… amikor italra gondoltam, valami erősebbet értettem, de a jelenlegi helyzetben ez is megteszi.
- Köszönöm szépen az engedélyt, de nem magamnak kértem, hanem neked és direkt ebbe a pohárba, pedig nincs is rajta a neved. – teszem hozzá, miközben az asztalra helyezem az ínycsiklandóan festő italt és újra helyet foglalok a kényelmes kanapén. – Megvagyok, köszönöm, egyelőre nem kérek semmit. – udvariasan reflektálok a kérdésére – mégsem kérhetek meg egy gyereket, hogy hozasson nekem egy whisky-t - és noha egy pillanatig abban gyanakodtam, ő az az ikerlány, aki az esküvőt legalább olyan savanyú arccal ülte végig, mintha az elmúlt egy hétben csak citromot evett volna, a közvetlen kedvessége most elbizonytalanít. Bár, ha jobban belegondolok, ezzel a hamis fintorral már találkoztam párszor. Nem csak az esküvő estéjén, hanem egykor, amikor az ő korában gyakran tükörbe néztem.
- Igen, gondoltam meglátogatom, és ellenőrzöm, hogy te és a testvéred nem átkoztátok el ki a kúriából. – mondom viccelődve, és újra kézbe veszem a limonádét, hogy átadjam a kislánynak, aki immár mellém csücsül. Íriszeim az egyik képre szegeződnek, ami a falon lóg és rajta két kislány és egy nő mosolyog. – Ő a mamád? – kérdem a fotó felé biccentve. Alba elődje elég kifinomult és szemre való hölgy volt, úgy látszik, Haroldnak elég jó szeme van e téren. – Gondolom, öröm számodra, hogy többé már nem csonka a családod… - folytatom, mielőtt válaszolhatna, némi iróniával a hangomban. Vajon tud már a Minchumok valamelyike Alba Merlintől kapott ajándékáról? És ha nem, hogy fognak reagálni rá a kislányok, ha napvilágra kerül, hogy halott anyjukat helyét egy olyan nő vette át, akit sokan eszementnek gondolnak?

you remind me of what I really am

Tegnap délután egy rövid baglyot küldtem Albának, amiben arról értesítettem, pontosan mikor látogatom meg ma, így érthetetlen számomra, hol marad. Semmi kedvem taknyosokkal bájcsevegni, és takarni, mennyire ki nem állhatom és milyen elviselhetetlennek tartom az infantilis viselkedést, ami a kis Minchum is a kisujjából ráz ki. Ő sem más, mint egy botrányosan neveletlen kölyök a serdülőkor küszöbén.
Amikor kiborítja a poharat, hozzá hasonlóan felpattanok a díványról, és noha hallom, hogy álszent bocsánatkérésekbe bocsátkozik, hidegen hagynak hamis szavai. Valóban nem számítottam erre a lépésre, hisz tényleg csak kedveskedni szerettem volna neki, azonba tette őszintén semmi meglepetést nem okoz, csak azt bizonyítja, arra sem elég érett – vagy érzelmileg fejlett - hogy felfogja, mikor ellenséges valaki, és mikor nem. Az olcsó kis akciója legalább arra volt jó, hogy kitaláljam, melyik ikrek ő, illetve teszteljem, tud e valamit Alba képességéről. Nem mintha azt állítanám, a gyenge utálás elég egyértelmű egy tizenegy éves számára, de van egy olyan érzésem, hogy Kaderie nem hagyta volna ki, hogy megemlítse, ha tudatában lenne, amikor azt taglaltam, kitaláltam, melyik az ő pohara, pedig nincs is feltűntetve rajta a neve.
- A papír zsebkendőket hagyd csak a muglikra, kedveském! – mosolygok rá némi önkielégültséggel a vigyoromban, majd előrántom a cédrus pálcámat és egy suhintással nyomtalanul eltüntetem a kuplerájt, amit ez a kétbalkezes tejfelesszájú rendezett az imént. – És ugyan, semmi baj! – rázom meg a fejem, és még a kezemmel is gesztikulálok egyet a hitelesség érdekében. – Nem mindenki lehet az, te se a Mardekárba kerültél volna másképp… de ne aggódj, ott nagyon jó helyed lesz! Pont neked való. – közlöm vele büszkeségtől túlcsorduló hangon. Az én erőm nem a pálcámban, vagy a kezeimben rejlik, hanem a tudásban, a szavakban. Véleményem szerint a fizikai bántalmazás alpári, az átkozással való győzedelem pedig nem az egyetlen mód, amivel meg lehet alázni valakit.
Egészen szórakoztató, hogy még a szavak átvitt értelmét is félreértelmezi, még a végén megkedvelem ezt a kislányt.
- Áh, hogy is felejthettem el? – mondom szégyenkezést tettetve, miközben mindvégig rajta tartom a szemem. - A tizenegy éves kor nemhogy nem az az életkor, ami a varázslótársadalomban a felnőtté érést jelöli, hanem még elég messze is áll tőle. Én kérek elnézést! – folytatom, mielőtt még azt hinné, valami olyat mondott, ami legalább akkora felfedezésnek számít, mint a spanyol viasz feltalálása.
Nem nehéz kitalálni, hogy az édesanyja elég érzékeny téma nála, de hát nem meglepő, a képből ítélve boldog családot alkothattak, érthető az elvesztése okozta fájdalom és a hiánya.
- Ezt sajnos megcáfolni sem tudnám. De nem is akarom, hogy közöm legyen hozzá. Csupán azért kérdeztem, mert elég szép nő volt. Meg te is hasonlítasz rá.
Nem, nem állt szándékomban megdicsérni – nem mintha elhinné, ha másként lenne - csak az igazat mondtam. Ezen kívül semmi kedvem egy haragos zöldfülű tekintetének célpontjában ülni, míg Albara várok.
- Csakugyan? És ezt a szobád melyik sarkából találtad ki? – kérdezek rá, amikor azt bizonygatja, a nővérem elment otthonról, majd felpattan a pohárral és kimasíroz. Mert azt ne mondja, hogy márpedig oda van érte, és eddig minden lehetőséget megragadt, hogy együtt töltsék szabadidejüket.
Egy pillanatig még örvendezem, hogy inkább meghátrált, és nem kell olyan dolgokról csevegnem vele, amiket úgysem ért meg, azonban csírázó boldogságom rögtön elhervad, amint visszatér a nappaliba. Pedig azt hittem végre élvezhetem a csendet, amit eleinte oly unalmasnak láttam.
Az, hogy kivigye a poharat elég jó indok volt, hogy elrejtse megtörését. Amikor a szemét dörzsöli, még el is gondolkozom azon, nem voltam e túl nyers vele. Mégis csak egy tizenegy éves kislányról van szó.
Direkt nem reflektálok mondandójára, amikor szavai puskalövedék módjára hasítják szét a nyugalmat. Arra vagyok kíváncsi, hova szeretne kilyukadni. Mosolyt csak az arcomra, amiben egy csepp vitriolosság is keveredik. Minél többet beszélgetünk, annál jobban kiderül róla, mennyire aranyos kislány még  és milyen irreális elképzelései vannak.
- Teljesen felesleges fenyegetőznöd – kezdek bele válaszomba, amint befejezi a monológját. – Az iskolát inkább hagyjuk, hisz én még csak egy évig leszek a diákja, amíg te… - közelebb hajóktól felé, miközben hatásszünetet tartok, de még véletlenül sem akkorát, hogy félbeszakíthasson – te még nagyon sokáig fogsz odajárni. Viszont az egy év is elég idő számomra, hogy a hátralévő tanéveid dupla annyinak tűnjenek, ha úgy akarom – világosítom fel, de még nem végeztem, így ha próbát tesz, hogy közbeszóljon, nem hagyom – A te kezed addig sem ér el, ameddig a takaród, ha nyújtózkodsz, de az enyém elég hosszú… tapasztalatból mondom, hogy ne avatkozz bele gyerek fejjel a felnőttek dolgába.
Valószínűleg ellentmond, és sértődötten duzzog majd, amiért azt szemléltetem vele, mennyire tehetetlenek a gyerekek. Más őszinte reakcióra nem számítok, hisz a korabeli kislányokra jellemző, hogy azt hiszik, már nem csecsemők, és nem fogadják el úgy istenigazából, ha közlik velük, hogy tévhitben élnek.
- Egyébként a kérlek szépen és a légy szíves nem luxus, hanem szimpla etikett. Ha tudni szeretnél valamit, elég őket használnod… – okosítom ki immár hátradőlve a kanapén. Keresztbe fonom a lábaim, és kíváncsian várom, valóban annyira érdeklik a történtek, amennyire mondja. – Nos?