Karácsony
#warringtonhaz #valamikaracsony #egyuttacsalad #mekkorakamukvagytok
#tidiszititekafat #wtf #egyszerregenkezdotigertem #jobbkesobbmintsoha
Már megszámlálhatatlanul sokszor taglaltam, mennyire szívás az utolsó gyereknek lenni, ennek ellenére mindig közbejön valami, amitől ismét csak részvéttel lehetek magam iránt. Példának okáért a karácsony, amit anyámnak köszönhetően nálunk nagy ünnepnek számít, és akkora a felhajtás körülötte, hogy az aranyvérűek elbújhatnak az
„elsőszülött gyermekem fiú és megmenekült a nevem” örömteli pillanataikkal.
Amikor azt hinnéd, anyád már rég túl van a klimaxon, de aztán megjön a december és vele együtt a karácsonyi őrülete, amitől csak úgy menekülnél – vagy haza se mennél, de mivel kötelező, ezért becsicskulsz és a tanítás utolsó napján felpattansz a hazafelé tartó vonaton – mert rosszul viseled és feleslegesnek is tartod az eszeveszett futkorászást pár tökéletes órára, amiben eljátszhatjuk az idilli családot, bizony gyanakodni kezdesz, hogy tévedésben élsz. Ennél már csak az a jobb, amikor édesanyám bekopog a szobám ajtaján, és mielőtt még válaszolnék, beslisszol azzal a furcsamód ijesztő mosollyal az arcán, ami azt sejteti, akár tőled valamit. És aztán kérésével be is igazolódik minden intuíciód.
- Gyere el velem, vásárolni, kérlek! – hangjában ott az a kis csilingelés, amitől tudod, hogy bármit mondasz, akkor is rá fog venni, hogy kísérd el – ugye, a te mamád is ilyen?
- A többiek nem érnek rá? – kérdem unottan a plafont bámulva. Ha már négy gyereket pottyantott ki előttem, miért enyém mindig a megtiszteltetés, hogy bejárjam vele a fél várost ahhoz, hogy mindent beszerezzen? Meg egyébként is ez nem az anyák dolga? Hívja el valamelyik sorstársát…
- Artemis egy rég látott barátnőjével találkozik –
wtf? vannak barátai?! –
Methode randizik egy lánnyal, elvileg elég komoly a dolog – suttogja, mintha bármi esélye is van annak, hogy meghallja. És egyébként is mekkora kamu ez is… elég gyakran hall ilyet tőle, meg egyébként mit is mondhatna egy srác az anyukájának? Csak nem fejezi ki magát úgy, hogy
„megyek, megkefélem”. –
Archie meg belemélyült egy könyvbe és hozzá sem lehet szólni.Anyámra pillantok azzal a
„most komolyan mondod?” tekintettel, amikor befejezi a látszólagos elfoglaltságok felsorolását, és legszívesebben arcon csapnám magam, hogy még azt is beette, Arch azért maradna itthon, mert egy kib@szott könyvet olvas. Ő… persze.
- Fél óra múlva indulunk – közli izgatottan, és ezzel ki is szalad a szobámból, anélkül hogy megvárná a reakcióm. Felkapom a hozzám legközelebbi párnát és az arcomhoz szorítom, miközben mérgesen belemorgok. Visszadobom a helyére, majd felkelek, hogy elkészüljek.
Mi a retekért nem tudok úgy hazudni, mint a többiek? Ó, megvan már! Azért, mert én vagyok a legkisebb, és anyám mindig a legidősebbnél kezdi a kérdezősködést. Egyik télen megérdeklődte, segítek e neki főzni, és amint nemleges választ adtam, komor arccal, szótlanul kilépett a szobámból. Vérig megsértődött, mert nem akartam főzöcskézni, bezzeg ha Arch könyvet olvasna, az oké…
Igazából csak három óra volt, mire anyám úgy megpakolt – és saját magát is mellesleg – hogy minden lépésnél belerúgtam a szatyorrengeteg valamelyikébe. Hazaérve anyámat követem a konyhába, de a nappalinál megállok, hátammal rádőlök az egyik falra és végigcsúszok rajta, míg a csomagok a padlóra nem kerülnek és velük együtt én is.
- Kérlek, csak küldjetek vissza a Roxfortba. Most. – szenvedem ki magamból a mondatot csukott szemmel, és igyekszem megemészteni az utóbbi három rémes órát.