Mágiatörténet órán gyakran eszembe jut az a boldog kislány, aki egykoron voltam. Ugyan imádok ezen a helyen tanulni, de mindig megkérdőjelezem az ittlétem boldogságát, minden örömét, amikor a professzorra nézek, aki annyira unalmasan magyaráz. Még csak semmi varázslat sincs ezen az órán, mindig csak a száraz tananyag!
Emlékszem milyen lelkesedéssel vártam én is a roxforti levelem, ám a szüleim mindig mondták, hogy ne éljem bele magam, hiszen ők egyszerű emberek varázserő nélkül és így egyáltalán nem garancia, hogy én is idejöhetek. Persze nem mintha alá tudnák ásni egy ilyen gyenge szöveggel egy körülbelül tíz éves kislány lelkesedését, aki már számolgatja, hogy hány nap van hátra, mire elkezdheti a tanulmányait a híres varázslóiskolában, amiről már annyit hallott a nagytesóitól.
Őszinte meglepettséget véltem felfedezni a szüleim arcán, amikor ténylegesen is megkaptam a levelem. Később bevallották, hogy ez azért történt, mert meg voltak róla győződve, hogy én is mugli vagyok, akárcsak ők. Sosem csináltam semmi furcsa dolgot a három nagyobb testvéremmel szemben, ami talán tényleg igaz. Nehéz bevallani, de valóban tehetségesebb varázslók nálam. Nagy szakadék van köztünk, nekem a kviddicsen kívül minden nehezen megy, de legalább abban jó vagyok.
Tudni kell rólam, hogy mindig dadogni kezdek, ha a jövőmről kérdeznek. Nincsenek kiforrott terveim, valószínűleg az évvégi vizsgáim is szörnyen fognak sikerülni, de egy valamit tudok, hogy nem félek. Jöjjön bármi, úgyis átvészelem majd. Néha azt kívánom, hogy bárcsak lenne egy olyan dolog, ami mindennél jobban érdekel, mint édesapámnak a jog. Az évek során már elég sok dolognak voltam a megszállottja, elég sok szakmán gondolkoztam, de hogy mindjárt itt a vég egyre inkább tanácstalan vagyok. A kviddicsre meg egyáltalán nem hagyatkzhatok, hiszen nem biztos, hogy vagyok annyira tehetséges, mint a többiek és ez amúgy sem egy életbiztosítás.
Néha elgondolkozom azon is, hogy mi lenne, ha én valóban varázstalannak születtem volna. Úgy tartom, hogy nem vagyok valami féltékeny típus attól függetlenül, hogy a védelmező ösztön ott van bennem, ám valószínűleg nem érezném magam teljesnek. Így is sokszor úgy gondolom, hogy én vagyok a család fekete báránya, mivel nem vagyok olyan okos, mint az apám vagy a testvéreim. Hatalmas törést hozott volna az életembe, ha aznap nem kapom meg a baglyot. Akkor most nem ülhetnék itt ezen a dögunalom mágiatörténet órán és azon gondolkoznék, hogy vajon miért nem vagyok olyan szerencsés. Ha a legtöbb dolog nem is mindig jön össze, de ezért hálás lehetek még akkor is, ha úgy érzem, hogy az utolsó évemben magányosabb vagyok, mint eddig. A barátaim nagyobb része, ahogyan a testvéreim is már leballagtak. Őszintén várom, hogy minél hamarabb elmehessek innen, ám ennek ellenére mégis próbálom kiélvezni az utolsó heteket.