Nem vagyok érzéketlen és munkamániás. Igenis tudok sírni, nevetni és nagyon gyakran megkörnyékez a düh és az öröm is. Komoly hangulatingadozásaim vannak, amik összezavarhatják az embereket, de a hozzám közel álló barátaimnak mindig egy megbízható, türelmes és jószívű támasz vagyok.
Tudom, mit gondolnak rólam az emberek. A jégszívű, karrierista, magányos nő, aki harmincéves korában is férj és gyerekek nélkül él. Ezt persze Richard sem volt rest a fejemhez vágni, amikor kimondták a válásunkat. Nem akarok emlékezni rá, szavait még sem tudom kiverni a fejemből és még arra a leereszkedően szánakozó, mégis ijedt hangszínre is emlékszem.
- Komolyan sajnállak, Capucine. – motyogta halkan, csillogó, kék szemei felém meresztette és az enyémbe mélyesztette. – Mindent és mindenkit el fogsz veszíteni a Lumiére miatt. – jósolta meg kísérteties hangszínét elővéve, amin majdnem elnevettem magam. De csak majdnem, ugyanis a komolyság, amelyet felfedezni véltem szavaiban, vérig sértett.
- Gratulálok, nyithatsz egy jósdát, ugyanis az ilyen ostobaságokért manapság már pénzt is kiadnak az emberek. – vágtam hozzá gúnyosan, majd emelt fővel hátat fordítottam és elhagytam a helyszínt.
Azóta eltelt egy kis idő. Könnyedén elfelejtettem a férfit, aki miatt egyetlen egy éjszakát nem sírtam át és még csak csokoládéba sem fojtottam a bánatomat. Nem, inkább még többet dolgoztam. Cirka egy év alatt, két épületszárnnyal és három emelettel bővítettem a Lumiére szerkesztőségét, kirúgtam és idegileg kikészítettem huszonkettő második aszisztenst, nyolc oklevelet nyertem, megszerveztem, írtam kettő könyvet és levezényeltem harminchat fotózást. Álmatlansággal nem küzdök, nem szedtem fel bánatkilókat és egyetlen macskám sincsen. Egyetlen szenvedélyem van; a munkám.
London a megfelelő város ahhoz a munkához, amit végzek. Naponta tizennégy órát töltök a munkahelyemen és ugyanezt megkövetelem a dolgozóimtól is. Aki az én kezem alatt dolgozik, nem hosszú távra tervez nálam, kivéve egyes embereket, akik ugyanolyan szenvedéllyel végzik a munkájukat, mint én. Egyesek azonban csak ugródeszkaként tekintenek a Lumiére magazinra, ugyanis az a hír járja Angliában, hogy ha valaki egy évet ledolgozik Capucine Delacroix-nál, azt bárhová felveszik.

Ezerkilencszáznegyvenhét telének halálán jöttem a világra, szüleim legfiatalabb gyermekeként Párizs ragyogó művész negyedében. Capucine Magali Marie Delacroix néven anyakönyveztek, majd két hétre rá meg is kereszteltek a szomszédos Sacré-Coeur Bazilikában. A szüleim elmondása szerint ezután hatalmas ünnepet tartottak; öt napig tartózkodtunk családostul, rokonostul a dél-franciaországi Marseilles városában, egy tengerparti villában, ott volt még a legtávolabbi ismerősünk is, aki valamilyen rangot viselt és sokak szerint még maga a brit király is végignézte, ahogy a pap keresztet vet a homlokomra. Persze ez csak egyfajta mende-monda, amivel anyám dicsekedett a szombati vásárlások és nő klubok alkalmával a grófok, bárók, márkik és hercegek társaságában.
Én nem tudhatom, hogy valóban megjelent-e a király a keresztelőmön, hiszen nem emlékezhetek rá két hetes csecsemőként, de annyi biztos, hogy négy-öt éves koromban már önállóan tudtam pukedlizni, fejet hajtani és udvariasan köszönni, ha egy nemes emberrel találkoztam. Pillanatok alatt belejöttem az arisztokrata családom által lealapozott viselkedésrendszerbe és a szabályok betartásával sem volt sosem gondom, pedig volt belőlük pár. Számomra az egész olyan egyszerű volt, mintha anyatejjel szívtam volna magamba.
A idősebb testvérem után valóságos álom voltam a szüleim számára. Kedves voltam, illemtudó, visszafogott, de barátságos és szófogadó. Azt tettem, amit mondtak, és amit tudtam, hogy helyesnek vélnének az olyan idős, rangokhoz szokott és a múlt koraihoz szokott asszonyok, mint az anyám. Mindent megtettem, hogy megfeleljek neki és olyan legyek, mint ő. Időközben azt is megtudtam róla, hogy nem szerelemből házasodott össze az apámmal és a hosszú évek, két gyermek után sem tudott belé szeretni, csupán ragaszkodott hozzá. Sosem csalta meg. Ezt olyan régóta tudom, és olyan régóta hajtogatják számomra, hogy a házasság számunkra nem csak szerelemből áll, hogy nem is kerestem az igazit. Úgy értem, nekem úgy tanították, hogy menjek hozzá ahhoz, aki hajlandó elvenni, de csak ha a rangjának szintje felér az enyémhez.
Erre tanítottak. Ezt tudtam. Csak ezt tudtam.
Aztán megjött a levelem a Beauxbatons-ból. Az enyém is. A bátyám után én is csalódássá váltam. Ettől rettegett mindenki az óta, amióta a Nathan-ről kiderült a képessége. A szüleim ezután nagyító alá vettek, de nem láttak rajtam semmi „rendellenességet”. Azt hitték, hogy megússzák és a másik gyerekük nem lesz ilyen „rendellenes”. Nem akartam elmenni a iskolába, úgy éreztem, hogy csalódást okozok és engedelmeskedni akartam, a szüleim szeretetét és tiszteletét akartam elnyerni. Azonban nyilvánvalóvá vált, hogy attól még, hogy nem törődöm a levéllel, a varázserőm nem fog a semmibe veszni. Az örökké itt lesz. Emellett vonzott ez az egész. Nathan káprázatos dolgokat mesélt a Beauxbatons-ról. Ő akkor már két éve járt abba az iskolába és csak nyári szünetekben láttam. Nem jött haza se karácsonykor és egyik szünetben sem. Szörnyen hiányzott, annak ellenére, hogy a szüleim nem tartották őt többé gyermeküknek, nekem továbbra is a testvérem maradt.
Aztán egyszer csak nem tértünk haza a suliból. Amikor ő végzett, akkor nekem még két évig kellett oda járnom, de haza több nem mentük, hiszen nem is éreztük már azt a hideg helyet otthonunknak, ahol a szüleink csak szégyenkeznek és titkolóznak miattunk. Nathan a gondjaiba vett és az iskola befejezése után azonnal munkába állt, hogy el tudjon tartani engem is. Kibérelt egy apró lakást és addig a két évig szörny nyomorban éltünk egy franciaországi varázslófaluba. Nem bántam. Sose akartam többé visszamenni a szüleimhez. A testvérem gondoskodott rólam és én élveztem vele együtt élni. Sokkal több szeretetet kaptam tőle, mint a szüleimtől összesen.
Miután befejeztem az iskolát, én is kerestem magamnak egy munkát. Először a minisztériumban kezdtem el dolgozni apró munkákat gyakornokként és nem is kaptam sok fizetést. Aztán egy ideig a Reggeli Prófétánál voltam újságíró, de valami másra vágytam és asszisztensi állást vállaltam a mostani Lumiére Magazinnál, aminek akkoriban még más volt a neve. Nagyon keményen dolgoztam, nagyon kevés fizetésért. Asszisztensként nem csak kávét főztem meg pennát vettem, sokszor cikkeket is kellett írnom, javítanom és fotózásokon is részt vettem, sőt vezettem is azt. Öt év után, huszonöt évesen kértek fel a magazin vezetésére. Akkor történt egy hatalmas változás a magazin és az én életembe is. Több pénzt kezdtem keresni és a bátyám is. Nem kellett többé nélkülöznünk és nyomorban élnünk.
Huszonnyolc éves koromban összeköltöztem egy férfival, akit akkor már három éve ismertem és hozzá is mentem feleségül. Fél évig tartott a házasságunk, mert csatlakozott Voldemort halálfalóihoz, én pedig nem voltam hajlandó őt követni, főleg mivel sárvérű vagyok.
Ekkor vettem egy hatalmas birtokot London külvárosában közel a Lumiére szerkesztőségéhez, hogy ez után a csalódás után minden percemet a munkának tudjam szentelni.
- Rendben. - sóhajtok egyet, amikor beléptem a tárgyalóba. - Novemberi lap. Valakinek valami ötlet?
- Arra gondoltam... - kezdi bizonytalanul az egyik dolgozó. Fehér keretes szemüvege mögül néz rám gyáván. -, hogy a Minisztériumról szóló cikk mellé szervezhetnénk egy fotózást a szabadban. Sárguló levelek, kopasz fák...
- Sárguló levelek, kopasz fák? Ősszel? Nagyon eredeti. - vágok közbe lenézően. - Megérkeztek az új talárok Madam Malkintól?
- Még nem, de ma reggel megrendeltem és azt mondta holnap délutánra...
- Remek. - mondom keserűen. - Én vagyok az egyetlen, aki dolgozik? Caspar elkészült a cikked a novemberi lap címlapjára? - nézek rá reménykedve.
- Igen, Capucine. Már az asztalodon van.
- Végre. - mondom elismerően. - Végre valaki.