Soha nem hittem, hogy eljön ez a nap. A nap, mikor megtagadva szüleim tanítását, a saját erkölcseimet és a józan észt olyat teszek, amire eddig nem hittem, hogy valaha képes lennék. Nem vagyok rá büszke, és amint ennek vége, valószínűleg életem végéig tagadni fogom a bűnt, mely később talán rémálmaimban tér vissza kísérteni. De bármennyire is undorodok az egésztől és egyúttal önmagamtól is, amiért ezt kell tennem, nincs más választásom. A szükség nagyúr, mondják és ezt most a saját bőrömön kell megtapasztalnom.
Pár pillanatig még habozok, azt remélem, van más megoldás vagy egyszer csak jön valaki, aki megment, de lassan rá kell jönnöm, hogy hiába. Egyedül vagyok a bűnnel, a felelősséggel és annak minden terhével. Nincs több idő. Még próbálom megerőltetni magam, hogy azt a grimaszt, amiből a tömény undor sugárzik, valahogy eltűntessem a képemről, ami nyilván csúfos kudarcba fulladt, majd előre nyújtom a jobb karomat és egy határozott mozdulattal kinyitom a hely ajtaját, amit a muglik csak úgy ismernek: McDonalds.
Az egész a családom hibája. A téli szünet első napja van, és a szüleim túl elfoglaltak voltak, hogy személyesen megjelenjenek a King’s Crosson, mikor az a bizonyos roxforti vonat begördül az állomásra. Nem mintha annyira hiányzott volna a társaságuk, a következő napokban úgyis jóval több időt töltök majd velük, mint akarnék, de általában ők szoktak hazadobni. Idén persze tudtam, hogy nem így lesz, mert természetesen, amint a bátyám elég idős lett és megszerezte a hoppanálás vizsgát, ezt a felelősséget is rögtön lepasszolták neki, így neki kellett volna várnia a peronon. Ott viszont rengeteg ember volt nyálas családi egymásra találós jelenetekkel – mert kábé négy hónapig távol voltak egymástól, tényleg kurva sok idő -, de Rod sehol. Vártam tehát két teljes percig a középszerű varázslótömegben, és még ez is személyes rekord, majd a csomagjaimmal elhagytam a kilenc és háromnegyedik vágányt.
Az egyetlen módja annak, hogy hazajussak a seprűm lett volna, de azzal esélytelen a bőröndök szállítása. Hoppanálni meg nem tudok. Láttam már, hogy csinálják és úgy nagyjából össze is állt a fejemben, hogy kéne kivitelezni, de nem akartam megkockáztatni egyik fontos testrészem elvesztését se. Szóval ott ragadtam mugli London közepén, és mivel út közben semmit nem ettem, a gyomrom nem bírt tovább várni. Így kerültem ebbe a koszos étteremnek nevezett pöcegödörbe. Ez volt a legközelebb az állomáshoz.
Mondtam már, hogy próbáltam eltüntetni az undorodó arckifejezést? Nem sikerült, sőt ugyan nem láttam magamat, belépve szerintem még rosszabb lett. A helyiség tömve volt az alsóbbrendű hasonmásainkkal és egy kellemetlen szag – gondolom az úgynevezett ételüké – lengte be a teret. A kiszolgáló asztal előtt hosszú sorok kígyóztak. A belső hang a fejemben még mindig ordította, hogy tűnjek el innen, és inkább válasszam az éhezést, minthogy ezekkel vegyüljek, de az éhség hangosabb volt. Szóval letettem a csomagjaimat egy asztalhoz és elindultam a nagy pult felé.
- Elnézést, aranyvérű vagyok – Mondtam a nőnek, aki már éppen szólásra nyitotta volna a sor elején a száját, hogy rendeljen mielőtt beálltam elé. Azok a muglik, akik ezáltal csodálatos rálátást kaptak a hátamra elkezdtek morajlani mögöttem, de ez érdekelt a legkevésbé, mikor éppen arról kellett döntenem, melyik étel néz ki ehetőnek az egy helyben álló fekete-fehér képek alapján. Végül a Big Macre bökve közöltem a szolgálóval melyik fogást választom.
- 45 penny lesz – Mosolyog rám a szolgáló, de az örömteli arckifejezés hirtelen eltűnik az arcáról és átadja a helyét a megdöbbenésnek, mikor a kezébe nyomok három galleont. Gondoltam mindjárt elbőgi magát, amiért ilyen nagylelkű összeget adok a nevetséges ételéért. Sose jártam mugliismeretre, lövésem sincs mennyi az átváltás a pénznemeink között, így csak adtam neki egy nagyobb összeget, hogy ezen ne kelljen gondolkozni.
- Sajnálom, de nem fogadunk el külföldi pénzt .  45 pennyt kérek – Szólal meg ismét a pult mögött álló lány, miután vagy hatszor megnézte minden irányból az aranyból készült érmét. A szüleim évekig próbálták belém nevelni a jó modort, ezért bár vissza akartam szólni, nem tettem, csak egy megvető pillantást vetve az előttem álló muglira lebasztam az asztalra két újabb galleont.
- Ne szórakozz velem! Ha nem adsz rendes pénzt, nem szolgálhatlak ki – Azzal a pulton felém tolja a korábban adott galleonokat – Kérem következőt!
- Te ne szórakozz velem, mugli! Mennyit akarsz ezért a szarért? Hét galleont? Tízet? – Szólalok meg ingerülten, majd újabb érméket dobok felé. Ez a legkevesebb, apámtól kapok eleget, hogy akár az egész Mézesfalást megvegyem, ha úgy tetszik, de az rohadtul felbasz, ha egy eladó, főleg egy mugli ilyen hangon mer hozzám szólni.
- Vegyél vissza, öcsi – Hallatszik egy férfihang a hátam mögül, majd a tulajdonosa a karomnál fogva megragad és el akar húzni a pulttól.
- Stupor! –Kiáltom el magam, miután reflexszerűen előrántottam a zsebemben lévő pálcát és a támadó muglira irányítottam, aki a lefegyverző átok hatására pár méterrel arrébb repült és az egyik asztalon kötött ki.
Már mikor kimondtam az átkot, akkor tudtam, hogy ezt bizony nagyon elbasztam. Egyrészt még az egész társadalom kölyökként kezel, mert nem töltöttem be a tizenhetet szóval a sulin kívül maximum hátvakarónak használhatnám a pálcát, de ami még szebbé teszi a helyzetet, hogy egy olyan helyiségben varázsoltam, ami tele van muglikkal. De nem tehettem mást, önvédelem volt. Ez persze nem változtatott a helyzetemen. Nem sokat tudok a varázstalanokról, de azt hallottam, hogyha természetfeletti látnak, elkezdenek pánikolni. A pletyka pedig igaznak bizonyult; a tömeg, amitől eddig mozdulni is alig lehetett, távolodni kezdett tőlem a falak irányába, egyre nagyobb teret hagyva körülöttem. Tágra nyílt szemek és rémült arcok sokasága vett most körül, akik mind engem és a kezemben lévő pálcát figyelték. Nem akartam újra használni a kezemben lévő tárgyat, hogy ezzel még tovább rontsak a szituáción, de mikor az ajtóhoz legközelebb állók menekülni próbáltak, közbe kellett lépnem.
- Immobilus! – Emelem fel újra a pálcát, majd a következő pillanatban az étteremben rajtam kívül mindenki mozdulatlanná dermed. Sikerült magamnak időt nyerni, most már csak azt kell kitalálnom mit kezdek körülbelül harminc muglival – Kibaszott titoktartási törvény – Rúgok bele az egyik székbe.

Ura voltam a helyzetnek. Nagyjából. Lehet, hogy egy ismeretlen helyen voltam körülvéve halálsápadt muglikkal, akik körülbelül fél perce láttak varázsolni, de megoldottam a helyzetet. Gyönyörű szoborcsoportot kreáltam belőlük, akik habár tudatuknál vannak, nem mehetnek sehova. Ez már fél siker, nem igaz? Talán pánikba kellett volna esnem, de az volt az egyetlen dolog, ami nem ment. Az elején dühös voltam, aztán a következő pillanatban, mikor körülnéztem és volt egy kis időm gondolkodni a sokk után, hogy egy kibaszott mugli próbált fogdosni, a vörös köd szép lassan elpárolgott és átvette a helyét a közöny. Nekem itt nem kell tenni semmit, majd jön a varázsbaj elhárítás, akik pár bűbájjal tisztára törlik azokat az üres fejeket, majd én is kapok egy kis szóbeli fejmosást és kész. Baleset volt. Nem is, inkább önvédelem. Kapásból tudok pár embert mutatni, akikre ráverhetem a balhét, és kimagyarázhatom magam.
Még mindig ott álltam a pultnál pálcával a kezemben, mikor nyílt az ajtó. A hangra felkaptam a fejemet és a pálcámat ösztönösen az érkezőre irányítottam, hogy szükség esetén megismételjem az előbbi bűbájt és új taggal bővítsem a panoptikumot. Mugli helyett azonban a bátyám libbent be a helyiségbe, ami eléggé meglepett, mivel ő volt az utolsó, akire számítottam. Gondoltam, hogy keresni fog, ha végre ideér, de nem hittem, hogy meg is talál, ráadásul ilyen rövid idő alatt.
- Nem, dehogy! – Válaszolok teátrálisan, majd a tömegbe mutatok - Látod azt a kövér faszit kék kezeslábasban a bamba ábrázattal? Nem ott, kicsit balra. Az volt az! – Fordítom vissza a fejemet. Megválaszoltam a zseniális kérdését. Nagyon nehéz lehet megállapítani fagyasztott muglik között az egyetlen mozgó alanyként, akinek ráadásul pálca is van a kezében, hogy ki lehetett a tettes.
Aztán jött a szokásos szöveg, amit már ezerszer hallottam kicsit más verzióban, de a lényeg mindig ugyanaz: varázslat plusz muglik egyenlő baj. Tudom, hogy ők a világunk kis porcelánfigurái, akiknek a kis lelke semmilyen olyan dolgot nem bír el, amit nem tudnak megmagyarázni, és ezért a közelükben meg kell tagadnunk a saját természetünket csak azért, hogy ők nyugodtan alhassanak éjszakánként. Ismerem a szabályt és hányok tőle. A kicsapás halltán pedig csak a szememet forgatom. Mintha ez olyan nagy büntetés lenne. Legalább lenne kifogásom, hogy kihagyjam jövőre a RAVASZT.
- Nyugi a kidumálás menni fog – Vigyordotam el. A Roxfortban nem csak varázsolni tanul meg az ember, de mesterien hazudni se árt, ha annyit jár valaki tilosban, mint én – Egyébként is, én ártatlanabb vagyok, mint a ma született unikornis - Rántom meg a vállamat, majd el is teszem a pálcát és ledobom magam a legközelebbi asztalhoz – Az egész a te sarad Rod. Én romlatlan lelkű kiskorú mugli vagyok, akit a bátyja magára hagyott London közepén – Sóhajtok, ismét teátrálisan és olyan meggyőző világfájdalom képet vágok hozzá, hogy már csak az érzelmeket fokozó  hegedűszó hiányzik a háttérből. Igen, valakinek el kell vinnie a balhét, és az nem én leszek. Gondolom neki is van valaki ütős magyarázata miért nem volt itt, szóval utána jön a mugli szolgáló lány, a hapsi, aki letapizott vagy a bamba képű mugli kék kezeslábasban bűnbaknak. Sose érdekelt, kit kell bemártanom, hogy mentsem magam. A mottóm: inkább ők, mint én.
- De komolyan, kurvára elkéstél tesó. Mit vártál, hogy majd ott szobrozok egy óráig a peronon mint egy idióta, és várom, hogy felbukkanj?! – Fordítom komolyra a szót, és egy pillanat alatt megcserélem a szerepeket ebben a hibáztatós játékban. Nem emelem fel a hangomat, még csak egy ránc se jelenik meg a homlokomon, de a hangsúlyból érezheti, hogy tényleg felbaszott ezzel. Nyilván mindeközben örülök, hogy látom, mint majom a farkának, mert mégis csak valami reményt ad, hogy talán valahogy úgy iskerül ebből a helyzetből kijönnünk, hogy nem kell még a karácsonyi asztalnál is ezt magyarázni a szüleinknek. Ennek persze semmi jelét nem szándékoztam adni, mert egyrészt hagy gyötörje a bűntudat, amiért megváratott, másrészt kinőttünk már az érzelgésből.