Talán nem kéne még késő este is Roxmortsban mászkélnia. Talán... Nem is akart ő ennyi ideig kint tartózkodni, hisz csak egy új tollért akart elmenni a szabad hétvégéjén, és már ment is volna vissza a kastélyba. Csak hát a tervek mindig változnak, mire az ember fia eljut odáig, hogy véghez is vigye. Igazán maga sem tudja, mit tudott csinálni órákon keresztül. Hisz a tollat már rég megvette, az most ott lapul kabátja belső zsebében. Aztán csak úgy elkezdett céltalanul mászkálni az akkor még népes utcákon, gondolataiban mélyedve, és már csak akkor kapott észbe, mikor már a nap is lemenőben volt. Meg hát egy olyan helyen járt, ahol még  négy éve alatt soha nem is volt. Hirtelen még meg is ijedt, attól tartva, hogy valahogy elkeveredett Roxmortsból, de végül ezt a buta ötletet elvetette, gondolván, hogy ennek az esélye igazán kicsi; annyira régóta nem indult útnak, hogy egy teljesen ismeretlen helyre jusson.
És hogy miken gondolkozott annyira, hogy teljesen elvesztette az időérzékét? Egyszerűbb lenne azt kérdezni, hogy min nem... Ilyenkor, ahogy általában, napi huszonnégy órában is az agykerekei csak úgy kattognak mindenféle kisebb nagyobb dolgokon. Az utóbbi időben mondjuk főként a bátyja, és az ő gondolkodásmódja került terítékre idegsejtei találkozóján; néha csak azon kapta magát, hogy próbál rájönni, mi járhat mostanában testvére fejében. Hogy miért akarja megkérdőjelezni a szülei nevelési stílusát. Hisz a fiatal Malachy számára minden szó. ami elhagyja anyja szavát, valós, és értékes. Erre jön az idősebb, és mindent összekavar benne. És hiába próbálkozik oly' nagyon, hogy megérte Caliban gondolkodásmódját, egyszerűen nem képes rá.
Talán most is épp ezen kattognak az agykerekei, s mire gondolatmenetéek végére ér, miszerint a bátyja fejében egészen biztosan valami gubanc van, azért mond ilyen sületlenségeket állandóan, már arra kapja magát, hogy egy egészen sötét, és szűkös utcán sétál. Este... A sötétben. Már tényleg rég vissza kellett volna érnie, de most megtorpan. Mert hát nem igazán tiudja, hogy pontosan hova is keveredett, és innen hogyan lehet a lehető leggyorsabban kijutni, vissza a Roxfortba. Egy darabig még csak áll, igyekezve nem teljesen bepánikolni, mire végre elhatározná, hogy elindul valamerre, aztán egyszer csak kilyukad a visszafele vezető úton. És nem bírja visszafogni erőteljes reakcióját abban a pillanatban, mikor Aalera megkocogtatja a vállát. Hisz nem vette őt észre, azt hitte, teljesen egyedül van, így a nő "hirtelen" felbukkanása igencsak megijesztette. Ijedtében pedig összehúzza magát, mintha csak attól tartana, hogy a nő bántaná, még egy fél lépést távolodik is tőle, mielőtt hátrafordulna, hogy a szemeibe nézzen.
- Ha... Ha nem tudják meg akkor... Akkor nem lesz belőle baj... Ugye? - eléggé bizonytalan, ez hangjából tisztán érződik, de legalább már annyira nem tart tőle, mi az első néhány pillanatban. Hisz őt ismeri; mikor még elsőéves volt, nem egyszer összefutott vele a folyosókon, tudja, hogy nem kell tőle tartania.
- Én csak... Egy kicsit elgondolkoztam valamin és... elszaladt kicsit az idő... Kicsit nagyon... - nevet fel zavartan, ahogy megvakarja tarkóját, és cipője orrát kezdi bámulni.
És azt az árnyat ő is észreveszi, s hirtelen kezd el úrrá lenni újból a félelem. De hát aggodalomra semmi ok, nem? Csak nincs itt semmi veszélyes... Legalábbis Cleon ezzel tudja magát nyugtatni, egyelőre elég sikertelenül. Nincs itt semmi veszélyes... Ugye?
- Azt hiszem... Nekem akkor sietnem kéne... - Hangja egy pillanatra el is csuklik, ahogy az utca egyik vége felé kezd el mutogatni, ami reményei szerint a helyes irány a visszavezető út felé. De elindulni egyelőre még ne mer.