A családom meglehetősen átlagos, attól eltekintve, hogy apa jobb napjain vérfarkasokat fog be, a nővérem pedig éppen Romániában szelídíti a sárkányokat. Talán anya az egyetlen, aki kiegyenlíti a másik két családtagom bolondságait: ő egyszerű riporter a Reggeli Prófétánál. Én pedig, nos… Hollóhátas vagyok, holott sem a tanulás, sem az olvasás nem az erősségem. Átlagos család, mi?

Nagyot sóhajtok, ahogyan az asztal közepére húzom a pergament, és tintába mártom a pennámat. A szobatársaim már alszanak, ezért egyedül a pálcám ad némi fényt, körülöttem mindent sötétség borít.

Kedves Violet!

Szabálytalanul és kissé ügyetlenül kerekítem a betűket, lassan, ügyelve arra, hogy ha már szépen nem, legalább szabályosan írjam le.

Ne haragudj rám, amiért csak most írok, de tudod, hogy lefoglalja minden időmet a tanulás. Különösen most, hogy egész nyáron egyetlen betűt sem írtam, vagy olvastam – apa néha megpróbált könyvet nyomni a kezembe, de tudod, mennyire elegem van már belőle! Apropó, írás… remélem, nem olyan feltűnő, hogy most kézzel írok. Még megvan az apáéktól kapott varázspennám (ne félj, nem törtem el!), de úgy gondoltam, a kézírás sokkal szémly személyesebb, mint holmi varázscucc. Bár még van hova fejlődnöm, most már nem szégyellem annyira az írásomat, mint régen. Csak gyakorlással fejlődik az ember, nem igaz?

Mosolyogva dőlök hátra, ahogyan visszagondolok a régi időkre, amikor Violet legkedveltebb időtöltései közé az tartozott, hogy eldugja a varázspennámat. Mindig azt mondta, hogy dobjam ki, semmi értelme, így sosem fogom leküzdeni a… hátrányomat. Tonnaszámra írtam anyáéknak a leveleket, a csúnya, kacskaringós, rovásírás-szerű betűimmel, arra panaszkodva, hogy már megint eltűnt a tőlük kapott pennám. Beletelt pár hónapba, mire rájöttem, ki cseni el minden egyes alkalommal...

Hogy mi a helyzet az iskolában? Apa továbbra is tonnaszámra küldi a könyveket. Még csak most kezdődött az év, de már az ágyam alá kell dugnom őket, mert sehová nem férnek. Már a többiek is tőlem kérnek kölcsön, amióta megtudták, hogy hetente kapom a pakkokat apáéktól. Neked is küldjek párat? Tizet? Huszat? Van néhány könyv a sárkányokról, állítólag ritkaságszámba menő, téged biztosan érdekelne!
A tanulás jól megy egyébként. Legalábbis magamhoz képest... A professzorok is azt mondták, sokat fejlődtem, és néha már a varázspennát is a hálókörletemben hagyom. Olyan jó tanuló sosem leszek, mint te voltál, de azért igyekszem. Szeretném, ha anyáék büszkék lennének rám.
A vélaságot még mindig nehezen viselem – na, ez az egy dolog nem változott azóta, hogy elmentél. Pedig azt mondtad, idővel jobb lesz, de én ezt nem így látom! A fiúk furcsán viselkednek a közelemben, van, akinek fogalma sincs róla, miről beszélek, ha mondok neki valamit – mintha meg sem hallaná! Nem számít, hogy mit gondolok, hogy milyen ember vagyok valójában; akár sértegethetném is őket, az se számítana. Egyikük megkért, hogy krrop korrepetáljam őt Mágiatörténetből, holott valójában bukásra álltam belőle. Amikor ezt elmondtam neki, azt felelte: „Akkor jó! Holnap négykor ráérsz?”. Aztán év elején az egyik srác majdnem orrba vágta a másikat, amiért az leült mellém, és nem volt hajlandó átadni a helyét.
A lányok ezért nem igazán kedvelnek. Még mindig. Nem panaszkodom, tudod, az nem nekem való, de valójában nagyon rosszul esik. Egyszer megkérdeztem az egyik barátnőmet, hogy mit gondolt rólam először, amikor meglátott, és azt mondta, azt hitte, egy bkep beképzelt fruska vagyok, aki el van szállva magától, amiért futkosnak utána a fiúk. Tényleg ilyennek tűnök, Violet? Te a nővérem vagy, tudom, és elfogult, de bárcsak tudnék rajta változtatni… Akkor talán az a gfri griffendéles lánycsapat sem szállt volna rám, és nem röhögnének olyan hangosan, amikor megkér a professzor, hogy olvassak fel valamit hangosan…

A penna halkan csattan az asztalon. Egy pillanatra elgondolkozom, hogy összetépjem a pergament és újrakezdjem az egészet, e nélkül az értelmetlen kirohanás nélkül, de végül meggondolom magam. Violet nem az ellenségem, tőle nem kell félnem – végtére is testvérek vagyunk! Ő mindig is megértett engem, nincs okom titkolózni előtte.

Na jó, abbahagyom a panaszkodást! Tudom, hogy nem szereted, ha szomorú vagyok. Mostantól nem fogok ezen bánkódni: mert aki nem kedvel, az saját magát fosztja meg attól, hogy megismerje, milyen fantasztikus ember is vagyok valójában – ahogy te mondanád.
De jó lenne, ha most itt lennél! Sajnálom, hogy olyan elfoglalt ember lettél, de azért büszke vagyok rád, hogy így öszj összejött az életed. Milyen az idő most Romániában? Ott sem lehet sokkal melegebb, mint itt… De a sárkányok biztosan felmelegítenek, ha szépen kéred őket! Haha… Bocsi, befejeztem.
Alig várom már, hogy találkozzunk a téli szünetben és együtt töltsük a karácsonyt! Apáéknak is nagyon hiányzol már, épp ma érkezett egy levél tőlük, és felőled érdeklődtek – te ugyanis már hetek óta nem válaszolsz nekik! De ne aggódj, falazok majd neked.

Ölel, Belle

U.i.: a következő leveledhez tudsz nekem csatolni még egy csomagot abból a finom krémesből, amit múltkor küldtél? Imádlak!

Mosolyogva hajtogatom össze a kis pergamenlapot, és a párnám alá dugom, hogy másnap elvihessem a bagolyházba.