alálkozzunk a Rózsakertben. Ez állt a levélben. A varázspenna írta helyettem, szépen kanyarított betűkkel, a pont után egy apró szívvel. A pergamenen nem állt név, semmi, ami arra utalt volna, hogy én írtam – abban viszont biztos voltam, hogy Ő tudni fogja, ahogyan én is felismerem a leveleit, amiket esténként küld. Nehéz dolog ez a titkolózás ebben az iskolában, és legszívesebben szétkürtölném a kapcsolatunkat, de aztán mindig visszanyelem ezt a késztetést – felesleges. Különben is, neki sem hiányzik, hogy a többi fiú kikészítse, amiért „azzal” a vélaivadékkal találkozgat. A kissé erős, és csípős szél bódító virágillatot fújt az arcomba, ahogyan összehúztam magamon a taláromat. Még a vastag, kék-fehér csíkos sálam sem nyújtott menedéket a jéghideg szellő ellen, éreztem, ahogyan kipirul az arcom. Mindenesetre hálás voltam a hidegnek, hisz így elrejthettem a pirulásom valódi okát – mert hiába is igyekeztem álltatni magam, valójában nagyon is izgultam. Hosszú idő után úgy éreztem, ő az első fiú, akit nem érdekel a származásom. Ő nem hebeg-habog, ha hozzászólok, mint a többiek, és érdekli a véleményem – vagy csak jól álcázza, hogy így van? A nővérem mindig azt mondja, naiv vagyok; ha most itt lenne, valószínűleg lebeszélne erről a srácról (is). De ő most nincs itt, én pedig elég idős vagyok már ahhoz, hogy vigyázzak magamra. Szemeim felcsillantak, amint megpillantottam egy magas alakot a félhomályban. Ez biztosan ő lesz! Épp ideje, tíz perc késés után, gondoltam magamban. Megigazítottam a hajamat, ajkaim pedig már nyíltak volna, hogy megszólítsam – aztán a lemenő nap fénye hirtelen megcsillant néhány színes hajtincsen, engem pedig mellbe vágott a felismerés, hogy kivel is van valójában dolgom. Caliban?
Mikor megtaláltam az üzenetet vacsora közben valószínűleg elég hülye fejet vágtam, mert a haverjaim egy emberként röhögtek fel rajtam. Gőzöm nem volt kitől jött a kedves kis üzenet, de találkozóra hívott, én pedig némi mérlegelés után arra jutottam, hogy nekem ma estére rohadtul nincs jobb dolgom, szóval bárki is akarja látni a pofámat, ezen a fura anonim módon…egye fene, jó arc leszek és megörvendeztetem! Nyilván elkésem, nem is én lennék, ha nem így történne, azt a tíz percet, amit fogalmam sincs mivel töltöttem el, igenis megérdemlem. Egy kicsit ideges vagyok, mivel tényleg nem tudom ki fog várni a Rózskertben, persze van egy pár ötletem és van is olyan illető, akitől nagyon szívesen venném a gesztust, bár, ha az ominózus személy küldte abszolút nem értem miért nem írta alá legalább egy kezdőbetűvel, vagy valami jellegzetes hülyeséggel. Furcsák ezek a nők, nincs az a bűbáj, az a főzet, ami kiigazítana velük kapcsolatban, így képtelen vagyok az eddigi tapasztalataimra támaszkodni. Eddig meg nem nagyon volt vak randim, szóval enyhén narancssárga a fejem zavartól, de azért lépkedek előre peckesen meg minden. Pont, mint egy igazi férfi. Szép lassan oda is érek, de mikor szembesülök azzal, akitől a pergamendarabka érkezett…nos finoman szólva leizzadok kicsit. Azt hiszem eggyel jobban számítottam volna egy küklopszra is, mint Belle Kwonra. Hülye vagyok…a Sötét Nagyúrra is előbb számítottam volna, mint erre a csajra, akivel nem épp rózsás a viszonyom. Haha…rózsás, érted! A poéntól eltekintve Belle rajta van azoknak az embereknek a listáján ,akikkel kibasztam, de egy cseppet sem bánom. Hülyített a liba, aztán csodálkozott, hogy kicsit máshogy meséltem el a tavaly tavasszal történteket a haveroknak. Lehet, hogy erős volt, hogy a kis petting helyett, mindjárt azt találtam mondani, hogy megvolt…az meg pláne, hogy még azt is hozzátettem, hogy nagyjából olyan volt vele,mintha egy unalmas délutánon kivertem volna de…ideges voltam. -Belle…-kertelés nélkül mondom, ami először jön a számra- mi a rák történik itt?