Anya: Laylah Ambrose.
Mindig is érdekes kapcsolat volt köztünk és mindig is éreztem, hogy nem szeret engem. Nem, nem túlzok azzal, hogy ezt kimondom, hisz sosem szeretett, mert nem azt a lányt kapta, akire ő annyira vágyott. Eleinte én voltam a mindene és tényleg szeretett, én is szerettem őt, de minden elromlott és tönkre ment, már semmi sem olyan, mint kiskoromban, ezt az is jól mutatja, hogy nem lakunk együtt. Anya mindenkinek a kedves, aggódó és törődő oldalát mutatja, de valójában egy gonosz, bunkó és aljas halálfaló.

Apa: Robert Doggers:
Ő volt mindig az, aki mellettem állt és mai napig is tudom, hogy számíthatok rá. Apa egy kedves, csendes, visszahúzódó ember, aki kerüli a konfliktusokat és inkább alárendeli magát a feleségének. Nem is értem, hogy apu hogyan lehet halálfaló, mert senki sem nézné ki belőle, azonban tudom, hogy ő is képes nagyon sok mindenre, főleg ha rólam van szó.. Emlékszem, hogy megkereste a muglit, aki megpróbált megölni, annyit tudok, hogy 7 kukában találták meg a hulláját, hét különböző helyen.

Nagybácsi (Mostoha): Nathaniel Ambrose
Na akkor el is mesélem, hogy hogyan is néz ki a család. A nagyi megházasodott és a papi meghalt, pár évvel később a nagyimat elvette egy férfi, akinek már volt egy fia, majd jött az én édesanyám.. De igazából egy képmutató ember, aki erőszakos és anya egyszer azt is kiabálta neki, hogy pedofil. Abban is biztos vagyok, hogy ő is csakugyan halálfaló. Én a nagybátyámat sosem szerettem nagyon, azonban ő mindig is oda volt értem, amivel eleinte nem is foglalkoztam. Kedves volt, törődő és elszánt, csak hát nem tudtam, hogy mit szeretne, amíg egy szép napon olyan dolgot nem akart, amivel.. nem, inkább nem szeretném még elmondani. Annyi legyen elég egyenlőre, hogy miatta kellett elköltöznöm.

Nagyi: Ginger Rosewaldern
Tudjátok a nagyim az az ember, akiért bármit megtennék. Ő a legkedvesebb és legerősebb nő a világon, amiért nagyon is becsülöm. Legtöbb idős nővel ellenben a nagyi energikus és élettel teli nő, aki mindig fel tud töltődni egyetlen mosolytól teljesen. Befogadott és saját gyermekeként nevel engem jelenleg, történtek dolgok a családban melyek miatt így kellett alakulniuk a dolgoknak. Megértjük egymást és sok mindenben hasonlítunk, tőle örököltem a szemeimet és a mosolyomat.

”Én is éltem… vagy nem élet
Születésen kezdeni,
És egynehány tized évet
Jól-rosszúl leküzdeni?”

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, aki egy átlagos és hétköznapi családban született.. Szeretném, ha így kezdődhetne a történetem, de sajnos nem ilyen egyszerűek a dolgok az életben. Nem fogom elmesélni nektek, hogy melyik napon láttam meg a napvilágot és milyen volt az idő, nem is azt fogom elmondani, hogy mi volt az első szavam –természetesen a hó, mivel téli gyerek vagyok – sokkal inkább azt, hogy milyen az élet egy halálfaló családban. Anyukám azt várta, hogy egy kegyetlen, gonosz és beképzelt lánya lett, de hát egyik kisbaba sem gonosz és.. tudjátok nem értem mai napig sem őt. Apu rengeteget mesélt, hogy milyen voltam, hogy mikor tanultam meg járni, de anyu semmit. Azonban ideje lenne, hogy valami olyat is meséljek, ami titeket is érdemel. Én egy tipikusan csendes, mosolygós és nyugodt kisbaba voltam. Sosem sírtam át éjszakákat és nem is voltam beteges, egy egészséges kis földre szállt angyal voltam, legalábbis apu említése szerint. Szépen cseperedtem és nőttem, nekem is voltak butaságaim, mint például hajvágás, mások székének beragasztozása, pocsolyákba ugrálás és megannyi gyermeki bolondság. Nagyon sok barátom volt és nagyon sokan szerettek engem, mert már akkor segítőkész és barátságos voltam, ami mai napig nem változott –na jó persze voltak csínyek, amikkel másokat lehet megbántottam, de megbántam és bocsánatot kértem értük- szerencsére.


”Gönygécske lány vagyok még.
ijeszt is fű-fa, uram:”

Elérkezett az idő, amikor már megjelentek az első jelek, hogy én is olyan különleges vagyok akár a szüleim. Boszorkánynak lenni nagy dolog és anyukám mindig is kihangsúlyozta, hogy különleges vagyok, épp ezért kezdett el már jó korán a helyes viselkedésre nevelni. Abból állt az egész, hogy hetente fél órában elmagyaráztam, hogyha felvesznek a Roxfortba mi lesz velem és mit fogok ott tanulni. Eleinte nem is értettem miről beszél, mert hát komolyan, öt évesen ki érti meg az ilyen dolgokat? Sokszor voltam leteremtve, ha nem figyeltem rá agy éppen valami elterelte a figyelmemet. Emlékszem arra, hogy egyszer az udvaron kezdett el oktatni, de én egy lepkére koncentráltam helyette, aminek az lett az eredménye, hogy megölte a lepkét én pedig nagyon-nagyon szomorú lettem. Hmm.. akkor most elmesélem, hogy mik is voltak az első jelek nálam.
Szóval kint voltam az udvaron apuval és elmentünk a kertbe virágot szedni, én pedig tépkedtem a szirmaikat és a levegőbe dobtam őket, majd elkezdtem erősen gondolkodni, hogy mi lenne, ha a szirmok nem hullanának le, hanem fent maradnának a levegőben.. Úgy is lett, fenn maradtak és lebegtek. Apu nagyon megörült anyával együtt, nem tudom, hogy miért kellett már rögtön aznap egy tortával megünnepelni ezt az eseményt, de még képet is csináltattak, amire anyu csak annyit firkantott: „Végre esélyem van megkapni a lányt, akire vágytam.” Nem tudtam akkoriban olvasni és ha tudtam volna sem értettem meg volna a mondandóját, most már kezdem sejteni, hogy mire célozhatott..


„Még csönd van, csönd, de már a vihar lehell”

A következő évek teljesen átlagosan teltek. Anyu folytatta a nevelésemet és apuval rengeteget játszottam, vártuk hogy megérkezzen a levél a Roxfortból. Aztán mikor betöltöttem a nyolcadik életévemet, akkor a nagybátyám hozzánk költözött, mert a nagyi kitagadta és megszakított vele és anyával mindenfajta kapcsolatot. Én nem értettem, hogy miért történt ez, de ma már tudom.. Mindkettőjükről kiderült, hogy halálfaló lett, még apu is, azonban akkoriban még nem is sejtettem, hogy mi folyik nálunk.
Fura volt Nathe bácsival élni, sosem kedveltem igazán, pedig ő nagyon igyekezett, hogy megszeresse, anyu mindig mondta, hogy gonosz vagyok. De hát hogy lehetnék gonosz, ha éreztem, hogy nem szeretem? Túl tenyérbe mászó volt és próbált elkényeztetni. Egyszer egyik este arra ébredtem, hogy felettem áll és kezével simogatta az ágyékát, ez a kép tíz évesen beleégett a retinámba és most már tudom, hogy mit csinálhatott.. Azt mondta, hogy ez legyen a mi kis közös titkunk, én pedig nem mondtam el senkinek sem, mert azt hittem, hogy semmi rossz nem történt. És csak teltek a napok, már én is nagyon-nagyon vártam, hogy megérkezzen a roxforti levelem, ami azt tanúsítja, hogy felvételt nyertem az iskolába.
Egy átlagos nap volt, tudjátok amin az ember nem számít semmire és pont egy ilyen átlagos napon érkezett meg a levelem. Apuval örömtáncot jártunk, anyu pedig teljesen izgatott lett –nem igen jellemző, hogy anyu ilyen.. fura is volt-, mindenki örült neki, hogy felvettek, még Nathe bácsi is kapott egy puszit. Azonnal el is indultunk, hogy megvegyünk mindent, amire csak szükségem lehet és én egy békát választottam állatomnak, akit Rudynak neveztem Rudolf nagypapi után. Készen álltam, hogy megkezdhessem az iskolát és alig vártam, hogy végre elkezdődjön a kaland.

„A kamaszkor tőled
elkuszált,
szemem a szemedben
nem talált.”

Aztán elkezdődött az iskola és minden annyira szuper volt, mint amilyennek elképzeltem. Az iskola hatalmas volt és csodaszép, alig vártam, hogy beosszanak az egyik házba. Sokat gondolkodtak otthon, hogy melyik házba kerülök és anyukám kijelentette, hogy az ő lánya csakis Mardekáros lehet, apu szerint kicsi az esély rá, de hát elérkezett az a pillanat, amikor kimondták melyik házat fogom gyarapítani: Hollóhát. Oda is ültem a sok ujjongó és kedves kék gyerekhez és el is kezdtünk beszélgetni. Sok barátom lett és hát sokat tanultam. Rengeteget olvastam és rengeteg barátot szereztem. Minden annyira tökéletes volt és jó, nem akartam hazamenni, egyáltalán nem akartam.
Több okom is volt arra, hogy maradjak. Anyukámnak nagyon nem tetszett, hogy nem lettem Mardekáros, elhordott mindennek egy levélben, ami pedig nagyon nem esett jól. Apu nagyon büszke volt rám és azt mondta, hogy nem okoztam csalódást neki, ő tényleg mindig mindenképpen szeret, ezt már akkor is tudtam. De végül eljött az év vége és haza kellett mennem.. A nyár unalmasnak és kalandtalannak tűnt, azonban a születésnapomon minden megváltozott.
Anyu nem igen beszélt velem, apu nagyon nem ért rá és így Nathe bácsival kellett ünnepelnem, ami nem is volt eleinte baj. Nevetgéltünk és meséltem neki a suliról és hogy mit történt velem, majd ő egyszer csak elkezdett tapogatni és lehúzogatni rólam a ruhát. Én kiabálva, könyörögve és sírva kérleltem, hogy ne tegye ezt és engedjen el, majd előbukkant a.. és apu még pont időben ért oda, lerángatta rólam és ütötte, ahogyan csak tudta. Én pedig felszaladtam a szobámba, bezárkóztam és sírtam és sírtam, míg végül erőt vettem magamon, összecsomagoltam és elmentem a nagyihoz, aki befogadott miután elmeséltem neki mindent. Új korszak kezdődött az életemben és én is megváltoztam.


„Elzengett az őszi boros ének.
Megfülledt már hűse a pincének.”

Az elkövetkezendő években megváltoztam, teljesen más lettem, mintha kicseréltek volna. Csendes és visszahúzódó lettem, aki nem szerette a nagy tömeget és nem bírta elviselni a férfiak érintését. Egy másodperc után olyan volt, mintha égő vasat érintenének a bőrömhöz.. Alig barátkoztam és beszéltem valakivel, csak a magam kis világába zárkóztam és próbáltam egyedül maradni. De a barátaim nem hagyták, hogy egyedül maradjak, próbáltak végig kitartani mellettem, azonban ők is csak eltűntek vagy elfelejtettek. Már senki sem maradt nekem csak a nagyim és apukám, akivel igaz személyesen nem találkozhattam, de legalább levelezhettünk. Valamiért nem hagyta el anyát és még mindig ott élt Nathe bácsi, de hát tudom, hogy zsarolták és megfenyegették.. Nem tudott semmit sem tenni, de nem is vártam el tőle.
Aztán egy nyári estén –szintén születésnapomon, csak a 16. volt- sétáltam London utcáin, majd egyik sikátorban kötöttem ki és készültem is, hogy visszaforduljak, azonban egy mugli utamat állta. Nem volt nálam pálca és semmi sem, ott voltam fegyvertelenül, mire a mugli kést rántott és fenyegetett, hogy ha nem vetkőzöm le és nem közösülök vele, akkor elvágja a torkomat. Mozdulni sem mertem, mert értelmetlen lett volna bármit is tenni, csak reménykedtem benne, hogy valaki megment vagy nem is tudom.. Ekkor jelent meg Mr. Awkward. Megmentett, megmentette az életemet és csak hálás lehettem neki, hogy ott volt, amikor szükségem volt rá. Azóta minden óráján ott vagyok és néha még egy tábla csokit is viszek neki hálám jeléül. Tudjátok attól a pillanattól kezdve valami szintén megváltozott bennem, kezdtem újra mosolyogni és barátkozni. Újra kezdtem az a lány lenni, aki egykor voltam.
Most pedig itt vagyok végzős fejjel és már tudom, hogy mi szeretnék lenni. Majdnem mindenből én vagyok a legjobb, úgy vág az eszem, mint a borotva. De néha még mindig eszembe jutnak a dolgok, melyek.. melyekre soha többet nem kéne visszaemlékeznem.