Nem tudom megmagyarázni, miért érzek frusztrációt. Elvégre, ez is egy ugyanolyan feladat, mint az összes többi. Egy teljesítendő parancs, semmi több. Vagy mégis az lenne? A hűségem a Nagyúr és halálfaló társaim felé rendületlen és mindig töretlen is marad. Ezért bólintottam rá a feladatra habozás nélkül már akkor, amikor közölték velem a szándékukat, miszerint egy halálfalóhoz fognak házasítani egy lányt és én vagyok az, aki a férjura leszek. Nincs bennem tartózkodás a küldetést illetően... de mégis olyan más ez az egész. Én egy szörnyeteg vagyok, hogyan lehetnék valakinek a férje? Mindeddig nem csináltam mást, mint kioltottam a kijelölt személyek életét, mert vagy veszélyt jelentettek a Nagyúr terveire vagy csak egyszerűen már nem bizonyultak hasznosnak azok végrehajtásában.
- Én is örvendek a találkozásnak. - reagálok a felém nyújtott kézre, amit erősen megszorítok, és csak mikor biccentve megköszönöm a beinvitálást, realizálom, hogy jövőbeli apósommal állok szemben. Furcsa nekem ez az egész. Egy gyilkos, mint én, nem egy ilyen békés feladathoz van szokva, pláne nem egy ilyen családias környezetben.
- Ő itt a feleségem... - mutat be Mr. Doggers a kedves nejének, aki egy pillanatra lefagy a bemutatástól. Jól tudom, miért, nem csak ő emlékszik. De túllendülök ezen, én a feladatom miatt vagyok itt, semmi több, semmi kevesebb. Ezért elővéve előzékeny, udvarias oldalamat, megfogom Mrs. Doggers kezét és ajkaimhoz emelve gyors csókot lehelek rá.
- Nehéz dolga lehet, ilyen szép nő mellett mindig odafigyelni, nehogy valaki akár rá nézzen. - jegyzem meg a férfi felé, aki erre hahotázva felnevet. Attól, amilyen jót derül a dolgon, nem veszi észre, hogy asszonyának arcát elborította a pír és igyekszik kerülni tekintetemet.
- Nem is tudja, mennyire. nevet még egy darabig megjegyzésemen. Én ekkor már a ház díszítését veszem szemügyre, természetesen erre is megejtek egy dicséretet. Az úriember álcájával igyekszem leplezni, mennyire kényelmetlenül érzem magam ebben a szerepben, pedig még nem is találkoztam a menyasszonyommal. Kabátomat letéve igazítok kicsit zakómon. Igyekeztem nem túlöltözni, mégis olyan ruhát ölteni magamra, amivel jó benyomást tehetek. Természetesen a fekete nadrághoz és sötét színű ingemhez ragaszkodtam, ebből nem engedek.
Átadom ajándékomat, a két üveg drága italt, mire Mr. Doggers eddig is széles vigyora még szélesebbre vált, Mrs. Doggers még mindig rám se néz. Leültetnek és én helyet foglalok az asztalnál, mire a ház asszonya közli, hogy a lánya is nemsokára meg fog érkezni. Nem tudom, nyugtatni akart-e ezzel vagy csak saját zavarát igyekszik leplezni. Mindegy, ez most nem is számít.
Igyekszem halálfaló énemet a háttérbe szorítani és természetesen viselkedni, de bensőmben nő a feszültség, tudván, hogy nemsokára megpillantom a nőt, kinek társa én leszek.
Nyugalom, Cain, mély levegő...

Music: Monster | Note: Bocsi, béna lett >< | Words: 400

Ahogy a ház berendezésén nézek végig, miközben Mr. Doggers szóval tart, mindent olyan rendezettnek találok. A legapróbb tárgynak is megvan a helye az otthonukban és ettől akaratlanul is arra gondolok, hogy a tárgyaknak épp úgy megvan a helyük, ahogyan az embereknek is. Egykoron talán nekem is megvolt a helyem. Jóideje nem is próbálok visszaemlékezni a múltamra. A gyűlölet és a keserűség olyannyira elnyomja bennem az emlékeket, hogy az igazat megvallva már magam sem tudom, pontosan mi az igaz belőle, és mi nem. Mintha egy mélységesen gomolygó ködfelhő mögül látnám saját emlékeimet, de a fátyol miatt nem tudnám igazán eldönteni, vajon hihetek a szememnek. Azt viszont tudom, hogy nem jutott más számomra, csak a fájdalom. S tudom azt is, hogy nekem már nincs helyem sehol. Olyan vagyok, mint a magányos harcos, aki a saját útját járja. Elvégre magam is ezt teszem. Leszámítva, hogy nem igazán harcos vagyok, sokkal inkább gyilkos. Nincs értelme szépíteni. Szörnyeteggé váltam.
- Igazán szépen feldíszítették a helyet. - jegyzem meg Mr. Doggers felé, semmi jelét nem mutatva annak, hogy milyen érzelmek és milyen gondolatok kavarognak bennem. Régen megtanultam, hogyan ne mutassam egyetlen jelét sem a bennem lakozó szörnynek, márpedig ez éppen az a pillanat, amikor kamatoztatnom kell ezt a képességemet. Márpedig minden jel szerint jól megy, ugyanis a férfi csak egy mosollyal és egy bólintással fogadja a dicséretet. "A nejem keze munkája" - válaszol, én pedig szintúgy elmosolyodok.
Gondolataimat egy kopogás szakítja meg, amitől gyomrom egy szempillantás alatt a torkomba költözik, szívverésem pedig szaporábbá válik. A leendő apósom pattan fel, hogy ajtót nyisson és köszöntse az érkezőt, majd egyből hozzám vezeti a lányát. Teljesen elképedek, de ennek igyekszem nem mutatni semmi jelét. Nagyon fiatal a lány, jóval fiatalabb, mint vártam. Ahogy a szemeimbe néz, csak arra tudok gondolni: nagyon szép lány. Olyan, aki után a fiúk biztosan megfordulnak és elolvadnak már egyetlen mosolyától is.
- A lányom, Tiffany. - mutat be Mr. Doggers a lánynak, én pedig igyekszem leküzdeni a pillanatot, hogy lefagytam és hogy zavaromat álcázzam, egy mosoly kerül az arcomra, úgy nyúlok óvatosan a lány keze felé.
- Részemről az öröm! - lehelek egy csókot a kezére, mélyen pillantva a szemeibe. Van valami abban, ahogy íriszei csillognak, mintha a csillagok szépségével ragyogna rám.
- Nyilván rengeteg fiút babonáztak már meg ezek a szemek. jegyzem meg halkabban az előzőnél, csakis neki címezve szavaimat, miközben még mindig ujjaim között fogom rabul ejtett kezét, persze ha csak el nem húzta tőlem azóta. Mielőtt elengedném, jóllehet, én sem tudom megmagyarázni cselekedetem miértjét, újfent ajkaimhoz húzom a fiatal lány kezét és csókom megint a bőrét érinti, mielőtt ujjaim szabadon engednék a rabságukból.

Music: What makes you beautiful | Note: Remélem, elfogadható lett >< | Words: 430

Furcsa számomra ez az egész helyzet. Minden olyan más most, mintha egyszerre egy számomra teljesen idegen világba csöppentem volna, amibe egyáltalán nem illenék bele, mégis arra vagyok kényszerítve, hogy megtaláljam benne a helyemet. Kis túlzással, ez is a helyzet. Hiszen mindeddig sosem kaptam efféle feladatot. Ha valakinek felbukkantam az életében, az meghalt. A feladataim többsége arról szólt, hogy elvegyem mások életét, nagyon ritkán volt csak olyan, hogy az áldozat életben maradt, de akkor is csak azért, mert a küldetésem, melyet a Nagyúr kiszabott rám, nem arról szólt, hogy véget vessek életének, hanem arról, hogy megcsonkítsam, megnyomorítsam és átélje azt a fájdalmat, ami kellő motivációnak bizonyul ahhoz, hogy újra hasznosnak bizonyuljon a halálfalók számára. Ehelyett most a megbízás teljesen más. Nem valaki életének az elvétele, hanem az, hogy a sajátomat összekössem valaki máséval. Igyekszem nem kimutatni azt, hogy ennek a gondolata mennyire ledöbbent. Én erre nem vagyok méltó és kétlem, hogy ennek a lánynak a kezére az lennék.
Végül megérkezik Ő és bemutatnak bennünket egymásnak. Be kell vallanom, a találkozás több értelemben is ledöbbent. Egyszerre bámulok el azon, milyen fiatal még, ugyanakkor egy sokkal különösebb érzés is a hatalmába kerít: az, ahogyan előcsalja belőlem a férfit. Először csak a szemeiben gyönyörködök, amit szóvá is teszek. A második kézcsók után pedig, válaszának meghallgatása közben tekintetem elkalandozik. Arra, ahogyan a csinos, piros ruha a vékony testére simul, kihangsúlyozva igen vonzó alakját.
- Nehezemre esik elhinnem, hogy kevesen lennének. Inkább csak nem mernek kegyed közelébe férkőzni a szépsége miatt.- folytatom a bókolást. Fenntartom a magázódást, hogy érezze szavaim őszinteségét. Alapvetően nem szokásom ilyesmit művelni, elvégre mindenki felé hűvös szoktam lenni. Azonban a feladat miatt ezt háttérbe kellett szorítanom érkezésemkor és most már azt veszem észre magamon, hogy kimondottan élvezem a helyzetet, hogy ennek a lánynak bókolhatok. De nem tudom megmagyarázni, miért. A kérdései nem érnek váratlanul, számítottam rájuk.
- Harminc és amolyan auror féle vagyok, de az én feladataim elég speciálisak. Bizonyos személyek mellé szoktak kijelölni és ha van egy fenyegetés, azt én hárítom el. - válaszolok, magamban azon tűnődve, hogy ez annyira nem is áll messze a valóságtól. Elvégre a munkaköröm tényleg elég specifikus és magam is fenyegetéseket hárítok el, csupán nem a Minisztérium alkalmazottjaként, hanem halálfalóként a Nagyúr közeléből.
- Az édesapjával a munkám során találkoztam. Segített egy ügy során és jóbarátommá vált. pillantok az érintettre, aki széles vigyorával erősíti meg a történetet.
- Most kegyeden a sor! Mivel foglalja el magát, amikor épp nem a férfiakat csavarja az ujja köré? - kérdem az arcára pillantva. Kicsit talán hosszabban fürkészem a mellettem ülő szépséges arcát, mint illene. A ruha lenne az oka? Vagy a szemei? Magam sem tudom.

Music: Wherever you will go | Note: A tiéd mellett eltörpül | Words: 436

Nem rajongok az ötletért, hogy összekössem az életemet valaki máséval. A szerelemben nem hiszek, de még ha hinnék is, akkor se tartanám magam méltónak egy nő hosszútávú kegyeire. Kapcsolataim voltak ugyan, de egy, esetleg több éjszakánál egyik sem tartott és én nem is vágytam másra. Nem akartam többet és nem is gondoltam komolyabb kapcsolatra, házasságra pedig még annyit sem. De a parancs az parancs. Nem kérdőjelezem meg, még akkor sem, ha épp nincsen az ínyemre. Én, mint férj? Ugyan... egyszerű gyilkos vagyok. Szörnyeteg. Amin nincsen mit szépíteni.
Éppen ebből kifolyólag az estét se vártam igazán. Az ünnepek számomra egyébként sem jelentenek semmit. Ugyanolyan napok, mint a többi. De ez a program csak rátett egy lapáttal, hogy ne legyek elragadtatva az egésztől. Nem látom be, miért sülne ki ebből bármi jó is, a megjelenő lányban mégis van valami, amitől egy hangyányit talán kevésbé érzem kínnak ezt az egészet, jóllehet, borzasztó fiatal, már legalábbis hozzám mérten.
- Az egyetlen? Ezt szintén kétlem, de az valamelyest megnyugtató, hogy nem kell féltékenykedő konkurenciától tartanom.- halvány mosoly költözik az arcomra, főleg, mikor meglátom, hogy bókomtól enyhén elpirult az arca. Ugyanakkor ha lenne se tartanék semmiféle konkurenciától. Rég megtanultam kezelni a veszélyt és kétlem, hogy az udvarlói között akadna olyan, aki komolyabb gondot jelentene rám nézve. Ettől függetlenül persze nem fogom keresni a bajt, nem szeretem, ha feleslegesen folyik vér, és nem is kívánok  az elkerülhetetlennél több kellemetlenséget. Elvégre mindketten láthatóan feszengünk az esküvő gondolata miatt, nem kell még plusz bajforrás is.
- Igen, mi elég könnyedén szót értünk egymással. - erősítem meg szavaimat egy bólintással is, amikor arra terelődik a szó, hogy jól kijövök az édesapjával. Bár ez leginkább annak köszönhető, hogy nyitott a halálfalókkal való kooperációra, együttműködő és megbízható munkatárs. Továbbá nekem sincs személyes problémám a férfival, ami az esetemben talán már ritkaságszámba is megy. Barát? Nos, annak nem mondanám. Ilyen luxussal nem rendelkezek. De talán egy másik életben, ahol én nem egy hidegvérű gyilkos vagyok, hanem valóban egy flancos minisztériumi auror, talán azok lennénk. A sors iróniája talán, hogy évekkel az ismeretségünk előtt egy éjszaka során épp a neje keresett valamilyen oknál fogva a karjaimban vigaszt.
- Hollóhátas... visszhangozom a szavait.
- Tehát nem csak roppant csinos, de roppant eszes is. - jegyzem meg egy újabb halovány mosoly kíséretében. Majd Mr. Doggers és a felesége elvonulnak, én pedig előző mosolyomat fenntartva biccentek feléjük. A mosolyom pedig a lány szavaitól kiszélesedik, miután a szülők eltűnnek az ajtó mögött. Egy elismerő mosoly ez részemről. Továbbá a megkönnyebbülésé is, hogy nem kell fenntartanom az álcámat.
- Kegyed jobb férjet érdemelne egy gyilkosnál. jegyzek meg ennyit halkan, mielőtt meghallanám a következő kérdését. Ami kissé meg is lep. Szörny vagyok, de... vannak mélységek, ahová nem süllyedek le és az egyik ilyen számomra egy nő bántalmazása. Mégis, a kérdésével akaratlanul újabb fegyvert ad a kezembe, hogy megpróbálhassam zavarba hozni: hosszan pillantok végig rajta, úgy, hogy ő is lássa; a ruháján, az idomain. Kicsit elidőzik tekintetem a testén, mielőtt újra szemeibe pillantanék.
- Nem. Nem fogom bántani. Egyetlen ujjal sem. - szavaim őszinték, és végig mélyen nézek a csillogó íriszekbe, hogy ezt ő is érezhesse. Nem ismer, így oka sincs hinni nekem, de hanglejtésem, ami az eddigiekhez képest sokkal lágyabb, bizalmasabb, elárulhatja őszinteségemet. Magam sem tudom, miért tartom fontosnak éreztetni vele szavaim igazát, de valamiért nem akarom, hogy efféle szörnyetegnek lásson.

Music: The Way | Note: Remélem, nem borzasztó :/ | Words: 550