Kellett már a pihenés, és végre valahára alkalmam nyílt arra, hogy lejöhessek a tópartra. Tiszta felüdülés egy ilyen szép, őszi napon gyönyörködni a tó fodrozódó vizében, a sárga, piros, és fagyos levelek hullását követve, valamint egy jó könyvet olvasgatva. Mindig is szerettem a roxforti Fekete tavat, de nem sokszor voltam itt még diák-koromban sem. A tanulás, vagy a sok diák, akit idelent láttam, mindig eltántorított. Most viszont üres a part, ezért helyet tudok foglalni egy levelekkel belepett padon. Persze örülnék a kellemes társaságnak. Hiányzanak a jó kis beszélgetések.
A hozzászólást Alexander Awkward összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. 20 Nov. - 21:12-kor.
Már sok volt a mai napból, annyira sok volt a tanulás, alig vártam, hogy végre azt csinálhassak, amit akarok. Így tehát elindultam a tanítás után a szobámba, hogy felvehessem a futó ruhámat és lefuthassak pár kört a tó körül. Három kör után már úgy éreztem, hogy meghalnak az izmaim, így megálltam és odavonszoltam magam egy padhoz. - Baj lenne, ha leülnék ide? - kérdezem meg, mielőtt megnézem, hogy kinek teszem fel a kérdést.
Nem ülök sok ideje, mikor egy ismerős hangra leszek figyelmes. Felpillantok, és rámosolygok Tiffany-ra. - Dehogy lenne, csak nyugodtan. Szép a színe. - utalok ezzel kipirult arcára, de nem szeretném ezzel megbántani.
Mosolygok, mikor meghallom Mr. Awkward hangját és azonnal fel is nézek rá. Nem hittem volna, hogy vele találom szembe magam. - Köszönöm, pár kilométer futásnak köszönhető. - mondom neki, majd leülök mellé a padra és rátámaszkodok a térdeimre. - Mi járatban van erre Mr. Awkward? - kérdezem tőle, majd megigazítom a kócos hajamat, mely össze-vissza áll.
- Jó dolog a futás, bár én lusta vagyok megmozdulni. - halkan felnevetek, majd válaszolok kérdésére. - Én csak levegőzni jöttem le. A szobám a szellőztetéssel sincs olyan kellemes, mint a kinti friss levegő. Elnézem, ahogy leül, és még mindig mosolyogva ülök. Kedvelem a mellettem ülő lányt.
Felvonom kérdőn a szemöldökömet és értetlen arcot vágok. Még hogy lusta, de ha lusta, akkor hogy lehet ilyen.. teste? - Ezek szerint nagyon jó génekkel rendelkezik. - nem tudom, hogy érteni fogja-e a célzást, de hát ki tudja, sose lehet tudni. - Hát ebben van valami. - bólintok együtt érzően és elmosolyodom. - Ma már nem is lesz órája? - érdeklődöm tőle.
Nem furcsállom a reakcióját. Teljesen megértem az értetlen arckifejezését. Néha még én is meglepődöm, mikor egy nap a negyedik tábla csokoládét eszem meg, és az utána soha az életben nem látszik meg rajtam.- Csak édesanyámtól. Ő is olyan vékony, mint a kisujjam - mellé mutatom is, hogy milyen a kisujjam. Mára szerencsére végeztem, nem lesz már órám, ezért addig maradok, amíg csak akarok - tanárként meg főleg. - Mára szabad vagyok, mint a madár. -hátradőlök a padon, és a fejemet is hátravetem, hogy az eget kémlelhessem. Egyszer csak felmutatok. - Az ott olyan, mint egy hajó. - gyerekes, de én szeretem nézegetni a felhőket.
Mázlista, én bármit megadnék az ilyen génekért, annyira jó lenne, ha én is bűntudat nélkül ehetnék, de hát nem tehetem meg, ha nem akarok úgy kinézni, mint egy bálna. - Bevallom: irigykedem. - mondom kissé kacagva, majd válaszára elmosolyodom, szóval szabad mára? Ezt vegyen célzásnak vajon? Majd szavaira én is felkapom a fejemet az égre és elkezdem nézni a felhőket. Régebben rengeteget csináltuk ezt apával, de már.. nem igazán. - Tényleg. -mondom neki, mikor végre megtalálom szememmel a felhőt. - Az ott meg olyan, mint egy sárkány, bár.. bele kell képzelni. - mutatok a sárkányra, majd oldalra fordítom a fejemet és őt nézem mosolyogva.
Tovább figyelem az eget, és valóban, egy kis fantáziával megspékelve ott a sárkány. Tovább megyek a felhőfoszlányok szegélyezte úton, és ismét az égre mutatok, majd felnevetek. Mintha Hagridot látnám. - Az ott szerinted kicsoda? - egyszerűen nem hiszem el, hogy a mi drága vadőrünk még az égen is velünk van. Megunom a felhőket egy kis idő után, és magam mellől, a padról felveszek egy gyönyörűszép színekben pompázó levelet. Pálcámat elővéve mágikus módon belevések három szót és két monogrammot. “Hagrid az égen! T. D. és A. A.”
Hát nem is tudom, de vele valahogy mindig jobban érzem magam, mint bárkivel. Szerintem ő egy hatalmas óvodás, kedves, aranyos, vicces és szórakoztató. Nem is tudom elképzelni, hogy valaki nem kedveli őt. - Olyan, mint Hagrid. - nevetek fel, mikor meglátom, hogy kit is formál meg az a felhő. Ki gondolta volna, hogy majd egyszer az égen is megjelenik? Majd mikor oldalra pillantok, akkor nézem, hogy mit csinál, de hát.. nem látom. - Mit csinál? - húzódok közelebb hozzá és rápillantok a levélre, de azért megtartom a tisztes távolságot.
Mikor kész vagyok, ellenőrzöm, hogy vannak-e benne hibák, majd egy száznyolcvanfokos mosoly kíséretében bemutatom neki a művemet. Ha már láttunk ilyet, azt meg kell örökíteni. A levelet a kezébe nyomom egyfajta ajándéknak. Szép ajándék egy állítólagosan érett férfitól, nemde? - Ez az öné. Emlék a hetedéves pihenésről velem. - az utolsó szót viccelődve, egoista módon ki is hangsúlyozom.
Megnézem, hogy mit csinált és mosolyogva nézek a levélre. Annyira kedves és aranyos gesztus tőle, hogy eleinte kicsit elpirulok. Nem is tudom, hogy mit kéne neki mondanom, mert sose voltam ilyen helyzetben, még senkitől sem kaptam semmilyen ajándékot aki nem tagja a családnak. Próbáltam megszólalni, de eleinte csak némán tátogtam, majd erőt vettem magamon. - Köszönöm, nagyon kedves öntől. - mondom neki mosolyogva és eltűrök egy tincset a fülem mögé és úgy pillantok rá. - Ha megcsináltam a RAVASZt gyógyítóként fogok továbbtanulni. - nem is tudom, hogy miért mondom el neki, lehet nem is érdekli.. de úgy éreztem, hogy tudnia kell.
Bólintok egyet, ezzel jelezvén, hogy szívesen adtam. Bár csak egy levélről van szó, nekem mégis sokat jelent, hogy elfogadta. Pedig általában hidegen hagynak az emberek. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy egoista vagyok, de én mindig is magamnak akartam megfelelni, viszont mintha ebben a szituációban kicsit a mellettem ülő lánynak is szeretnék kicsit imponálni. Röhejes, biztos csak túl jó napom van - mondjuk az is ritkaság számba megy nálam, de mindegy. - A gyógyító egy hálás szakma, és elnézve tanulmányi eredményeit és jellemét - amivel nem vagyok teljesen tisztában -, tökéletesen illik önhöz a szakma.
Jó volt itt lenni vele és jól is éreztem magam. Egyetlen kedves gesztussal feltudott vidítani és teljes mértékben elérte, hogy jó kedvem legyen. Mr. Awkward egy különleges ember és remélem, hogy mások sosem fogják kiölni belőle ezt a kedvességet és aranyosságot, ami benne lakozik. Szerintem minden diákját kedveli valamennyire és mindenkiben hisz, nem úgy mint a többi tanár.. Szavai megmosolyogtatnak. - Köszönöm szépen, de az óráját semmiképp nem adom le, szeretem az ön óráját, felüdülés egy nehéz nap után. - mondom neki mosolyogva és rápillantok a víztükrére és nézem, hogy hogyan törik meg rajta a napfény. - Miért pont tanár lett? - mondjuk ez engem mindig is érdekelt, remélem hogy most választ is kapok rá.
Örömmel tölt el, hogy valaki kedveli az óráimat, holott az előadásmódom véleményem szerint borzalmas. - Megtisztelő, hogy így gondolja. - én is a tó vizét kezdem nézni, de kis idő után, mikor kérdez, felemelem a fejemet, mert a visszaverődő csillogó fény már vakítólag hat. - Gondoltam, így járom ki az iskolát. Ebben az épületben ez a hetedik évem, ha a diák és tanáréveimet egyaránt figyelembe vesszük. - sokszor kérdezik, hogy miért lettem tanár, és általában a válaszadás nyűg, de most semmi sem tudja elrontani a kedvemet. - Idén felmondok… - mondom, majd rápillantok. Úgy tűnik, egyszerre ballagunk.
Szerintem mindenkinek szeretnie és látogatnia kéne az előadásait, de hát nem lehet mások erőltetni semmit sem. Amikor megköszöni nekem, akkor csak elmosolyodom. Válaszán csak pislogok mert hát én ezt nagyon nem tudtam róla és oldalra is billentem a fejemet. - Hogy.. hogyan lehetséges? - kérdezem teljesen meglepődve, majd következő szavai egyesen lesokkolnak.. Fel akar mondani?! De hát.. mi.. miért? - Miért? - annyi módon megkérdezhettem volna, de most nem volt semmi máshoz lelki erőm, így csak ez az egy szócska csúszik aki a számon.
Reakciója egy kicsit meglep, majd észbe kapok. Nem tudhatja, hogyan is végeztem el az iskolát. - Harmadikban tettem le az RBF-et, ötödikben a RAVASZ-t. - mosolygok rá bátorítólag, bár ezzel inkább magamat akarom erősíteni, nem őt. - Azért, mert ki nem állhatom ezt a kastélyt. Csak a tavat és a csillagvizsgálót szeretem, és amúgy is két évre terveztem visszajönni. - lehajtom fejem. Szeretnék majd vidékre költözni a feleségemmel, egy kis porontyot, és talán még egy kutyát is. Kertesházban élnénk a csillagok alatt… Mondjuk először egy feleség kellene.
Csodálva és tisztelettel hallgatom végig és nem tudom, hogy miért nem tudtam eddig róla, hogy egy igazi zseni.. Nem is gondoltam volna, hogy van ilyen ember a földön, aki ilyet tesz. - Bizonyára ön az egyik legokosabb ember itt. - mondom mosolyogva. Majd másik kérdésemre is kapok választ. Ezek szerint már régebb óta tervezi. - Azt hittem tovább fog maradni, hisz szükség van az ön órájára. - mondom neki és minden egyes szavamat komolyan is gondolok. Tényleg szükség van az órájára, mert megnyugtató, hasznos és felüdülés egy nehéz nap után.
- Dumbledore professzor? - egy kérdéssel megcáfolom a kijelentését, de nem baj. Majd valamivel kiengesztelem. Remélem nem törtem le a szarvát. [color:7f0e=b7d3e3]- Az órára talán, de rám semmiképpen sem. - felnevetek, mert tényleg így gondolom. De hagyhatnánk ezt a témát. - Még mindig a nagymamájával él?
Válaszára csak megforgatom a szemeimet. Lehet, hogy van némi igazság a szavaiban, de úgy gondolom, hogy ő azért lényegesebben többet élt, mint mi. - Csak azért, mert idősebb önnél. - felelek neki őszintén, határozottan és röviden. Sose hittem volna, hogy ő itt fogja hagyni magára az iskolát, mert.. ő nélkül már nem is lenne olyan jó hely a Roxfort. - Ez nem igaz! Nekem segített, sok mindent köszönhetek magának, másoknak is megjár. - mondom neki és nem érdekel, hogy előtörtek az indulataim, nem mehet el.. Engem is megmentett és az eljövendő diákoknak is szükségünk lesz rá. - Igen, miért? - pillantok rá kérdőn.
- Köszönöm, hogy így gondolkodik rólam, de más céljaim is vannak. - óvatosan megfogom kezét, hogy egy kicsit vegyen vissza. Nem szeretném, ha félreértené, de ha mégis.. Nos akkor nem történik semmi. - Nyáron említette… akkor. - nem engedem el kezét, de ezt igazából észre sem veszem. Kár volt rákérdeznem arra, hogy hol lakik. Egy balek vagyok!
Úgy érzem, hogy idiótát csináltam saját magamból és.. nem is tudom, talán én ragaszkodom hozzá túlzottan, hogy ő egy hős és zavarhatja. - Persze. Ne haragudjon, csak elragadtak az indulatok. - természetesen jól esik, hogy megfogta a kezemet, de én inkább arrébb húztam és oldalra pillantottam, még mindig nem bírom annyira a férfiak érintését.. Majd szóba kerül a nyár.. az a nyár. - Sosem fogom tudni meghálálni amit azon a nyáron tett. - mondom neki, majd kicsit arrébb húzódom a padon, felhúzom a térdeimat, majd átkarolom őket és államat a térdeimre helyezem.
Visszahúzom kezemet. A francokat kellett egyáltalán megfogni! - Ne szabadkozzon, mindenkivel megesik. - próbálom kihúzni magunkat a kellemetlen helyzetből, de roppant nehéz. Elrontottam a hangulatot, pedig olyan jól indult az egész. - Nem is kell sosem. Épp… épp arra jártam. - ami azt illeti, ez igaz, de felmerülhet a kérdés, hogy mi dolgom volt egy sikátorban. Sajnos ott lakunk nem messze. Egy kicsit habozok, majd közelebb húzódok, és átölelem, bár ez nem túl jó ötlet.
A hozzászólást Alexander Awkward összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. 21 Nov. - 19:48-kor.
Jól estek a szavai és nagyon örülök, hogy itt van mellettem. Nem is tudom, hogy megérdemlem-e, de hát szerinte igen, akkor el kell fogadnom. Szóval mosolyogva nézem őt és nagyon is örülök, hogy leültem mellé. - Köszönöm. - mondom neki az orrom alatt és úgy nézek rá. - Életemet annak a szerencsének köszönhetem. - felelem neki, majd ölelése meglep és nem lököm el, hanem én is átölelem és fejemet a mellkasára hajtom. Próbálom kiélvezni minden pillanatát és most nem érzem azt, hogy érintése rosszul esne. - Ezt miért? - kérdezem elpirulva.
Igazán jól esik, hogy nem húzódik, vagy lök el magától, hanem visszaölel. Valamint különösen örülök annak, hogy meg tudtam lepni, és… talán egy kicsit meg is nyugtattam, ahogy elnézem. - Mert szomorúnak látszott, és nem jó önt úgy látni. A mosoly sokkal jobban áll. - felelek neki, és ez abszolút így van. Sokkal jobb az, ha egy ember mosolyog, neki pedig sokkal jobban is áll. Nem engedem el, de azért még hozzáfűzök valamit. - Elnézését kérem, ha kellemetlen helyzetbe hoztam bármivel is.
Kezdőlap
