Elég idiótán éreztem magam, kissé elszoktam Londontól, kiváltképp a vele járó tömegtől vagy még inkább a társaságtól.
Valami padlón keltem, egy ezerszer elfelejtett ismerős padlóján. Régi parketta, egy nagyitől örökölt szőnyeg – újonnan, vagy legalábbis kevésbé rongyosan többet érne, mint a lakás összes szirszarja együttvéve – műanyag bútorok szabálytalanul elrendezve, berendezésnek gúnyolva, szétszórva mindenhol. Az egész hangulatát megbolondították a kínai piacon vett olcsó és ocsmány dísztárgyak. Feltápászkodva, a hátamat fájlalva például valami élénknarancs, szerencsehozó macskát bámultam, a másnaposan kortyolt kávém közben pedig egy ón Buddha szobrot. - Alig húsz centembe került – újságolta Bobby, mintha bárki is kérdezte volna. A délelőttöt szinte átaludtam, a délután pedig olyan lendülettel szaladt a nap vége felé, hogy alig győztem utolérni.
Egyszer csak azon kaptam magam, hogy szemerkélő esőben – mert Londonban valahogy mindig szemerkél ez a rohadt eső, vagy valójában rajzfilmfigura vagyok, aki mindig felhővel a feje felett mászkál – tapostam az utca kövét, miközben a negyedikről rágyújtottam az ötödik szál cigarettámra is. Görcsösen nézegettem az órám, tulajdonképpen eleve késésben voltam, de úgy volt, hogy Bobby velem jön, csak útközben beugrott még gyorsan a… hát, az akárhová is. Tíz perc az egész – ígérte, én meg ott vártam rá vagy fél órát, vagy egy picivel többet, mire meguntam és tovább indultam nélküle.
Elég forgalmas helyet beszéltünk meg találkozási pontnak, tudod, valami olyan lebujt, ahová családos emberek hozzák a kölykeiket, ha be akarnak nyomni egy whiskyt, miközben a srácuk narancslét szopogat. Az ilyesmi helyeken számítanak utoljára arra, hogy piszkos, alvilági üzleteket kössenek, na meg ennél egy kicsivel rosszabb nevű helyre nem hogy annyi készpénzt nem mernék vinni, mint amennyi nálam volt, de még a mosdójába se szívesen mennék ki. Bár ezen a ponton azt is megkockáztatom, hogy Londonban nincs egyetlen egy vécé sem, amit különösebb hezitálás nélkül használni mernék, de… hát, most nem ez a kérdés.
Szóval tömeg, tényleg elég nagy tömeg volt, amikor beléptem végül az ajtón, azzal együtt aránylag hamar kiszúrtam Destain-t. Az órámra néztem - ennyi késés után csoda, hogy egyáltalán várt rám. Mi ilyenkor az elvárt etikett? Egy randevúnál nyilván bocsánatot kérek és veszek egy szál rózsát, de egy dealerrel szemben?
- Feltartottak. – dünnyögtem. Biztos vagyok benne, hogy mindkettőnknek mindegy volt, milyen magyarázattal rukkolok elő. Leültem vele szemben, mint ahogy a templomi hívek szoktak miséhez sorakozni, feszülten várva a szokásos, szertartásos menetet, de egy árulkodó pillantás után egyből rájöttem, hogy kár számítani bármi… szokásosra. – Semmi petting? – sóhajtottam. – Oké, egy perc. – lehajoltam a táskámhoz, hogy elővegyek egy (a megbeszéltek alapján nem átlátszó) papírzacskót, benne a pénzzel. – Láthatom előtte?




// ha egy fokkal szorgalmasabb leszek, majd csinálok tempet :"(((

A mugli dealerek? Gimiből kibukott, ellenszenves parasztok. Minimális beszélgetés, parkokban találkozás, idegőrlő pillanatok, örökös pánik a zsaruk láttán, sok-sok futás, nem egy esetben anyag helyett csak monoklit szerzek, nincs alku, jó eséllyel átbasznak, sose jössz ki jól az egészből - az ehhez hasonló józan pillanatokban ha mást nem, ezt tökéletesen belátom. Épp eleget szenvedtem velük, hogy mostanra, ha csak lehet, elkerüljem őket, na meg tulajdonképpen jó ideje tiszta vagyok.
Mármint, oké, ez végül is nézőpontkérdése. Jó, jó, objektíve nem nézőpontkérdése, de hónapok óta nem használtam heroint. Lehet, hogy már majdnem egy éve. Az élet szép, tökéletes rendszerben épül, ahol a máról holnapra többé nem a felolvasztott fehér portól függ, meg hogy találj magadon egy ép vénát, ehhez képest pirulákat nyelni (a fájdalomra, természetesen, néha azért is, hogy alább hagyjon a sóvárgás, néha meg kifejezetten a szürke, gomolygó unalom ellen) tulajdonképpen majdnem azt jelenti, hogy az ember tiszta. Hahaha. Egyik függőséget a másikra cserélem, reménykedve, hogyha egyre kisebb adagokkal dolgozom, a végén már semmi se kell. Eddig mondjuk nem vált be, de talán majd most.
Megint csak hahaha. Baromság.
Az előző dealerem, Harold azt mondta, hogyha le akarok állni, egyszerűen húzzak le minden bogyót a vécén. Addig olyan lesz a drog, mint annak az orosz – nem orosz? - drámaírónak – nem jut eszembe, melyiknek - az igazsága: ha egy puska ott van a színpadon, azt bizony el kell sütni. Ha a drogot ott rejtegeted elérhető közelségben, azt bizony használni fogod.
Talán nem is akarok leállni. Talán-talán, jó, hát lássuk be, az éppen élt szcenárió pont arról árulkodik, hogy egyáltalán nem áll szándékomban. Azt hiszem. Nem tudom. A tegnap este benyalt adag már órák óta leszálló ágra hozott, reggel a padlón fekve olyan nyomorultul éreztem magam, hogy azt hittem, lesz majd annyi eszem, hogy inkább el sem jövök ide. Most pedig? Egy centire a Válasz a Végső Kérdésre. Kockázatmentes üzlet egy varázsló dealerrel. Még olcsóbb is, mint egy mugli dealer, de ezt nem akartam mondani neki, még a végén feltornázná az árakat.
Átfagytam, szóval kicsit még dideregtem ott a széken, a hirtelen melegben.
- Hát… - vigyorogtam. A hajamba túrtam. Akkor most flörtölünk? Hm.
A helyzet ismeretlenségével nem tudtam mit kezdeni. Védőbűbáj, teljes biztonság. Fogalmam sincs, hogy működik a dolog. Fogalmam sincs, előlem miért nem védi le. Igazából csak minél előbb túl akartam lenni ezen az egészen, mégis minden másodperc mintha örökké tartott volna. Glock 17. Nagyrészt műanyagból készül. A tizenhét golyót akár sorozatban is ki lehet lőni. A fémdetektorok nagyrésze észre sem veszi. Nem mintha fémdetektorok közelébe akarnék valaha is menni. A kezembe vettem, nézegettem, hümmögtem. Próbáltam nem mutatni a kétségbeesést vagy a feldobottságot. Ácsi, ácsi, ácsi – ez most akkor tényleg megtörténik? Kétségbeesés vagy feldobottság? Leraktam a pisztolyt az asztalra. Imádtam, mennyire-mennyire nem veszi észre senki.
- Mindenből? – néztem rá. Mint Ali Baba a kincsesbarlangban. Lehetőségek milliója rejlett a kis zacskóban. És vagy a fele lehetőség annak a lehetőségét hordozta magában, hogy a lehetőségek másik felét egyszerűen kioltsa. Megráztam a fejem. – Metadon és Morfium kell. – a saját, kipróbált és szeretett M&M’s mixem. – Ez… ezeknek a nagyrésze nem is tudom, hogy mi. – azon már túl vagyok, hogy izgalmasnak tűnjön végig próbálni mindet.