- Igen, Mrs. Dalton, tudom, hogy kiszöktek.. és igen, tudom, hogy az én hibám, de ígérem Mrs. Dalton, hogy megoldom a problémát, napestig visszakerülnek!-
Ez egy olyan kegyes hazugság amit az ember számára kedves embereknek mond, mert nem akarja megbántani, vagy, mint amikor az eladó azt mondja elfogyott, csak hogy ne kelljen a raktárig elcammognia, vagy amikor az orvos jóhiszeműen azt állítja, hogy ez nem sárkányhímlő, vagy én aki azért mondom, hogy Mrs. Daltonnak ne ebben a pillanatban legyen elege belőlem és ne vágjon ki, mint macskát szarni. Amúgy sem gondolnám, hogy Mrs. Dalton kedvel, inkább csak megtűr - véleményem szerint addig a pillanatig, amíg ki nem tanulja a legendás lények gondozását - és egy kellő pillanatban meg elbocsájt, és akkor nem tudom majd fizetni a lakbéremet, egy pár hétig a haverjaimnál csövezem majd, és a végén arra kényszerülök, hogy visszaköltözzek Németországba, ahol anyám hozzáad egy fruskához, apám pedig bejuttat a Minisztériumba, én pedig kinyírom magamat.
Szóval ezért hazudtam azt, hogy megoldom. Ezért hazudom mindig azt, hogy kezelni tudom a helyzetet, pedig koránt sem. Mrs. Dalton túl sok állatot tart, túl sokat szaporít, és túl sok új állatot hoz hetente, egyedül kevés vagyok hozzá, amit persze semmi pénzért nem mondanék el neki, mert a végén kivágna, mint macskát szarni. Amúgy is mindig kutyapárti voltam.
Most meg itt állok a pajta oldalának támaszkodva, és olyan tehetetlenül bámulom a körülöttem lévő levegőt, ami tőlem kitelik, és mindeközben abba reménykedem, hogy meglátok egy Doxyt ami majd elvezet a többihez. Persze talán elindulhatnék, de teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy egyedül majdhogynem képtelen leszek megtalálni a Doxy párt akik petézni tűntek el.. de azért mégis meg kellene próbálnom, legalább azért, hogy Mrs, Dalton lássa, hogy mennyire meg akarom találni azt a két dögöt. Ehelyett én csak a szememet meresztem és a negyedik cigarettára gyújtok rá egyhuzamban, hogyha már arra a sorsra jutok, hogy öngyilkosnak kell lennem, mérgezzem is magamat.
Ha mondjuk választanom kellene, hogy milyen öngyilkosságot szeretnék elkövetni, talán a füstmérgezést választanám, mert hát kifejezetten bírom a cigifüst szagát, szeretem ahogy beissza magát a ruhámba, ahogy csípi a szememet, és közben szeretek Mozartot hallgatni. Ne, igazából ne kérdezd meg, hogy miért. Nem tudnék rá válaszolni, téged meg valószínűleg kicsit sem érdekelne.
És nagy nehezen ráveszem magamat, hogy valamit tegyek is az ügy érdekében, mármint nem az öngyilkossági kísérlet érdekében, hanem hogy megtaláljam Mrs. Dalton lényeit. Elnyomom a csikket a pajta oldalán, és a földre dobom - majd összeszedem, ne aggódj! - és kilépek a takarásból, és neki megyek valakinek, valaki szantálfa illatú, kissé izzadtság szagú és kemény mellkasúnak. Megtorpanok, meghátrálok, és fölnézek rá. Elmosolyodom, olyan de jó téged látni mosollyal. Megfáradt fajtával. Mélyet szippantok az illatából, elraktározom magamban a nehezebb időkre. És akkor megpillantok a feje fölött egy doxyt. Megragadom a karját, mármint nyílván nem a lényét, hanem az Övét.
- Jó, hogy jöttél! Segíts elkapni azt Beck! -

A konyhaasztalnál ültem, fél kézzel lefogva egy macskát. Egyre idegesebben kapálódzott a kezemben, de nem, a világért sem akartam elengedni. Egész szomorú, korábban odáig volt értem, de mióta Dung a lakásban ténfereg, teljesen megbabonázta ezt a dögöt és fordítva is. Már a zsákmányul elejtett kis egereit vagy szöcskéit, vagy mi a fenéit is neki viszi, mindig csak Dung, Dung, Dung, meglátja és dorombol. Nem mintha féltékeny lennék, de azért… na jó, mindegy.
A másik kezemmel kitéptem egy kis darabot a sonkás szendvicsemből, amit aztán a macska orra alá dugtam, az pedig kissé morogva ugyan, de bekapta a csalit. Békésen rágcsálta, további harminc másodpercre lekenyereztem (haha, érted, szó szerint), hogy véletlenül se jusson eszébe otthagyni. Ettem egy harapást én is, bár egyáltalán nem voltam éhes. Percek óta hallgattam a kintről beszűrődő párbeszédet Wolfgang és Meredith között, utoljára annyira belemélyültem, hogy a macska kicsúszott a szorításomból és teljes lelki nyugalommal felugrott az asztalra, hogy befejezze a szendvicsem maradékát. Pontosabban a sonkát rágcsálta le róla. Igazából seggbe kellett volna rúgnom, de nem volt szívem hozzá. Leugrott a földre, lassú léptekkel elindult a kijárat felé.
- Jó, menj csak a pasidhoz. – dünnyögtem neki csalódottan. Ügyet sem vetett rám.
Sóhajtva visszafordultam az ebédemhez, vagy legalábbis ahhoz, ami maradt belőle. Nyugodt lemondással eltoltam magam elől a tányért, miközben további részleteket hallgattam a kinti párbeszédből. A következő pillanatban belépett anya a konyhába. Sokszoros jelenség, ragyogó mosoly, sziporkázó tekintet. Zavartan néztem rá.
- A doxy-k a pajtában vannak. Mindig odamennek. – néztem rá, mint aki őszintén segíteni akar, de hát nagyon jól tudtam, hogy ez csak annyira segítőkész kinyilatkoztatás, mintha csak azt mondanám, hogy a húsz éves teáskannánk narancssárga. Mindenki tudja, vagyis én is tudom és ő is tudja.
Ravaszul, cinkosan rám vigyorgott, mint aki épp most hallotta élete legjobb viccét.
- Igen, tudom.
- Akkor meg minek…?
A vigyor az arcán, ha lehet, még szélesebb lett. Nem volt benne semmi szórakozás, csak tiszta rosszindulat.
- Te jó ég, meddig akarod kínozni még? – ha valami teátrális fasz lennék, most forgathatnám a szemeim.
- Nehogy szólj neki! – nevetett végül, azoknak a mániákus, görcsös nevetésével, akik a saját viccükön hahotáznak a legjobban.
És nevettem vele én is. Mondjuk valamivel kevesebb átéléssel.

Valamivel később (mikor már végleg feladtam, hogy megtaláljam Dungot és vele együtt a kibaszott macskámat) lustán kóvályogtam a kertben. Próbáltam visszajutni a konyhába, hogy főzzek egy rohadt kávét, meg amúgy is kezdett hűvösödni, semmi kedvem nem volt az udvaron tespedni – levélgereblyézés, tyúketetés, meg minden olyan szarság, ami körülbelül nulla erőfeszítésbe plusz egy pálcasuhintásba került volna itt rajtam kívül a világon mindenkinek, de az élet ugye nem fair és blabla és blabla, fölösleges ilyen köröket futni, mikor gondolkodhatnánk a frissen főtt kávé közelgő illatán is.
Aztán Wolfgang nekem jött. Legalább most már tudjuk, hogy egyikünk sem néz maga elé, miközben közlekedik.
- Mi a…? – felnéztem a mutatott irányba. Kis kék szálldosó akármi. Valamivel rusnyább, mint egy szitakötő. Őszintén nem tudom, mit szeret ezekben Meredith. – Ugh, azt? Biztos, hogy nem.

Én én már akkor, abban a pillanatban tudtam, hogy mi lesz a válasza, abban a szent pillanatban mikor nekiütköztem. Nem is tudom, hogy miért kérdeztem meg.. talán tudtam, talán reméltem, hogy mégis más lesz a válasza. Talán még reménykedve is pillantottam rá, hogy aztán kimondja azokat a szavakat amiket tudtam, hogy ki fog mondani.
Meg sem rökönyödöm, meg sem hat. Nem hőkölök hátra, és nem teszem fel a kérdést, hogy miért nem. Csak megvonom a vállamat. Nem gondolnám, hogy Beck valamivel si segítőkészebb az anyjánál, sőt, ha lehet így mondani, még anynira sem.. ebben a pillanatban ezt szívesen a fejéhez vágnám dühösen, de nem lenne jobb nekem, és valószínűleg neki sem. Ugyan úgy lelépne, vagy ugyan olyan unalommal nézné ahogy szenvedek. Náluk ez valami családi szokás lehet. Mrs. Beck előszeretettel nézi a szenvedéseimet, ahogy a fia is. Én meg igyekszem úgy csinálni, mintha az egész hidegen hagyna, mintha észre sem venném, hogy a bolondját járatják velem. És mindezt miért? A kibaszott pénzükért, amit Mrs. Beck knútnyi pontosságra leszámol, hogy nehogy véletlenül egy sarlónyival többet adjon. És ez szzánalmas. Mármint az, hogy én ilyen kevés pénzért hajlandó vagyok bolondnak állni.
- Rendben.. akkor mindegy -
És én tényleg képes vagyok úgy tenni, mintha leszarnám az egészet. Képes vagyok úgy elmenni közte és a pajta fala között, hogy véletlenül se érjek hozzá. képes vagyok addig nem levegőt venni amíg el nem haladok mellette, hogy az illata ne férkőzhessen a bőröm alá, hogy ne kísérjen el miközben egyedül hajkurászom a kis lényeket. Én erre tényleg képes vagyok szó nélkül.
Fel kellene pofoznom magamat, vagy a fejemet a falba vernem. Szolga lettem. Olyan emberek szolgája, akik meg sem becsülnek. Kissé úgy érzem magamat mint az aranyvérű-házimanó viszonyba, annyi különbséggel hogy az én büntetésem nem az öncsonkítás. De ettől függetlenül a tények, azok tények.
Megllok a pajta ajtajában, mély levegőt veszek - már egészen kellemes távolságban vagyok Tőle, nem érzem már az illatát - és összeszorított ajkakkal nézem az odabent megbúvó lényecskéket.
- Mondd meg anyádnak, hogy meg vannak! -
Nem is nézek rá, egyszerűen képtelen vagyok ránézni. Képtelen vagyok elhinni, hogy milyen hideg, milyen távolságtartó a viszonyunk.. és én tényleg elhittem egy beszélgetés után, hogy kialakult köztünk valamiféle barátság, kölcsönsö szimpátia.
Egészen tökéletes módon néztem be.
- Meg azt is, hogy a hétvégén nem tudok jönni, el ne felejtse..-
Mert a végén még kivág, amiért meg sem jelentem. Jelen pillanatban lehet, hogy ez egészen jó lenne.

Német akcentussal valahogy minden sokkal szomorúbbnak hangzik. Például, nézd, ő is, pedig igazán nem akartam elszomorítani. Kissé talán bűntudatom is lett, vagy… vagy nem tudom. Tényleg olyan vállalhatatlan dolog Wolfie-t elszomorítani? És ha minden más opció az lenne, hogy hozzá kell érnem egy doxy-hoz? Végül is az embernek kellenek elvek, különben már tényleg semmi nem marad, minthogy lefeküdjön a földre és megdögöljön.
Egyébként fogalmam sincs, anyámnak mi baja van szegény sráccal, vagy alapvetően a németekkel, még csak nacionalista gőgnek sem tudom nevezni, végül is ő sem skót (és ha már az előbb szóba jött az akcentus, jegyezzük meg róla, hogy bármennyire is próbálja magára erőszakolni a skót kiejtést, még mindig úgy beszél, mint egy amerikai, aztán tudod, engem mégis csak ő tanított meg beszélni, szóval ez a skót-amerikai érthetetlen mormogás azért nálam is visszajátszik, csak nálam még bejön az is a képbe, hogy annyi éven át Londonban rohadtam, aztán próbáltam eltanulni az ottani nyelvjárást, ami nagyjából lehetetlen feladat, mert bizonyos kerületeiben kábé utcánként más-más angolt beszélnek, én pedig elég gyakran költöztem, és átkozottul próbáltam asszimilálódni, és most jobban belegondolva lehet, hogy emiatt nem ért meg senki, lehet, hogy emiatt szomorodik és sértődik meg rám Wolfgang is, csak mert nem tudok úgy hangsúlyozni, hogy abból átjöjjön, hogy én a doxy-kat utálom, nem pedig az ötletet, hogy bármiben a segítségére legyek), meg Meredith tényleg nem egy olyan szívtelen seggfej, mint amilyennek Wolfgang előtt próbálja láttatni magát. Azt hiszem, talán csak unatkozik. Vagy kiélvezi, hogy végre valaki pontosan úgy csinál, ahogy azt ő mondja. Szóval valószínűleg az évtizedek alatt felépített, örökös lázadó attitűdöm tette tönkre végérvényesen Wolfgang és Meredith kapcsolatát, mindenesetre erről talán jobb nem felhomályosítanom egyikőjüket sem. Jó lenne nekem, ha Wolfgang kedvelné Meredith-t? És fordítva? Talány. Rejtély. Ne járjunk a végére, túl megterhelő.
- Hé, várj! – fordultam utána, mikor faképnél hagyott, bár nem tudom, mit akartam volna mondani neki. Na meg addigra benyitott a pajtába, és őszinte megkönnyebbülésemre megtalálta a rohadt doxykat is. Megindultam felé, aztán megálltam valahol mögötte és én is benéztem a pajtába, nézni a rohadt szálldosó, párosodó doxykat. – Hú, basszus. – nem, nem egészen erre a látványra számítottam. – Persze, megmondom, bár… nem igazán hiszem, hogy tényleg érdekli. – volt valami rohadt zavaró dolog az egészben. Még attól is rosszul vagyok, ha macskákat látok szex közben, vagy bárkit, aki nem én vagyok, vagy egy jobb mugli pornó, szóval ezek a doxyk… ezt biztos, hogy nézhetjük? Lesütöttem a szemeim. Beck Dalton, a szemérem maga. Vajon nem akarja becsukni az ajtót és inkább felém fordulni? Vagy csak becsukni az ajtót? Ezek az izék tényleg ilyen pózban…? – Miért? Hol leszel hétvégén? – ennél a szcenáriónál nincs jobb egy kis könnyed csevegésre.

Meglep, hogy utánam szól. Hátra is fordulok, hogy egy futó félmosollyal díjazzam, aztán pedig újra bebámuljak a pajta nyitott ajtaján. Egy kicsit mintha nagyobbakat verne a szívem a kelleténél - persze ez biztosan csak azért van, mert megtaláltam a doxykat, és megtarthatom az állásomat, és egyáltalán nem azért, mert arra kért, hogy várjak. Várjak rá, vagy várjam meg. Segíteni fog. Beck segíteni fog nekem, pedig nem is akart. - de igyekszem csillapítani egy valószínűleg pocsék módszerrel. Bámulom a doxykat, és előhúzom a tudatom mélyéről az összes olyan információt, amit róluk tudok.
Közben pedig nézem, ahoyg meglehetősen érdekes pózban, repülés közben közösülnek, hogy aztán a nőstény legalább ötszáz darab petét rakhasson, és amiből jó ha tíz darab kikel majd. Csodálatos állatknak tartom, ahogy az összes többi földön élő állatot, mégis kissé kínosan érzem magamat, hogy itt vagyok a pajta ajtajában és nézem ahogy azok ott ketten vinnyogva, egymással küzdve, de mégis összekapaszkodva nemzenek utódot, miközben Beck - az a Beck akinek hirtelen eszembe jut az illata, és akihez akarva vagy akaratlanul lépek egy lépéssel közelebb, csak azért, hogy érezzem a közelségét, meg azt ahogy a szellő akaratlanul is, de felém legyezi az illatát - mögöttem áll. Nem kellene, hogy zavarba hozzon a szex látványa, én mégis örülök, hogy Ő nem látja az arcomat.
Megköszörülöm a torkomat, és hogy zavaromat leplezhessem beszélni kezdek neki a doxykról. Pedig nem is kérdezte, és valószínűleg nem is érdekli.
- Tudtad, hogy nagyon sokan összetévesztik a doxykat a tündérekkel? Egyszer, mikor Ausztriában töltöttem el egy évet egy ottani kutató mellett, doxykat fogtunk be, és nem is ez a lényeg.. de tizedetle őket valamilyen lény, nem is fontos, hogy micsoda.. és találtunk doxy tetemeket.. meg tündér tetemeket. És én akkor először boncoltam doxyt, amire az a kutató azt hitte, hogy egy tündér, én meg... -
És valahol ebben a pillanatban döbbenek rá, hogy valószínűleg kicsit sem érdekli amiről éppen beszélek, és az ajkamba harapok. Ha zavarban vagyok, akkor képtelen avgyok csendben maradni, próbálom azzal elvonni a figyelmet, hogy dumálok.
- Szerintem sem érdekli.. csak hát.. tudod, nem akarom, hogy kirúgjon. -
Hátrapillantok rá, csak egy futó pillanatra hagyom, hoy egymásba mélyedjen a tekintetünk, aztán inkább el is kapom, mielőtt túl mélyre merülnék benne. Meg hát amúgy is bentről szexhang szűrődik ki, amitől csak krahácsolni tudok.
És visszanézek a doxykra. Miért nem csukom be az ajtót? Mert akkor Rá kell néznem?
Megszólít, én pedig immáron teljes testemmel felé fordulok, és megkönnyebbülök. A közösülő lények mögém kerülnek.
Már majdnem visszakérdezek, hogy 'tényleg érdekel?', de visszafogom magamat, és sikeresen abba a hitbe ringatódom, hogy tényleg érdekli.
- Skóciába. Van ott egy hely, ami elméletileg nagyon szép. Valami természeti különlegesség vagy mi. És tudod, már itt vagyok egy ideje, egy jó éve.. és nem is voltam még semerre. Én csak szeretnék körbenézni. -
Megvakarom a fejemet. Egészen szerencsétlenül.
- Nincs.. nincs edved elkísérni? -
És ha lehet még jobban krákogok.

Nem tudom, hogy a doxy-k párzás közben kiadott hangjai rosszabbak-e, vagy a tény, hogy azzal együtt, hogy nem akartam, hogy Wolfgang csak úgy faképnél hagyjon, attól még ahhoz se volt kedvem, hogy segítsek neki a rohadt kis doxy-kkal. Eddig se különösebben szívleltem ezeket a kis szarokat, de most, hogy szex közben láttam őket, már annyi undorom sincs rájuk nézni, mint korábban valaha volt. Mi játszódott le anyában, mikor ezeket befogadta… helyettem? Mármint, nyilván helyettem jöhettek ezek ide, mielőtt elmentem volna, egyetlen varázslénnyel sem kellett versenyeznem, aztán mikor meg visszatértem, egy valóságos állatkert fogadott, ami önmagában nem is baj, csak hogy hiába maradtam itt, attól ők még nem tűntek el.
Nem azt mondom, hogy féltékeny vagyok a figyelemre, amit ők kapnak – de persze nyilván erről van szó – de azért el kell ismerjük, hogy vannak pozitív hozadékai is. Például, ha nincs ez a sok kis állatka, vagy lényecske, vagy mi a fene, Wolfgang se biztos, hogy valaha idekeveredik. Vagyis, valamilyen szinten régebb óta itt van, mint én (oké, itt éltem vagy tizenöt évet, de aztán mégis csak elmentem, aztán most bumm, megint itt vagyok), és… hát, nem tudom, hogyan kéne mondanom ezt az egészet, de úgyse jövök már elő semmi olyasmivel, amit ne tudna már más is réges-régen. Szóval kibaszott fura a helyzet, és nem, nem csak ez a pillanat itt, hanem az összes, tényleg az összes, azóta a valamivel több, mint egy éve, hogy hazajöttem.
Nem is tudom már felsorolni, mi minden akaszt ki nap, mint nap. Hiába vagyok már vagy hét hónapja tiszta (mármint hellyel-közzel tiszta, ha a pirulákat mindenképpen számolni akarjuk), akkor is minden percem folyamatosan úgy telik, mintha egy végeláthatatlan tripen lennék. Alaposan szétbasztam az idegeim az elmúlt tíz évben, szóval elég nehezen kezelem az új impulzusokat.
- Te felboncoltál egy ilyen izét? – több kétségbeesés szorult a hangomba, mint illet volna. Szinte magam előtt láttam, ahogy okulárban meg műtősruhában szikével metszi a nyeszlett, kék kis testüket. Túl vizuális alkat vagyok. – Belül is kékek? – mint a legfontosabb feltehető kérdés.
- Nem, nem hiszem, hogy kirúgna. Mármint, Meredith kedves ember. Tudom, hogy nem látszik rajta, de szeret téged! – a tekintetem megakadt egy olyan doxy pároson, akik épp olyan pózban csinálták, amit még nekem is sikerült felismernem. Hallottam már olyan arcokról, akiket felizgat, bármilyen lényt is lát párzás közben. Na, én azt hiszem, nem közéjük tartozom. Azt hiszem, ezek után azzal is ki tudnék most békülni, ha életem végéig, soha többé, senkivel sem kerülnék ilyesmi kapcsolatba. És amíg mindezen gondolkodtam, lemaradtam arról a pillanatról, míg felém fordult.
- Hát, tulajdonképpen most is Skóciában vagy. – pislogtam rá. – Bár, igazad van, vannak ennél a helynél szebb részei is, de, ha jót akarsz magadnak, a városba mész. Egy mugli városba. Szerintem imádnád azokat. – úgy értem, én imádom azokat. – Szívesen mutatok pár jobbat.

Kész szerencse, hogy nem nyögdécselnek. Mármint az lenne ám az igazán kínos ha az apró kis lények hangokat adnának ki miközben közösülnek. Akkor azt hiszem úgy érezném magamat, mint valami rossz pornóban, ahol mint valami statiszta szerepelhetek, de nem vehetek részt a forgatáson. (Vajon honnan tudom, hogy vannak statiszták, kellékesek, stb egy ponró forgatáson?? )
Kicsit úgy érzem magamat, mint amikor megpróbáltam felszedni egy lányt vagy öt éve. Ez az egész helyzet pont ahhoz hasonlít. Akkor is ilyen szánalmas kis görcsként viselkedtem. Nem mertem a szemébe nézni hosszan, és jól beégettem magamat idióta hozzászólásokkal. Mármint komolyan, pont azt kellett felhoznom, hogy boncoltam??
Beleverném a fejemet a pajta ajtajába, ha nem félnék, hogy még idiótábbnak tekint. De félek, szóval csak elkapom a tekintetemet, beleharapok a nyelvembe, nehogy olyasmit mondjak amivel elmenekülhetek. Mármint nem én akartam, hogy Beck segítsen? Nem én bámultam úgy rá, mint egy kiéhezett szajha? De.  Úgyhogy nem vághatom ki magamat a helyzetből, pedig egyszerűbb lenne. Csak odavetnék, egy 'bocs mennem kell' kezdetű mondatot, amit aztán nem fejeznék be, és elhúzhatnék.
De nem teszem.
- Hát igen.. tudod.. magizoológus szeretnék lenni, és hát.. ehhez az ember ilyeneket tesz. Valószínűleg kiakadnál, hogyha megtudnád miket csináltam már a szakmai elismerés reményében.. -
Valószínűleg én is kiakadnék, hogyha vissza kellene emlékeznem bizonyos dolgokra, így jobb ha nem teszem. Igazából nagyon örülnék neki, hogy ezt a témát lezárhatnánk, és beszélgethetnék másról. Akármi másról. Mondjuk róla, vagy rólam.. vagy a délutáni teáról, vagy a múlt évszázadról.. egészen biztos vagyok benne, hogy legalább ezer meg egy dologról tudnék neki most azonnal legalább öt percet megszakítás nélkül mesélni. Néha csak úgy érzem, hogy jól esne valakivel úgy igazán jót csevegni, aki mondjuk nevetne a kicsit sem vicces vicceim, vagy aki legalább megkérdezné, hogy ki az a Mozart.. de nem kergetem magam mesékbe.. Becket valószínűleg egyik téma sem érdekelné.
Fel sem tűnik, hogy ennyi mindenre tudok gondolni, röpke két-három másodperc alatt. Erre tényleg képes az emberi agy?
Aztán felcsillanó szemekkel nézek rá, mert végre van valaki aki érdeklődik.
- Nem.. eleinte én is azt hittem, mert a vérük ilyen sötét, nem kék, de nem is fekete.. nem ismerem a szín nevét, de a lényeg, hogy nem piros. Szóval ettől a belső szerveik is ilyen fura színt öltenek, ami emlékeztet a piszokra.. -
És most mit meg nem adnékk érte, hogyha eszembe jutna annak a színnek a neve, és nem kellene itt úgy állnom, mint aki egészen hülye. Most vajon azt gondolja, hogy színvak vagyok, vagy azt, hogy anyámék nem fizettek eleget a taníttatásomra?
Csak hümmögök. Biztosan igaza van. Valahol, valamilyen szinten biztosan kedvel az anyja. De ha nem igazán azon sem lepődöm meg.
Azt a lányt végül sikerült felszednem a nyomi dumámmal, meg a "cuki" mosolyommal, és nem bírt az anyja.. ha jobban belegondolok a saját anyám sem bír. Már meg sem lepődnék ha Beck anyja se bírna.
- Nem sikerült még teljesen eligazodnom ebben az országban.. -
Kissé bocsánatkérően pislogok rá, mintha sajnálnám, hogy nem ismerem föl az otthonát. Mármint mit hittem, hol vagyok?
És aztán felcsillan a szemem, az arcomra "cuki" mosoly kúszik, és szinte túl lelkesen bólintok párat.
- Az jó lenne. Gyűjtöm a képeslapokat. Olyan helyekről ahol már jártam. Egészen sok van már.. -
.. és szeretnéd, hogy megmutassam?
Kész szerencse, hogy nem mondtam ki. Nem vagyunk óvodások, sem kisiskolások, hogy ilyeneket mutogassunk.
- Meg van egy mugli fényképezőm, ami rögtön kiadja a képet amit csinált.. szeretek fotózni.. -
Krágogás, krákogás.
Oltári gáz vagyok.

Úgy kábé tíz évvel ezelőtt volt egy baromi szar időszakom, amiről akkor még nem is igazán fogtam fel, hogy milyen baromi szar is volt. Mennyi lehettem? Tizenhat? Tizenhét? Nem tudom pontosan, csak annyi van meg, hogy London környékén kóricáltam és bujkáltam a zsaruk elől pár hozzám hasonló, szökött kölyökkel. Sört ittunk meg kaját loptunk valamelyik boltból, szóval, mondhatni, a világ legboldogabb élőlényeinek hittük magunkat, miközben nyilván soha olyan nyomorúságos nem volt még az életünk. Olyanok voltak azok a napok, mint valami modern Twist Olivér, csak épp sehol nem volt egy jóságos, odaadó Nancy, de azért, a maguk módján, éppen akkor és éppen ott jó időknek tűntek. Már csak azért is, mert körülbelül akkortájt sikerült végleg elfogadnom a kvibli létet azon teljes valójában. Ez meg olyan szépnek és jónak hangzik, nem? Pedig nem történt semmi különös, csak egy csapat lecsúszott, árva mugli kölykök között rájöttem, hogy végül is vannak annál szarabb dolgok is, minthogy nem születtél varázslónak. Jó, hát, pech. Lépj tovább.
És, azt hiszem, csodálatosan tovább is léptem. Az illemen túl nem is érdekelt a doxyk vérének a színe, valahol azért persze szórakoztató (vagy kétségbeejtő?) volt, hogy ilyen kimerítően képes volt ennyire hasztalan választ adni a témában. Elismerően, de kissé talán kínosan vigyorogtam, közben meg le mertem volna fogadni, hogy minden kiakasztó sztorijára tudtam volna mondani legalább hat másikat. Nem mintha verseny lenne, csak hát na. Kicsit úgy érzem magam mindig, ha előjönnek a varázslényekkel, meg alapvetően a varázslással kapcsolatos témák, mintha hirtelen egy idegen ország nemzeti ünnepére érkeztem volna meg. Ősi rítusok vesznek körbe, amiknek a jelentését rajtam kívül mindenki tudja, és talán én is tudhatnám, ha venném a fáradtságot, hogy jobban beleássam magam. Mi a picsát csinál egy magizoológus? Vajon ritka, hogy valaki tudja, milyen a doxyk vérének a színe, vagy ez is a varázslók kollektív tudásának része, valami közös poén, aminek a csattanóját egyedül én nem hallottam még?
- Elég klassz. – hazudtam. Lelkesedést tettettem. Rendre bűntudatom is lett. De picsába is, sokkal boldogabb az élet, ha következetesen nem ártja magát bele az ember a varázslós szarságokba. Persze elég messze vagyok attól, hogy épp ne ártsam magam bele ebbe, de… ezen talán jobb nem gondolkodni, mielőtt még egy sor egzisztenciális krízishez vezető kérdést teszek fel magamnak.
- Ó, azt hiszed, eltévedtél? – kérdeztem, magamra erőltetve valami csevegő hangnemet, mert hát látod, épp egy olyan gondolatmenetem kellős közepére időzítette a kijelentését, aminél igen csak nehéz csevegő hangnemet megütni. Ő van eltévedve? Pont ő? Hiszen ő csak német. – Pedig amúgy nem egy túl bonyolult ország. - Nem úgy van, hogy odahoppanálnak helyekre, aztán meg helyből tudnak mindent? Én legalábbis mindig úgy képzeltem. De hát rám mosolygott, én meg a mosolyától összezavarodtam, mert ennyi lelkesedésre már tényleg nem voltam felkészülve, nem is tudtam rendesen kezelni, pedig szerettem volna. Zavartan visszamosolyogtam. Képeslapok, baszd meg.
- Oké, figyelj, megmutatok bármit, de nem vehetsz képeslapot. Azt csak a turisták vesznek. – rosszallóan csóváltam a fejem. – És, ha mellettem turistát játszol, lehet, hogy véletlenül kinyírlak. – aztán, ahogy végig hallgattam, ahogy a polariod fényképezők működési elvéről mesél nekem, egy kicsit újra gondoltam az életem. Vettem egy mély levegőt. Aztán kedves, érdeklődő, de meglehetősen fáradt arccal rávigyorogtam, mint aki egy öt éves kisgyerek bizalmáért gürcöl. – És most fogsz megfulladni? Próbálj meg megnyugodni, jó? Vagy… valami bajod van? Velem van bajod? Vagy miért csinálsz úgy, mint aki még sose beszélgetett emberi lénnyel? Kicsit ijesztő, tudod?

Elhúzom a számat. Szerintem ez a hely maga a labirintus- persze valószínűleg ez azért is van így, mert nem járok kb semerre - vegyük csak azt a példát amikor a Kövér Lúdba kellett eljutnom, és egy iskolás lánynak kellett segítenie.. Beck vajon tudta volna, hogy merre van? Vajon jártasabb a térképolvasásban, mint én? Inkább nem kérdezem meg tőle, mert akkor el kellene mesélnem neki az egész történetet, hogy mennyit szerencsétlenkedtem, hogy majdnem eltaroltam, és hogy az állataiknak néhány elhasznált/szükségtelen/ellopott dolgát használom a mindennapokban pénzszerzésre.
Szóval inkább csak hümmögök, meg bólogatok, mint a jólnevelt kisóvodás, és ráhagyom a dolgot. Végülis Ő akkor is azt fogja gondolni, hogy egyszerű, ha én itt tótágast állok neki.. akkor meg nem mindegy?
Félredöntött fejjel vonom föl a szemöldökömet. Lehet, hogy sohasem fogom megérteni az angolokat..
- Miért baj neked, hogy gyűjtöm a képeslapokat? -
Mert aztán tényleg nem értem.
- Kellenek, mint emlékek. Ha egyszer lelépek innen, jó lenne ha lenne ami a helyre emlékeztet..-
És egyszerűen csak megvonom a vállamat. Gyűjtök dolgokat, leginkább képeslapokat, helyi kis nevezetességeket, tapasztalatot meg miegymást ami az adott országra/városra/univerzumra emlékeztet.
- Azt gáznak tartanád? Valami ilyesmi szót használtok arra, hogy kínos, ugye? -
Csupa érdeklődéssel nézem tovább, magamban persze már a tervet kovácsolom mellyel talán revansot vehetek rajta amiért nem akart készíteni. Már látom magunkat. Őt egyszerű kabátban zsebrevágott kézzel, magamat meg hátizsákkal, ahogy német szavakat kiáltok, és mindenre rácsodálkozom. Mi ez, ha nem tökéletes bosszú?
- Ha bármit megmutatsz, akkor mutasd meg a legkínosabb dolgodat..  -
Mármint ha bármit megmutat akkor kérhetek bármit, és megmutatja nem? Szóval kérhetném, hogy mutassa meg a testét - és ha nagyon, de nagyon zavarba akarnám hozni, akkor mind tudjuk mit kérnék, mit mutasson - vagy a naplóját, vagy a kedvenc ruhadarabját.. elvégre nem kötötte ki, hogy csak helyet mutat meg.
És a'sszem most ebbe a percben azt szeretném ha megnyílna alattam a föld, és maga a Sátán ragadna el, hogy a kínosság tüzén égesen életem végéig.
Az arcom elvörösödik, és a cipőmet bámulom - hirtelen a gumicsizmára ragadt kis szardarabok olyan érdekes lettek! - és a hajamba túrok. Próbálok kitalálni valami értelmes választ, valamit ami megállja a helyét egy ilyen kérdéssorra, de az igazság az, hogy nincs sok ötletem.
Próbálom összeszedni magamat, mélyet sóhajtok, és úgy vörösen, kócosan belebámulok a szemeibe, és hagyom hogy magával rántson.
- Bajom? Veled? Jézusom, Beck, hát hogy lenne bajom veled? Hogy lenne bajom bármivel ami hozzád kapcsólódik, ami te vagy vagy ami körülvesz téged? Mein Gott!-
Inkább elfordulok, és a már nem párosodó doxyk felé lépkedem.
- A bajom az, hogy nem lehetek az akid lenni akarok. Az a bajom, hogy alig van pénzem, és ami van azt is rád költeném. És tudod, ez cseszettül riaszó. Mármint alig ismerlek, és persze jó veled dumálni meg minden, de mégis mit gondolok? Hogy valaha bármi történhetne? Hogy vala lehetne bármi közöttünk? Neked itt van a Carrow fiú, és Merlin mentsen meg attól, hogy miattam ti szétmenjetek, vagy érted.. pedig szeretném, mert mondjuk joban vágyom arra, hogy velem töltsd minden idődet, mint arra, hogy tényleg magizoológus lehessek.. -
És félúton visszafordultam, és olyan lendülettel indultam meg felé, hogy félő volt nem tudok lefékezni előtte. De ment, így vele szemben állok, túl közel. Érzem az illatát, szinte érzem a lélegzetét, és egészen biztos vagyok benne, hogy a túl indulaos, túl hangos szavaim miatt Ő is érzi a bőrén az én leheletemet.

Őszintén megvallva már magával, a képeslap koncepciójával komoly, ámde józan ember számára felfoghatatlan problémáim vannak.
Mi a picsáért akarna valaki papírfecnikről emlékezni olyan helyekre, ahol már járt? Sőt, nem pusztán papírfecnikről, de olyan papírfecnikről, amikre meghatározott képeket raktak névtelen emberek, és meghatározott helyeken lehet beszerezni őket meghatározhatatlan áron? Mintha az utazáshoz köthető legfontosabb emlékeket csak a szuvenírboltokból lehetne és kellene beszerezni. Baromság, érted?
Az emlék legyen személyes, ne pedig szalagon előre legyártott. Annak is több értelme van, ha minden sarkon fotókat lősz arról, ami tetszik. Vagy, mit tudom én, szedj fel valamit az utcán! Vagy lopj el valamit! Miért ne? Egyszer zsebre vágtam egy múzeumi szekrény kulcsát, sokkal jobb érzés azt megtalálni az en-plusz-egyedik fiókomban, mint egy gyűrött, kopott fecnit. Csak úgy ráordít az emberre, hogy: igen, látod? Annak idején még tudtál kalandozni!
- Nem… nem is baj nekem! – Feleltem azért, talán kissé sértetten, de, csak mert ez még mindig jobb alternatíva volt, mint lopásra, bűnözésre és mértéktelen dekadenciára buzdítani. – Hát, öhm, végül is használjuk a gáz szót is, de nekem a kínos is megteszi. Csak… te jó ég, nem… nem fogom elmagyarázni, miért ne viselkedj ordítóan idegenként idegen helyeken. Majd rájössz magadtól! – A kísérlet a tudás garanciája. Vagy nincsenek érveim és amúgy is rühellek hülyeségekről vitatkozni.
Aztán meg úgy néztem rá, mint aki nem egészen biztos abban, hogy most direkt bosszantani akarják-e, vagy pedig zavarba hozni. Bambán bámultam rá pár pillanatig, közben komolyan számba vettem, hogy vajon mi számít belőlem kínosnak. Úgy értem, találkozott anyámmal, látta, hol lakom, látta, kik élnek még itt, tudja, hogy kvibli vagyok, tudja… hát, nem is tudom, hogy még mi mindent, de szerintem a legrosszabb dolgokon már rég túl vagyunk. Réges-rég. Miért most kéne látnia, mi a kínos bennem? Édesem, hát épp a létem legkínosabb részére bámulsz. Pont rám! Mit mutassak meg ezen?
Széles, vicsorszerű vigyorra húzódtak ajkaim, hitetlenkedve csóváltam a fejem, valami olyasmit akartam mondani, hogy hagyjuk ezt a fenébe, szedegesse egyedül a kibaszott doxy-kat, mert amúgy, hidd el, jobb dolgom is lett volna, minthogy a faszságait hallgassam – persze, ha annyira érdekelt volna az a több, jobb dolgom, akkor nyilván azokkal törődök, nem vele. Érthető, nem? Ám ha egy párbeszéd megfeneklik, te pedig kész lennél feladni azt, onnantól két eshetőség van.
Az első, a leggyakoribb, hogy mondjuk, csakugyan hagyom őt a fenébe a hülye doxykkal, aztán bemegyek inni még egy kávét, vagy ilyesmi.
A második, a kevésbé gyakori, de éppenséggel pont megélt szcenárió szerint pedig az a… kibújik a szög a zsákból helyzet lép fel.
Oké, várjunk! Biztos a szöges-zsákos közmondás illik ide? Olyan… népiesen hangzik, nem? Kiöl minden drámaiságot a helyzetből.
- Mi? – Nagyon jól hallottam amúgy, amit mondott, sőt, hiánytalanul fel is fogtam minden egyes szót, azt viszont nem állítom, hogy könnyű szerrel, azon nyomban meg is tudtam emészteni. Álltam, mint egy hülye. Ő meg újra szembe fordult velem. És rémisztően közel volt. És nem tudtam, mit csináljak. És nem tudtam, hogy jön ehhez az egészhez Amycus. És voltaképpen kilométerhosszú listát írhatnék arról, hogy mi volt az, amit nem tudtam abban a pillanatban. A lista tetején az állna, hogy „gőzöm sincs, jó ötlet-e erre való válaszként megcsókolni”, de tudod, ha arról van szó, végtelenül romantikus és drámai alkat vagyok, és ki az a szívtelen fasz, aki egy ilyen vallomásra nem ezt reagálja. Leküzdöttem a kettőnk közé szorult távolságot – alig pár centit – és… nem is volt igazi csók, mármint nem erősebb annál, mintha az ujjamat rakom a szájára, hogy fogja már be végre. – Ez az. Látod? Kibaszott kínosan csókolok. – vigyorogtam, miután elhajoltam. – De Carrow-nak el ne mondd!

Megrebbennek a szempilláim, és majdnem elnevetem magam. Persze nem azért mert viccesnek találom a helyzetet, sőt inkább siralmasnak, de azért kínomba tényleg jót kacagnék. Magamon persze, a buta mentalitásomon és a szóhalmazon amik olyan nyíltan hagyták el a számat. Meg azért nevetnék rajta is, hogy milyen bambán néz engem, mintha tényleg nem értett volna minden szót. Na az lehetne persze, hogy nem értette, mert a nagy felindulásban, érzelmek kitörésében lehet, hogy nem is angolul beszéltem. Meg hát a tekintete is olyan nevetni való, hogy olyan döbbent, mintha soha senki nem mondott volna neki hasonlót. Pedig Beck lehetne igazi szívtipró a mélyedésekkel az arcán és kisfiús mosolyával. Na nem mondom, néha rémisztő a sápadtsága, mintha bármelyik pillanatban elájulhatna, de azért az is megkapó.
Azért picit ijesztő a szemébe bámulni ilyen közelről, mert ez a tekintet akár ölni is tudna elevenségével, de én azért csak nem tudom ereszteni a pilantást. Pedig megfordult a fejemben, hogy visszavonulót fújok, akár egy legyőzött kutya: fülét-farkát behúzva.
Már éppen hátráltam volna, ténylegesen visszavonulót fújva, mire kisfiúsan, bátortalanul bátran ( az áhítat pillanatában nem biztos, hogy helyesen használom a szavakat ) az ajkait az enyémhez érinti, rajtam meg egy bizsergés szalad végig a számtól kiindulva. Akár egy villámcsapás borzolja föl minden idegemet, hogy aztán csak rá összpontosíthassak.
Aztán meg olyan gyorsan szakad vége, ahogy jött. Már nem érzem a lélegzetét olyan közelről, csak kissé megbénultam bámulhatom.
De azért ránevetek.
- Csak érezni tudom, ha épp engem csókolsz.. -
Incselkedem vele.
- Nem fogom, de a fenébe is.. Beck.. én ezt nem bírom.. -
És az előbbi felindulásból nyughatatlanul, most én szelem át a közénk férkőző távolságot. A kezéért nyúlok, úgy rántom közelebb, és nem engedem, hogy elhúzódjon, most pedig én csókolom meg. De én nem vagyok olyan óvatos, mint Ő, nem csak leheletnyire borzolom fel a lélegzetemmel. Nem én ennél sokkal többet akarok. Még többet belőle, az érzéseiből.
De azért én se csókolom olyan sokáig, mintha tűzzel égetne húzódóm el tőle.
- Te sem mondhatod el neki, ígérd meg! -
Mosolyodom el bizalasan, most hogy már van közös titkunk.

Jó, ez mondjuk cáfolhatatlan tény. Érezni tudja. Jó! Másrészről ebbe is csak az köt bele, akinek kivételesen ingerszegény gyerekkora volt, nem? Azért elnézően, vagy inkább zavartan, vagy inkább önfeledten rámosolyogtam, mert ez... ez azért tényleg már majdnem olyan volt, mint amit más, nálam épp csak egy hajszálnyit romantikusabb alkat úgy jellemezne, minthogy tökéletes pillanat. Annál pedig szokás mosolyogni. Még nekem is szokás. Mondjuk az előbb néztünk Doxy-kat dugni. Mondjuk kicsit másnapos vagyok. Mondjuk, lehet, hogy még a szám is büdös. Francba. FRANCBA! Oké, lehet, hogy valójában távol álltunk a tökéletes pillanattól, semmi vész, tényleg, majd... valahogy kiheverem a megaláztatást, a szégyent, meg minden. De, na, azért tényleg... bájos volt ez az egész. Csak így önmagában. Talán lehetett volna még bájosabb is, ha nem... hát... úgy értem, én és Carrow? Jó vicc! Bár...
Milyen ráutaló jelek lehettek?
Miért adtam alá a lovat?
Mármint, heccnek kiváló, az vitathatatlan, de...
Talán tagadnom kellett volna. Az amúgy is be szokott válni, olyan reflex megoldás, bár most, ebben a percben nem tudnám megmondani, hogy pontosan mire is lett volna jó. Hagyjuk is inkább.
Tehát mosoly. Előbb őszintén, aztán... tudod, mit? Később mégiscsak átment inkább zavartba az a mosoly, de nem sok időn át, mert a keze a kezembe tévedt, aztán mire ezen tiszteséggel ledöbbenhettem volna, már így...
Na jó. Legelőször is, amit tudnod kell rólam - már a vérfarkas, a kvibli, a csóró és a hülye után - hogy tényleg rosszul csókolok. De azért igyekeztem, tényleg marhára azon voltam, hogy ez annyira ne tűnjön fel neki. Mondjuk annyi ideig nem tartott az egész, hogy bármit érdemben bizonyítani tudjak, odébb húzódott, én pedig kamillázva a tarkómat kezdtem vakargatni. Ez most... ennyire rossz lett volna?
- Én... éééén... - sajnálom, sajnálom, sajnálom? - ígérem, hogy véletlenül sem említem ezt Carrow-nak. Cserkészbecsszó. - Amúgy életem minden problémája visszavezethető ahhoz a tényhez, hogy pontosan így néz ki, amikor flörtölök. - Izé, voltál te valaha cserkész? Mert... hát, én amúgy nem, és öhm... hát ja. - De tényleg így szoktam.

Ez az egész csók szitu írtó gáz. Mármint annyira kínos, hogy nem tudom merre nézzek. Beckre, vagy csak bámuljak el a füle mellett, ami még így is nagyon közel van hozzám. Vagy csak tegyek úgy, mintha semmi sem történt volna, mintha az egész egy ártalmatlan félrecsúszott puszi lenne, kicsit több intenzitással, kicsit több érzelemmel. De nem tudom, és nem is tudok mit kezdeni magammal, csak állok, mint egy darab fa, amit Isten pont arra a helyre teremtett, és hiába vannak mellette más fák, meg hiába nem illik bele éppen a környezetbe, neki akkor is ott kell leélnie az egész életét.
Mert hát valljuk be, hogy nem biztos, hogy amúgy jó helyen vagyok. lehetnék teljesen máshol, kutathatnák valami igazán menő dolgot, de akkor esélyem sem lett volna megismerni Beck Dalton, akkor ez a félrecsúszott csókpuszi sem történt volna meg, és akkor most nem kellene úgy álldogálnom itt, mint egy érzelemhiányos fadarab.
És ha ez az egész nem lenne így is elég kínos, Beck hadoválni kezd. Cserkészekről meg Carrowról, és közben én picit összezavarodom. Most kellett volna cserkésznek lennem, vagy Carrow a cserkész?
Csak megrázom a fejem. Mert hát tökre nem vágom.
A cserkészdolgot.
Meg ezt az egészet.
- Nem, tudod.. Németország.. meg minden.. -
De nyilván nem tudja. Mert honnan kellene tudnia? Soha nem mondtam még neki. Majd egyszer elmondom. De mit?
Csak állunk ott, mint két agy gyerek, akik képtelenek az érzéseiknek hangot adni.
De akkor a doxyk visítani kezdenek, ami náluk az ejakulációval jár. Lesütöm a pillantásom, és hálát adok az égnek, hogy Beck nézheti premierplánból, ahogy...
Aztán a doxyk a fejünk mellett repülnek el, én meg rájuk kapom a pillantásomat, és a szememmel nézem, ahogy apró szárnyacskáikkal csapkodnak, és sietősen indulnak valamerre.
Beckre kapom a pillantásomat. Izgatottan, kissé elkalandozva.
- Akkor gondolom még megbeszéljük a kirándulást, de ha nem haragszol, el kell őket kapnom, mielőtt elérik az erdőt.. -
És mielőtt Beck elmondhatná, hogy zavarja-e a dolog, vagy sem, már ott sem vagyok. Sietős lépteim szaladássá fejlődnek, a doxykon jár már csak a fejem - na meg kicsit Beck csókján, de ez talán most mellékes- és az utolsó pillanatba elrugaszkodom a földtől, és az állatok után vetem magamat.