Egy csöppet izgatott vagyok és azt hiszem ez meg is látszik rajtam. Tíz perce állok a Minchum birtok kovácsoltvas kapuja előtt egy hatalmas tölgyfa takarásában és azt figyelem, ahogy a varázslók és boszorkányok egy pukkanás keretében feltűnnek majd belépnek a kapun. Egyetlen embert sem ismerek fel de ezen meg sem lepődöm, azt hiszem már ötödéves koromban felhagytam azzal, hogy számon tartsam Harold haverjait. Érdektelen pacákok, akik nagy valószínűséggel csak azért viselik el a bátyámat, hogy kicsit előrébb jussanak a ranglétrán én pedig nem is hibáztatom őket ezért. Sőt inkább csak megtapsolom őket magamban, amiért arra vetemednek, hogy kihasználják a bátyám.
Idegesen megnyalom az alsó ajkam, ahogy elszánom magam arra, hogy kilépjek a hatalmas fa takarásából, ami már akkor is itt volt amikor kisgyerekként rohangáltunk a birtokon. Több, mint egy éve jártam itt utoljára akkor is csak látogatóban egy fél órára és az sem sült el a legjobban.
Gyors léptekkel átszelem a távolságot a fa és a kapu között majd meglepve tapasztalom, hogy a hatalmas monstrum magától beenged. Azt hittem sokkalta nehezebb lesz bejutnom a partira bár egy apróbb kis részem még mindig tart attól, hogy szépen visszahajít a köves útra valamilyen védővarázslat a nemkívánatos személyek ellen.
Nosztalgikusan nézelődöm miközben a murvával szórt ösvényen haladok a hatalmas ház felé. Emlékképek rohanják meg az elmémet, ahogy felmarkolok egy adag kavicsot és bosszúsan a bátyám felé hajítom mire ő csak kinevet és arrébb fut. Fintorra húzódik a szám és igyekszem elhessegetni a csúnya gyerekkori képet, mielőtt belépnék a házba ahol már bizony szép számmal összegyűlt a vendégsereg.
Eltüntetem a csuklyát a fejemről kesztyűs kezemmel és mélyen beszippantom a valaha otthonomnak nevezett lakás ismerős illatát. Elégedett vigyor kúszik az arcomra, ahogy a szemben levő portén a szüleim megbotránkozott arca fogad majd gyorsan sustorogni kezdenek az alakok.
- Anya, apa – biccentek egyet és beljebb is lépek, nekiütközve a házimanónak akit ugyanúgy lesokkol a jelenlétem, mint a festményeken levő alakokat – Ó, drága Poppy remélem gondoskodsz a kabátomról – a manó kezébe nyomom a nehéz fekete szövetet és egy kis nyakkörzéssel melegítek be tökéletes belépőmre. Csigolyáim fájdalmasan ropognak a mozdulat következtében majd ugyanezt végig csinálom az ujjaimmal is és a lehető legelbűvölőbb mosolyt varázsolom az arcomra ahogy belépek a vendégek közé.

Rögtön le is csapok egy pohár whiskyre az egyik repülő tálcáról és hideg tekintetemmel a bátyámat keresem míg végül a helyiség másik végében találom, amint egy hölggyel beszélget aki hevesen gesztikulálva magyaráz neki valamit. A megjelenése tökéletes, egyetlen gyűrődést sem látni az öltözetén és nekem mindjárt hánynom kell ahogy ránézek. De visszafogom magam, iszok egy kortyot a whiskyből – ami valami elképesztően ízletes és van egy olyan sanda gyanúm, hogy apánk titkos gyűjteményéből való, amit természetesen nekem soha nem engedett meg, hogy egyetlen alkalommal is megkóstoljak.
- Miniszter úr – mélyen meghajolva gúnytól csöpögő hangon üdvözlöm a bátyám majd az ismeretlen nő felé fordulok – és hölgyem – egy apró csókot lehelek a boszorkány kézfejére, akinek a szeméből kiolvasom, hogy nem tudja hová rakni az arcomat de mégis gyanakszik ahogy a pillantása a miniszter és köztem cikázik, nem tudja nem észrevenni a hasonlóságokat: a göndör fürtök, a kék a szemek … - Miniszter, fogadja őszinte részvétem a felesége halála miatt bár emlékeinkben örökké élni fog – az eszelős vigyor továbbra sem tűnik el az arcomról és érzékelem, ahogy egyre több kíváncsi szempár fordul a triónk felé – Mondjuk ahogy láttam az újságokban, már megtalálta a megfelelő partnert a vigasztalódáshoz és búfelejtéshez – azt hiszem ez az a pillanat, ahol a boszorkány álla valahol a padlón köt ki majd hebegések között távozik a társaságunkból. Tekintetem a bátyámra emelem és szemrevételezem a vonásait. Úgy tűnik az idő foga rajta is nyomot hagyott bár biztos vagyok benne, hogy a miniszterséggel járó folyamatos stressz sem szépített Haroldon.
– Öreg vagy – ezt úgy mondom, mintha a világ legnagyobb bűne lenne és már csak az hiányzik, hogy öklendezzek mellé egy sort.

Hányni támad kedvem, ahogy figyelem az embereket még mielőtt megkeresném Haroldot. A szalon, ahol olyan sok időt töltöttem a bátyámmal mikor még kisebbek voltunk, most tömve van olyan emberekkel akiknek a fele – ha nem háromnegyede – egyszer sem találkozott a néhai Mrs. Minchummal, nemhogy azt tudná, hogyan szerette a nő a teát – picike tej, sok sok sok cukor. Néhányan odabiccentenek felém, bár lerí róluk, hogy lövésük sincs arról ki vagyok de akárcsak ők, biztosan csak azért jelentem meg, mert ápolnom kell a kapcsolatomat a miniszterrel. Ó, ha tudnák, hogy ez mennyire így van!
Nem akarok megölni senkit csupán azért jöttem, hogy szórakozzak egy picit. Szeretnék a bátyám idegeire menni, szeretném ha tudná, hogy a felesége megölésével még koránt sem ért véget a elmebeteg ámokfutásom ellene, amiért mindig kénytelen voltam az ő árnyékában élni mind a meghitt Minchum birtokon, mind a Roxfortban.
Végül már nem bírom tovább az értelmetlen nézelődést, miközben a festményeken szereplő rokonok ijedten rezzennek össze amikor megpillantanak és rohannak át egy másik képre, hogy elújságolják a legkisebb Minchum fiú hazatért. Átvágok a tömegen, megcélozva Haroldot.
Nem készültem semmilyen beszéddel, nincs különösebb mondanivalóm a számára csak szeretném látni azt a megdöbbenést, haragot, utálatot és ha szerencsém van még félelmet is a szemeiben, amit a felbukkanásom okoz.
Letaglózom magam 6 évvel idősebb mását, nem is vártam tőle mást. A nő, akivel eddig olyan bensőségesen beszélgetett végül úgy dönt talán jobb ha arrébb oldalog és nem üti bele az orrát a dolgunkba. Jól teszi, mindenféle gondolkodás nélkül tüntettem volna el ha nem vette volna az adást és lépett volna le.
- Mit keresek itt? - sértődötten felvonom a szemöldököm miközben iszok egy kortyot a pezsgőmből – Természetesen gyászolom a volt sógornőmet, mi mást? - elvigyorodok és vállon veregetem a bátyám, mintha mi sem történt volna, mintha mi lennénk a világ legboldogabb testvérpárja – Ugyan, Harold kicsit feszültnek tűnsz ha nem ismernélek még azt feltételezném, hogy nem örülsz a társaságomnak. Erről viszont ugye szó sem lehet, nem? – lekapok még egy-egy pohár italt a mellettünk elhaladó manó tálcájáról és az egyiket a bátyámnak nyújtom.
- Tudod nem szabad leragadni a múltban, túl kell lépni a történteken és ki kell, hogy tárd a szíved az új dolgoknak – megigazítom a nyakkendőjét, mert olyan csálén áll, hogy az már zavarja a látásomat – Elvégre anyánk is örülne annak, ha együtt látná a két fiacskáját, nem? - koccintásra emelem a poharam – Szóval igyunk egy új kezdetre? - hozzáérintem a poharam az övéhez , finoman ügyelve arra, hogy se a drága pezsgő ne lássa kárát se a kristálypohár és jóízűen lehúzom az italt majd megrázom a fejem, a feltörő szénsav miatt.
- Szóval... hol vannak az én imádott unokahúgaim? - körbefordulok mivel tényleg nem láttam sehol se a lányokat – Na meg egészen rosszul esik az is, hogy az újságokból kell megtudnom a házasságod a Greengrass lánnyal – szomorúan biggyesztem le az alsó ajkam – Bár megértem ha attól tartottál, hogy rájön a másik Minchum sokkal helyesebb, mint aki neki jutott - közelebb lépek hozzá, hogy már csak tényleg ő legyen fültanúja annak, amit mondani készülök - Felesleges rejtegetned előlem őket, Harold. Úgyis tudjuk, hogy mi lesz a vége. - az egész pillanat erejéig tart és már el is lépek mellőle, hogy elkapjam az egyik fotóst aki épp elhaladna mellettünk.
- Egy képet a Prófétának, a Minchum testvérekről? - és már át is karolom a bátyám majd a kamerába mosolygok.