Sebes léptek, köpenyként lobogó talár, egy éles kanyar, szerencse és kitartás. Andrew lélekszakadva rohan a folyosón, miközben igyekszik szem előtt tartani a cél, jelen esetben a jóval előrébb járó alakot, aki szintén gyorsan szedi talpait, és kinek célja, hogy a fiú ne kerülhessen a közelébe. Egy kis macska-egér játék. Maga a folyosó néptelen, az órák már lementek, a diákok a körletekben pihennek, hiszen nemsokára „takarodó”, azok, akik kint vannak még, már csak a házaik bejárata felé tartanak. Azonban, párosunk nemigen ezen ügyködik, Andy bár ezt tervezte, keresztülhúzta az, amikor is, egy óvatlan cipőfűző kötés közben elcsenték tőle a táskáját. Megoldhatta volna egyszerű begyűjtő bűbájjal is, de maga a pálca is ott röhög abban a bizonyos szütyőben. De hát a fene se gondolta volna, hogy valaki így akarja majd mozgásra bírni a gazdáját. Fogalma sincs arról, hogy ez holmi játék, tetszéskinyilvánítás, vagy bosszú, azonban semmi kedve nincs hozzá. Nem az a baj, hogy nincs kondiban, hanem a lány jókora előnye, és az, hogy ez a felesleges hercehurca ha bűntető munkát hoz, nő ide vagy oda, megfojtja a tolvajt.
Sűrű káromkodások közepette fordul be a folyosóra, ahova úgy vélte a másik is besietett. Mivel sikerült egy, a körletük felé igyekvő csapatba szó szerint beleszaladnia, elvesztett értékes másodperceket, amik ahhoz juttatták az enyveskezűt, hogy eltűnhessen. Hallott egy ajtócsapódást, és semmi több. Reméli, hogy nem valamelyik titkos átjáróban lógott meg, vagy nem zárkózott el annyira, hogy ne találhassa meg. Zihálva fékez be, és kezd el lassú léptekkel haladni a folyosón, be-bepillantva az ajtók mögé. Aztán végül ismét csapódást hall, amikor egy terembe pillant befelé, és megesküdne, hogy látta, amint a mosdó ajtaja még moccan, ki, vagy épp be, de moccant.
Ugye nem..? Csukja be a nemrég megtapogatott teremajtót, és elindul a nevezett felé. Hosszan fújtat, kiadva a dühadagot, no meg a tempót, amit nemrég diktált magának. Egy halk, valahonnan felé szűrődő kuncogás, és még meg is érti. Ő volt a béna. De mégis ki akkora paranoiás, hogy lépten-nyomon azt hiszi, rá akarnak törni valamiért. Megjárta. A mosdó elé érve, beigazolódik a gyanúja, miszerint ez a hölgyeké, neki odabent nincs keresnivalója, azonban most lehet mégis. Bonyolult, és menten felrobban. De hát kell az a vacak táska, hisz pálcája mellett a jegyzetei egy része, és a házi dolgozata pihen benne, amit vacsora előtt fejezett be a könyvtárban. Újabb morgás, és körbetekint, nem-e akkor érkezik valaki a folyosóra, amikor meg kell tennie. Egy gyors nyomás, és már be is surran. Kellemesebb illat fogadja, mint a maguk mosdójában, de a látvány már nem tetszik számára. Nincs sehol senki, és a fülkék sem tűnnek zárt állapotúnak. Ez pech..
- Van itt valaki..? – lép beljebb, átvizsgálva minden centimétert tekintetével. Ha itt nincs, isten tudja, hol lehet.
- Jobb ha most bújsz elő, mert ha nem, félő, hogy amint visszakapom a pálcámat, olyan átkot szórok rád, hogy magam is megbánom.. – próbálkozik ismét, mikor már a fülkéknél jár, de ott sincs semmi. Bekukucskál, de csak a kagylók pillantanak vissza rá.
Legalább nem Hisztis Myrtle-el kell osztoznom.. Sovány vigasz. Még mindig zihál, haja csapzott, elhátrálva dől kicsit a falnak, és dönti neki a fejét. Egy ideig lehunyt szemekkel pihen, ha a másik nem ide tért be, azóta már biztos messze jár.
Tök mindegy mit tesz, már csak a szerencsén múlik, előkerül-e valaha az a nyavalyás táska. És ekkor, mikor kinyitja szemeit, felfele tekint, és meglátja azt, ami miatt aggódik. Táskája, a fülkék fölé, a legfelső lámpásra akasztva pihen. Látszólag sértetlenül, érintetlenül, azonban pálca nélkül begyűjthetetlen.
- Ó hogy az a jó édes… Most komolyan?! Ez mire volt neked jó?! Eszement tyúk! – kiabál bele a vakvilágba, és számolni kezd. Vagy idehoz valakit, aki jól kiröhögheti, de segít neki, vagy hallgat a büszkeségére, és megoldja egymaga. Szitkozódik, hol elindul az ajtó felé, hol megtorpan, de végül dönt. Pillanatok múlva már az egyik WC kagylón áll, és kapaszkodik felfele. Elsőre úgy, mint aki a mellette pihenő fülkékbe akar átpillantani. Azonban ő csak magasra akar érni, hogy elhúzhasson végre innen. Nem, ezt nem fogja megköszönni, ha megtalálja.

Ha most nem verte fel a fél kastélyt a kiabálásával, akkor sosem. Rettentően dühös, és még jobban kínosan érzi magát ez miatt az egész miatt. Nem tud rájönni, kinek, és mit ártott, amiért ezt kapta, és főleg, hogy kitől. Hiába kutat elméjében, a rohanó alak sziluettje cseppet sem ismerős számára, egyetlen egy arc nem ugrik be, amelyet társíthatna hozzá. Mindegy is, így csak a kis tolvaj lett szerencsés, hogy nem tudja illően megköszönni majd, ha visszaszerzi a dolgait. Ez már komolyan a nehezebb meló, hisz az, egy ekkora iskolában igencsak lehetetlen, hogy ismeretlen arcot derítsen ki. Fújtat, felad, és inkább küzd. Mindennek megvan a maga ideje, és nem akar ebben a WC-ben megöregedni sem, főleg, hogy bármikor rányithatnak. Annyira tart ettől, hogy semmi másra nem figyel, csak arra, hogy a feje fölött lógó táskát elérje. Az ujjbegyei egy kissé súrolják a táska alját, de semmi több. Keresnie kell egy pontot, mire felállva magasabbra érhet föl, csak annyira, hogy lerángassa azt. Nincs messze, sugallja magának, mindent meg lehet oldani. Csak pozitívan, előretekintve, arra gondolva, mindjárt véget ér a kálvária. Még egy mély sóhaj, miközben megtámaszkodik a fal peremén, és szusszan. Nem sok helye van a mocorgásra, és a kapaszkodásra, nem épp a legkellemesebb dolog egy ilyen helyen tornászni. Elég ciki lenne, ha itt törné ki a nyakát..
Amennyire a feladatára koncentrál, úgy zökken ki abból, amikor olyan hangot hall, amit nem ő kelt. És ami nagyon emberi, és hangos. Amikor a lány felkiált a mellette pihenő fülkéből, felordít, és azzal az ütemmel vágódik le a padlóra, amivel felmászott. Csattanva terül el a földön, feje kellemesnek nem nevezhető módon találkozik a padlóval, és pár pillanatig csak csillagokat lát maga előtt, miközben fejét fogva ül fel. Ekkor jelenik meg előtte a sziluett, majd a hozzá tartozó arcocska is. Hunyorogva pillant fel rá, és nem tudja, hogy inkább elsüllyedjen, vagy tettessen süketet. Pont ezt nem akarta, csendben kívánta letudni a dolgokat, és erre mégis abba fut bele, amit nem kíván. Ez az élet…
- Tudom, tudom.. megmagyarázom.. – emeli fel a kezeit, megadóan, majd végül fel is tápászkodik, kissé sziszegve, recsegve, mivel nem csak a fejét sikerült bevernie a kőpadlóba. Néha mindent meg tudna adni azért, hogy puha szőnyeg fedjen mindent.
- Ez nem az, aminek látszik.. Nem kukkoltam senkit! – zárja le már előre a dolgot, mielőtt kitalálja ezt is. Távol álljon tőle, ebben a helyzetben nem kíván lányokat lesegetni, és bár siheder korában nem egyszer játszottak el a gondolattal, hogy öltözködő lányokat lessenek nap mint nap, most már eléggé komoly hozzá, hogy ne ez legyen az egyetlen ingere.
- Ott fent lóg a táskám, és.. és benne a pálcám.. Csak azt akarom leszedni, és ennyi, már el is tűnök – mutat az említett tárgy felé, felpillantva, és ismét sóhajt. Sajgó tagokkal kellemes lesz megint mászni, de muszáj.
- És te miért zárkóztál be ide.. könyvekkel? – vonja fel a szemöldökét, mert ez is érdekes majdnem annyira, mint az, hogy ő idebent van.

Már csak ez hiányzott. A földön fetrengeni, jajongani, sajgó tagot masszírozgatni. Komolyan, tényleg még csak az kellene ide, hogy egy csapat viháncoló lánycsoport, és végignézheti, ahogy a földön fetrengve nyöszörög, majd cseveg a lánnyal. Eme horror-jelenetet hamar elhessegeti, miközben már küzdi is fel magát normál helyzetébe, leporolva talárját, megpróbálva eltűntetni a bizonyítékot, hogy nemrég hol járt. Na nem mintha amúgy látszott volna bármi is, a suliban egész kulturált WC-kel találkozott eddig, noha egy-két, muglik között keresett, és meglelt mellékhelyiségekre emlékezni sem szeretne. Pedig neki egyszerű dolga van némileg, érintkeznie sem kell semmivel, míg a lányoknak majdnem muszáj. De akkor is. Pfújj. Komolyan a wc-ken jár az esze? Lehet nagyon beütötte a fejét, csak még nem realizálta..
- Persze, persze. Ez semmiség – elvégre nem volt ő olyan magasan, hogy olyan kárt okozzon magában, amely súlyosabb lehetne. Persze, pár napig meg fogja érezni annak a helyét, ahol találkozott az anyafölddel, de az semmiben sem fogja gátolni. És nem is látszik majd, hogy magyarázkodnia kelljen. Azért valahol ezért is szereti az iskolai talárt. Többnyire ápol, és eltakar, nem kell kitennie magát annak, hogy kérdéseket tegyenek fel arról, mit, és hogyan szerzett magára. A lány kérdésére felocsúdva sóhajt csak egyet, és megcsóválja a fejét. Kizárt dolog, hogy nem hallotta, amikor az a fruska bejött ide, bizonyára vihogva, és nagyon jól érezve magát, megtette amit megtett, majd sietve távozott. Tuti hallotta. Bár, őt sem vette észre egészen addig, míg fel nem mászott oda. Lehet annyira elbambult, és kikapcsolt az olvasás közben, hogy semmi sem jutott el hozzá az incidensből? Meglehet, elvégre ő is átélt már hasonlót.
- Bonyolult dolog, még magam sem értem teljesen, mivel érdemeltem ki. A lényeg annyi, hogy valami kedves, aranyos lélek kihasználta, hogy egy pillanatig másra figyelek, elcsórta a táskám, és miután végigrohant vele a fél kastélyon, ide hozta és felreptette oda. Nem jó móka, miután kiköpöm a tüdőm a futástól, még ezzel is küzdjek.. – morcos arccal számol be arról, mi a fene is történt vele, de nem akarja, hogy a lány azt higgye, őt is hibáztatja érte. Inkább fúj egy nagyot, majd egy kisebbet, és nyugodtabb ábrázattal figyeli a lánykát. Nem ismerős számára, amely nem újdonság, persze, látásból ismeri az egész iskolát, csak rendszerint nem raktároz el minden arcot. Túl sok lenne az számára. A tagjai még mindig tompán sajognak, de igyekszik a másikra figyelve bólintgatni aprókat. Már mindent ért.
- A könyvtárba többet járnak pletykálni, drámázni, és smárolni, mint tanulni. Pedig ott a sasszemű könyvtáros, aki még a sóhajtást is lepisszegné legszívesebben. Na de mindegy is. Értem én, értem. Itt valóban csönd van. De totál nem hallottad, amikor bejött ide az a csaj, és felreptette a táskám? – nem bír nem rákérdezni a dologra. Muszáj, de szinte azonnal sejti is a választ, így nem feszeng sokat rajta, inkább leereszti a nemrég megemelt kezét. Mászni nincs már kedve, egyáltalán, sőt. Elég volt egyszer, úgy is tudja, hogy rövidek a karjai a távhoz, pedig amúgy nem egy alacsony ember, sőt. Elég szépen megáldotta a teremtő.
- Izé.. nem akarok pofátlan lenni, de nem segítenél nekem? Utána hagylak is olvasni, de pálcával könnyebben menne – böki ki végül a kívánságát, és ennek válaszát már jobban reméli pozitívnak, mint az eddigi perceket, és az elmúlt eseményeket.