Dorothea McLaggen

Rövid idézet ide

Dory, Thea


28


Félvér


Dumbledore


Legilimencia és okklumencia


Boszorkány


Jenna Louise Coleman


Saját - Rokonságban a canon McLaggennel

Nem tudok sokat az őseimről. A családom talán sosem volt tiszta, félvérek vagyunk, viszont mind varázslónak születtünk. Apám részéről csak a nagyanyámat ismertem, mert a nagyapámat idősebb korában megharapta egy vérfarkas és nem bírta elviselni a szörnyű megaláztatást, ezért véget vetett saját életének. A nagyi utána persze nem volt normális, sosem szerettem hozzá járni, és különben is csak egy közös volt bennünk, hogy olyan aprónak születtünk. Hamar elvitte az alkohol - és a bájital függősége.
Az anyám sosem ismerte a szüleit, rokonoknál nőtt fel, akikkel biza én sosem találkoztam.

Apám, Rufus McLaggen, egy egyszerű Minisztériumi dolgozó. Nincs semmi különleges posztja ott, és nem is vágyik rá, hogy felkerüljön. A lényeg mindig is az volt, hogy el tudja tartani a családját és szeretetben éljen, mert kisebb korában ez nem adatott meg neki túlzottan. Szeretem, hogy annyira sok hobbija van és a munkája mellett mindig volt ideje ránk.

Anyám, Cordelia McLaggen (née Gordon), nehezen tudta elkezdeni pályafutását, viszont amikor sikerült végre beindulnia, eltarolt mindenkit az útjából. Apám mindig is támogatta, Roxfortban ismerkedtek meg, legjobb barátok voltak sokáig. Biztos vagyok benne, hogy tőle örököltem az újságírási tehetségemet. A Reggeli Prófétánál dolgozik, viszont nekem nem volt ekkora szerencsém, hogy oda bekerüljek mellé, viszont manapság már úgy érzem, talán jobb is nekem így.

Bátyám, Ignatius McLaggen, sokkal hamarabb született mint én, 8 év korkülönbség pedig nem kevés. Imádta a Roxfortot, nagyon bejött neki az élet. Rögtön az iskola elvégzése után megnősült, 18 éves korában pedig megszületett az első gyermeke. Értétek?! 10 évesen már nagynéni lettem. Aztán egy évvel később pedig jött a második is. Irigylem őket, hiszen annyi szeretet veszi őket körül, én pedig semmi ilyesmit nem kaptam még az élettől. Egyébként Ignatius apám nyomdokait követi a Minisztériumban dolgozik már évek óta.

Mindig is a jóért harcoltam. Ugyan nem féltem semmitől és senkitől, a mai napig olyan helyekre beférkőzöm, amikről mások csak álmodni mernének. A jól kifejlesztett legilimenciámmal pedig könnyen megtudok olyan dolgokat is az emberekről, amiket nem akarnak közölni velem. Ebből a szempontból szemtelen vagyok, de nem érdekel, ha ez kell ahhoz, hogy a karrierem a csúcsra érjen. A Főnix Rendje a második otthonom, és mindent megteszek azért, hogy segítsek legyőzni a gonoszt és megteremtsük a nagyobb jót!

Hol is kezdhetném? Talán az elején, igaz?
Nyugodt, kitartó és megfontolt vagyok, ezek a szavak tökéletesen leírnak engem, a jellemem. Nehezen lehet kihozni a sodromból, de ha sikerül, akkor futás! Száz mérföldes körzetben nem marad körülöttem senki, aki ne tudná a bajomat. Céljaim előre megtervezem, sokszor tudom már hónapokkal hamarabb, hogy például ki lesz majd a következő kiszemeltem. Kitartásom miatt sok helyen megállom a lábam, részben ezért lettem jó újságíró is. Igazán könnyen alkalmazkodom, mindent megteszek azért, hogy elérjem a céljaimat és ezek ketten szerencsére nagyon jól kiegészítik egymást. Azt azért nem mondhatnám, hogy mindenben megbízható vagyok. Természetesen rengeteget kertelek és próbálom körülírni a dolgokat, ezzel sokszor többet elérek, mint ha kerek-perec közölném a dolgokat másokkal. Persze nem mondom, a legilimencia túlságosan is segíti a munkámat, és én pedig pimaszul, kérdezés nélkül olvasok az emberek fejében. Ezért sokan nem kedvelnek, már sóhajtoznak és jajgatnak ha messziről meglátnak. Ragadós, pörgős személyiségem sokakat elijeszt. Ez pedig engem nem igazán érdekel. Hiszen ha nem így lenne, akkor jó újságíró lennék? Nem hinném...

Minden lehetőséget megragadok arra, hogy tökéletesebbnél is tökéletesebben végezzem a munkám. Ami nem csak az újságírásban merül ki természetesen, hanem a Főnix Rendjében is. Egész életemben arra vágytam, hogy valami maradandót tegyek majd az asztalra és ezért tanultam oly sokat, ezért bújtam a könyvtárat a hét évem alatt. Egy pillanatig sem kérdőjeleztem meg, hogy hová szeretnék kerülni a pályafutásom kezdetén.
A Reggeli Próféta csodálatos volt, minden reggel újult erővel indultam neki az útnak, és nyitottam ki magam előtt az életem hátra levő részének újabb és újabb ajtaját. Természetesen túl naiv voltam ezzel kapcsolatban, hiszen mire befejeztem a továbbképzést, már tudtam, sosem fogok bekerülni ehhez az újsághoz. Nem akartam a családra támaszkodni, nem engedtem, hogy besegítsenek nekem ebben, magam akartam elbűvölni az embereket a tudásommal és a motivációmmal. Ennek lett jövője, a Lumiére magazinnál. Minden itt kezdődött, pár évvel ezelőtt.

A Főnix Rendjéről még csak nemrégiben értesültem, és természetesen azonnal tagjává is váltam. Sosem volt kérdéses a lojalitásom, jó Griffendéles létemre harcias voltam és vagyok is, sosem adnám fel ezeket az eszményeket. Persze azt gondolhatjátok, hogy 28 éves koromra már sok mindenben tapasztalatot szerezhettem és tökéletesen kiismertem a világunk minden egyes csodáját. Én nem így érzem. Mintha 10 évvel fiatalabb lennék, mintha leragadtam volna abban a korban. Talán tényleg így van, ki tudja.

Minden intelem és ellenvetés ellenére, mégis forrt a vérem a téma iránt. A halálfalók egyre többen vannak, egyre csak gyülekeznek a sötét felhők a fejünk felett. A téma, minden áldott megbeszélésen ugyan az: hogyan tudnánk bármit is kideríteni arról, ami készülődik? Igazán senki sem szeretné az életét kockáztatni, igazán senki sem mer előre lépéni és magára vállalni eme veszélyes feladatok egyikét. Aztán amikor az ember megpróbálja, szinte mindenki lebeszéli róla és nem engedik tovább. Akkor úgy gondoltam, ez lehet életem nagy előrelépése. Ezért a fejem után mentem.

A sötét sikátorok egyre félelmetesebb képet mutattak. Az Abszol út ezen részét szinte egyáltalán nem ismertem, és én mégis, fekete köpennyel a fejemen futólépésben követtem az előttem haladó csuklyás férfit, akinek kezén tökéletesen látszott a sötét jegy. Már nem először eredek Roger után. Az utóbbi napokban szinte mindig feltűntem valahol a közelében, mind az újságnak mind a Főnix Rendjének érdekei lebegtek most is a szemem előtt. Pálcámat erősen szorítottam, magam elé tartva, és igyekeztem az árnyakban elbújni. A legilimenciát pedig még csak eszembe sem jutott használni. Talán akkor jobban jártam volna.
Nem sokat tudtam meg erről a férfiról. Néhány információ a családjáról és az előéletéről, ez pedig egyenlőnek számított nálam a nullával. Többet akartam tudni, sokkal többet. És ma először éreztem azt, hogy elvesztettem szem elől. Megálltam mert nem láttam más kiutat ebből az egészből. Próbáltam logikusan gondolkodni és lehetőleg elkerülni a kíváncsi, undorító tekinteteket, amelyek égetően hatottak rám. Elfintorodtam, mire hirtelen hűvös szellőt éreztem a hátam mögött, és a következő pillanatba már egy kúriában találtam magamat.

- Ki maga? - Ismeretlen férfihang ütötte meg a fülemet. Csuklyámat levettem a fejemről, és tekintetemmel Rogert kerestem a szobában, pillanatokkal később állt meg előttem, pálcáját felém emelve. Egészen közel hajolt, undorral méregetett, legalábbis ezt láttam rajta. - Miért követ már napok óta? - Gúnyos nevetés. - Azt hitte nem veszem észre? - Összerezzentem kicsit, de igazából nem féltem. Egy nagyot nyeltem.
- Nem követtem. Nem tudom miről beszél. - Ártatlan angyali tekintetem láthatóan nem hatotta meg. A lefegyverző átok égetően súrolta kezemet, miközben pálcám az övében landolt. Kicsit bosszúsabb tekintettel pillogtam felé, elgondolkodtam rajta, hogy most belepillantsak e majd a fejébe, egy pillanat erejéig, de nem találtam jó ötletnek leleplezni az erősségemet.
- Ha nem akarja, hogy kiderüljön minden, akkor jobb lesz, ha most elenged. Nyilván nem örülne egy Azkabani cellának.

Innentől kezdve, pedig minden teljesen megváltozott.