Freja Campbell

porcelain doll of exquisite beauty

azt hiszem nincs


15


mugli


annyira nem érdekel


az sincs


diák (Griffendél ház)


Alexis Ren


keresett

Mugli család, két szülővel, négy gyermekkel - két lány, két fiú megoszlással. Tökéletes.. lenne. Mégis, mi hibádzik ebben az egészben? Valószínűleg a mínusz két szülőn kívül semmi más nem. Dehogynem. Vagy éppen minden más is.
Komolyan, még a származásom sem zavar, igazából az sem érdekel, hogy ki mit gondol ez miatt rólam, és a családomról, általában csak megvonom a vállaimat, és szépen-lassan továbbsétálok a kaján vigyoruk, és ártalmas megjegyzéseik elől. Az már inkább mélyebben megrendít, ha a szüleim az alanyai a szánalmas pletykáiknak.
Maga a Nagyúr sem érdekel, és őszintén, a halálfaló serege sem.
Egyszerűen tökéletesen el vagyok én magamban, mintha abszolút érdektelen lennék a jó, és a rossz oldal iránt egyaránt, miközben a legmélyebb depresszió változatos formáival küzdök magamban, csendben, és láthatatlanul.

Boldog, szertelen, túlságosan aktív, folyamatosan mosolygó. Egykor, még a szüleim halála előtt minden bizonnyal ezekkel a jelzőkkel illettek volna a testvéreim, és a barátaim egyaránt.
Aztán minden egy csapásra megváltozott a tragikus baleset után. Ha nem is azonnal, sejthetően, és látható jelekkel, de a halálukkal együtt én is megváltoztam, lassan, de biztosan.
Semleges, érdektelen, túlságosan passzív, csak álarc gyanánt, néha mosolygó. És a többi, cseppet sem pozitív jelzőt még fel sem soroltam, mert felesleges lenne. Azt, ami bennem zajlik, egyelőre senki sem látja még, csak én, és, ha rajtam múlik, már pedig rajtam fog, egyhamar senkinek sem fogom az orra alá dörgölni, hogy hová lett a régi Freja.

Egyszerűen nem bírom tovább. A levegő, mintha csak meg akarna fojtani, a folyosón sétáló diáktársaim szavainak duruzsolása pedig gombócként dagad egyre nagyobbá a torkomban. A látásom is elhomályosul, és az elhangzó szavak kellemetlen csengése is egyre inkább visszhangzani kezd a fejemben. Azt érzem, mintha szépen-lassan minden érzékszervem cserbenhagyna.. ahogyan a szüleim is tették hónapokkal ezelőtt.
Csak pár másodpercre van szükségem. Megfordulok, a hajtincseim nagy erővel a hátamnak csapódnak, én pedig bizonytalan, mégis sietős léptekkel indulok el Hisztis Myrtle mosdója felé, és még csak egy pillantásra sem méltatom a folyosó végén beforduló bátyámat, és a társaságát, sem pedig Parkinsont, akibe sikerül szinte beleszaladnom, mégis bocsánatkérés nélkül távozom tőle tovább, mintha mi sem történt volna.

A mosdótálca fölé hajolva meredek a koszos tükörfelületre. Tekintetemet végigjártatom magamon, az arcom vonásain, az azokat keretező szőke hajtincseimen, a mélybarna szempáron, és a rózsaszín ajkaimon, majd idegesen, szinte kétségbeesetten kapom el a fejemet oldalra, hogy magamra se kelljen néznem többé. Túlságosan is hasonlítok a szüleimre, már-már fájdalmas képmásuk vagyok, talán éppen ezért látom szinte minden éjszaka magam előtt őket, és nem csak az elmém járatja a bolondját velem.
Hátamat a hideg csempefalnak támasztom, szemeimet lehunyom, és hangtalanul élvezem a testemet átjáró, lüktető fájdalom minden egyes másodpercét. Az üvegszilánk, mint a nyugalom mintaképe, hever a padlón mellettem, véresen, én pedig már rá sem nézek, hiszen éppen csak addig volt rá szükségem, amíg a belsőmben tomboló szenvedés utat nem vájt magának a húsomon, és a bőrömön keresztül.

Pulóveremet a csuklómra húzom, elfedve vele a negyed órával előbb keletkezett sebhelyemet, majd enyhe mosollyal az arcomon vetem magam hátulról a bátyám nyakába. - Valld csak be, hogy hiányoztam. - suttogom a fülébe félhangosan, és pillantásomat az egyik barátjára vetem, akivel mostanában a kelleténél jobban elszórakozik. Vagy mégsem, gondolom magamban, majd elengedem őt, és csak bután megállok mellettük, miközben arra gondolok, hogy nincs szükségem nekem senkire sem. Pedig valójában van, nem is kicsi.