Első napjaim a Szent Mungoban nem mondhatnám, eseménytelenül telnének. Még nem ismernek, még bizalmatlanok képességeimet és személyemet illetően, hiába a papír, mely alkalmasságomat fitogtatja. Mégis, akaratlanul is belekevertek egy olyan ügybe, ami meghaladja a kezdő gyógyítók szintjét, és holmi egyszerű javasasszonyok sem tudtak volna vele nagyon mit kezdeni.
Láttam már ilyet épp elégszer; a sebek kellően mélyek, szinte teljesen felszabdalták a bőr alatt egymást játékosul kergető ereket, a vérzés pedig nem áll el, az ismert sebösszeforrasztó bűbájok kevesek hozzá, hogy a vérveszteségtől haldokló egyéneket kimentsék a halál közelségéből. Az átok, ami ezt okozta, mert kétségtelen, hogy átokról van szó, számomra ismeretlen, de az ellátás módján aligha változtat, ellenben gyorsan, azonnal kell reagálni, hogy ne veszítsük el őket.
Ha a jó egy hetes itt tartózkodásom óta valamiről biztosan beszéltek az emberek, akkor az a modorom, illetve annak hiánya lehet. Nem tartom magam antiszociálisnak, itt azonban idegen vagyok idegenek között, nem találom a helyem. Minden gondolatom lefoglalja, hogy kizárjam fejemből a képzelt vagy valós sóhajok és nyögések hangját a falon túlról, ahol véremet véremből, húsomat húsomból szövetségek fogságában tartják. Rendszeresen ingerült vagyok, nem beszélek senkivel, kerülöm az embereket, és akkor, amikor azt hiszem, senki sem lát, suttyomban elszívok egy-egy kézi sodrású cigarettát, pedig mindenkinek azt mondtam, hogy sikerült leszoknom. Szabadságot ígértek, de ezért eladták azt, aki számomra a legszentebb. Én pedig életemben először tehetetlennek érzem magam.
Most viszont, miután rutinosan kimentettem a beteget a halálból, és az általam feltalált vérpótló-főzettel stabilizáltam állapotát, biztosra veszem, a következő napokban ez is téma lesz. Elvégre nem ismernek, csak annyit tudnak, hogy valahol a távoli Moszkvában tanultam ki a mesterséget, ám nem hiszem, bármi fogalmuk lenne az ottani helyzetről és állapotokról, miközben saját démonjaikkal sem sikerül megbirkózniuk.
Vannak azonban, akik nem feltétlenül tudnak együtt élni a látvánnyal. Számomra már nincsenek testi tabuk, igen kevés az olyan jelenség, amikor még rajtam is végigrohan az undor érzete, vérből pedig láttam eleget, megszoktam. Biztosan lenne még olyan dolog, ami sokkolna, de alig valami.
- Ljátjom, nyem bjírod a vér. – megtalálom a lányt, amikor a közeli csaphoz sétálok, hogy lecsutakoljam mocskossá vált kezem. A rászáradt nedűtől már egészen barnás-feketésnek tűnik itt-ott, máshol azonban úgy csillog, mintha szándékosan mázoltam volna fel.
- Aki nyem bjírja, az miért jön gyjógyítónjak? – töröm erősen az angolt. Tisztában vagyok vele, hogy bőven lenne mit csiszolni a tudásomon, néha nehezen értenek, ámde négy nyelven is beszélek, szóval be lehet fogni. Akinek nem tetszik, annak arra van az ajtó.

Csipetnyi rosszindulat mellé nem szorult a valós érdeklődés, mikor feltettem a tanoncnak kérdésem. Komolyan sem szándékozok ártani neki, de aki a vérre így reagál, az nem ide való. Láttam már annak az arcát, aki elborzad a látvány és a szag együttesére, aki túlzottan beleéli magát az áldozat szerepébe, aki lesokkol, ha olyannal találkozik, ami nem az ő ártatlan szemeinek való. Mert mi más lehet az oka annak, hogy a falnak dőlt olyan arcokat vágva, mintha rajta végezték volna el ezt a rengeteg vérrel járó átkot?
- Konkrétan ilyet én sem. – vizet engedek a csapból, és hagyom, hogy elmossa kezeimről a koszt. Akit most gyógyítottam, neki más a vére, mint Apolnak – az övé sokkal hígabb, a színe inkább a karmazsinhoz hasonlít. Pedig valójában nincs különbség. Ámde annyiszor láttam, hogy már megszoktam. Nem tud megtörni, ha Apolkát újra és újra vérbe mártva látom, és már nem tölt el undorral, ha megint ezt az anyagot tapintom.
- De hasonlót épp eleget. Megszokod. – sikálom a bőrömről, ami rászárad, alig-alig nézek rá a tanoncra, ahogyan azzal foglalkozom, hogy a körmöm alól is kijuttassam a koszt. A medimágusi egyenruha úgy tűnik, nálam fogyóeszköz, ez már a második lesz, ami a kukában végzi, nem pedig a Karkarov háztartás valamelyik házimanójának a kezében, hogy kezdjen vele valamit, ismét visszanyerje régi, hófehér színét, amelyet csak az illesztéseknél és gomboknál díszít itt-ott némi zöld és fekete.
- Ha nem engednek titeket, miből gondolják, megtanuljátok? – akcentusom miatt szavaim nehéznek, durvának tűnhetnek, ámde jól beszélem az angolt, és tökéletesen értem. A franciánál jóval egyszerűbb… Kérdőn pillantok a lányra, miközben a kezembe nyomott szappan pazarlásával szabadítom meg kezem a maradványokról. Feltűnt különben, hogy a tanulókat valóban kímélik a komolyabb dolgoktól. Persze, aki még sosem kezelt halálos beteget, arra nem szabad bízni olyat, akinek talán csak percei van hátra, de minél tovább kíméled az ártatlan szemet, annál nehezebb lesz, amikor valóban gyógyítani tanulnak. Minket például azonnal beeresztettek a sűrűjébe, emlékszem, már az első héten egy asztalra fektettek nekünk egy holttestet, és kérték, vizsgáljuk meg a kísértetkór hatásait a halott boszorkány testében. Akkor ez még elég sokkoló volt, de végérvényesen sokat nyertem azzal, hogy nem kíméltek. Soha azelőtt nem kellett úgy küzdenem, mint abban a néhány évben, míg elsajátítottam mindazt, ami a hivatásomhoz szükséges.
- Te vagy túl kedves. Nálunk nem élnéd túl a telet. – elzárom a csapot, majd egy törölközővel végigdörzsölöm karjaim. Ingem ujjai a könyökömig felhúzva, itt-ott pedig kisebb tetoválások láthatóak ugyan, ízlésesen elhelyezve, ám egyik sem olyan, amiért a Sötét Nagyúr farkát kellett volna a számba vennem. Tisztában vagyok vele, zavaros időkbe csöppentem, de engem nem fog félelemben tartani valami hatalommániás félőrült, aki hamis igéket hirdetve téveszti meg mindazokat, akik híveinek nevezik magukat. Nem igazán tudom, szánjam vagy gyűlöljem-e őket inkább.
- Emlékszem, mikor kezdtem tanulást. Első hetemen már emberi holttestben kellett könyékig matatni, hogy tudjam, milyen, tanuljak ebből. Legtöbben abbahagyják itt, nem nekik való. – leteszem a törölközőt, amit az alapos kézmosás ellenére is megfogott kicsit a vér, majd beállok segíteni a takarításban. Nem derogál, ha ilyen munkákat kell elvégeznem, volt már rosszabb is.

Az élet mindig tud meglepetéseket okozni; amikor megszólítottam, nem voltam kifejezetten finom, még ha talán direkt bunkó sem, azonban mindig vannak olyan emberek, akik könnyebben reagálnak a hangnememre, mint ahogyan talán én tenném azt fordított helyzetben. Nem rángatom bele magam az illúziókba, hogy sérthetetlen, mi több, felbosszanthatatlan vagyok, még ha temperamentumom sokat is csillapodott az évek alatt. Tudom, hogy mik azok a szavak, amik őrjöngő cerberust csinálnak belőlem. Jól tudom azt is, ezen hogyan tudok változtatni. Még ha ez nem is egyszerű.
- Mindenkinek van olyan. – felelem, miközben a fertőtlenítővel alaposan átáztatott ronggyal törlök fel egy falrészt, mert oda is jutott. Pálcámmal lazákat pöckölök, különösen odafigyelek az apró résekre is, ahová a leginkább bejuthat a mocsok. Itt fontos a tisztaság, de a hétköznapjaimon sem viselem el se a mocskot, sem a kuplerájt. Bár betegesnek azért nem mondanám magam.
- Van egy testvérem. Iker, húsom húsomból, vérem véremből. Nagyon beteg. – rezzenéstelen arccal válaszolok. Nincs szükségem a sajnálatára, holott az nem titok, hogy húsomnak húsomból milyen állapota van. Aki ismer minket, jobbára mind tudja, hogy vérzékenységtől szenved, erre pedig a medimágusi tudomány mai szintjén nem létezik gyógymód.
- Nem kell sajnálni. Boldogulunk. – előzöm meg, hogy a lány még itt sírja el magát. Másoknak talán egy szép és megható történet az enyém, ahol a szerető testvér elsajátítja a medimágia és az alkímia minden csínyját-bínyját, csak hogy aztán meggyógyíthassa testvérét. A valóság viszont az, hogy ez rengeteg lemondással jár, rengeteg áldozattal, és feleannyira sem romantikus, mint ami a fejekben él. Végtére is a testvérem egy gusztustalan, aszott seggű komcsinak adta oda magát. Én pedig egyre inkább kételkedem abban, hogy megérte magát feláldoznia azért, hogy én szabadon tanulhassak. Napról napra érzem, felelőtlenség volt beleegyezni az ajánlatba.
- A rendszeretek semmit ér. – pöccintő mozdulatot teszek a pálcával, mire a rongy újra leöblíti magát a fertőtlenítős vízzel, hogy a fal egy másik részét sikáljam át vele. Nem ciki, ha valaki maga gondoskodik a takarításról. Házimanók nélkül is meg lehet élni. Ugyan nagy nevű, arisztokrata család leszármazottjai vagyunk, a politika miatt a luxustól mi mentesültünk, amiben mások tobzódtak. Az utolsó házimanónkat is felfalta Bujszja, az aligátor, akit az egyik születésnapunkra kaptunk Apolkával.
- Nagyon helyes, hogy nem engedsz. – biccentek, végre felé nézve, és végre valami mosolyfélét is láthat rajtam. Hálás vagyok, amiért nyit felém, és igyekszik tenni azért, hogy kényelmesebben érezzem magam ezen az idegen helyen. Ezt pedig remélem, értékeli.
- Gyógyítani nemes feladat, hivatás. Nem szabad foglalkozni vele, mit mondanak. Tűnsz olyannak, aki törékeny, összeesne, ha látná, én mit csinálok néhány betegen. De számítottam arra, hányni fogsz vagy elájulsz. Mégis itt vagy. – fogalmazom meg kissé kacifántosan mondandóm, miközben rutinos mozdulatokkal szedem le a falról az utolsó vérdarabokat. Máris olyan, mintha senki sem ért volna hozzá.
- Nekem azt mondták, az iskola sem végzem el. Sokszor akartak kirúgni, de végül nem tették. Visszakönyörögni sikerült magam mindig. Neked mit kérdeznek? – kérdezem tőle. Ez már évekkel ezelőtt történt, mintha egy másik élet emlékei lennének. De én attól még én maradtam.
- A rendszer ellened van. Nem akarja, láss ki belőle, így tudnak irányítani. Moszkvában például nem engedték, betegnek kényelmes legyen, nem volt cél. Sok kezelés nem volt embernek való. Itt meg mindenki finom, óvatos. Pedig van betegség, amire van már gyógymód, csak félnek tőle, mert ijesztő. – lelohad a számról a mosoly, bár nincs is feltétlenül olyan arcom, mint aki az auror parancsnokságon várja a sorsát a következő bevetésre, ahol talán meg is halhat. Az is valami.