De elkapja. Megtartja, mielőtt hozzáérne.
A keze határozottan szorul a csuklójára, de mégis valahogy óvatoskodónak, sutának, bizonytalannak érződik a mozdulat, mintha attól tartana, hogy szétmállik az ujja között, mint egy kipreparált lepke száraz hártyaszárnya. Nem mintha a pók-Selwyn figyelmeztetése hatolt volna bele ennyire mélyen. De nem szeret törékeny dolgokat fogdosni. Úgy általában: nem szereti a törékeny dolgokat - és ez a lány kívülről épp olyan törékenynek tűnik, mint belülről. Még visszhangzik a fülében az énekhang. Fut és énekel az alagsorban. Nekiszalad. Neki. Hitetlenkedve néz az arcába, hogy valami bájital jeleit keresse rajta, pedig valószínűleg csak igazak a pletykák, és Aurora még a többi hugrabugosnál is... "különlegesebb".
Szép kis család. Selwyn legalább egyikőjükre sem hasonlít, sem a bátyjára, sem erre a tébolyult szőkére. Ha nagyon erőlködik, megtalál néhány ismerős vonást a száj fölötti philtrumon, vagy talán a szemhéj hajszálereinek rajzolatában, de ennyi hasonlóságot a tiszta huszonnyolcak között bármely két ember között felfedezne. A vonások talán hasonlítanak, de a lényeg, ami keresztülvilágít egy arcot, olyannyira nem egyezik, hogy az arccsontozatot is teljesen megváltoztatni látszik.
Ez tehát N. Selwyn kicsi kincse, a húg, akinek a hogylétével képes valamennyire törődni, miközben mindkettőt veszélybe sodorja a saját önző kényelméért.
- Mit? - kérdez vissza türelmetlenül. - Fogalmam sincs, miről beszélsz - közli végül mereven, és talpra állítja, ha magától nem bontakozott volna még ki a karjából. Soha nem beszéltek, talán illene bemutatkoznia, máskülönben, ha Aurora nem így nézne rá a zavarbaejtően, idegesítően nem evilági tekintetével, de így néz, talán tudja, kicsoda, elvégre N.-től csak elvárható, hogy őt is beavassa abba, hogy kommunikációs csatornaként kell funkcionálnia a továbbiakban. Még mindig felforr a vére a frusztrált dühtől, ha arra a beszélgetésre gondol. Még mindig elveszett, tanácstalan kis hülyegyereknek érzi magát, ha a feladaton gondolkozik. De ígért valamit, és az ígéretét mindig megtartja, a tartozásait mindig rendezi - hát végül is egyszerűbb is talán, ha már egyébként is összefutottak (vagy Aurora éppen szándékosan szaladt neki?). Essünk túl rajta.
- Keressünk egy helyet, ahol nyugodtan beszélhetünk - mondja végül is, és egyúttal el is indul arrafelé, amerre az az üres raktárhelyiség van, mindkét klubhelyiségtől jó távol.

Van valami ebben a lányban, amitől legbelül a hideg rázza, és ennek bizarr módon még az értelmetlen, minden racionalitást nélkülöző szavakhoz is alig van köze, az csak irritáló, idegesítő, megborzolja a szőrt a tarkóján a háta mögötti zagyva suttogás, de nem ez a lényeg. Még csak nem is a személyisége, hiszen picsába, nem is ismeri. Valami hideglelés van az egész lényében, az aurájában, a fene se tudja, de disszonáns dallamot zongorázik a jelenléte az idegszálai legprimitívebbjein.
A raktárhelyiségben dohos, poros levegő csapódik az arcába, de ez sem annyira zavaró, mint maga Aurora. Egy elmorgott Lumossal fényt gyújt a pálcája hegyén, mielőtt becsukná maguk mögött az ajtót, és végighordozza pálcás kezét minden irányban, hogy meggyőződjön arról, nincs más rajtuk kívül, aki épp ezt a helyet szemelte ki bizalmas időtöltés céljából. A helyiség üresnek tűnik, ez persze nem nyugtatja meg, szíve szerint alaposan átkutatná az egészet, mielőtt bármit mond, de annyira nincs kedve hosszasan időzni itt, hogy az elkerülhetetlenül szükséges időtartamot meghosszabbítsa. A félhomályos otthonosan hat inkább, mintsem feszültségkeltően, de felerősödik a levegőtlenség poros, köhögésre ingerlő mivolta, és felerősödik a zsigeri ingerültség is, amit a lány vált ki belőle. Aurora nyilván nem érzékeli a taszulását. Nyilván.
Komoly erőfeszítésbe kerül, hogy ne rántsa el magát ösztönösen, amikor újra megérinti, most már semmi hasonlóságot nem talál a papírvékony, hűvös bőrük textúrája között, még a tenyerük nyirkossága is valahogy más, a fragilis vonalú ujjak is mások, és teljesen más visszhangot vernek az ő bőrében. Elfordítja a fejét Aurora arcától.
- Mit csinálsz? – sziszegi leplezetlen indulattal, és lefejti magáról a kezét, de uralkodik magán, nem durva, nem rángatózik az undortól, csak nagyon határozott. Hátralép egyet. – Ajtó? – rázkódik meg értetlenül és ingerülten, aztán megrázza a fejét. Tényleg, ilyen hülyeségekre aztán van ideje. Dögivel. – Nekem is van egy üzenetem a közös ismerősünk számára. Figyelsz? Egyszer mondom el. – Feszült figyelemmel pásztázza végig a félhomályban még csontosabbnak és éteribbnek tűnő arcot, hogy bármilyen szellemi jelenlét jelét találja, bár lehet, hogy merőben hiábavaló próbálkozás, ez a lány egy teljesen másik dimenzióban létezik, nem ebben. – Ez a nem várt esemény egyelőre túl kínos a minisztérium számára, hogy nyilvánosságra akarják hozni. Pár napon belül valószínűleg ki fog szivárogni, mi történt, és akkor elszabadul a pokol, de addig is próbálják visszatartani a sajtót. – Tekintete az ajtóra szegeződik, aztán rutinszerűen végigtapogatja újra a raktár belső körvonalait, mielőtt ismét Aurorára nézne, hogy legalább a tőle telhető mértékben felfogja, amit mond. – Belső segítséget feltételeznek, minden gyanús minisztériumit kihallgattak már, két ember ellen eljárás indult, de nincs nyom. Találtak egy boszorkányt, aki állítólag egy Inverness melletti faluban látta N.-t, de már kikérdezték, és vaklárma volt. Semmilyen irány nincs, amerre elindulhatnának, úgyhogy… Dolohovék túl jól helyezkednek ahhoz, hogy egy rutin kikérdezésnél mélyebbre kaparjanak a szennyesükben, de a te családod alighanem ma kerül sorra, és egy-két napon belül te jössz. Jó lenne, ha… - vállat von. – Nos, ha a minisztérium találna valami csontot, amin elrágódhat, mielőtt még valódi nyomra bukkannának. Ennyi.
És ezzel az alku rá eső részét teljesítette is, akár mehetne is. De ha számára is van üzenet, hát illik meghallgatnia. Mit akarhat a pók? Azt csak nem gondolhatja, hogy két nap alatt máris jutott valamire Voldemort feladatával. Akkor meg? Összefonja a karját maga előtt, ezzel a pálca fénye lejjebb esik, kissé jobban árnyékba vonva mindkettejük arcát. Pillantása megállapodik a másik szempáron, hogy jelezze, figyel.
- Mi a te üzeneted? Hallgatlak.

- Tudom, hogy nem vagy ő – szisszen bosszúsan –, de neked kell átadnod az üzenetet. Menni fog?
De érdekli ezt a tébolyult elmét bármi is a saját áramkörein kívül? Hogy kapcsolták össze azokat az áramköröket?
- Miért pont ajtó? – Hiszen tudja magáról, hogy okos. Nem akármennyire az: intelligensebb a legtöbb embernél, akit ismer, alig ismer néhány elmét, akik vérfagyasztóan hatottak rá  azzal, hogy magához foghatónak érezte őket. Ennek semmi köze nincs a tudáshoz, tapasztalathoz, pallérozottsághoz. Ez csak gondolkodás. Ha akar, tud úgy gondolkozni, hogy értse a hagymázas képzeletet, tudná követni a gondolatok menetét, legyenek azok bármilyen kifordultak és irracionálisak, ha megérti a logikáját, képes felfejteni a szálakat. Ha akarja.
Megpróbál úgy nézni rá, mint Selwyn húsából és véréből valóra. Mint olyanra, aki egy kicsit is érdekli. De túl sokat kockáztatott Selwyn bátyjáért: bebizonyosodott, hogy értelmetlenül, feleslegesen sokat. Megégette magát érte. Persze, nem a pókért tette. Kibaszott Selwynért tette. De akkor is megégette magát. Egyszerűen nem éri meg. Selwyn sem éri meg.
A pillantása, amely eddig ellenállt annak, hogy kövesse az odanézést követelően feltárt lábakat, a harisnya felszaladt szemeit, és a sérüléseket. Nem akarja látni őket. Rohadtul nem akar velük foglalkozni. Nem keltenek benne semmilyen érzést. Azt gondolta magáról, az ártatlanok, a védtelenek, a kiszolgáltatottak, a gyengék ellen elkövetett erőszak dühíti és felháborítja. De úgy tűnik, ez is csak Selwynre igaz. Elfordítja a fejét, és úgy tesz, mintha nem látta volna. Nem látottnak akarja venni. Bele akar szarni az egészbe. Mert ez az egész rohadtul nem az ő felelőssége. Elege van ebből a gyerekes, roxfortos felelősségből. Talán a sajátjának gondolt, gondosan megszerkesztett értékrendjéből is menthetetlenül elege van.
Azt viszont nagyon is látja maga előtt, hogy mi fog történni, hiába fordítja el a fejét. De ez nem látomás. Ez hideg, empirikus tudás, amiből keveset látott, de annál többet hallott. Ez a valóság.
- Ha bármilyen jelét adod, hogy többet tudsz annál, amennyit elmondasz, akkor ki fognak vallatni. A Veritaserumhoz kell egy kör nyomtatvány, de nem fogják sajnálni az idejüket. És akkor – von vállat –, hát akkor akármit elmondasz. Nem tudod kivédeni. Kivéve, ha kitörli az emlékeidet. – A tekintete egyenesen belefúródik Auroráéba. – A helyében ezt tenném. És a helyedben meggyőzném róla, hogy megtegye.
Bármennyire éber, ami történik, mégis váratlanul éri.
Hihetetlen, mennyi erő szorult ebbe a törékeny testbe, nem reális. Elkapja a csuklóját, de így sem tudja azonnal lelökni magáról, anélkül nem, hogy direkt kárt tegyen benne. Minden szál szőr felborzolódik a tarkóján, kiveri a hideg, viszolyogva fordítja el a fejét. Az elhangzott mondatok azonnal gyökeret akarnak verni a tudatában, automatikusan rejtvényként hat, megfejtésre akarnak kerülni, belesimulni a gondolatai véráramába. Ezeket a gondolatokat viszont erőszakkal tépi ki magából. Kevés valódi jóslat létezik, még kevesebb valódi látó, épp ez a tébolyult picsa lenne az?
És ha valódi jóslat is: hova szarjon?
- Nem hiszek a jóslatokban – mordul –, úgyhogy ha nincs értelmes üzeneted tőle, akkor fejezzük be ezt az úgynevezett beszélgetést. – És ha még mindig nem mászott le róla, akkor most tényleg ellöki magától, most már akkor is, ha olyan erővel kell megtaszítania, hogy elessen, aztán azonnal elindul az ajtó felé, már előtte áll, mikor visszafordul, és még mindig viszolygással küzdve végignéz rajta.
- Ki csinálta azokat a sebeket rajtad? – kérdezi végül, de ennek semmi súlya nincs, a válasznak sincs, a hiányának sincs.
Talán mégis olyan kétszínű fasz, amilyennek Pandora mondta. Talán tényleg az.

Azonnal meg is bánja a durvaságát, ahogy látja valóban elesni, noha a mozdulatot a védekezés vágya vezérelte, az ösztönös igény, hogy ez a furcsa, beteg elme minél távolabb legyen tőle, és nem valamiféle szadista élvezet, de így is megbánja. Talán azért, mert annyira törékenynek tűnik most, hogy a földre hanyatlott, amennyire eleven hárpiának látszott az imént – de talán egyszerűen csak azért, mert mégiscsak Pandora nővére, és a mozdulataiban még akkor is felismerni véli a húgát, ha ennyire ég és föld a két nővér.
Mozdulni akar, hogy felsegítse. Elnézést akar kérni.
Egyiket sem teszi.
- Dolohov. Az apád. A bátyád – visszhangozza a választ, mert hát Selwynek: ez nem lehet Pandora, de a kettőhöz Neoptolemus is kell. A rohadék, álszent tetű, így óvja a húgát? És persze Dolohovval is meg kellett osztani ezt a szerencsétlent, miután előadta neki, hogy alig ismeri. Dolohov, az a gátlástalan, velejéig romlott, undorító rohadék, Pandora már nem is elég neki? Megfeszül az állkapcsa a haragtól. De mindez nem az ő ügye. Nem az ő dolga.
És Aurora kurvára nem érdemel tőle egy jó szót sem.
De azt sem, hogy úgy bánjon vele, mint ezek szerint mindenki más. Nem érdemel tőle egyáltalán semmit sem – a semlegesség pedig nem durva és nem sértő.
Nem úgy Aurora „kedvessége”. Az eléggé sértő, még ha nem is érti pontosan most, hogy miről beszél, mire utal, melyik sebében vájkál most éppen.
- Köszönöm. Nem ismersz engem, Aurora, és ha a jövőbe látsz is, ezen az sem változtat – közli egészen szűkszavúan és higgadtan ahhoz képest, hogy miket és milyen hangnemben mondana szívesen. Odalép hozzá, türelmetlenül, de egyáltalán nem durván, inkább a korábbi feszélyezett óvatoskodással a hóna alá nyúl, és határozottan talpra állítja. – Az üzenetet tudomásul vettem. A sebeidre pedig a házasságot és a balzsamfa tinktúrát javaslom. Vigyázz magadra.
Biccent, és most már valóban elindul kifelé, ott hagyja egyedül a raktárban. Valami enyhe rossz érzés marad a beszélgetés után, mintha valamit rosszul csinált volna, vagy helytelenül cselekedett, vagy egyszerűen csak a szavai irritálják, amelyek újra meg újra visszhangoznak a fejében, és ingerlik, hogy gondolkozzon rajtuk, fejtse meg őket? Inkább az utóbbi. Mert mindenki nyomorúságát mégse veheti a vállára. És a picsába, ezt soha nem is akarta – és a legkevésbé még egy Selwynét.