Én várok rád/ahol véget ér az út

Lélegzete lassú köröket rajzol a felszínre - kitisztult már szinte felette, csak kékben, zöldben, lilában játszik, kinyitja a száját, játssza megint, hogy megfullad, nehéz átkot űzz, súlyos átkot űzz, olyan messze most mindentől, amit ismert, a kastély nem teljesítette be az ígéretét, nem lett az új otthona, idegen maradt a folyosó széles dereka, nem fut rajta úgy a fegyelmezett nyugalom, a sóhajtás ablakain, mint a Beauxbatons minden kövében, nem segít ezen a jelvény, amit pajzsként lehet forgatni, támadni meg minek, Averyék egyetlenje megbecsülés tárgya, apja szellemi örököse, rajta áll vagy bukik nevük, nem teszi azt kockára semmi kedvéért.
Türelmesen vár, hátha eljönnek hozzá a delejes, vörös körök, a fulladás előtti tündérek, és visszaadják az apja emlékét, egyik karja kinyúl most, átlépi a felszínt, odafönt minden valószerűtlen, idelent lehet még bízni a természet törvényeiben, idelent minden kiszámítható, reményteljes, itt feltűnhet még a halál előtti néhány tánclépésben az arca, ahogy rá néz, csak rá.. és itt is van, de mint az életben, nem élvezheti sokáig, elrúgja magát a talapzattól, mélyeket kortyol a levegőből odafent, ahol már mindjárt megint csak a lánya, nem a képzelt szeretője.
A falhoz úszik, tarkóját arra helyezi, lebeg kicsit még, vörös haja, amit ez után fésülhet napestig, beteríti a mellkasát, tekergőzik, mint vízi kígyó, kezébe veszi az egyik tincset, aztán a mellét, végigsimít a hasfalán, a medencéjén, és csak suttog, megszokásból inkább, vigaszdíjul.
- Mon Père.. - aztán belefeledkezik, úgysincs itt senki, aki megleshetné, és ha igen, úgysincs itt senki, aki megszólítaná Averyék utolsóját, akinek úgy hiányzik apja, szerelme, hogy még a józanságon is átlép miatta.

Leereszett redőnyöket kértem és minden reggel kakaót, mögöttük koslattam piszmogva beszélve, Flora mogorva káromkodásokat kapott „táguljon az utamból”
Nagy-nagy nehezen vettek rá, győzködéssel, nyugtatókkal lötty formájában (hiába kértem whiskyt jéggel) és most túl tágas és hideg a Roxfort nekem, összerezzenek valamennyi nesztől.
Félek az áttetsző holt alakoktól, háztársaim szemeinek árnyékától, ha senki sincs a szobában, megnyikordul egy szék, bezárkózni mosdókba, ágyak alá mászni, indokolatlanul sokat téblábolni Avery vagy Lestrange feliratú ajtók előtt kopogásra készen.
Kapkodva levegőt venni, félek egyedül, a pálcámtól, ha visszhangzik egy bűbáj, elhal utolsó szótagja, a lazára vett figurát darabosan játszom, mint egy marionett, aki elfelejtette szövegét.
Ha néha ott felejtenek, rohanok utánuk és még emlékszem a menő szövegekre, hogy magamnál tartsam őket, azt hazudom nyáron minden hétre más nő jutott, kitalálok bármit, azért buktam, mert túl sok füvet szívtam és összekevertem a sellőket a koboldokkal – és tagadom minden erőmmel összes cseppjét sárvéremnek, csak muglik neveltek azé’ van akcentusom. A rémmesékkel mi mindent műveltem velük magamnál tartom őket, jönnek mint bogarak a fényre, elég egy kis fikázás, vagy bő lére eresztett, perverz fantázia.
Fred lett az új szobatárs, még mindig prefeketus, én meg még mindig nem, de legalább könnyű tőle lopni, ha bárki kérdezi, lejáratom van a P-k fürdőjébe, mert plecsnyiseket tuti magánélettel fizetnek.
Hol máshol rántanék fegyvert, szükség van már, törvényt bont, ahogy a nagy okosok mondják, szóval lábujjhegyen egy rohadtnagy Lumossal (ebben legalább nem vagyok szar) ide tévelygek és csak az ajtó előtt oltom el, csak pár lépést slattyanok előre, hogy halljam, valaki úszik már itt, remélem csaj. Óvatosan settenkedem közelebb, baszki! Azt csinálja! Tátott szájjal hajolok a vízfelszín fölé, hogy jó rálátásom nyíljon, örömmel és bármikor beszállok.

Kinyitja a szemét, a víz lágyan fodrozódik, és mint ősidőkben, ahogy eclogák emlékeznek meg róla, tekintete megérinti a másikét. Egy arc, kíváncsi, már inkább kéjsóvár ifjú, azon történetek főszereplője, ahol valakiből végül valami borzasztó lesz, hogy kire jut a kiszámoló vége, nem tudja még, csak kihúzza az ujjait magából, kiegyenesedik, haja rásimul előbb a vállára, majd megfeszült hajókötélként körbetekeri, takarja is, nem is, de lényegében mindegy, a fiú betolakodott a pillanatába, talán hallani is hallotta. Nagyobb gond, hogy ismeri, hogy tudja a nevét: közös az övével, pedig köztük és és föld a különbség.
- Mit keresel itt? - kérdezi halkan, közelebb lép a vízben, megragadja a fiú csuklóját, esélye se legyen elmenekülni előle, nem riaszthat fel szirént anélkül, hogy hálójába ne keveredne. Avery-Lestrange, két eddig tiszteletreméltó leágazás fonnyadó gyümölcse, akit nem akart senki, és épp ennek ellenére virul így közöttük. Emlékszik az apja szavaira, tudja, mit tett vele, de ezek szerint a fiú azon mitológia fia, amelyben ellopjuk az aranyalmát a rettenetes égzengést követően, és remélhetőleg azé, ahol a pokolban vár csak pihenés, gyors szárnyakon jár az éjszaka. - Azt hiszed, nem tudom, ki vagy te? Avery-Lestrange.
Ha nem elég éber, berántja maga mellé, megfojtja a hajával, sok van belőle, a vízben pedig ő van előnyben, legyen magasabb, kitartóbb az áldozat, hogy örül majd az apja, ha megtudja, befejezte, amit elkezdett. Rég halott bátyja talán ringathatja magában a reményt, hogy drága leszármazottja majd észrevétlen élheti az életét, hogy meglágyítja a ő szívét a vérségi kötelék, majd keblére öleli, de... de senki sem lehet barátja, akinek az apja halálát kívánta. Lehúzza magával, ha nem elég éber.
Megfojtja, ha nem elég éber: lélekkel.

Aki a misztikumhoz analfabéta és bátran alánéz, pedig valamit hallottam szirénekről, akik víz alá rántják az álló pélójú hajósokat (igaz az enyém még csak készülőben van)
A látvány elragad, mint a pont olyanokat, akiket nemesebbik szervük vezet orruknál fogva, szemüknél fogva.
Mer’ az történt és készülőben a zászlórúd, keményen feszít, rajtam szűk farmer is van, ez a buzis, szoknyás megoldás papos és minden varázslós baromságnak ellenállok, amíg nem látszik.
Hiszen meztelen, tekintetem vízcseppé válik két alabástromvállán, leszánkázik emlőire és be a víz alá, ujjvégére, ahol megérintette magát. Molekula akarok lenni, eltévedt mutató, talán éppen azzal fog meg, ki vagyok én, hogy akadályozzam saját mosolyom?
Mert egy törékeny lány kiszolgáltatott helyzetben miért lenne veszélyes? Ilyesmi eszembe sem jut, dedónak tartottam minden mesét, amiben nem a perverzek nyertek.
- Amit te. Rám fér már a rántás
Nem hittem semmit különben, hiteknél egyszerűbb lélek vagyok. Ösztönök rabja, titkolt mélységekkel, elég ha saját magamról is csak annyit tudok, nagy úr a szükség, elő kell venni néha, párat rántani, csöcsökre gondolni, de hogy épp ilyen almányi keblek kerüljenek elém fedetlen?
Áldom a jóistent, remélem behúz, ráhúz magára, azt is tudja ki vagyok, mohó fény csillan szememben, elillannak a bogarak és átüvöltött percek, elfolyó vérem a sötétben sikoltások, bevizelés, sosem érzett vad, agyfacsaró rettegés.
Mindez most nincs, az Avery-Lestrange fegyvernek tűnik, lopott prefektusi jelvény és én büszkén bámulok a meztelen lány két bűvös szemébe.
- Király. Személyesen. Avery-Lestrange. Szóval beszállhatok baby?
Mi másért ragadna csuklón, ki van éhezve, mert prűdség itt a szex, saját rokonukkal hálnak a selejtek, hogy defektes aranyvérűeket hozzanak világra és betegségük bizonyítva ezt a devianciát ajnározzák.
Hülyék, nem tudják mekkora bolondok és minket neveznek sárnak, a normális embereket, kevesebb elfojtás lenne, ha társakat találnának a pettinghez.

Milyen keserű a sors, talán valahol becsaphatták, vagy csupa szeszélyből fordította ellenük azt az arcot, amelyet előtte csak mosolyogni láttak, amely örömmel ejtette ki az Avery nevet, most ráruházta valakire, aki muglik rongyaiban, de szinte kérkedik nagyszerűségének hiányával, tessék, én is közületek való vagyok. Az apja kitagadhatta ugyan, de el nem törölhette, ott díszeleg már pergameneken, nyilvántartásokban a vadhajtás ténye, így emlékezik majd meg róla a történelem, mint legkisebb királyfiról, dalok reménybeli főszereplőjéről, és ő...
Ő vajon egyetértett az apja markával, mint szinte minden pillanatban, ha az mozdult, csak azon oknál fogva, hogy létezik? Nem homályosította eltökéltségét családi fonál, aminél rángatják anyját, és ami apja tenyerébe mar, íme hát, elkaphatja, ha utoléri a vízfelszín alatt. Talán sorsuk fonala épp olyan könnyen libben ide majd oda, mint a haja, ahogy megszorítja a fiú karját, és nagy csobbanással berántja. Úgyis ezt javasolta, tekintete ezért könyörgött, ő pedig megérzi odabent az apró moccanást, gyomorkörnyéki gyűrű az, forró ujjak kopogtatása a gerincen: ilyen érzés hatalmába keríteni valakit, befolyása alá vonni egy életet, rajta keresztül pedig sok másikat. Oka van, hogy találkozott vele, és oka annak is, hogy a számukra halott bátyja nem figyelmeztette Averyt az Averyre - hát mégis kegyelmébe fogadja még Anakné, kölcsönadja neki a hangját.
Ó igen, ő az apja lánya.. és mit ér ugyan egy főszereplő a dalok írójával szemben?
- Rosszul tette, hogy nem mesélt rólam. - tenyerei között tartja fogva az arcát, úgy hajol fölé, befedi kettőjüket a vörös iszap, mérgezőnek tűnik a haja ebben a fényben, ajkán mosoly ébred, szinte nevetni lenne kedve, látni akarja, hogy szűkül össze a váratlantól majd a fiú szeme, hogy jön rá, kinek a folytatását tisztelheti benne. Simogatja a haját, szinte szeretettel beszél, hiszi, nem olyan hideg az a csengés mögötte, pedig tudja, tulajdonképp emlékeztetés nélkül is, kölcsönkapott szépsége egy másik módja annak, hogy uralkodjanak. - Furcsa.. emlékeztetsz rájuk, lehet, azért is választottak, de melyikük az asszony, melyikük a férfi? És miért pont téged? Mi volt benned olyan különleges, hogy megéri érte kivívni Luther Avery haragját...?
Keresi az okot a szem ívében, az arc csontjában, nyakban, színekben, de sehol nem találja: minek ezért játszani az istent, kacérkodni a természet ellenében, nevet adni a bűnnek, aztán hordani azt, mint vértet, mert a buzi csak az, ami, még ha ő máshogy is nevezné őket. Ha megkérdezik, ha tartják annyira, hogy megosszák vele életüket, elmeséljék saját soraikat a balladában, nem az apja ér oda előbb.. a bűnben osztozkodhatnának ők hárman, Avery három gyermeke, abban igen, de azok ketten nem akartak, ő pedig mindennél jobban akarja az apját.
- A nevem Rhea Avery: és pontosan emlékszem, mit mondott az apám rólad. - azzal lenyomja a fejét, a haja körbefonja, és nézi tovább a fiú arcát a felszín alatt, remélhetőleg levegőért kapálózván, hogy rajzolódik ki a felismerés, hogy hatalmasodik el a félelem.

Hitnek sem nevezném, meggyőződés, hogy a kapatós hajadon fürge ujjai engem találnak el majd ott lent, mint Cupido egyik ferdén döntött nyílvesszeje.
Egyébre sem tudok gondolni, mint vesszőkre, a saját faszomra, miközben elragadtatásban szánkázik mohó tekintetem rajta, víz felett, víz alatt, keresztül testén, cseppek vándorútján.
Közelebb hajolok, bátor bámulattal, annyi a gyönyör, látvány, hogy próbálom befogadni emberi szemekkel, miközben saját mázlim istenítem.
Íme a Roxfort, ahol bármelyik kanos éjszakán belebotolhatsz egy meztelen, maszturbáló csajba, a kamasz álmok úgy válnak valóra, mint elfújt gyertyák nyomán a születésnapi kívánságok.
Ó, ragadj el, oda be magadhoz, fogadj magadba, rosszat nem sejtek, csak zuhanok egy vágyott álom habjaiba.
Egy kis köhögés, hogy tátott számba víz került, leszarva. Fabula ez az egész, ujjaim lebbenő tincsei után kúsznak, persze nem a hajzat érdekel igazából, lejjebb van még a sok varázs, éhes szemeim a víz felszín alá falnak.
Azt nem értem és nem akarom felfogni kiről beszél. Kettyós, nyilván és hol érdekel engem az agya, nem azt fogom megdugni.
- Nemtom miről beszélsz
Lazáskodom, még egy vállrándítás is dukál, hetyke mozdulattal kicsapom ázott tincsem képemből, kapaszkodom a mosolyba, egy mosoly nem lehet rossz, félelmetes, hát miért érzek hideget?
Ójaj basszameg összemegy a farkam mínuszban, oda kell magát tennie, ha fel akar tüzelni, ez a célja, magával rántott a bűnbe.
De nem csak a vízből érkezik, a folytatás, érzem csontomba mar, kegyetlen jéggel és buja vigyorom reszketeg grimasszá lényegül. Nyelek, erőltetetten. A névvel mintha reszelővel esne neki torkomnak.
- A bajszos… ő a férfi szerintem. Hát…
Reszketek, nem csak a hangom, vagy egész testem, az emlékeim, az agyam és ha létezik lélek, hát vadul rázkódik. Tudja. Többet tud, mint mások, az agyamba víz kerül, mielőtt még menekülhetnék, ellep az iszony és tényleg.
- Hé, várjál, figyelj
Folytatnám, talán. Sosem derül ki. A víz alatt nem beszélhetek és a belém tűző rettegés, ahogy hirtelen lenyom, kiszorít mindent.
Kaparászom a nehéz semmit, életösztönök vonaglanak bennem, éppen mint nem is olyan régen.
Ez csak egy kislány, nem bánthatnak a kislányok, az oviban még homokot szórtam a seggükbe. Őket akarom, a muglikat, a gyengéket porba fingatni megint.
Valami fordult, elromlott, megpattant egy ér, csak egy kislány, ő nem a halál személyesen. Nem lehet az, úgy kívántam akkor bárcsak véget vetne annak, pozitív szereplő volt a halál egy rémálomban, ahol első dolgom volt behugyozni.
Próbálok kitörni egyszerű és racionális okokból, mint erősebb vagyok egy kislánynál. Rettegve, fuldokolva a levegőért kapkodók vad ellenállásával ragadom meg kezét és csak remélem, gyenge annyira, hogy képes legyek erőszakkal felrántani magam egy levegővételnyi életért.

Van ebben valami elragadó, azt víz alá nyomni, kinek nyomorúsága sajnos titok marad azelőtt, aki örömmel fogadná, mintha a mérleg nyelve felelne a másiknak, kérvén, hagyja már kínzását, megteszi azt a sors - de egy Avery megemlékezik róla, kihullottak kegyeiből, nem is siet kedvére tenni a későbbiekben, ha ez a fiú lett vezéralakja ütlegeiknek, ezt fogják együtt elpusztítani, így vagy úgy, hogy lélegzik, nem jelenti, örömmel teszi, kívánja, még a levegőt, pedig most még láthatóan igen, Rhea szeme, arccsontja mosolyog, markai szorosan fogják, ilyen lehetett vajon, amit apja mesélt, ilyen érzés hát büntetni valamit azért, ami történt, mert a valamit büntetik benne, nem olyan nagy varázsló vagy személyiség, hogy magáért is utálhatnák. Idézőjeles apjának devianciáját tépik benne, az vívja ki gyűlöletüket és fest keresztet a fiú homlokára, annak kellene megvédenie is, de erről nem tud, hogy is tudna, elfoglalja tekintetét önmaga, minek az ilyennek gyerek, aki csak pellengérre állítja, őt lőjétek, ne engem.
- Vajon mit szólna az apám, ha megtudná, hogy nem csak követtél, meglestél, de még zaklattál is? - hagyja elkapni a kezét, megölni a fizikai értelemben úgysem akarja, nem az ő reszortja, ha az apja úgy akarja, majd gondoskodik róla. Ez a vád pedig oly élesen megállná a helyét: a fiú, akit egy apa bántalmazott, bosszúból annak lánya ellen fordul, az elesett, most érkezett, széltől is óvott teremtést abuzálta, róla úgysem hinné senki, mi lakik a szeplők mögött, hogy azt nem népmesék ihlették, de rémtörténetek - ha félre is söprik az állítást, ha ki is mosdatja majd a két apa tisztelete a tanári karban, Luther Avery nem fog hinni neki, és ha eddig remélhette, más alakok miatt az övét elfelejti jó időre, tűpontosan megsejtheti, a zsarolás nem így működik. - De te okos fiúnak tűnsz, az okos fiúk pedig tudják, kinek érdemes engedelmeskedniük. Vagy tévedtem, és nem is vagy olyan okos, mint amennyire egy lopott prefektusi-jelvénnyel történő fürdés sejteti, Dickon?

Fuldoklás az életért, amikor még nem is olyan régen annyira vágytam a halált.
Saját oxigéngyöngyeim felszálló golyói, kavar a víz alatt, sötét, csípő szem, torok, teletöltve nehéz fulladással.
Így érezheti magát egy tömött pulyka holtteste, gyomormosásnál az ember, akinek közben befogják az orrát.
Nem akarok meghalni, zokogom a percet most már, amikor csatlakozni kívántam ezekhez a sültbolondokhoz, mennyire a Roxfort részese akartam lenni, lélegezni ódon penészét, nyirkos pincéinek meghatározhatatlan pacsuli elegyét, hosszú bottal ártásokat használni, mintha hatalmam lenne, annak illúziójában elég egy ártatlanul elsuttogott szó, bántani.
De már másodszor kapálózom életért, félek szó szerint csontig hatolóan, mélyen porba tiport büszkeséggel, daccal, amit megtapostak, ráhugyoztak az Averyk, mennyire szeretném már elküldeni őket a picsába, tényleg, hogy ne a nevelőapám ágya alatt zokogjak, hátat fordítani ennek, hogy most kezdjek el ostoba kisgyerekként viselkedni?
Amikor idő előtt taszítottak ki az oltalomból, sokkal hamarabb tanultam meg önmagam szeretni mint más, nincs elvárás, mégis mennyire bújtam egy kitalált védelembe miután elöntöttek a férgek.
Az őrültek elől nincs menekvés, talán. A mikulás, vagy apáék olyan okosakat tudnának mondani, miközben én hülye, elmaradott vagyok ehhez a világhoz, hogy nem értem és a kisebbségek kisebbsége vagyok.
Hiányzik a rolling stones.
Karácsonyi pulyka vagyok, köhögve, nyáladzva az életért, szepegve, reszketve és megint megalázva, ezúttal hatványozottabban, ha azt vesszük ő mégiscsak egy kislány.
Milyen sok az a másodperc, amit levegőért veszek, küzdök, hogy visszafehéredjek sápadttá a terjedő kékből.
Aztán rekedten, fátyolosan köpjem
- Rohadt kis kurva
Aztán az apja neve, az apa szó említése már, ahogy elmémbe idézi azt a rémet, úgy mos el, mint cunami egy kibaszott turistát.
- Nem, ne…
Tiltakozom keserű gombóccal torkomban, rozsdásan forgatja acélfejem csikorgó csavarokon. Baszki, el ne ájulj az istenért, ide ne foss. Ha csak rá gondolok…
Hebegve a félelemtől reszkető ajakkal meredek a vízre, nem tőle, az apja, mit tudna ő, vízbe fojt? Hamari halál, egyszerű, de ha jönnek a férgek és ég a vérem és elfolyik a hosszú sebek nyomán, ő szándékosan hagyott életben, nem áll le, míg az nem leszek, aminek lát, nyáladzó féreg, torz hulladék.
Hol van ilyenkor, hol van mindig valamelyik apám?
- Mit akarsz? Legyek a szolgád, hogy befogjad a szád? Mit akarsz? Én is megmondhatlak téged...még a Mikulásnak is! Mit akarsz?

Vajon ha a sorsuk nem úgy fordul, mint mesékben eleve elrendelt ellenfeleknél, válthattak volna bizalmasan is szót egymással - ha az apja valóban, a szó eredeti értelmében csak kiveti a rosszat közös testükből, elfelejti létezését, ügyet sem vet többé arra, aki szégyenben fürdette a nevüket, akkor talán.. ha bátyjai megelőzik, ha nekik hiányzott volna, ha nem mások gúnyolódásából hall először igazán a Lestrange-férfiról, a gyermekeikről, vagy Rigel viselt dolgairól.. vajon kedvelték volna egymást? Számtalan tekintet lesi, mikor lép ő is a vérárulás ösvényére, egy sem magasztalja, amiért megváratja őket, mintha rég alá kellett volna hullania abba, amit nevelése taszít, mintha ez nem egy zöld villanásban érne véget az anyja utolsó sóhajával. Nem állt soha szándékában hátat fordítani a legdrágábbnak, de talán.. nem a fiú lelkéből kívánna koszorút a fejére, ha egyiküknek is eszébe jut, hogy családtagként tekinthetnek arra, akit nem akarata, de alárendeltsége űzött egy másik kontinensre. Ez itt például még fel sem ismerte, hallani sem hallott valószínűleg sokat a rokonról... hogyan is lehetne kegyes valakihez, aki még a létezését is a sajátja alá rendelve kapja kézhez?
- Megmondhatsz persze, de tudod, hogy apámat ez a legkevésbé sem érdekelné, a tieid pedig az iskola oktatói: nem tehetnek egy diákjuk ellen. - társadalmilag enélkül is maguk mögött tudhatják az egész liberális zászlót szorongató ostoba tömeget, amelynek szemében az aranyvérűség egyébként is saját tehetetlenségük jelképe, csak azt ismerik el emberként, aki velük vegyül, Averyék hát amúgy sem számíthatnának irgalomra, ha úgy hozná a balsors. Anakné azonban épp az, aminek a kölyök nevezte az imént, jobban élvezi az ilyen jeleneteket annál, hogy siessen bevégezni azokat: Luther Avery pedig eddig sem keresett mély indokokat a fiú életének megkeserítésére, nem mérlegel, ha hírt kap róla, hogy utolsó reménységét is megkísértette a kakukkfióka. - Igen, mától kezdve tekintheted magad az.. alárendeltemnek. De mielőtt sietnél az árulással: ki az egyetlen, aki elterelheti rólad Luther Avery figyelmét...? Nem hiszem, hogy olyan helyzetben vagy, hogy visszautasíts, akárhogy kérem is.
A csontjaiban van, a vérvonalában: talán előbb egy, aztán kettő csalódás árán, de megérezte az áldozat illatát, és ha ők úgy is döntöttek, kevésbé éhesek, ő még elfogyaszthatja saját kedvére. Ez a név természetesen rövid életet enged a viselőjének, Avery-Lestrange nem volt és nem is létezik majd a jövőben soká, nem szokás náluk kettőét pajzsukra rajzolni, felesleges céltábla, amire Anakné nevetve lő, amikor már azt hittük, másfelé fordult figyelme. Luther Averyé azonban az övé egyelőre, a fiú épp annyira hasznos lehet, amennyire eldobható. Elfordítja a fejét, rámosolyog, összefonja karjait maga előtt, kavarog körülöttük a haja, semmi jót egyiküknek sem ígérve.
- Szeretném, ha felvennéd a kapcsolatot anyámmal. Írj neki néhány kedves levelet, és mielőtt elküldöd őket, mutasd meg egy alkalmas pillanatban. Értjük egymást, Avery-Lestrange?

Ez az egész jó ötletnek tűnt, felvenni ezt a sokat emlegetett privilégiumot, egyszer, végre valahára hasznom származott egy olyan jelentéktelen dologból, mint vezetéknév.
Voltam Andrews, Jackson, Collins, váltottam, mint más a szennyes gatyát, csak a Dixon maradt és a nevek jöttek, mentek anélkül, hogy igazán hozzászoktam volna bármelyikhez.
De az Averyt megjegyeztette velem a szadista őrült, vérembe égett szó szerint a legmélyebb megaláztatással és rettegéssel, amit valaha átéltem, kikoptam, az összes kurva, felszedett hobó-klisével együtt, tönkretett és mint valami nyomorult foggyos, szenvedem azóta is azt az egyetlen, végzetes pillanatot.
Eldobnám már, hogyan kell? Sírnék megint az apámnak, egynek, aztán kettőnek, vacognék, gyenge vagyok ehhez, nincs gyomrom a varázslathoz, csak álom volt, túl szép, de ijesztő, olyan helyen akarok lenni, ahol uralkodni tudok!
És itt ez a másik, nevet viselő, méltón, én érzem, meg tudom, hogy csak rám aggatták, de rossz a ruhaméret, kevés vagyok bele, szennyezett, méltatlan, satöbbi, hiába cáfolták a kedves buzik.
Terrorizál egy kis ribanc, az egész kibaszott família, rosszabb, mint olaszokhoz „házasodni” maffiába, francnak kell az egész!
Megfenyegetem a nagyszakállúval, tököm se akarta megjegyezni a nevét, pedig tudom, Dumbledore, de kényelmesebb Mikulásnak hívni.
- Rasszista gecik vagytok és a Mikulás tudja ezt! Leszarom az apád, csak hagyjatok békén.
Akaratom ellenére hangom könyörgőre intonál, gyűlölöm ezért már most, utálom, mert nem érhettem hozzá, hogy ő is az elfajzott démonhoz tartozó!
- Faszér jó az neked? Miér’ megtennéd? Ki akar nyírni!
Kiáltom visszhangosan, röhejes az egész, képtelen vagyok követni a kiscsajt, de beteg, úristen, ő is ki akart nyírni és igen, gondol annyira ostobának, belemegyek bármibe, hogy elkerüljem Luther Averyt és igen, belemegyek bármibe, hogy elkerüljem Luther Averyt.
Zihálok, megpróbált…megfojtani, hiába ilyen szép és takargatja magát, ijesztő szétterülő haja, mint a mocsár, méreg, megfojt megint, nem úgy, ténylegesen, durvább fegyvere van, fifika, vér, fúria, ebben a másik világban, ahol idegenül kapálózom a víz alatt.
Ingerel a bőgés, miért ez, ki kérte hülye kötőjelekkel? Már nem örülök, rühellem, simán Dixon, nem vagyok más, több, miért is akartam annak látszani?
- A névleges „nagyanyámnak?” Miért? Miért jó az neked? Nem kell így hívni, tudom, hogy ti nem örültök neki, nem kell bántani, ezért, én nem kértem!
Nézem tehetetlenül a vízfelszínt, kenek el arcomon vadul egy kibuggyanó könnycseppet és árulkodó szippantással, náthás hangon, dacosan teszem hozzá.
- Jó. Írok neki.
Nem azt kérte, hogy kígyókkal nyaltassam a pöcsömet, össze sem áll, össze sem állok. Hideg lett a víz, ki akarok szállni.

Csak azok képzelik, a természetben fellelhető szépség önmagáért való, akik még sosem gondoltak bele valódi céljába: bármi néven nevezzék is, olyan csak, mint az illat, ami odacsalja az áldozatot, biztosítja a táplálkozást, hogy másra rímel, mint a puszta erőszak, nem véletlen, de nem is ad okot rá, hogy alábecsüljük: és mégis mindig elhisszük ártatlanságát, apró virágok nevét adjuk leányaiknak, természeti jelenségeken szólítjuk fiainkat, és azt gondoljuk, legyen bármely évszázad bármely napja, hogy uralmunk alatt áll minden, amit felfedeztünk. Pedig nem.
- Ha igazán rasszisták lennénk, már nem élnél. Mi csak konzervatívok vagyunk. - megy bele a vitába csak a vita kedvéért, de tulajdonképp nincs súlya a kölyök véleményének az övével szemben, már magának a szócséplésnek sem. Nyilván nem vallhatna magára, ő pedig nem várhatja, hogy lealacsonyodjon az, akit nemrég emeltek fel a valószínűleg mocsokból, arra a két férfira jellemző, hogy a legnyomorultabb kellett nekik, hivalkodniuk kellett a jóakaratukkal, pajzsot faragni emberségből, aztán hangosan sivalkodni, mikor célba lőttek rá a fa eredeti tulajdonosai. Dixon - gondolja, tényleg így hívják ezt a szerencsétlent, akivel már születésekor kegyetlen volt valaki, az anyatejjel szívhatta magába, hogy nem több a társadalom söpredékénél, mit várhat valaki, akit ezzel a címkével indítanak az életbe, menj csak te árva, nesze a billog! - Dixon egyetlen mező a táblájukon, de az, hogy érti sorsát, nem jelenti, hogy nem fogja ő a legnagyobbat ugrani róla, akár a fiú kárán. - Tudod, hogy megtenném, felesleges bizonygatni.
Egy hozzá hasonló, még inkább gyermek sírására felfigyelnének azok is, akik hajlamosak a sárvérűekhez húzni maguk társadalma helyett: a két mesebeli R sem mehet el szó nélkül amellett, hogy nevelt fiuk társait milyen hangnemben kezeli, és hiába a bizonyíték, a bántalmazó férfiak mindig csak azok maradnak, üvöltésüket elnyomják a könnyek egy olyan arcon, amiből senki nem nézné ki, hogy képes hazudni. Elmosolyodik: már majdnem izgatott, milyen ritka látvány lehet, de érzi most, tudja, hogy hatalma van felette, más hajlata, fordulata, mint az apjáé, őseiké, de hatalom ez is, kegyetlenebb talán, mert az emberségen üt, nem az elveken. Nincs szüksége az ideológiájukra sem, elaljasodni lehet szólamok nélkül is.
- Úgy foglak szólítani, ahogy elneveztek. Azt hiszed talán, könnyű kiskabát az Avery név három szótagja, félretesszük, mikor jön a hideg, szögre dobjuk, ha meleg lenne? Ha valakit gyűlölni akarsz a helyzetedért, ott a két hős lovag, apáid. Őket megvédi a koruk, téged ki fog? - egészen közel hajol hozzá, befúrja magát a szemébe, most mese ők, a rémes fajtából persze, azok közül amelyeket gyermekeknek szánnak, nehogy a mocsárba vesszenek, de szegény Dixonért már nem kár, őt már elnyelte a történelem pocsolyája, lehúzza majd a mélybe rengeteg ember kötelességéből font kötél, mert ha egyikük boldog volt, a többi maga vetett véget neki: a fényes vértes apja csak azt felejtette elmondani neki, hogy aki sötétben gyertyával jár, megtalálja majd, aki kioltja azt.. Igen, ennek a történetnek az a gonosza, aki liberálisnak hívja magát, és mást üttet maga helyett.
- Csak én tudlak megvédeni tőle. Csak én, és senki más.

Már otthon is baromságnak tartottam, de még a nigáknál alapja volt, hogy mondjuk gyakrabban basztak köcsögöket a kukába, ez itt nekem rejtély és itt nekem mindenki bolond.
Megdugtam volna, itt ujjazza magát anyaszült meztelen, kerekítünk boldog befejezést egy kimerítő napnak, én baromi kegyesen lettem volna az összes ujja, sőt nyelve, márpedig kinyalni nem tudja magát akármekkora mágus legyen is minden kibaszott Avery!
De bolond, itt bezárul a zárójel, felkiáltójel kerül a mondat végére, ahogy viszolygás fog el minden őrülttől és lassú, ágyékomig hatoló rettegés tőle is, hogy már képtelen legyen állni, csinálhatna előttem bármit, megint magyarázhatja, Ő és a fajtája, mert az neki is van, konzervatív.
Mert mi, a többi muglival totál nem tehetünk róla, hogy örököltük azt, ami többé, különlegesebbé tesz, kezdem elhinni kevesebbé tőlük egyfajta köztes állapotúvá, olyan istenkirálycsászár faszommá, mint őket és mégsem tettünk semmi rosszat, tartózkodunk a kukaborogatástól vagy akár feltűnősködéstől, hát mivégre rasszisták?
- Elmaradott belterjes undormányok! Én a sárvérűek helyében meg pont titeket közösítenélek ki!
Mormolom, gonoszan nézek rá, de a lány halott, semmi sem hatja meg, az apja mintájára romlott csak a törpét nem értem hogyan élt túl a fertőben.
Megteszi, megremegek, vége az életemnek, ha hónapokig élvezhettem is az Averyt, ennyi volt, úgy nyúznak meg érte, mint a hízódisznót.
Tudom, hogy felesleges bizonygatni és a jó kurva anyád, az, akinek levelet fogok írni!
Felesleges előtte ezek után bármit is megjátszani, az apja biztos részletes élménybeszámolóval köszönt jóéjszakát, hogy ordítottam, hugyoztam magam össze és satöbbi.
- Hú, de kibaszottul sajnállak, mert egy fölényes aranyvérű vagy, aki majd jól megfelel a beteg társadalma konvencióinak! De átéreztem néhány rövid hónapig, hogy kibaszott nagy elvárás volt az összes légypiszkot eltaposni, akkor tessék tiéd a staféta, nem mintha bármiféle tróntól meg akartalak volna fosztani titeket. Gyűlölöm őket, téged, ezt a kibaszott nevet és iskolát, az összes varázslattal.
Kiselőadás könnyeim törölgetve és fröcsögve utálatom a képébe, ahogy sejtettem bizonyos biztonságos, mugli küszöböket átlépve mekkora szívás lesz, nem indokolatlanul rettegtem már az első pillanatban, túl öregen és elhasználtan lépni ide, mint egy zavaró tényező a teremtés nagy mátrixában.
- Akkor megcsinálom, amit akarsz, akkor írok neki és megmutatom neked, jó? Csak hagyjatok békén, nem akarok én már Avery lenni
Sosem voltam különösebben bátor, csak egyszerű önző érdekekből másokat eltaposó szarházi, mint aki máshogyan képtelen bármiféle előnyhöz jutni. De még ennyi sem vagyok már ebben a világban, nem több egy gyűrött wc papírnál, amivel az aranyvérűek törlik a seggüket. Kevés vagyok szégyellni könyörögni neki, Luther Avery nevétől sírva fakadni, amit a sajátomnak hittem, meg az egész selejt valómtól csak megint kiakadni, mint aki az utolsó összeroppanással már tényleg elvesztette az idegeit.

» ott zárul, ahol nyílok
» Ahol az élet elkezdődik
» Valami véget ér, valami kezdődik

Én várok rád/ahol véget ér az út

Én várok rád/ahol véget ér az út

Similar topics

Similar topics