Sárvérű. Sokszor kaptam már a fejemre, hogy a mágus társadalom szégyene vagyok, de valamiért nem igazán veszem magamra az ilyesmit. Tök felesleges. Nem hiszem, hogy azért, mert mugli szülőktől származom, már szégyen lennék, bár azt elismerem, hogy bizonyos szempontból tényleg sárvérű vagyok. Már ami apámat illeti, na, ő aztán tényleg szégyen, csak éppenséggel az emberek világában. Alkoholista. Beleroppant anya halálába és azóta is engem hibáztat érte, nem véletlen, hogy nem jövünk ki túl jól egymással. Nem egyszer emelt már rám kezet, amikor éppen úgy tartotta a kedve és sokszor még csak alkohol sem kellett hozzá, hogy bedühödjön. Ma már nem igazán érdekel, mi van vele, meguntam a házban terjengő alkoholbűzt, hogy mindig más nővel hentereg, hogy mindig talál valamit, ami miatt belém köthet. Végső soron nem hibáztatom, amiért nem tudta feldolgozni a felesége elvesztését, de muszáj volt eljönnöm onnan. Tartottam attól, hogyha egyszer bennem is felmegy a pumpa, akkor nem fogom tudni visszafogni magam, akkor neki fogok esni és kárt teszek benne. A heves vérmérsékletem azt hiszem tőle örököltem..
Hogy akkor most hol élek? A nagynénémnél, anyám húgánál. Ő is varázsló és habár a kapcsolatunk nem éppen felhőtlen, eléldegélünk egymás mellett és jóval kellemesebb a helyzet, mint apám esetében. Nem akarok túl sokáig ott sem maradni, de ez az év végén majd úgyis kiderül.
Hogy mi a helyzet Voldemort-tal? Én nem kifejezetten szimpatizálok vele, már csak azért sem, mert én magam is mugliszármazású vagyok. Apám a saját világával nincs tisztában, nem hogy az enyémben zajló dolgokról, arról nem is beszélve, hogy mugli, így semmi köze ehhez az egészhez. A nagynénémről meg nem sokat tudok nyilatkozni, azon kívül, hogy rettentő hálás vagyok neki, amiért befogadott.

- Anya, anya, ébredj! - álltam meg az ágyuk mellett és kezdtem el édesanyámat finoman ébresztgetni. Aprót nyögve fordult át a másik oldalára és amikor tudatosult benne, hogy én vagyok, egyből felpattant.
- Valami baj van, kincsem?
- Nem, nincs, de nézd, elkezdett esni a hó! Ezt látnod kell, valami gyönyörű! - fogtam kézen és húztam is ki az ágyból. Az éjjeliszekrényen lévő óra hat óra, huszonnyolc percet mutatott, az én anyukám mégis kikelt az ágyból, hogy szemét dörzsölgetve kövessen engem az ablakig.
- Látod? Már teljesen befedte a bokrokat és a játékaimat!
- Igen, valóban gyönyörű. Mit szólnál hozzá, ha elmennénk majd szánkózni, mikor apa is felkelt? Építhetünk hóembert is, ha gondolod.
- Jó! Meg majd hógolyó csatázhatnánk is, mi ketten apa ellen, úgy tuti nincs semmi esélye sem! - kuncogtam halkan, mire apa játékos morgása egyből felhangzott.
- Hogy micsoda? Miféle galád terveket gyártotok itt ellenem? - emelkedett a paplan, hogy aztán apa ugorjon elő alóla. Elkapott a derekamnál fogva, felemelt, hogy végül az ágyon puffanjunk és elkezdjen csikizni. Nem hatotta meg a tiltakozásom, egészen addig bunyóztunk az ágyon, míg anya úgy nem döntött, ideje nekilátni a reggelinek.


- Anya, anya, kérlek ébredj fel! - ráztam finoman a karját, mire rám nézett könnyáztatta szemeivel. Kétségbeesettség rántotta össze a gyomromat, nem tudtam, mit tehetnék, ott térdeltem a földön fekvő édesanyám mellett.
- Kincsem...
- Anya, fel kell kelned, kérlek.. - buggyantak ki az első könnycseppjeim, mire arcomra simította tenyerét. Egyszerűen nem értettem, mi történik. Egyik pillanatban még az utcán sétáltunk, aztán megláttam a túloldalon azt a kirakatot, nekilódultam és utána valahogy felgyorsultak az események. Dudaszó, anyám sikítása, majd a puffanás és most itt térdelek anya mellett. Vérzik a homloka, csupa seb mindenhol, a lába kicsavarodott.
- Légy nagyon bátor, rendben? - aprót bólintottam, mire halványan, erőtlenül, de elmosolyodott. - Az én nagy fiam, tudom, hogy menni fog.
Szorítottam a kezét és amikor valaki hátulról a hónom alá nyúlt, vad kapálózásba kezdtem, kiabáltam, tiltakoztam. Nem vihetnek el onnan, nem vihetnek el anya mellől!
Hiába csíptem, rúgtam, haraptam, valaki biztosan tartott. Idővel kissé megnyugodtam, de sírásomat semmilyen vigasztaló szó nem volt képes megállítani.  Nem voltam képes levenni a tekintetem édesanyámról, akkor is őt bámultam, amikor megérkeztek a mentők, amikor megjött az édesapám, amikor apa hangos zokogásban tört ki. Tudtam, hogy vége. Tudtam, hogy anya soha többet nem fog felébredni már.  


- Apa! Apa, kelj fel kérlek! - noszogattam édesapám, mire ő csak morogva fordult át a másik oldalára.
- Hagyjál, nem érdekel.
- De apa! Kérlek, ezt látnod kell! - próbálkoztam újra, kezemben tartva a rendkívül érdekes levelet.
- Mondtam, hogy nem érdekel! Menj innen és hagyj! - rivallt rám újfent, így elkullogtam, hogy néhány órával később, amikor álmosan trappol a konyhába a kávéjáért, akkor dugjam az orra alá a levelet.
- Ez meg mégis mi a fene? - dörzsölte a szemét, de amint meglátta a levelet, egyből tágra nyílt a tekintete. - Ezt nem hiszem el. Te is olyan vagy, mint anyád őrült húga? - dobta félre a levelet, ezzel lezártnak tekintve a beszélgetést. Magában fortyogva, motyogva főzte meg a kávéját, néhány mondatot tudtam csak kiszűrni, egyik sem volt túl kedves. "Jobb is lesz nekem nélküled."
Anya halála óta ilyen, két éve már, de a helyzet napról napra rosszabb. Én próbálok bátor lenni, ahogyan anyának megígértem, de apának nem megy. És akárhányszor szóba hozom anyát, pofon a jussom. Jó is lesz kiszakadni itthonról, ez az iskola egészen érdekesnek tűnik. Boszorkány és Varázsló képző. Azt hittem ilyenek csak a mesékben léteznek. Kérdezném én apát erről, meg a nagynénémről, akiről beszélt az előbb, de félek, hogy megint dühös lenne, azt pedig egyáltalán nem szeretném.


- Jesse, kelj fel! - böktem meg a barátomat, mire ő csak átfordult a másik oldalára. - Kelj már fel, az ég áldjon meg! - dobtam neki egy földön heverő párnát, mire nyöszörögve ugyan, de felült az ágyban. - Nyálas a szád széle - vigyorodtam el szélesen, miközben ő szép lassan kimászott az ágyából. - Ha nem sietsz, esküszöm, itt hagylak.
- Jól van már, jól van már, nem értem, hova ez a nagy sietség!
- Nem is kell értened, egyszerűen csak siess - érkezett a pimasz válaszom, mire ő szemét forgatva állt neki az öltözködésnek. Oda-vissza csipkelődések, állandó nevetés, jókedv. Ő volta legjobb barátom, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy kilábaljak az otthon rám ragadt ragacsból. Jó volt, hogy van végre valaki, aki megért, aki mellett igazán önmagam lehetek, ugyanolyan idióta volt, mint én, minden ökörségben benne volt, együtt ugrottunk bele a kihágásokba is, hogy aztán a büntetést is vállt vállnak vetve csináljuk végig.
- De ha potyára keltem fel miattad ennyire korán, akkor esküszöm, hogy beleverem a fejed a falba - morgott, miközben elindultunk kifelé a szobából. Szája szélében apró mosoly játszott, valamiért mégsem voltam képes eldönteni, komolyan gondolja-e, vagy csak ugrat.
- Nyugodj már le, hidd el, megéri. És hé, mondtam már, hogy nyálas a szád széle, hát így figyelsz te rám?
Egyszerre nevettünk fel.