Ezek a nyári záporok mindig olyan alattomosak és mégis valahogy megnyugvást hoznak. Elmossák az utca mocskát. És mintha egy pillanatra fellélegezhetnénk.
Gyűlöltem ezt a várost a maga mocskával együtt most mégis úgy nézek körül a flaszteren állva, csuromvizes cipőkkel, hajjal és egy szál átázott nyári blúzban, mintha menedékre találtam volna.
Az eső nem akar szűnni, pedig már rég rámsötétedett. Fáradhatatlanul kopolja az asztfaltot. Jó lenne bemenni valami melegebb helyre. Már legalább tizenöt perce állhatok itt, mégsem mozdulok.
Kerekre nyílt szemekkel figyelem az előttem elsuhanó autóizéket, ahogy a sok ostoba mugli rátapos a gázpedálra, mert valószínűleg éppen sietnek valahová. Van céljuk, ha már elindultak és ezt irigylem tőlük.
Én meg csak állok tétován a Grimmauld téren, körbetekintek vagy ezredszerre az üres padokon és a szökőkúton, amiből még most is bugyog a víz. Mekkora pazarlás. Ezért is tartom lehetletlennek ezt a sok muglit, mert néha teljesen abszurd dolgokat csinálnak. És mégis, ma este ostobábbnak, anyátlanabbnak érzem magam bármelyiküknél. Meggondolatlanság volt otthagyni a vidéki kúriát és eljönn ilyen messze. Egy szó nélkül, egyetlen levél nélkül. Vajon mikor találnak rám? Vajon mikor ér el apám keze Londonig, a Grammauld térre? Talán már tudja is, hogy ittvagyok, csak büntetni akar ezért az ostobaságomért is.
Ijedten kapom hátra a fejemet, amikor valami motoszkálást hallok a kukák felől, de csak egy macska verte le az egyiknek a fedelét, ami hangos robajt ver az éjszakában.
Ez a hang zökkent ki, megmakacsolom magam. Ha már idáig eljutottam, és képes voltam az utolsó hat knútommal fizetni egy kupicával annak a kancsal varázslónak, hogy kiszedjem belőle, merre van a Black kúria, akkor arra is kész vagyok, hogy bemenjek. Itt toporgok a tizenegyes és a tizenhármas számok között a járdán, mellettem egy koszos régi bőrönddel. Tudom, hogy valahol itt kell lennie. De hiába tapogatom a falat, hiába kopogtatom a téglát, az nem tűnik fel.
Mármár a kétségbeesés szélére sodródom, amikor egyszer hirtelen csak mozogni kezd a fal. Nem az érintésemtől. Nem én idéztem elő, de úgy bukkan elém az ablak, majd az ajtó, rajta egy antik kilinccsel, ami tagadhatalanná teszi, hogy ez lesz a Black kúria. Elnyíló ajkakkal figyelem az ajtót Biztosan valaki bentről érkezik. Az első, ösztönös mozdulatomnak az kellett volna lennie, hogy elbújok a kukák mögött. De nem, én annál ostobább vagyok. A szívem a torkomban dobog, ahogy megragadom a kilincset és belököm az ajtót mielőtt azt még belülről kinyithatnák.  

Nem tudom pontosan, hogy mire számítottam, mit találok majd az ajtó túloldalán. Nem gondolkoztam, amikor lenyomtam a kilincset. Azért szurkoltam magamban, hogy ne valamelyik Black szülő nyissa ki az ajtót, sőt, már arra a szintre is eljutottam, hogy Regulusszal sem akartam találkozni. Nem mintha bármi közöm lett volna valaha is a mázlihoz, de azért mégiscsak szerencsés lett volna, ha a nyomorék házimanóba botlok, aki azt sem tudja ki vagyok. De mint mondtam, soha nem pártolt hozzá a szerencse.
Nem érzek sem örömet, sem megkönnyebbülést. Csak hülyének érzem magam, amiért megint ilyen idióta helyzetbe hoztam magunkat.
Minek kellett idejönnöm? Mindent elkövettem, hogy a lányt, aki anno követte Regulust a Tiltott Rengetegbe, kiírtsam magamból, és olyan jó úton haladtam, és most megint ugyanott tartunk, mintha meg sem történt volna. Mintha nem hagytam volna faképnél.
Újfent elfeledkezem a haragomról, a saját nyomorult helyzetemről és csak az jár a fejemben, hogy mennyivel sötétebbek a karikák a szeme alatt, a sápadt bőre szinte kiégeti a szememet, ó és mennyivel öregebbnek tűnik. Összeszorul a gyomrom.
Válasz helyett nehéz sóhaj szakad fel belőlem. Hátat akarok fordítani, de megragadja a kezemet és már húz is befele, akárcsak a bőröndömet. Ha akarnék se tudnék ellenkezni. De nem akarok. Csak hagyom, hogy rángasson maga után, de amikor az ajtó bezárul mögöttünk, kivül hagyva a külvilág zaját, az utcáról beszűrődő lámpa fényét, az eső illatát, olyan érzés kerít hatalmába, mintha egyenesen egy barlang mélyén lennénk. Kezem a kezében. A sok szarság után most meg kéne nyugtatnia, de ahogy visszafordul és a szemembe néz, úgy lesz urrá rajtam a pánik. Hirtelen tépem ki a kezemet a kezéből, és mintha meg sem hallottam volna a kérdését, úgy szólalok meg.
- A szüleid... ugye nincsenek itthon? - szinte alig hallottam ma a hangom, meglepődök, hogy mennyire be vagyok rekedve. Valószínűleg elég kétségbeesettnek tűnhetek. Tekintetemet a háta mögötti fényes pontra szegezem, az talán már a konyha vagy a nappali lehet. Rámtör a paraoniás érzés, mintha figyelnének. Lélegzésem felgyorsul, akárcsak a szívverésem, érzem, ahogy pulzál az ereimben futkosó vér. Itt dübörög a fülembe. - Én nem tudom, hogy mit keresek itt. Jobb lenne, ha inkább elfelejtenéd, hogy itt voltam – persze mintha az olyan könnyen menne. Regulus helyében már rég szemberöhögtem volna magam. De ő nem nevet. Persze attól még nem érzem magam jobban a társaságában. - Add vissza inkább a bőröndömet. Nem akarlak szarba keverni, én nem is tudom, hogy miért ebbe az átkozott házba jöttem. A francba is, Regulus, még csak nem is beszélünk már egymással – szinte kapkodom a levegőt. Olyan összefüggéstelenül ömlenek belőlem a szavak egymás után, hogy még én sem tudom őket követni, és nyilván Regulus sem megy sokra velük. Idegesen toporok és hátracsiptetek a fülem mögé egy vizes hajtincset, miközben előre lendülök, hogy kivegyem a kezéből a bőröndöt. Ki akarok jutni innen, azt nem tudom, hogy hová mennék, de érzem, hogy mindjárt megfulladok.
 

Meg kellne nyugodnom, amikor Regulus közli, nincsenek itthon a Black szülők. De hiába várom, a megkönnyebbülés csak nem jön, vagy ha igen, hát nagyon alattomosan, jól átgondolva kétszer is. Előbb a légzésem kezd visszatérni a normális kerékvágásba, aztán a szemem is kezdi megszokni a sötétet, és valahogy Regulus közelsége sem lesz olyan zavarbaejtő. Na jó, talán ez az utóbbi azért túlzás.
Igenis zavarba ejt, ahogy így figyel, csak rám, és én meg hirtelen csak arra tudok gondolni, hogy milyen szánalmasan festhetek, mint egy kapcarongy, amit szétrágtak a kutyák.
Nem tudom, hogy honnan veszi, hog egyáltalán maradni akarok, hiszen nem mondtam semmi ilyesmit, sőt, kijelentettem, hogy elmegyek, és mégis, mintha nem is hallotta volna meg, beinvitál a házába. Mielőtt még bármit szólhatnék, már újra megragadja a kezemet, és én ahelyett, hogy kicsusszannék a kezei közül és elszaladnék, inkább követem. Mégis csak felnöttesebb viselkedés, habár szemernyit sem festek most felnőttesen. Szabad kezemmel hátracsiptetek egy vizes tincset a fülem mögé, és Regulus nyomában elindulok a lépcsőn. Csurom vizes cipőm cuppogó hangokat hallatt minden egyes lépésnél és a házban, amelyre síri csend telepedett, most nagyon is jól hallatszik. Olyan nyomasztó ez a ház, sokkal nyomasztóbbnak érzem, mint a saját kúriánkat, ahonnan megszöktem. Ott sokkal magasabbak a falak, sokkal tööbb a fény és van egy hatalmas erdős rész a kúria mögöt. Itt meg ez a nyomasztó félhomály és levegőtlenség, mintha a falak menetközben rám akarnának borulni, és az orromat betölti az áporodott szag és a molyirtó. Ez persze az ősi családok védjegye, tudom jól, én mégsem tudom étékelni. Elég nagy seggfejség ráadásul így húzni a számat arra a házra, ami kitárja előttem az ajtaját.
Csak akkor engedek fel annyira, hogy meg is szólaljak, amikor Regulus szobájának ajta becsukódik mögöttem. Mintha egy egészen más világba csöppentünk volna, és mégis érzem, hogy ugynaz a ház. Talán a szokatlanul erősebb fény vagy a zárt ajtó teszi, de most először felszakad belőlem egy sóhaj.
- Rémes ez a ház, hogy tudsz itt élni? - mire észbe kapok, hogy ilyet aztán végképp nem illendő mondani, már késő. Hogy zavaromat leplezzem, a szoba tapétáját kezdem el vizslatni, de közelről sem találom elég érdekesnek.
- Gratulálok zsenikém, ezt nagyon nehéz lehetett kikövetkeztetni – érzem, hogy egyre inkább megtalálom a saját hangomat valahol ebben az útvesztőben, de már meg is bánom. Sikerül halmoznom itt a válogatott kedvességeket. Persze valamikor tényleg bunkó akartam lenni Regulusszal, de hát arra sohasem adatott meg az alkalom, mert azóta a tiltott rengetegi kiruccanás óta nem beszéltünk.
FIgyelem, ahogy a szekrényben matat, majd tágra nyílt szemekkel nézem ahogy a törölköző a kezemben landol.
- Én... azt hiszem .. köszönöm – talán soha az életben nem mondtam még ki ezt a szót, de most valahogy mérhetetlen hálát érzek ezért a nyomorult törölközöért, de lehet, hogy másért. Mechanikus mozdulatokkal kezdem szárogatni a hajamat, de talán az sem lenne hülyeség, ha levetném a vizes holmikat. De hát Regulus még mindig bent van, és még mindig néz. Ettől nem lesz könnyebb.
- Elszöktem otthonról – szólalok meg kisvártatva, miután már hosszú pillanatok óta csak a hajszárogatással foglalkoztam. - Tudom, hogy hülyén hanzik, de én... nem bírtam ottmaradni, és kivárni amíg... - mielőtt folytatnám a mondatot, elakad a szavam. Hirtelen mintha teljes sötétség borult volna az agyamra, képtelen vagyok folytatni. Főként, mert attól félek, hogy Regulus bármelyik pillanatban szemberöhög. A fenébe s, miért kell már megint egy hülye kölyöknek éreznem magam mellette? A karikás szemek tehetnek róla, hogy egyre öregebbnek néz ki vagy csak ez az atyáskodó, mindent tudni akaró tekintet tehet róla?
 

Regulus viszonylag ritkán szokott magyarázkodni és ezt nagyon szerettem benne. Mert akkor ő sem várt fölösleges magyarázatok. Most mégis meglep, ahogy hirtelen fontosnak tartja, hogy igazolja önmagát egy olyan dologért, ami az akaratán kívül történik. Mármint nem ő választotta a házat, nem ő dekorálta és mégis. Éppen csak alig láthatóan bólintok. Tudom, hogy miről beszél és tudom, hogy a rémes ízlésssel berendezett házaink csak újabb apró finomságok, amikről nem dönthetünk az életünkben, és talán az egyetlen esély, ha tényleg megszökünk. Elgondolkozom azon, hogy ha innen tovább állok, vajon hová fogok menni. Vajon lesz valaha saját házam? Egy apró zug, egyetlen szoba, de arról aztán ordítson, hogy az enyém.
- Hát persze. Tűrni. Ez is egy út – sóhajtok szinte alig hallhatóan. Neki szánom, de valójában mindkettőnknek, sőt, az egész kibaszott aranyvérű porontyoknak. Nem mintha valaha is hallgatnának rám. Egyedül vagyok. Olyasvalakinél keresek menedéket, aki sohasem szegülne ellent a szülei akaratának, akinek nagyon is kényelmes az, ha egy előre kiszabott úton hala előre. Nem tudom, mi járhatott a fejemben, amikor idejöttem. Hiszen semmi sem változott azóta, hogy utoljára beszéltünk. Hogy nem mondjak semmi gorombát, inkább a hajam alapos átdörzsölésére koncentrálok, mintha annyira lekötne, és közben a tapétán futó mintázatokat figyelem. Hogy is várnám, hogy megértsen? Azért is nem fejezem be a mondatot, mert tudom, hogy nagyon kétesélyes a dolog. Nem láthatom, hogyan fog reagálni, de nem készülök fel semmi kedves dologra.
Újfent rápillantok, ahogy visszakérdez, és próbálom keresni a szavakat, amire nem volam felkészüle. Mint mondtam, a magyarázkodás nem az erősségem, de úgy érzem, ha már így rárontottam, talán vannak minimális elvárások velem szemben.
- Hát, hogy Dolohov felesége legyek – ez önmagában nem hangzik túl drámain és én is megbánom, hogy nem fogalmaztam ennél drasztikusabban, hogy árnyaljam kicsit a helyzetemet. - Mármint tudom, hogy te isteníted azt a seggfejt. És azért így nehéz megmagyarázni az álláspontomat – abbahagyom a hajam szárítását és a nedves törölközőt az ágy karfájára helyezem, hogy száradni tudjon. - De te is tudod, hogy megölnénk egymást. Még az első napon – egész jól ment nekem a titoktartást, de valahogy a Dolohovval bonyolódó kapcsolatom sohasem tartozott ezek közé. Sosem voltunk tekintettel arra, hogy visszafogjuk magunkat mások előtt.-  A szüleim persze nem értik, vagy megkockáztatom, hogy apám direkt élvezi a helyzetet – vonok vállat és hosszas vizsgálódás után megint egészen közel lépek Regulushoz.  Megannyi dolog fut át most hirtelen a fejemen, hogy egy kis voldemort csatlós tinédzsernek egyáltalán milyen problmái lehetnek az életben, de visszafogom magam, hogy élcelődjek most rajta. Csak rá kell nézni, teljesen szét van csúszva. Nem lennék képes belérugni.
- És akarsz róla beszélni? Vagy ez valami szupertitkos halálfaló dolog? Ha elmondod, meg kell majd ölnöd? - jó, azért mégse sikerült azért olyan tökéletesen, de valamennyire mégis sikerült finomhangolni azt a sok keserűséget, ami kikívánkozik már régóta. Csak most, hogy kicsit lenyugodtak a kedélyeim kezdem érezni, hogy milyen kellemetlen, ahogy a vizes cuccaim a bőrömhöz tapadnak és hogy libabőrös az egész hátam és karom. - Mert én azt is vállalom – szólalok meg egészen csendesn, de nagyon is komolyan. - Csak adj előbb valami meleg cuccot. Az nem lesz egyikünnek sem túl felemelő, ha egy elcseszett tüdőgyulladás küld végül a túlvilágra.
 

Dolohov neve eléri a hatást. Arról szó sincs, hogy éppen a megfelelőt, de ahhoz éppen elég, hogy minden figyelmét nekem szentelje. Meglepődött, az látszik rajta. Ezzel olyasvalamire vesz rá akaratlanul is, amihez nem füllik túlságosan a fogam. Beszélni erről az egészről.
- Mit tudom én? Azt hiszed ez egy olyan dolog, amit megbeszélnek az alig tizenhat éves gyerekükkel? Gondolom ahhoz lehet köze, hogy az apja és az apám az utóbbi odőben olyan szépen összemelgedett. De hát erről neked többet kéne tudnod – hangomból éppen csak alig, de mégis kiérződik a vádló fennhang. Nem tudom, hogy hogy működik ez az egész, hogy mit csinálnak egymás között a halálfalók szabadidejükben, de most már biztos vagyok benne, hogy a porontyok összeházasítása ide tartozik. - Vagy csak tényleg ennyire utál az apám – vonok vállat és tekintetemet az ablakra szegezem, hogy addig se őt kelljen néznem. Kényelmetlen, feszélyez az egész téma, és legszívesebben csak csendben ülnék a kandalló mellett, és sohasem beszélnék erről az egészről, de azt is tudom jól, hogy Regulusnak szüksége van legalább egy minimális magyarázatra.
Arcom egészen megfeszül, amikor kimondja azokat a gyűlöletes szavakat, amikért legutóbb is annyira dühös lettem rá. Beharapom az alsóajkamat, egy pillanatig habozva, hogy magamban tartsam-e a véleményemet, de végül megadom magam.
- Süket duma. Semmi sem kötelez rá, hogy elfogadjuk ezt az egész szarságot. Van választásunk – észre sem veszem, hogy hirtelen a hangom is megváltozott. Olyan vehemenciával beszélek a dologról, ami a szokásos halvérűségemtől nagyon is idegen. - Én azt választottam, hogy lelépek – teszem hozzá, mintha ez nem lenne elég nyilvánvaló. Próbálom kifürkészni az arcvonásat, hogy vajon mit gondolhat igazából. Vajon tényleg elhiszi azt a sok sületlenséget, amit mond? Nos, nagyon úgy fest a dolog, hogy nem tervez egyhamar ellentmondani. Tökéletesen el van ebben az előregyártott viágban, ahol semmi sem az övé igazán, mindent készen kap, csak annyi a dolga, hogy megfeleljen. És Regulus nem az az ember, aki csalódást okozna. De nincs alkalmam számonkérni, lehet nem is akarok újabb konfrontációt. Figyelem, ahogy csendben körbekoslat a szobában, aztán a kezembe nyomja a ruhákat. Mindenféle hála jele nélkül veszem csak el, mintha ez az egész helyzet teljesen természetes lenne, és neki az lenne a dolga, hogy engem istápoljon. A mosolya viszont meglep, olyannyira, groteszknek hat ezen a lestrapált arcon, hogy egy pillanatig levegőt venni is elfeljtek, amíg a közelemben van. Nem mozdulok, csak bénán állok ott, kezemben a melegítőfölsővel, és Regulus arcát fürkészm elnyíló ajkakkal.
- De hát nem értem, zsákban hordtad haza az RBF-eket, messze túlszárnyaltad az évfolyam jelentős részét. Mégis mit szólt volna az apád, ha mondjuk én vagyok a gyereke? Na jó, ezt inkább visszaszívom. Senkinek sem kívánom – teszem hozzá sietve. Most már nem is próbálom leplezni a felháborodásomat. Az én apám már ki sem akadt. Szerintem megbizonyosodott róla, hogy amúgy sem vagyok egyébre jó, mint hogy Dolohov kölykeit sorra a világra lökjem. De ha megvert volna, akkor sem éreznék másképp, ez elég valószínű. De Regulus ő más tészta. Ő tényleg beleszakad.
- És mégis mit jelent az, hogy összekaptatok? - hangom most már egész halk, óvatos. Éppen csak tapogatózni merek. MI van, ha a Black házaspár rajta próbálta ki a válogatott átoktárát? Vagy mi van, ha nem értek hozzá egy ujjal sem, de lelki terrorban tartják? Várakozva nézek rá, próbálok valmait kiolvasni a tekintetéből, de nem sokra megyek rajta. - Bántottak? - nagyot nyelek, és magamhoz szorítom a száraz ruhákat. Érzem, ahogy a mellkasomhoz nyomódik a puha, meleg anyag. Át kéne most öltözni, csak valahogy nem találom jónak az időzítést, hogy most kirakjam a saját szobájából.

 

Próbálom kiolvasni a tekintetéből, hogy mire gondol, mert nem mond semmit, és kishíján beleőrülök, de nem megy. Kíváncsi vagyok egyáltalán a véleményére bárkinek is? Nem igazán. Biztos vagyok benne, hogy megindultak a fejében a gondolatok, ez egy tipikusan olyan téma, amiről mindenkinek megvan a maga álláspontja.Merev tekintettel figyelem, ahogy előhozza az egyébként jogos kifogásait a dologgal kapcsolatban. Mégis türelmetlenül ciccentek.
- A nyom? Ugyan már, ha nem varázsolok, akkor esélyük sincs, hogy a nyomomra bukkanjanak. És hidd el, ha valaki meglesz varázslás nélkül ebben a világban, az én vagyok – nem tudom, miért mondok ilyen hülyeségeket, még akkor is nevetségesen hangzik, ha gyébként teljesen komolyan gondolom. El tudom képzelni az életem mágia nélkül. Azt persze még csak meg sem tudnám saccolni, hogy vajon milyen lehet a muglivilágban élni. Biztos nem befogadóbb, mint az a világ, ahonnan mi jövünk. Persze nem tudhatom biztosra. Életemben nem beszélgettem egyetlen muglival sem. Csak annyit tudok róluk, amiket felszedtem otthon meg a Roxfortban. Azok pedig, mondanom sem kell, nem voltak túlságosan megbízható vélemények.
- Ahhoz előbb meg kell találniuk – szólalok meg kisvártatva, egészen csendesen. Nem tudom eldönteni, hogy vajon miattam aggódik-e vagy csak simán kötekedni szeretne. - És, ha rajtam múlik, akkor nem könnyítem meg a dolgukat - elszántan nézek Regulusra. Tudom, hogy rossz helyen vagyok, ha tényleg el akarnék tűnni, nem egy keményvonalas halálfaló házaspár otthonába kellett volna menedéket keresnem. - Persze nem maradok itt – teszem hozzá sietve, mielőtt még tényleg azt hinné, hogy ennyire idióta vagyok. Jó, talán tényleg nem gondoltam át töviről hegyire a dolgot, de attól féltem, ha alaposabban agyalok rajta,végül elmegy a bátorságom.
Látom, hogy a mosoly lefagy az arcáról, és érzem, hogy a gombóc növekedni kezd a torkomban. Félek előre, hogy mit fog mondani, de úgy néz ki, fölöslegesen túlaggódtam ezt. Nincs okom, hogy ne higyjek neki. Ha már eddig eljutottunk, bztos nem tagadná le, ha nagy gáz van.
- Ez azért elég vicces – hangom persze ellentmond a szavaimnak, de nem törődök vele – Márint ez a kibaszott ellentmondás, hogy egy csomó esetben elvárjá, hogy felnőtt légy, és akkor ezzel szemben mégis gyerekként kezelnek – látszik, hogy felháborodok, de közelről sem vagyok olyan feldúlt, mint amire számítottam. Regulus azért mégiscsak megkapja, amit érdmel. Szőrnyű, hogy ezt gondolom, de hát sohasem állítottam,a hogy különösen megértő lennék. - Talán már úgy érzed, hogy késő, de az bullshit, hogy az elején nem szállhattál volna ki. Ha kerek perec megmondtad volna, hogy ez nem fog menni. De a kibaszott bizonyítási vágy, ami ide juttatott, semmi más – nem várok választ, nem is azért mondom ezt, mert azt várnám, hogy védekezzen. Magamban már úgy is eldöntöttem.
-Tessék? - egy pillanatig csak kérdően mered rá, aztán tudatosítom magamban, hogy még mindig csurom vicces ruhákban állok. - Jó, de eszedbe ne jusson leskeldőni – nem mintha kinézném belőle, de azért nem akarom adni alá a lovat. Megvárom, amikor hátat fordít, és egy darabig habozva nézegetem a kezemben lévő ruhákat, majd leteszem az ágy szélére őket és elkezdek kivetkőzni a vizes ruháimból. Jobb híján a földre dobom le, nem akarok semmit összevizezni. Aztán magamra veszem  Regulstól kapott meleg ruhákat. Kicsit hosszú az ujja, és bő is nekem, de olyan kellemesen puha az anyagja és az illata, hogy kedvem lenne most mély álomba merülni és nem gondolni semmire. Csak pár pillanatig állok egyik lábamról a másikra, amikor eszembe jut, hogy Regulus már indokolatlanul háttal áll..
- Megfordulhatsz már - szólalok meg rekedtes hangon a sok hallgatás után, és habozva bámulom a tarkóját.
 

Nem állítom, hogy valaha is képes leszek megérteni Regulus minden eleve elrendeltetett, és szarok bele, hogy valaha is a kezembe vegyem a sorsomat attitűdjét, mindazonáltal a tény, hogy ma este itt kötöttem ki, arra enged követekeztetni, hogy rajtakívül nem igen van más, akihez fordulhattam volna. Tehát itt most az a tét, hogy megmakacsolom magam, és továbbra sem leszek hajlandó tudomást venni róla, és akkor egyúttal bele is nyugodhatok, hogy az utolsó és egyetlen embert, aki még hajlandó valamelyest emberként kezelni, azt elveszítem. Vagy pedig ráharapok a nyelvemre minden egyes pillanatban, amikor valami baromság hagyja el a száját, és próbálom nem felkapni a vizet, abbahagyni az idétlen szélmalomharcot, amit vívok a világ ellen, de főként Regulus vak elhivatottsága ellen. Ennek fényében bólintok inkább, és nem szólok semmit ezúttal sem. Végül is győzött a racionális énem, és vállonveregetném magamat nagyon szívesen, ha éppen nem venné most ki magát meglehetősen idiótán.
A megjegyzésére csak kételkedve felhúzom a szemöldökömet, nem válaszolok, nem is tudnék. Ismerem-e egyáltalán Regulust? Ez is egy jó kérdés.
Ahogy a vizes ruhák apránként lekerülnek és helyüket átveszik a meleg, puha ruhadarabok, mintha megnyugodnék ott legbelül és egy pillanatra el is feledkezem a külvilágról. Arról, hogy Regulus alig pár méternyire áll tőlem, és hogy talán ettől zavarba kéne jönnöm. Amikor szólok neki, hogy megfordulhat, ide-oda tappogok egyik lábamról a másikra és alsóajkamat beharapva tűröm, hogy végimérjen. Egyébként más helyzetben valószínúleg felháborodnék, de most el kell ismernem, rendkívüli látványt nyújthatok a kényelmes és egyáltalán nem nőies melegítőben és nadrágban.
- Ebben biztos vagyok, így kéne járnom mindig, nem gondolod? - arcomon felbukkan egy apró, alig látható fintor, és a hála ismeretlen érzése újfent melegséggel tölt el. - Mindenesetre életmentő volt. Köszönöm – ennél idetalálóbb szavak most nem jutnak eszembe, hiába kutatok utánuk. Kisöprök a szememből egy rakoncátlan, összegubancolódott, még félig nedves tincset. Inkább csak kényszermozdulat az egész, hogy valahogy a zavaromat leplezzem.
- Ahogy gondolod, csak ne nézz így, jó? - dorgálom meg szinte minden él nélkül és rándítok egyet a vállamon, ahogy habozva előre lépek és leülök az ágy másik szélére, szemben Regulusszal. Lábaimat automatikusan húzom fel a földről, egészen a mellkasomig, és szabad kezeimmel átkarolom őket szorosan. - Nem hiszem, hogy ez így fair egyébként. Én vagyok, aki csak úgy váratlanul betoppant. Mégis hol akarsz aludni, a földön? - kínomban felnevetek, mintha ez lenne az év leghülyébb ötlete, pedig azért van egy-kettő versenyben, az biztos.
- A szüleid... nem fognak ma már visszajönni? Nem hinném, hogy túlságosan ellennének ragadtatva a ténytől, hogy random ázott lányokat szedsz össze az utcáról - szólalok meg kisvártatva, amikor már úgy érzem, túlságosan is mély a csend, és túl sok kényelmetlen gondolat születhet benne. Persze lehet én tévedek, és én ítélem meg rosszul Mr. és Mrs. Blacket. Végülis a humanitárius segítségnyújtás valahol ott van a géneikben, minden bizonnyal, nagyon mélyen.

 

Első körben valahogy furcsán érint, hogy zavarba jön. Nem jellemző Regulusra, hogy bármivel is zavarba lehetne hozni, igaz, nem is próbálkoztam még soha ezekkel a módszerekkel. Mármint nem állítottam még be hozzá, ázott, vizes cuccokban, követelőzve azért, hogy menedéket nyújton az ágyában. De ha előbb tudtam volna, hogy ez működik.. Mert azért megvoltak azok az idők, amikor nagyon is érdekelt, hogy mivel lehetne Regulust megfogni. Mármint nem férjnek, bár az sem lenne rossz. Igaz, nem tudom, hogy miért gondolom, hogy ebben a kicicomzáott patkánylyukban jobb életem lenne, mint  Dolohov birtokon, ahol a kert és a hozzá tartozó park is sokkal hatalmasabb, és talán ha jól beszélek, még hattyúkat is telepítenének abba a tócsába a közepén, amit biztos nem tudnék átúszni egy levegővétellel. De ezt a fontos revelációt inkább magamban tartom, nincs szükség rá, hogy még sértegessem is, eléggé el van kenődve anélkül is. Viszont legalább most, hogy így látom, hogy hol is nőttek fel, kicsit jobban értem a Black fiúkat. Nem mintha ismerném Siriust, és nem mintha nem haragudnék még mindig iszonyatosan rá, amiért itthagyta az öccsét, most már kicsit megértem, hogy miért is lépett le. Végül is, most én is leléptem, igaz, biztos nem olyan drámaian, mint az idősebbik Black fiú, de gyakorlatilag én is magára hagytam a húgomat abban a kigyófészekben, ahol a túlélési esélyei neki sem túl jók. S ha nem megyek vissza, akkor vajon őt akarják majd Dolohovhoz hozzáadni? Rá vár ez a rémesen nevetséges, és mégis minden elemében valóságos frigy, vagy szimplán csak lemondanak róla, mert az ő hajszínéhez nem megy a Dolohov kúria szalonjának drapériája?
Akaratlanul is kezdem magam borzalmas embernek és nővérnek érezni. Még csak el sem búcsúztam tőle. Csak úgy kiszálltam, mert az tűnt egyszerűbbnek. Ahogy ott ülök az ágyon kuporogva és Regulust bámulom, akaratlanul is a húgomat látom benne, pedig még csak nem is hasonlítanak egy szemernyit sem.
Ahogy a végtelen lehetőségeket ecseteli, ahol ma éjszaka alhat, csak bólogatok, bár csodálkozom, hogy ez a hatalmas ágy nem került fel a listára. De hát végül is lehet, hogy ez a normális.
- Jó, akkor a fotelon alszol. Nekem olyan mindegy igazából. De nem kell úgy sietni, nem vagyok még álmos – feljebb húzódok ültömben, hogy nekidőlhessek az ágy támljának, és hihetetlen módon egy apró mosoly bukkan fel a szám szegletébe. - Le vagyok nyűgözve. Szóval most már nem érdekelnek a szüleid? Ki vagy te, és mit csináltál Regulusszal? - vonom fel a szemöldökömet, de valahol örülök, hogy ezt mondta. Valahol engem is megnyugtat, hogy legalább most ebben a percben nem kell semmin aggódnom. Hogy az az ajtó csukva marad, és hogy ez a szoba, vagy inkább ez az ágy, a mi erődünk, ahonnan ha nem tesszük le a lábunkat, biztonságban vagyunk. Érzem, ahogy a ráncok fokozatosan simulnak ki a homlokomon. - Mire véljem ezt? Mi történt, hogy most hirtelen nem érdekel, hogy mit szólnak? Feltételezem ez csak pillanatnyi dac és holnap már a nyakadat behúzva túrkálod a reggelidet és hallgatod a szarságaikat - a hangom meglepő módon könnyedebb, mint eddig. Ahhoz hasonlatos, amikor Regulusszal hosszú éjszakákat töltöttünk együtt, amikor valahogy akaratlanul is kicsúsztak a szavak, és amikor másnap reggel megint úgy csináltunk, mintha nem ismernénk egymást. Ez valahogy mindenkinek kényelmes volt. Főleg neki. De a lényeg, hogy ez már nagyon megy nekünk. Legalábbis azt hiszem. Előredőlök és egészen közel hajolok hozzá, és egészen komolyan nézek a szemébe.
- Na persze, mintha én tennék szivességet azzal, hogy ittvagyok. Azért kíváncs vagyok, hogy ha ma nem állítok be, valaha szóba álltunk volna még  egymással?– ez csak egy a sok gondolat közül, ami végül kicsúszott a számon. Még csak nem is számonkérő, hiszen az, hogy többé már nem beszélgetünk, ugyanúgy az én hibám is. Már ha ez hiba egyáltalán. De jelenleg nagyon is így érzem. A látszólag indokolatlan mosolyt nem tudom értelmezni pedig lehet, így értetlenül nézek rá.
- Most meg mit vigyorogsz?

Voltak időszakok az életemben, amikor nem tudtam volna eldönteni, hogy tulajdonképpen jó az nekem hogy ismerem Regulus Blacket vagy sem. Mármint úgy igazán, azokat a gondolatokat, amiket nem oszt meg bárkivel, azokat a kételyeket és aggályokat, és a bebetonozott, makacs elképzeléseit a felelősségvállalásról, családi kötelékekről. Talán csak irigy voltam, mert én sohasem éreztem, hogy bármivel is tartoznék, ami azért így majdnem tizenhat év után kicsit megrázó. Bár apámtól örököltem azt, hogy képtelen vagyok bármit is jobbkézzel csinálni, és hogy egyébként egész jó vagyok varázslósakkban, és nekem adta tavaly a régi teleszkópját, az összes gyereke közül pont nekem. Ez már elég ok, hogy felelősnek érezzem magam ezért a családért? Mégiscsak egy hálátlan szuka vagyok, és vissza kellene mennem, amíg nem késő?
De bárhogy is próbál Regulus egész lénye tudatalatt szugerálni, képtelen vagyok megmozdulni. Tudom, hogy nem hosnlítunk, semmiben az égvilágon. Tudom, hogy sosem lenne bátorságom. És azt is tudom, hogy ő sohasem lenne ilyen könnyelmű, mint a bátyja vagy én. És ez jó. Valahol az ilyen fickók tartják fenn ezt a szűk, penésszagú világot, különben már rég összeomlott volna. És erre a világra szükség van, bárki bármit is mondjon.
Mindenesetre valami különösmód hálát érzek, amiért nem akar átverni. Sem magát, sem engem. Egy megkönnyebbült mosolyszerű görbület szeli át az arcomat.
- Pedig, hidd el, néha sokkal jobb lenne nem ismerni téged – valahogy a hangomba annyi szokatlan melegség tolakszik, hogy még a bántó szavak sem hatnak igazán ellenségesen, sőt. Ott van a nyelvem hegyén a folytatás, de hiába, most sem sikerül kimodanom, hogy valójában milyen nehéz volt nélküle. Milyen nehéz volt ez a rohadt év egyedül. Nem esek ebbe a hibába, attól, hogy most itt vagyok, nem jelent azt, hogy bármi is változni fog a jövőben, azt sem tudom, hogy hol leszek. Azt persze tudom, hogy ő hol lesz, és valahol ez a stabilitás, ez a változásnak, spontaneitásnak és meglepetésnek a teljes hiánya, ami mindig is annyira dühített, és most is dühít, azért valahol mélyen megnyugtató.
Ahogy a félve feltett kérdésemre adott válasza is megnyugtat. Pedig az lenne a normális, vagy legalább elvárt reakcó, ha egy kicsit elkenődök, még akkor is, ha tudom, hogy direkt válaszolt úgy, hogy ne legyen egyértelmű számomra, hogy mit gondol, mert valójában ő sem tudja. Nem vallja be magának, de akkor megteszem én, rohadtul nem gondolkozott ezen még csak egyszer sem.
Nem kell hozzá nagy Regulus szakértőnek lenni, egyszerűen csak érzem, ezt olvasom ki a reakcióiból, a testbeszédéből, az apró rezdülésekből, amiket talán észre sem vesz. Mint valami kis baktériumot, úgy tanulmányozom még mindig testközelből, és valami réveteg tekintettel próbálom burkolni, hogy valójában nem vagyok megbántva. Aztán ez a réveteg tekintet fokozatosan átvált töprengővé, összevont szemöldökkel, oldalra billentett fejjel vizsgálom tovább, és úgy teszek, mintha valamin igazán tépelődnék.
- Várjunk csak, voltak olyan idők, amikor te normális voltál? És én miért nem emlékszem rá? - valami horkanásszerű hangot hallatok, rendkívül nőieset és finomat, amikor próbálom visszatartani, hogy nehogy az arcába röhögjek.

Bármennyire is szeretném visszaszívni azt az átkozott fél mondatot, bármennyire is szeretném, ha sikerülne valahogy elterelni a témáról, amibe én magam rángattam bele magunkat, tudom, hogy Regulus nem hülye. És azt is tudom, hogy ugyanúgy megvan rá az esély persze, hogy számára is legalább olyan kínos a dolog, mint számomra, és inkább hagyja a fenébe. Úgy csinál, mintha meg sem történt volna, de ez a forgatókönyv még nem látszik. Az arca rezdüléséből, a levegvételéből már képes vagyok előre kiszámítani a kérdést, a hangsúlyt, mindent, de mégsem elég ez ahhoz, hogy felkészüljek rá. Hirtelen jövök zavarba, érzem, hogy az arcomat valami kellemetlen meleg önti el, aminek nem is szabadna kellemetlennek lennie, mert amennyire szétfagytam, és amennyire nem túl barátságos a hőmérséklet ebben az egész házban, normálisnak kéne lennie, hogy a melegség jólessen, de nem esik. Mindennek dacára nem fordítom el a fejemet, nem sütöm le a szemem, csak kitaróan bámulok vissza rá, miközben a válasz már a nyelvemen, csak valahogy próbálom jól mondani, hogy ne hangozzék bénán, nyálasan, ne legyen túl sok és ne legyen túl ijesztő, mert a szavak már csak ilyenek. A megfelelő időben, a megfelelő helyen igenis nagyon ijesztőek tudnak lenni.
- Mert rajtad kívül nem igazán mandohatnám el, hogy ismerek bárkit is. Legalábbis ennyire biztosan nem. És ez néha félelmetes... - tudtam, hogy elbénázom, mint mindent, de már késő, már így is elég gyengének és zavarosnak tűnhetek, nem kell még rátennem egy lapáttal is azzal, hogy megint elhallgatok, vagy újrakezdem az egészet. Amt kiejtek a számon, az már kőbe van vésve. Nem felejtjük csak úgy el. - És a fenébe is, Regulus, kicsit összetörted a szívem, amikor hátat fordítottál. És tudom, hogy ha nem ismernélek, akkor nem is fájt volna talán egyáltalán – összepréselem az ajkaimat, szinte pengevékonyak, és úgy nézek rá, mintha most közöltem volna vele, hogy bocs, megöltem véletlenül a házimanódat. Most már elviselhetetlen ez a közelség is, hogy meneküljek, hátrébb húzódok, és nekidőlök a hideg falnak, ami nem csak támaszt nyújt, de le is nyugtatja valamiképp a felborzolt kedélyeimet. Ez a fajta őszinteség szokatlan tőlem, még Regulusszal szemben is. És próbálok rá magyarázatot találni, de nem megy. Ő pedig csak továbbra is úgy néz, mintha valami érdekes klinikai eset lennék. Amitől csak méginkább zavarba hoz.
Úton van már egy szarkasztikus megjegyzés, de inkább visszafogom magamat, alsójkamba harapok, hogy gátat vessek a szavaknak. Ne akarok olajat önteni a tűzre és most nem is érzem már olyan remek ötletnek, hogy húzzam az agyát.
Csakhogy most már nem csak ugratásról van szó, már rég nem poénkodunk, bármennire is annak indult az egész. Regulus már komolyan beszél. Érzem. Felismerem bármikor. És egy pillanatra elakad a lélegzetem, mert erre igazán nem voltam felkészülve. Sosem tudnék erre fekészülni. És talán ha valami normális páros lennénk, már rég a nyakába borultam volna zokogva, de szó sincs erről.
- Őszinte? Hiszen hazudtunk mindenkinek! Még arra sem voltunk képesek, hogy felvállaljuk a másikat a többiek előtt – nem hittem volna, hogy egyetlen mondatba képes leszek valaha ennyit érzelmet, ennyi keserűséget, kétséégbeesett dühöt és ugyanakkor ragaszkodást belepréselni. Hogy lehet egyáltalán ennyi mindet egyszerre érezni? Hogy bírják az emberek nap mint nap, anélkül, hogy felrobbannának? Újra azon kapom magam, hogy előre dőlök és egyetlen pislogás nélkül nézek a szemébe. Nem hiába használtam a királyi többest. Nem csak Regulusnak volt ciki másoknak bevallani, hogy velem barátkozik. Én sem tudtam megbírkózni ezzel, hogy mégsem vagyok olyan jól el egyedül, hogy szükségem van valakire.