Mint egy átkozott holdkórós, úgy járok-kelek a folyósókon, céltalanul, csak minél messzebb az Mardekár pincéjétől. Jobbára a hetedik és hatodik emeleten grasszálok órák helyett, de még senkinek sem jutott eszébe megkédezni ezt az RBF-jei előtt álló lányt, hogy mégis miért nem ül a seggén és tanul most valamelyik tantárgyból, amiből nagyon közel áll a trollhoz? Mert senkit sem érdekel, és igazságszerint engem a legkevésbé. Valószínűleg úgy sem fogok már sokáig élni, talán még a vizsgákig sem húzom. Ha mégis, valamilyen számomra is érthetetlen oknál fogva túlélném, halálfalófeleségként úgy sem lesz szükségem célirányos iskolai végzettségre. Bólogataáshoz, kussoláshoz, falazáshoz és szüléshez nem kell diploma, szerencsére. Anyámnak sem volt egy R.B.F-je sem, és hát férjhez is ment ötödév után, kihagyva az iskola nyújtotta örömöket. Nyílvánavóan ezért tűnik nekik ez az egész teljesen normálisnak. Ezért gondolják, hogy magától érthetődő. Tudtam, hgy apám el akar hallgattani, de soha sem gondoltam volna, hogy képes bevetni a leghatásosabb fegyvert, amivel véghez veti kicsisnyes terveit. Vajon belenézett valaha is a fejembe? Tudta, hogy mennyire gyűlölöm és undorodom Dolohovtól? Tudta, hogy tönkreteszi ezzel az életemet? Nos, efelől nincsenek kétségeim.
Érzem, hogy séta közben néha meg-megbicsaklik a lábam, de nem állok le, mert akkor félek, hogy összerogyok itt mindenki előtt. Hirtelen ugyanis már az első emeleten találom magam, körülöttem kínosan sok emberrel, biztosan szünet van már, én meg észre sem vettem, hogy már így elszaladt az idő.
Talán ha már itt vagyok, lemehetnék enni. De félő, hogy találkozom vele, és akkor nem tudok ellene tenni, odahányom elé az asztalra a mai ebédet. Már ha egyáltalán lemenne egy falat a torkomon.
Talán sokkal többet teheték ezért a világért, ha inkább a kiugranék a Csillagvizsgáló Toronyból. Csakhogy már olyan olomsúly nehezedik a lábaimra, annyira nem bírom magamat, hogy egyszerűen nem tudok felfele menni, csak lefelé. Tekintetem valahová a semmibe réved, észre sem veszem, hogy kik mennek el mellettem, kik azok, akik nekemütköznek, mert nem tudnak időben kikerülni. Megtorpanok, de nem saját akaratomból. Igazából azt sem tudom, hogy mi történik, mintha minden irányítást elvesztettem volna a testem felett. Csak a világos, gyűlölettől izzó szempár zökkent ki a révetegségből. Gombóc nő a torkomba, nyelni is elfelejtek, és úgy egyáltalán minden alapvető funcióm kikapcsol pár pillanatig. Nem csupán azért, mert ezt a fickót kerülöm, amióta csak majdnem kinyírtam, hanem most már halmozottan is, mióta az őrült apám úgy döntött, hogy kicst meggyökerezteti halálfalói kapcsolatait.
Ahogy keze a kezemhez ér, és beletuszkolja erőszakkal a papírt, én automatikusan rántom el, undorodva, mintha patkányok közé nyúltam volna. Mivel hátralépni nem tudok a lépcsőtől, így csak a fejemet távolítom tőle olyan messze, amennyire csak tudom, de még így sem elég. Dolohov undok ábrázatától újabban már álmaimban is felsírok. Szinte érzem zsigereimben, hogy miért van most itt, a jó hírek gyorsan terjednek. Teszek egy pillantást a körülöttünk folyton mozgó tömegre, ahogy mindenki a Nagyterem fele tart. Amíg emberek között vagyunk, többé-kevésbé biztonságban érzem magam. Bár már annyira kilátástalan a helyzetem, hogy igazából titkon azt kívánom, bárcsak lelökne a lépcsőn. Vajon, ha eléggé felhergelem, megtenné?
Szaporán fel-le hullámzó mellkasom elé emelem az össze-vissza gyömöszölt galacsint és kisimítom. Úgy teszek, mintha olvasnám, kínos lassúsággal, de igazából csak egyetlen egy névre koncentrlok, ami visszatérő elemként fel-felbukkan. Nem sok újdonsággal szolgált. Nem is vagyok kíváncsi a hozzáfűzött kommentárokra, és amúgy sem vagyok kíváncsi Dolohov magánlevelezgetéseire, ahogy létezésének egyetlen másik aspektusára sem voltam soha kíváncsi. Ugyancsak eltúlzott lassúsággal engedem le a papírt, és arcizmaimat kordában tartva, kifejezéstelen arccal nézek ismét rá.   Habár sokszor gondoltam azt apámról, hogy ő minden gonosz megtestesítőja, azért elég tulzás azt állítani, hogy ő lenne maga a Sátán.
- Pontosan mit nem értesz, Dolohov? Szerintem édesanyád próbált meglehetősen egyszerűen fogalmazni, hogy biztosan megértsd – szólalok meg a kelleténél több gúnnyal a hangomban. Mélyet szippantok a széndioxíddús levegőből, lehunyva pilláimat, de csak éppen egy pillanatra, hogy összeszedjem minden erőmet és ne essek le magamtól a lépcsőn – Mégis miért gondolod, hogy bármi közöm van hozzá? Mármint egyértelmű, hogy van – teszem hozzá szemforgatva, hiszen azért elég nehéz lenne letagadni, hogy egy másik Pandora Selwynről lenne szó – De úgy viselkedsz, mintha én találtam volna ki ezt az egészet. Tényleg ilyen kibaszott mazochistának nézel? - nézek komolyan a szemébe, mintha nem egy költői kérdést tettem volna fel az előbb.

Idejét sem tudom annak, hogy mikor volt utoljára alkalmam ilyen behatóan tanulmányozni Dolohov arcát, de valamiért nem is sírom vissza azokat az időket. Tökéletesen megvoltam abban a nyugodnak cseppet sem nevezhető, de legalább illúziókeltő állapotban, amikor nem kellett őt látnom, maximum csak rémálmaimban bukkant fel a gúnyos arc, a sötét íriszek. Hiába sírtam fel nem egy ízben hangosan az éjszaka közepén, most ezerszer jobban sírni lenne kedvem.
Mégsem teszem. Csak bámulom, mintha arra próbálnék rájönni, hogy az utóbbi napokban változott-e valami rajta? Talán eltömődött egy-két pórus vagy egy új ránc mélyült el az arcán. Hallom, hogy motyog, de ha nem erőlködnék az átlagosnál jobban, akkor most simán elment volna a fülem mellett.
- Mit mondtál, Antonin? Hogy a tűzzel játszom? Micsoda meglepetés, a tűzzel játszom már öt éve, hidd el, tisztában vagyok vele, nem kell az orrom alá dörgölni. Egyesekkel ellentétben én képes vagyok hamar értelmezni a körülményeket – hangom kínzóan nyugodt. Az előbb még ordítani akartam, de most már rájöttem, hogy egy pillanatig élveztem azt, hogy így látom Dolohovot. Remeg a keze, kínlódik az arcvonásaival, a szavaival, a mozdulataival, mint egy háromlábú agár, úgy toporzékol itt előttem. Szenved. Legalább annyira, mint én, de talán még nálam is sokkal jobban. Mert képtelen visszafogni az érzéseit, sohasem tette. És igen, elégtétel számomra, hogy így látom. Egy pillanatra felcsillan a szemem, ahogy átadom magam az élvezetnek, majd kezemmel remegő keze után nyúlok.
Rendkívül kedves jelenet. Ahogy hideg, fehér ujjaim rátapadnak az ő remegő kezeire, a kívülállók még azt hihetik, hogy nyugtatni próbálom. Pedig nem is tévedhetnének nagyobbat. Provokálom, tovább szítom a tüzet, azt akarom, hogy Dolohov szenvedjen mégjobban. Mégjobban mint én valaha.
- Nem tudom, hogy honnan szeded, hogy a hatalmamban áll bármit is tenni ezügyben. Mégis mit vársz tőlem, mit csináljak? Mintha arról lennék híres, hogy olyan jól reagálok az elnyomásra – hangom egy fokkal elkomorul, de nem áll szándékomban itt sajnáltatni magam. – Amúgy is neked van akkor nagy pofád mindig, miért nem zsarolod meg az apádat vagy tudomisén, beszélsz vele, mint a rendes emberek szoktak? – teszem fel a kérdést, de igazából sejtem a választ. Ha Dolohov két vakkantás után elérné az apjánál, amit akar, már rég kiírtotta volna még ennek az esküvőnek az írmagját is. A gondolat úgy kúszik az agyamba, mint valami síkos kígyó. – Mi van, csak nem be van rezelve a kis Antonin apucitól?

Arcvonásaim éppen csak egy pillanatra merevednek meg, de az elég ahhoz, hogy kiessek a korábbi nyugodt szerepemből. Ha valaki azt hinné, hogy könnyű Antonin kibaszott Dolohov mellett megőrizni a hidegvérét, akkor az rohadt nagy tévedésben él. Összevonom a szemöldökömet, szinte önkéntelenül, és arra gondolok, hogy valahol mindketten szánalmas idióták vagyunk, amiért azt hisszük, hogy megoldunk bármit is azzal, hogy itt egymásnak feszülünk, hisz még csak nem is rajtunk múlik az egész, és ezt másodpercről másodpercre világosabb lesz előttem. Csakhogy az nem számít, mert mi minden egyes alkalmat meg akarunk ragadni arra, hogy a másikra zúdítsunk mindent, hogy mindenért a másik legyen a felelős. Ahogy most Dolohov is próbálja rámkenni ezt az egészet, pedig még ő sem hiszi el igazán. Persze az is lehet, hogy igen, és akkor jobban gyűlöl, mint gondoltam volna. Már ha lehet még annál is jobban gyűlölni.
Mintha lassan mindketten ugyanarra a ritmusra vennék a levegőt, ugyanazt a mérget szívnánk be, ugyanaz a gyűlölettel telített vér csorog az ereinkben. Dolohov nem hagyja magát, rám zúdít mindent. Hangja végigkúszik a testemen, mintha fojtogatna, érzem, hogy félig elnyíló ajkakkal kapok levegőért. Mintha kígyó mart volna meg, és a mérge most száguldozna az ereimben, azt hiszem, találat ért. Ahogy arról az estéről beszél, szinte minden másodperce felelevenedik előttem, mintha újra átélném. Valójában eddig a pontig voltak képes megőrizni a hidegvérem.
- Ha mégegyszer egy ujjal is hozzám érsz, esküszöm, megfojtalak álmodban – szólalok meg kisvártatva, ahogy lenyelem a keserű epét a számból. Tekintetemet egyenesen a szemébe fúrom, nem pislogok, de érzem, hogy a kezem megremeg, ahogy az övét szorítom. - Tudod, hogy képes vagyok rá – nem, nem tudom, de remélem. Amikor legutóbb a fejébe vertem egy vázát, az sem érdekelt, hogy él-e vagy halott, de szívesebben ébredtem volna arra a hírre, hogy már nem lélegzik azért, amit velem akart tenni. De hogy mégegyszer képes lennék-e rá? Nos, ha Dolohovról van szó, akkor szinte már bármire képes vagyok. - Azt hiszed érdekelné az apámat? Legfeljebb megkérdezné, hogy miért nem hagytam magam, vagy valami hasonló ízléses dolog – valahogy sikerül megtalálnom a normális hangszínemet, de attól még nem érzem magam teljesen biztonságban. Ezért akarok utat törni magamnak, egérutat nyerni, mielőtt még elharapódzna megint ez az egész, de már késő. Már ki is csusszan a keze az enyémből. Nem készültem rá fel, még kapaszkodni sem tudok, a lendülettől hátratántorodok és belebotlok a lépcső felsőbb fokába.
Talán az adrenalin tehet róla, mintha minden érzést kiöltek volna belőlem. Nem érzek fájdalmat, sem azon a helyem, ahol a térdem találkozott a lépcsővel, sem az arcomon, ahol a pofon csattant. De egy hosszú pillanatig mintha meg is süketültem volna. Az előtér moraját mintha egy medence aljáról hallanám. Mint valami űzött vad, akit hirtelen csapdába csaltak, úgy nézek fel rá, mellkasom ritmustalanul emelkedik és süllyed. Hajam a szemembe lóg, de egy ideges mozdulattal kisöpröm, és hideg kezemet az égő arctájékra szorítom. Csak ekkor veszem észre, a szemem sarkából, hogy nem vagyunk egyedül. Körülöttünk, tisztes távolból bámészkodnak puliszkaszájú diáktársaim, de nem foglalkozok velük.
- Most aztán nagyfiúnak érzed magad, hogy megütöttél egy kislányt, ugye Antonin? – talán életemben először szólítom a keresztnevén, magam sem értem, miért, talán az ütéstől zavarodtam össze egészen. – Azt hiszem az emberek még nem láttak eleget a műsorból. Ne hagyd abba. Üss meg mégegyszer – hangom hisztérikus, magasan cseng, nem erőlködöm azzal, hogy lehalkítsam, hallja csak mindenki, ezek után úgyis mindenki ezen a jeleneten fog csámcsogni. – Vagy tudod mit? Erőszakolj meg, itt a lépcsőn, ha annyira akarod – hirtelen pattanok fel, csak valami tompa fájdalmat érzek a lábamban, de nem foglalkozok vele. Egészen közel megyek hozzá, nem félve attól, hogy jön még egy pofon. – Ne aggódj, biztosan mindenre mentség, hogy az apád gyűlöl – olyan erősen feszülök neki a testének, hogy egy gramm levegő sem maradt köztünk. Kipirult arccal, gyűlölettől izzó szemekkel nézek fel rá, enyhén felszegett fejjel, de hangomat egy decibelnyivel sem halkítom le.

Emlékszem az első pofonra, amit az apámtól kaptam, sőt, a másodikra és a hamradikra, de utána már beleuntam abba, hogy számontartsam. Eégészen kicsi lány voltam még, azt sem tudtam, mi folyik körülöttem. Hogy mit követtem el, hogy ezt kapom. Csak meredtem ugyanilyen haragtól izzó szemekkel az apámra. Dühös voltam, mert nem értettem, dühös voltam, mert megalázva éreztem magam. Akárcsak most. Ez az értetlenséggel vegyes megalázottsg kavarog bennem, ami végül bennem haraggá kavarodik.
És ez valami fantasztikus érzés, érzem, hogy a vér gyorsabban kezd csorogni az ereimben, egészen felpezsdít.
Szokatlan számomra is. Nem szoktam csak úgy dühös lenni, pláne nem ennyire erősen. Inkább a közöny álarca mögé bújok, vagy a szarkasztikus megjegyzések mögé, de többnyire beletörődve a sorsomba állok, és nézem végig, ahogy körülöttem pörögnek az események. De ezúttal szintisztán izzik a gyűlölet, minden egyes porcikámban. Egészen élőnek érzem magam. Egy pillanatig csak Dolohov bamba fejét bámlom, nem reagál semmit. Csak áll ott, mintha legalábbis én vágtam volna pofon és nem fordítva történt volna. Csak méginkább izzik bennem a gyűlölet, ahogy szavaim nem találnak válaszra, még csak nem is reagál.
- Mi ütött beléd? Megnémultál? - szegezem neki a kérdést. Én annyira megpróbáltam. Megtettem, vagy legalábbis kimondtam mindent azért, hogy kapjak még egy becsületes atyait. Minimum. És ő mégsem reagál. A háttérben a zajok elhaltak. Talán már becsengettek a következő órára, mi azt sem hallottuk volna, ha a föld omlik be alattunk. Csak a szívdobbanás. Ami ugyanaz. - Mi van, Dolohov, most már senki sem lát minket, azt csin.. - a szó a torkomon forrt. Ahogy ujjával fölemeli az államat, és egészen megszorítja, nyugtalan érzés kerít hatalmába, mint egy vadállat, amit éppen most cserkésznek be.
Nem onnan jött az ütés, ahonna vártam. Ismét érzem, hogy kicsúszik a talaj a lábam alól, de ezúttal valamiért nem esek a földre. Dolohov vállába kapaszkodok, görcsösen, hogy nehogy hátraessek, ahogy ajkával lecsap az enyémre. Nyelni, levegőt venni mind elfelejtek. Érzem, ahogy kezével vadul beletúr a hajamba, és egy pillanatra teljesen harcképtelenná válok. Talán ez volt az a döntő pillanat. Ha még ekkor jut eszembe kapálózni, van esélyem menekülni. Mint egy áramütéskén vonul végig minden egyes porcikámon a kellemetlen érzés. Nem csodálatos, és virágillatú, ahogy azt a regényekben leírják. Nem ilyennek kell lennie annak az első csóknak. A pillangók a gyomromban, érzem, hogy hányni fogok, ha most nem hagyja abba. Megpróbálok hátrálni, eltolni magamtól, de sikertelenül. Kezével olyan erősen tartja a fejemet, hogy még csak hátrébb sem tudok húzódni. Mint valami pánikroham, úgy lessz urrá rajtam az érzés. Nem kapok levegőt, csorog a csakamon le az izzadság. Hirtelen ötlettől vezérelve kapok a nyakához, előbb az egyik, majd a másik kezemmel. Végigsimítok kétoldalt a nyakának vonalán, olyan erősen dagad ki az ér, érzem, hogy lüktet az ujjaim alatt, majd ujjbegyeimet megfeszítve, minden erőmet latbavetve kétoldalt belemélyesztem a körmeimet. Nem engedem el, csak egyre mélyebbre akarok hatolni, amíg komoly fájdalmat nem okozok, mégigszántom a nyakát egészen, amíg egy egészen kicsit ki nem serken a vér az ujjeim alatt. Nem érdekel, csak azt akarom, hogy elengedjen.
- Te teljesen meg vagy hibbanva – levegőért kapkodok még akkor is, amikor ajkaink végre elválnak egymástól. Rámeredek, ugyanolyan gyűlölettől izzó szemekkel, de úgy menekülök, mintha most ütött volna meg, és az előbb kaptam volna a csókot. Olyan messzire akarok kerülni tőle, amennyire csak lehet. Kihasználva pillanatnyi meglepetését félrelököm és gyors léptekkel, remegő lábakkal indulok le a lépcsőn. - Ne gyere a közelembe, sem most, sem másmikor. Mondd azt az apádnak, hogy meghaltam, vagy tudomis én, az apám lefeküdt egy mugli ribanccal, és a szerelemgyerekük vagyok. Légy kreatív – szólok még vissza remegő hangon, érzem, hogy fojtogat valami belülről, de nem fordulok felé, nem is akarok ránézni. Undorodom tőle. És most már magamtól is.