Sibyl  Blanchard

And all the winds go sighing,
For sweet things dying

Sibyl


16


Mugliszületésű


Dumbledore


Nyárfa, egyszarvúszőr mag, 11 és fél hüvelyk


Nincs


Hugrabug


Lydia Graham


Saját

Gyerekkoromban a család volt a mindenem – elképzelni sem tudtam volna, mit kezdenék nélkülük. Élveztem a közös szülinapozásokat, amikor az összes rokonunk átjött, helyhiány miatt pedig néhány rokongyereket a szobánkban kellett elszállásolni; a közös tenisz-meccseket, melyek akkoriban életre-halálra menő harcok voltak; a karácsonyi nagycsaládos ünnepléseket. Nyaranta napestig játszottam a nővéremmel, s néha anya és apa is csatlakozott hozzánk.
Akkoriban minden sokkal szebb és jobb volt. Anya egy virágüzletet vezetett egy Yorkshire megyei kisváros szívében. Gondoskodó nő volt, szabadideje javarészében pedig a hátsó kertben található virágágyásait gondozta. Apa irodalomtörténetet tanított egy közeli egyetemen, mellette pedig krimi könyveket írt – gyakran panaszkodott is, hogy nem tud haladni miattunk, amiért mindig feljártunk hozzá a dolgozószobájába, anya tiltása ellenére is. Adával, az ikernővéremmel sok bosszúságot okoztunk a szüleinknek (egy is sok lett volna belőlünk, de így, hogy ketten voltunk!), de ők ettől függetlenül ugyanúgy szerettek minket.
Aztán megérkezett az első levelem Roxfortból, és minden megváltozott.
A család két részre szakadt – én pedig egyedül maradtam. A szüleim sosem fogadták el igazán azt, hogy más vagyok; helyette Adát kezdték el isteníteni. Mintha az lett volna a céljuk, hogy egymás ellen hangoljanak minket… Ada így, Ada úgy. Kitűnő tanuló, népszerű, mindenki kedvence. És ki voltam én? A családom szemében egy furcsa, bogaras lány, aki valami hülye varázslósportról beszél egész nap; az iskolán belül pedig Sibyl Blanchard, a sárvérű.
Egy idő után inkább kihagytam a közös karácsonyozásokat, helyette a barátaimmal ünnepeltem a Roxfortban, nyaranta pedig nem győztem elszabadulni az egyre nyomasztóbb hangulatot árasztó házból. Anya virágboltja becsődölt, apa emiatt küszködött az írással, Ada pedig… olyan furcsa lett. Néha csak úgy bezárkózott a szobánkba, és órákig ki sem jött. Máskor szemei hidegen fürkésztek, mintha valami bűnt követtem volna el – pedig csak unottan olvasgattam a kanapén.
Jobbnak láttam, ha inkább kimaradok az egészből - s végül ez lett a vesztünk.

Hogyan légy olyan, mint Sibyl Blanchard...

1. A bőbeszédűség nem hátrány

Túl egyértelmű volna? Még aki nem ismeri Sibylt személyesen, az is gyakran hallhatta folyosókon visszhangzó csilingelő nevetését, amint éppen nagy beleéléssel mesél egy történetet a barátainak. Előny, ha könnyedén csűröd-csavarod a szavakat és akad némi meggyőzőképességed!

2. Járj mindig egy lépéssel mások előtt

Ne hagyd, hogy túljárjanak az eszeden!  A legjobb, ha könnyen becserkészhető prédának tűnsz – annál nagyobb meglepetést okozol, amikor rájönnek, valójában cseppet sem vagy olyan védtelen kis őzike, mint azt hiszik.

3. Sose vidd túlzásba a tanulást!

Ha robbant már arcodba az üst tartalma Bájitaltan órán, vagy ültél úgy Mágiatörténet órán, hogy fogalmad sem volt, miről van szó, már kapizsgálod a lényeget. Helyette sportolj sokat, annak legalább van értelme!

4. Ne számítson, ha fáj – van jobb dolgod is az önsajnálatnál

Lehet, hogy valaki nagyon csúnyán megbántott téged, vagy éppen most szakított veled a barátod, és lelkileg-testileg-mindenhogyan a padlón érzed magad. Tedd fel magadnak a kérdést: Megengedhetem-e magamnak, hogy összetörjek és napokig csokibékákat majszolva pityeregjek? A válasz egyszerű: nem. Helyette mosolyogj szélesen, nehogy meglássák rajtad a gyengeséget.

5. Na és mit szólsz egy kis kviddicshez?

Tudod, mi az a Vronszkij-műugrás? Ha nem, itt az idő, hogy feltérképezd a könyvtár „Kviddics” részlegét! Ezután nem árt, ha jelentkezel a kviddics-csapatba, hogy aztán minden barátodat elrángasd a meccsekre, nehogy unatkozzanak!

6. Válj jó emberismerővé

Egy kis gyakorlással könnyedén úgy olvashatsz más emberekben, mintha nyitott könyvek lennének számodra. Nagy előny, ha jó a memóriád, és könnyedén észreveszel olyan apróságokat, amelyeket mások aligha.

7. Meleg szív, hideg kezek – csak semmi érzelgősség, ha rólad van szó!

Légy hűséges barát, egy megértő váll, akinek bárki elsírja a panaszait, vagy elárulja a titkait, te azonban ne vesd magad a legelső szembejövő karjaiba! Hallgasd meg szeretteid problémáit, még ha banálisak és felszínesek is; ha viszont rólad van szó, ne bonyolódj felesleges részletekbe. Csak az arra érdemeseknek nyílj meg!

8. Legyél toleráns

… amíg normálisak veled. Utána felejtsd el a jó öreg hugrabugos toleranciát és elfogadást!

9. Egy kis egészséges dac sosem árt!

Ne tűrd, hogy szabadon irányítsanak és megmondják, hogy mit csinálj; helyette állj a talpadra, és szólj oda, ha feszegetik a határaidat.

10. Légy szemfüles

Légy te az első, aki tudomást szerez egy bimbódzó kapcsolatról, vagy aki észreveszi, hogy két barát összeveszett – mindezt anélkül, hogy bárkitől is hallottad volna azelőtt.

Nincs is szebb dolog annál, mint amikor két testvér igazán, feltétel nélkül szereti egymást – sokáig így gondoltad te is. Olyan volt számodra az ikertestvéred, akár virágnak a napsütés, dohos szobának a friss levegő, vagy szomjas embernek a limonádé egy tikkasztó nyári délutánon; nélkülözhetetlen. Egy emberként keltetek, feküdtetek, szenvedtetek és örültetek egymásnak.
Mindenen megosztoztatok, még a vonásaitokon is: mindketten angyalarcú, alacsony termetű kislányok voltatok hosszú, hollófekete hajzuhataggal, mogyoróbarna macskaszemekkel és örökké dacos, telt ajkakkal. Egyedül szeplőitek helye különböztetett meg benneteket – amíg neked, édesanyádhoz hasonlóan arcodat lepték el az apró pöttyök, úgy nővérednek a nyakát díszítették.
Tökéletesen kiegészítettétek egymást. Ada nem bánt túl jól a szavakkal, ellenben esze olyan élesen vágott, akár a borotvapenge – te pedig, bár könnyedén meggyőzted a szüleiteket, hogy még a leglehetetlenebb ötleteitekre is rábólintsanak, nincs mit szépíteni, nem voltál a legeszesebb gyerek. A csapatmunkátok azonban már a kezdetektől fogva tökéletes volt: te beszéltél, ő pedig gondolkodott. Még egy sajátos nyelvet is kitaláltatok magatoknak, aztán nem győztetek pukkadozni a nevetéstől, amikor a körülöttetek lévők homlokukat ráncolták értetlenségükben.
Felhőtlen gyermekkor. Oly távolinak tűnik ez már, jár a fejedben szüntelenül, ahogy visszagondolsz a Roxfort előtti életedre; a családi birtokotokra, ahol a nővéreddel sötétedésig játszottatok; az átlagos hétköznapokra és lusta tavaszi délutánokra, amikor az egész ház, még a macska is aludt; arra az időre, amikor megfogadtátok, hogy örökké együtt maradtok. Ketten a világ ellen, emlékszel?
A birtokotok almafái, bár zöldellnek, termésük mégsem olyan ízletes, és a virágok sem olyan illatosak, mint régen. A házatok ugyanolyan otthonos, kissé rendetlen, mégis úgy érzed, megőrülsz a falakból áradó hidegségtől. A szobátok pedig… mi is lenne erre a megfelelő szó? Üres.
Te magad is az vagy – egy nagy, bizonytalanul és vészjóslóan gomolygó üresség. A szemed mosolyog, kezeid mégis jéghidegek, kedves szavaid pedig, hiába igyekszel, aligha palástolják a benned dúló keserűséget.
De mégis hogyan jutottatok idáig?

Az akácvirág bódító, mégis légiesen könnyű illata száll a szélben; a szellő belekap a hajunkba, lefújja fejünkről az illatos virágkoszorút, mi pedig hangosan, csilingelően nevetve futunk utána.

A nyarak mindig zajosak voltak a yorkshire-i birtokotokon.
Talán nem is emlékszel egészen, olyan régen voltak már azok a fülledt, felhőtlen nyári délutánok, enyhe, nevetéstől túlcsorduló esték, és kitartóan átvirrasztott hajnalok. Eddigi életed legcsodásabb évei voltak ezek abból az időszakból, amikor még semmi sem számított igazán. Hol volt akkor még a hátadon fityegő „sárvérű” cédula, az íriszeidben kavargó keserűség és csalódottság, a szívedet fojtogató gondolatok, a felismerés, hogy a világon egyedül saját magadra számíthatsz?
Egy kisgyerek nem gondol ilyesmire, ez alól pedig ti sem voltatok kivételek. Két kíváncsi és laza pórázon tartott kislány voltatok ti, egy hatalmas, több hektáros birtokkal, hat kutyával, három macskával, megfűszerezve egy népes családdal – a mozgalmas gyerekkor szinte borítékolható volt.
Az egész élet előttetek állt még, nem aggódtatok semmin, a mának éltetek. Sokat nevettetek, szinte mindenen, ezzel őrületbe kergetve a szüleiteket – de kiváltképp édesapátokat, aki naivan azt hitte, a legfelső emeleti dolgozószobájában nyugta lehet. Virágokat szedtetek a birtokon, melyekből aranyos koszorúkat fontatok, a kutyáknak is, nehogy kimaradjanak a szórakozásból. Elcsentétek édesanyátok parfümkészletét, aztán értetlenséget színleltetek, amikor arra panaszkodott, hogy váratlanul eltűntek kedvenc Chanel üvegcséi. Mindenhová magatokkal cipeltétek a tenisz-cuccotokat, amíg nem találtatok valakit, aki hajlandó ellenetek játszani – egymás ellen soha. Viháncolva terrorizáltátok a veletek egykorú rokongyerekeket. Fára másztatok – te persze mindig leestél, ezért Ada kezét kellett fognod végig. Gyönyörű csokrot szedtetek édesanyátok kedvenc bazsarózsa-ágyasából, aztán fületeket behúzva színleltetek gyermekded megbánást, amikor leszidott benneteket. Veszekedtetek, rengeteget, mindenféle hasztalan apróságon, aztán két perc múlva újból kibékültetek – mert bármi is történjen, ti ketten összetartoztok. Megfogadtátok egymásnak, hogy örökké együtt maradtok; hogy nem lesz, mi elválasszon benneteket egymástól.
Újabb három hónap telt el, a nyár tovaszállt, ti pedig búslakodva vettetek búcsút tőle – de alig, hogy elrepült, máris újabb terveket kezdtetek el szövögetni arról, mit fogtok csinálni jövőre, amikor a fák újra virágba borulnak, birtokotok pedig megtelik élettel.
Azt azonban álmotokban sem gondoltátok volna, amit 1971 nyara tartogatott számotokra - de leginkább számodra.

Neonszín cikláment markolok, görcsösen, szinte megfojtva az apró virágot. A kétségbeesés apró, mégis viharos hullámként söpör rajtam végig; most mi lesz?

Mai napig tisztán él benned az a nap, amikor megérkezett legelső roxforti leveled. Tulajdonképpen az volt életed legszebb, ugyanakkor legrosszabb napja is.
Esős, mégis fülledt nyári délután volt; Adával éppen édesapátok zongorájánál ültetek, és azt játszottátok, hogy zongoravirtuózok vagytok. Valójában persze egyikőtök sem tudott játszani a hangszeren, sőt, még a macskát is elüldöztétek a borzalmas zongorajátékotokkal, de ez nem tántorított el titeket. A nagy hangzavarban hirtelen meg sem hallottátok, hogy vendég érkezett.
Félszemmel egy furcsa öltözetű, hórihorgas alakot láttál elsuhanni édesanyátd társaságában a résnyire nyitott ajtó előtt. A férfi nem tűnt ismerősnek, amit furcsálltál, hisz te mindenkit ismertél a környéken. Talán egy új szomszéd?
Milyen naiv is voltál! Sejtetted volna akkor még, hogy az általad „új szomszédnak” titulált férfi éppen most közli a szüleiddel, hogy boszorkány vagy? Hogy percekkel később az ajtó halk nyikorgással ki fog nyílni, életed pedig fenekestül felfordul? Hogy abban a bizonyos levélben egyedül a te neved fog állni, nem pedig a jól megszokott „Kedves Ada és Sibyl Blanchard!”?
Te, Sibyl Blanchard, aki  azelőtt mindenben megosztozott nővérével; aki számára az „én” és az „enyém”, mint fogalom, ismeretlen volt; aki nővére nélkül úgy érezte magát, akár a frissen megkopaszodott fa, vagy látását vesztett ember.
A felismerés fejbevágott, de úgy, hogy órákig alig tértél észhez. Fojtogatni kezdett a másság érzése; tizenegy évet leéltél úgy, hogy lépten-nyomon összekevertek nővéreddel, akivel ugyanazokat a ruhákat vettétek fel, ugyanolyan fonatban hordtátok hajatokat, még a zenei ízlésetek is megegyezett és a dolgokról is hasonlóképp vélekedtetek. Most mégis úgy érezted, hiába van rajtatok ugyanaz a fodros, tengerészkék ruha, hajatokban piros szalaggal, két oldalt összefonva; valójában teljesen különböztök. Te boszorkány vagy, ő pedig egy… mugli.
- Ugye nem mész el oda, Sibyl? – kérdezte később, miután szüleitek kikísérték a hórihorgas férfit, s ti újra kettesben maradtatok. Könnyes szemei gyémántként csillogtak a késődélutáni szürkeségben, miközben kezeidet markolta. – Nem kényszeríthetnek, ugye?
Mit is mondhattál volna neki? Lett volna egyáltalán olyan válasz, amely megkíméli őt a csalódástól, téged pedig attól, hogy úgy érezd magad, mint akin átment egy teherautó?
Muszáj, Ada. Sajnálom…
- Akkor én is jövök veled, hisz ikertestvérek vagyunk! Biztosan elírtak valamit, ezért nem kaptam levelet!
Sajnálom.
Aznap almafátok hullajtani kezdte leveleit, téged pedig mellbevágott az érzés, hogy soha semmi sem lesz már a régi…

Ketten a világ ellen. Csak én és Ada, örökké. Nincs a világon, ami elválaszthatna minket egymástól.
Ez a fogadalom abban a pillanatban megszűnt létezni, hogy betettétek lábatokat a King’s Cross pályaudvarra, te pedig könnyes búcsút vettél családodtól, és felszálltál a Roxfort felé tartó vonatra. Azt hittétek, örökké összeköt majd titeket az a bizonyos fonál, untig ismételt ígéreteitek pedig sosem fognak elavulni – hittétek volna, hogy ilyen idegesítően és nevetségesen egyszerűen ér majd egyszer véget?
Gyerekes kis sértődésnek tűnt, de benned már akkor ott motoszkált a gondolat, hogy kész, itt a vége. Ada mosolygott, de szemei hidegen csillogtak, ölelése pedig merev volt, mint az almafa, amelyre gyerekkorotokban másztatok. Megtudtad, hogy szüleitek egy jóhírű lányiskolába íratták be – azzal nyugtattad magad, oda téged egyébként sem vettek volna fel az alsó határt alig súroló átlagoddal. Előbb-utóbb el kellett volna válnotok egymástól; ilyen az élet.
Mégis, te még jobban megsínylődted az elválást, mint ő. Törött szárnyú kismadárként érkeztél a Roxfortba, ismerősök, barátok nélkül, rácsodálkozva mindenre, amelyet a hozzád hasonló, mégis annyi mindenben különböző társaid természetesnek véltek. Többé nem állt melletted Ada, aki támogatást nyújtott volna az okos tanácsaival, aki tartotta volna benned a lelket nehezebb időszakaidban.
Nehéz volt, nagyon nehéz, és gyakran azt kívántad, bárcsak inkább yorkshire-i birtokotokon maradtál volna. Minden annyira más volt és új, hogy az – kíváncsi természeted ellenére – inkább megijesztett, mintsem izgatottá tett volna. Hiába tartottad családoddal két-három naponta a kapcsolatot, a kézzel írott levelek aligha enyhítettek a legelső néhány hónapban rád zúduló mérhetetlen honvágyon és nővéred hiányán.
Ez azonban nem tartott örökké.
Rövidesen barátokra leltél háztásaidban, és hamar rájöttél, semmi értelme áldozatszerepednek - biztos voltál benne, hogy Ada sem sír minden éjjel a sarokban, amiért többé nem vagytok együtt sülve-főve. A szüleid gyakran csatoltak fotókat róla, ahogyan királykék egyenruhájában mosolyog a barátaival; kirándulásokra jár osztálytársaival; a kertben futkározik olyan gyerekekkel, akiket még életedben nem láttál.
Ő már rég beletörődött. Most te következtél.
Eljött a tél, a fák levedlették lombjaikat, s többé te sem voltál már ugyanaz a lány, aki azon a gyönyörű, szeptember elsejei napon sírva hagyta maga mögött családját és addigi múltját.

Az elhidegülés fájdalmas volt – fájdalmasabb, mint amikor harmadéves korodban arcon talált egy jókora gurkó. Nem vérzett tőle az orrod és az arcodat sem lepték el véraláfutások; ez inkább az a fajta gyötrelem volt, ami lassú, ám annál kínzóbb, s ritkán tör csak felszínre. Nem kellett volna így lennie… hisz oly sok barátod élt át hasonlót: ők is rettentően ragaszkodtak a családjukhoz, akiktől aztán kénytelenek voltak elválni. Szerintük azonban ez még erősebbé tette a rokoni kötelékeket; de akkor te mégis miért érezted úgy, mintha minden egyes Roxfortban megtett lépéssel egyre távolabb kerülnél a családodtól?
Lehetett volna másképp is… Talán.
A szakadék azonban túl mély volt köztetek ahhoz, hogy minden újra olyan legyen, mint régen. A yorkshire-i birtokon töltött nyarak évről-évre egyre merevebbé és nyomasztóbbá váltak; Adával többé nem osztottad meg titkaidat, nem szedtetek közösen virágot, nem énekeltetek a szélben. Bár szüleid megpróbáltak érdeklődni felőled, szemedet nem tudta elkerülni a nyilvánvaló: te már rég kikerültél a képből. Adával közös szobátokat tudtod nélkül festették és rendezték át, kedvenc kutyádat pedig rokonoknak ajándékozták.
Egy átutazó vendéggé váltál, egy félidegenné, akit elszállásolnak pár hónapra a nagylelkű házigazdák, udvariasan kedveskednek vele, majd útnak eresztik, amikor eljön az idő.
Mindig is alkalmazkodó lány voltál, így hát ezt a helyzetet is megszoktad – nem volt könnyű, sőt, valójában több éjszakát sírtál át, mint amennyit szégyenkezés nélkül bevallanál nyilvánosan. A barátaid személyében azonban új családra leltél: végiglevelezted velük a nyarat, később pedig, amikor elég idős lettél ahhoz, hogy elengedjenek birtokotokról, meg is látogattad őket.

Mégis, valahányszor Adára gondoltál, összeszorult a szíved. Sokáig nem tudtad eldönteni, mit is érzel pontosan vele kapcsolatban – féltékenységet, dühöt, vagy sajnálatot?
Minden okod megvolt arra, hogy féltékeny legyél rá: bár ugyanúgy néztetek ki, az ő haja mégis szebb hullámokban omlott le vállára, kisugárzása jóval különb volt tiednél (elegáns, kifinomult), tanulmányi eredményei pedig még a legjobb tanulók szüleit is féltékennyé tették. Egyértelműen ő volt a kedvenc – mellette te mit tudtál felmutatni a szüleid szemében?
Mégsem voltál féltékeny. Testvérek voltatok, nem pedig egymás farkasai.
Dühös is joggal lehettél volna rá. Alaptalannak érezted önzőségét – mégis mit tehettél te arról, hogy csak neked érkezett meg az a bizonyos levél? Nem téged kellett volna átkozzon, amiért elmentél, hanem az őseiteket; a sorsot; az egész világot. De semmiképp sem téged, az egyetlen húgát, akire bármikor számíthatott, aki kimentette a bajból és feláldozott érte bármit.
Mégsem voltál rá dühös. Ahhoz túl sok évet éltetek meg együtt.
Na és a sajnálat? Abból is juthatott volna bőven számára. Távol a szülői háztól, ahogy telt az idő, egyre objektívebben kezdtél el látni mindent, amely yorkshire-i birtokotokhoz volt köthető. Rájöttél, szüleid számára valójában Ada az utolsó reménység, miután te csúnyán kudarcot vallottál. Ezt mi sem bizonyította jobban a rengeteg, habos-babos ruhában készült mosolygós kép, amellyel folyót lehetett volna rekeszteni a házatokban; édesanyád szemének csillogása, miközben ismerősei előtt Adáról beszélt; édesapád beteges védelmezése. Neked ebből aligha jutott ki bármi is, és őszintén hálás voltál érte.
Mégsem sajnáltad igazán Adát. Saját akaratából történt mindez – élvezte azt, hogy ő a család etalonja.
Egyszerre éreztél iránta mindent és semmit, ez pedig mérhetetlenül megijesztett. Ekkor jöttél csak rá igazán, mennyi minden megváltozott 1971 nyara óta…

- Téged csak az zavar, hogy már nem te vagy a középpontban! Milyen érzés a másik oldalon lenni, Sibyl? Még anyáék is furának tartanak a varázslós hülyeségeid miatt, és tudod mit? Szerintem igazuk van!
Ada szavai szinte elvesztek a ködös és borús éjszaka zúgásában. Szemei szikráztak a dühtől, kezében szorongatott tálca hangos csattanással landolt az étkezőasztalon.
- És tudod, téged mi zavar, Ada? Az, hogy végre valamiben különb vagyok nálad! Valójában ettől féltél mindig is, nem igaz? Ezért lettél olyan hideg, miután megkaptam a levelet, és emiatt próbálsz most lehúzni! Tudod, ellenkező esetben én támogatnálak… De úgy tűnik, tényleg sok mindenben különbözünk.
Négy év sérelme zúdult rátok azon a nyárvégi éjszakán. A veszekedés végül egy hatalmas, falakat összedöntő ajtócsapódással ért véget, és Ada négy hónappal később felakasztotta magát hatalmas birtokotok almafájára.

Krizantém borítja az ágyat, gondosan beterítve és fűszeres, csípős illattal átitatva a lepedőt; a halál nyomasztó és nyomorult szagán azonban mit sem csillapít. A bűz szinte bekebelezi a falakat, a besötétített ablakot, a poros és mocskos padlót, én pedig csak fekszem az ágyban, fulladozva…

Drága Sbyil,
Én vagyok a világ legrosszabb nővére. Sajnálok mindent; hogy cserbenhagytalak, hogy eltávolodtunk, hogy többé már nem vagyok elég erős. Én megpróbáltam, esküszöm, hogy megpróbáltam, de amióta elmentél, újra elszabadultak ezek a különös gondolatok… Tudod, te tartottál a normalitás talaján, és igazad volt, rettegtem attól, hogy egyszer különb leszel nálam. De nem azért, amiért te gondolod… Attól féltem, hogy elhagysz. Ketten a világ ellen, nem emlékszel, hogy erről volt szó?
Haragudtam rád, nagyon is, és úgy éreztem, minden egyes nélküled töltött nap összetör bennem valamit. Valami nincsen velem rendben, Sibyl. Ezt már régóta tudtam, de te mindig segítettél, hogy elfelejtkezzem róla. Érted már, miért viselkedtem így eddig? Tudtam, hogy úgyis elhagysz, ha véget ér a nyár, és visszamész az új barátaidhoz. Nem akartam csalódni.
Anyáék kivételeztek velem és piedesztálra emeltek. Úgy éreztem, megfulladok az elvárásaik alatt. De nem akartam, hogy engem is bolondnak nézzenek, ezért megpróbáltam egy ideig úgy tenni, mintha minden rendben lenne. De aztán újra és újra eluralkodott rajtam a magány és haszontalanság érzése, épp, amikor azt hittem, hogy végre minden helyrejön. Kínzó hetek voltak. Örülök, hogy végül nem lettél tanúja. Legalább a büszkeségem egy része megmaradt.
Meg kellett volna beszélnünk. Én is így érzem. De vajon segített volna bármin is? Nem akartam őrültnek tűnni a szemedben. Azt sem akartam, hogy kényszerből és sajnálatból legyél velem. Talán féltél is volna tőlem, ha megtudod, hogy labilis vagyok. Bele sem merek gondolni, mit gondoltál volna rólam…
Rettegtem. Most is remegnek a kezeim. Sybil, kérlek, ne haragudj rám, de nem bírom tovább. Miután befejeztem ezt a levelet, kimegyek a hátsó kertbe és véget vetek ennek az egésznek.
Köszönöm ezt a tizenöt évet. Az én hibám, hogy így alakult.