Darius Haven

If you don't have humour, then you may as well nail the coffin lid down now.

Dario


17 - születtem 1960. Február 11-én


Félvér, édesapám varázsló


Dumbledore


Vicces vagyok. Nem elég?


Griffendél


Tyler Posey


Kerestek, megtaláltak.

Édesapám félvérszármazású varázsló, aki mindig is csodálattal figyelte a muglikat. Így nem ért senkit meglepetésként, mikor egy mugli asszonyt vett el, elég fiatalon. Nem sokkal a frigy után született négy félvér kisvarázsló, velem az élen. Utánam két lány látta meg a napvilágot, két húg, akik kiidegelnek rendszerint, de azért imádom őket.  Közel állunk egymáshoz, nem is kívánhatnék jobbat náluk! Nagycsaládban élni áldás, aki az ellenkezőjét vallja, annak valószínűleg eléggé, hogy is fogalmazzak, kegyetlen szülei és testvérei lehettek.
Természetesen a család Voldemort, és a nevéhez köthető tevékenységek ellen van, mélyen megveti, aki mugliszármazásuakat bánt, és nagyon aggódik miattunk, hiszen mi sem vagyunk aranyvérűek. Apuék mindenben támogatják Dumbledore munkáját, már amiben persze tudják, mert nem rendelkeznek hatalmi pozíciókkal, csak egy átlagos kis varázslócsalád vagyunk.  A távolabbi rokonaim inkább a nyakam behúzom típusúak, de legbelül hiszem, ők is az igazságért küzdenek, mikor éppen nem valakinek a talpát nyalják, nehogy megszűnjön az egzisztenciájuk. Bár… Nem tudnám elképzelni, hogy halálfalók vagy sötét varázslók lennének.
Anya és apa tövig rágják a körmüket értünk napi szinten, nehogy valami történjen velünk az iskolában, az utcán, bárhol, szóval én lettem a húgaim bébiszittere és a család ügyeletes jókedvre derítője. Azért mindenkivel jó kapcsolatot ápolok, még a sunyi-ággal is. Nem bírom a konfliktusokat általában, optimistán és pozitívan közelítek mindenkihez.

Ha egyetlen szóval jellemezhetném magamat csupán, egyrészt azonnal rávágnám, hogy bolond, másrészt mérgelődnék egy sort, mert imádom jártatni a számat. Nem tudom befogni a lepénylesőmet, csak úgy ömlenek ki rajta a szavak, általában értelem és mindenféle logikus sorrend nélkül. A komoly témákról való hosszú, óráig tartó elmélkedést ne tőlem várd, ritkán tudok egy témáról minden hülyéskedés nélkül beszélni. Nem tudok egy adott dologra hosszú ideig fókuszálni, rövid a koncentrációs-időm, vagy hogy’ is hívják. Nem a pontosság a legfőbb erényem, na. De, hogy jót is említsek, mert eddig kizárólag lejárattam magam mindenki előtt, vicces vagyok, hiperaktív, kalandvágyó, és szeretnivaló. Jó, persze, sokan azt gondolják rólam, hogy idegesítő vagyok, megértem. Nem mindenki szereti, azokat az embereket, akik nem bírnak leállni, mindig nagy társaságban vannak – márpedig én imádok emberek között tartózkodni – és hangosak. A legfőbb célom az életben mások megnevettetése, szórakoztatása. Jól olvasok másokban, látom, ha valami problémájuk van, belelátok a veséjükbe, de soha nem használnám ezt fel ellenük. Nem akarok másnak bánatot okozni, ez ellene van minden elvemnek, ám mégis megesik, hogy sikerül. Ilyenkor százszor, vagy ezerszer is bocsánatot kérek az elszenvedőtől, bűntudatom támad egyszerűen.
Viszont haragot is tudok tartani. Nehéz kihozni a sodromból, türelmes ember vagyok, szóval eléggé el kell rontani a dolgokat ahhoz, hogy ne álljak valakivel szóba. Volt már olyan, hogy megesett, gyakran piszkálták a húgaimat vagy engem például, na az olyan emberekkel nem szoktam szóba állni, sőt megesett, hogy visszaadtam nekik az ellenünk elkövetett csínyeket, griffendéles diákként egyszerű volt társat találni a balhékhoz.
Apropó, balhék. Én és a legjobb barátaim gyakran keveredünk necces helyzetekbe, mindezt azért, mert unalmunkban kitaláltunk valami marhaságot, amit meg is valósítottunk.

 A barátaim körében sétáltam, röhögtünk valami hülyeségen, amit mondtam. A jobb kezemmel szemem alól törölgettem a kicsordult könnyeket, a ballal a hasamat fogtam, annyira fájt már a nevetéstől. Egyik háztársam tartotta a könyvemet, ami másképp a földön landolt volna. Saját magam mulattam a legjobban a poénomon, nem tehetek róla, ennyire jó a humorom, illetve ugyanolyan arányban vagyok szerény, mint amennyire vicces, ez az én átkom. Egy lépcsőfordulóban telepedtünk meg, amíg összeszedte magát mindenki, mert nem csak én szakadtam ám, bár én a legjobban. A legalsó fokon guggoltam, már indulásra készen, mikor megpillantottam a vörös hajú lányt. Szó nélkül elindultam felé, követtem a folyosón, szedtem a lábaimat, hogy beérjem. Hugrabugos, de sokat látom az épületben, így tudom, hogy szegény él-hal a legjobb barátjáért. Három húgom van, láttam már elég sokszor, mit tesz az emberrel a reménytelen szerelem. Pedig olyan aranyosnak tűnik ez a lány! Katherina. Sajnálom őt, hogy mindig ilyen búskomor, nem ezt érdemelné. Szembesülnie kell a helyzettel, hogy jobb jövő is áll előtte, mint a fanyarság. Alig láttam mosolyogni őt, sőt nem is emlékszem olyan alkalomra, mikor vidáman vonult végig ezeken a köveket. Furcsa dolog, hogy egy ilyen komor leány vonja magára a figyelmemet, mikor szinte mindenkivel jóban vagyok az évfolyamról, sőt a griffesek közül a kisebbekkel is. Talán éppen azért fogott meg annyira, mert nem sikerült még soha úgy igazán megnevettetnem őt. Nem szerelem ez, ahhoz ez túl gyenge. Még vonzalomnak sem mondható, csak idegesít, hogy ennyire a padlón van, én pedig nem tudok neki segíteni. Bárcsak másba lenne szerelmes, bárcsak inkább belém! Még akkor is, ha nem tudnám viszonozni az érzéseit, sem hagynám így szenvedni őt. Ez a srác tényleg ennyire vak, vagy csak eljátssza, hogy nem veszi észre a lány igazi érzéseit iránta? Így nem kell a barátságukat megszakítaniuk, nem lenne kínos együtt lógniuk. Persze, ez így marhára kényelmes. Kényelmes, és fájdalmas, Katherina számára mindenképpen.
Már majdnem utolértem, kinyújtottam a kezem, hogy a lány vállára helyezzem és megállítsam. Mikor felém fordult elmosolyodom, annyira csodaszép, egészen angyali lenne egy derűs arccal.
- Szia, szépséges Katherina! Mondd, hogy ráérsz ma este órák után? Szeretném, ha kiülnél velem a tóhoz egy kicsit. Nemet most sem fogadok el válaszként! – támadtam le, ahogyan minden alkalommal leszólítom. Egyszer be fogja adni a derekát, tudom! – Kat, kérlek. Úgysem adom fel. – vigyorogtam szélesebben. – Na, jó, legalább a viccemet hallgasd meg. Kopp-kopp! – vártam, hátha válaszol. – Itt azt kérdezed, hogy ki kopog? – segítettem neki. – Li. – a lányra néztem, várakozón. – Milyen li? – folytattam végül helyette. – Krumpli! – nevettem. – Jó, tisztában vagyok vele, hogy ez cseppet sem volt vicces, de sajnálj meg, és gyere velem el randizni, oké? – kérleltem.
Ha megint elsétál, én megint utánaszaladok holnap, holnap után, jövő héten, jövőre. Nem fogom hagyni, hogy a saját bánatában fulladozzon, amikor akár az enyém is lehetne, amikor akár boldog is lehetne.