Darius Haven, ahogy a családneve is mutatja, jó gyerek volt. Az óráimon legalábbis mindenképpen az volt. Az már más tál tészta, hogy nem sok érdeklődést mutatott a tárgy iránt, sőt el-elbóbiskoló kútfeje arról is árulkodott, hogy sokszor igenis unta ezen csodás lényekről szóló áradozásaimat. Igyekeztem én mindig izgalmasan előadni az anyagot, de hát mindennek akkor van sava-borsa, ha az ember a saját bőrén tapasztalja meg azt, hogy mikre képesek a körülöttünk élő szelíd lények és a bestiák.
Jó humorral áldotta meg Merlin a fiút és a szemében is értelem csillogott (a dolgozataival éles ellentétben állva), ezért felajánlottam neki, hogy szabadidőnkben korrepetálom. Bölcsen el is fogadta és most tessék, itt állok ár várva a Sötét Rengeteg szélén, hátamon a gondosan összekészített csomagommal, kezemben pedig a védelmünket szolgáló varázspálcámmal.
A Roxfort csak nem rég vált az ideiglenes otthonommá, nem mondhatnám, hogy kiismertem már. Sokat olvastam az erdő rejtette legendás lényekről, de ezidáig még nem volt alkalmam szemügyre is venni őket. Márpedig az, aki fél életét a vadonban töltötte a bestiák között, nem tud meglenni egy kis "felderítő" séta nélkül. Egyedül azonban nem jó és nem is tanácsos kóborolni, még akkor is, ha a másik illető valymi keveset ért az állatokhoz. Talán valahol tudat alatt ezért is ajánlgattam oly bőszen a korrepetálást.
- Gyerünk, Haven, szedje a lábát. Vagy azt akarja, hogy ránk esteledjen bent a rengetegben? – kiáltok a közeledő fiú felé kedvesen. Úgy beszéltük meg, hogy ebéd után találkozunk a fúriafűz közelében és innen indulunk útnak. Vagyis ő csak annyit tudott, hogy itt találkozunk és hogy szüksége lesz a pálcájára. Diáknak tilos volt a rengetegbe mennie és nem tudtam, mit szól majd hozzá, de én mégis professzor vagyok, akkor is ha még csak tanársegéd, ehhez pedig kell lennie annyi szakértelemnek, hogy biztonságba legyen mellettem. És ha mégsem, hát itt van a hátizsákomban a láthatatlanná tévő köpenyem, el tudom bújtatni alatta.
- Felkészült? Ma különleges magánórát tartok magának! Megyünk és keresünk szemléltető alanyokat… Úgy hallottam sok olyan dolgot rejt ez az erdő, amit érdemes szemügyre vennünk! – mondtam a fiúra nézve végtelenül lelkesen. Reménykedtem benne, hogy díjazza az ötletet és lesz elég merész ahhoz, hogy belevágjon ebbe a kis kiruccanásba.

Ahogy elnéztem a fiú közeledő alakját, hirtelen elkapott az az érzés, ami igen ritkán szokta hatalmába keríteni a szívemet. Egy pillanatra visszavágytam én is a régi iskolámba, a Pireneusok hegyóriásainak erődjében lévő, szökőkutakkal és virágligetekkel díszített kastélyába. Sokszor nem éreztem magam odavalónak, de kétség sem fér hozzá, hogy a varázsigéken kívüli női sikket is a Beauxbatons tanította meg nekem. Rövid idejű ittlétem alatt azonban az tapasztaltam, hogy a Roxfort hangulata és üzenete sokkalta barátságosabb, ha fogalmazhatok így. Én biztosan jobban éreztem volna magam ezek között a falak között, és reméltem Darius is átérzi azt, milyen szerencsés, hogy itt tanulhat.
- Szabályt szegni? – nevettem fel a fiú lelkesedesésén, ahogy azt hitte megint csíntalankodhat. Talán adnom kéne rá egy esélyt, hogy kibontakozzon. – Jaj, kedvesem, most vagy megspórolta megismerni az iskola szabályzatát vagy engem néz olyan fiatalnak, hogy diáknak is elmennék. Mivel csupán jót feltételezek magáról és a fiatalítás hízelgőbb rám nézve, az utóbbit veszem igaznak. – mosolyogtam huncutul és közben intettem a karommal, hogy indulhatunk. Nem siettem túlságosan, nehogy lemaradjon, mert bár tanárral szabad volt egy diáknak a fák közt baragolni, ha valami baja esik, az az állásomba is kerülhet. És hát be kell vallanom magamnak, egyre jobban tetszik a gondolat, hogy professzor lehetek, annak ellenére, hogy sosem gondolkodtam ilyesfajta állás betöltésén.
- Mondja csak, Mr. Haven. Van esetleg valamilyen fóbiája? Nem rémisztik a pókok, kígyók, a sötétség, a magasság vagy esetleg a bezártság? – kérdeztem, miközben eltoltam néhány faágat az utunkból. Alapból nem az ösvényen indultam el, mert ha a rengeteg igazi arcát akarjuk látni, mélyebbre kell merészkednünk. Ehhez viszont tudnom kellett egy-néhány dolgot kis diákomról.
- Volt már valamilyen negatív incidense bestiákkal, vagy van-e olyan lény, amitől mindig is tartott? Tudja, csak azért kérdezem, mert ha igen, hát azt sürgősen ki kell gyógyítsuk magából. – egyelőre nem tudtam, ezzekkel a kérdésekkel megijesztem-e őt, vagy inkább felcsigázom az érdeklődését. Mindenesetre, ha az előbbi is lett volna igaz a fiúra, már nem igazán volt visszaút, hiszen bármerre tekintettünk, csupán a csendesen lüktető erdő sötét mozdulatlansága tárult a szemünk elé. És én már éreztem, hogy ködfátyol leple mögül valami figyel minket...

Mindig is imádtam az erdőkben bóklászni. Arisztokraták sarja voltam, aki Róma szívében született, öröklött csillogás és reneszánsz gazdagság közepette, aztán aranymíves antik bútorok és extravagáns kelmék között nőttem fel a pireneusi kastélyban... és lám, annyi csecsebecsével körülvéve, mégis az erdő tudta visszatükrözni lelkem valós világát. Mert ez az ősi csend nem sokat megélt, mégis halott tárgyak csendje volt.
- Mr. Haven! Hallja mit mesél nekünk az erdő? – kérdeztem titokzatosan. Tudtam, hogy félre fogja érteni a kérdést, s tán ezek után nem néz teljesen épelméjűnek, de azt akartam, hogy ezzel is felkeltsem a figyelmét. Mert ahhoz, hogy megértsük, ami körülöttünk zajlik, s ezzel túléljük a vadon sokszor kegyetlen leckéit, figyelnünk kell rá nemcsak a szemünkkel, hanem a teljes valónkkal is. Ha ma mást nem is sikerül a fejébe gyömöszölnöm ennek a gyereknek, legalább erre az egyre hadd’ tanítsam meg.
- Ezt örömmel hallom! – mosolyogtam bátorítóan. Jól gondoltam, hogy ez a fiú nem besz@ri fajta. Ha olyan lenne, el sem indultam volna vele. Semmi értelme nem lett volna, hogy mindvégig csak nyugtatgassam, ezt is túléljük valahogy. – Jobb is félni az akromantuláktól, baziliszkuszoktól és egyéb veszélyes bestiáktól. Én a legtöbb elhomályosultan ítélkező  magizoológussal ellentétben azt vallom, hogy ezek a lények tényleg veszélyesek... mondjuk nem úgy, ahogy azt a Minisztérium előadja. Ha minden lényt a maga helyén kezelünk és nem kompromittálunk, semmi baj nem érhet minket. Csak az ember képes arra, hogy akaratból sebesítsen és öljön. Egy bestia ezt nem akarja, de gondolkodás nélkül megteszi, ha kell! – egészen belejöttem a magyarázatba, de az érzés, hogy valaki vagy valami figyel minket, egyre jobban csiklandozott a gerincem mentén, ezért lennebb halkítottam a hangomat.
Amikor egy olyan részre értünk, ahol egy-egy fénysugár sikeresen átverekedte magát a fenyves dús lombkoronáján, megálltam. Lassan, összeszűkűlt szemekkel néztem körül és minden újonnan megszerzett információt beépítettem gondolati térképembe.
- Nos, Mr. Haven. Első lecke! Jól nézzen körül, fedezze fel a rejtett jeleket és mondja meg, milyen lények földjén állunk éppen? – tettem hátam mögé két kezemet, s ahogy egy ezredes parancsot oszt egy kadétnek, úgy vártam én is, hogy diákom teljesítse a rá rótt feladatot. Nem mondhatni, hogy a legkönnyebbel kezdtem, de lévén, hogy tél van és hótakaró fedi az avart, minden sokkal jobban észrevehető. Kíváncsi voltam, igazából mennyit tud ez a gyerek, mert az, hogy a dolgozataiban leleményesnek bár, de érdektelennek bizonyult, aligha jelent mást, mint hogy nem éppen az LLG a kedvenc tárgya. Nem is baj az, nem kell mindenkinek tudnia, hogy a doxiknak hány liter vérük van, vagy a graphornok szíve miért nagyobb az agyuknál... de azért azt bárkitől elvárhatja az ember, hogy legalább felismerje ezeket a lényeket és tudja, melyiket hogyan lehet kezelni/túlélni.
Darius - előbbi sunyításából ítélve - nem most először fordulhatott meg a Rengeteg masszív fáinak koronája alatt. Munkámból adódóan jól olvasok a jelekből, így nem volt nehéz észrevenni, hogy elhallgat ezt-azt előlem. Én is ezt tettem volna a helyében. Sőt, abban sem voltam biztos, hogy nem ismeri úgy az erdőnek egy részét, ahogy a tenyerét szokta az ember, ezért is tértem le már mindjárt az elején az ösvényről. Hátha errefele nem járt még és nem az emlékei, hanem ténylegesen a jelek olvasása miatt tudja behatárolni jelenlegi helyzetünket.
Míg ő nyomok után kutakodott, én tekintetemet egy sötét foltra emeltem és elmosolyodtam jelezvén, hogy tisztában vagyok a lény kémlelő jelenlétével, s nem szándékszom háborgatni mindaddig, amíg magától úgy nem dönt, felfedi magát előttünk.