Abraham 'Braham' Grimes

Tudom, hogy szeretsz titokban, ott hever a szíved a sarokban, ahol mindig sötét van  

Braham

17

Mugli szülők gyermeke

Egyenlőre szarok az egészre


Párszaszájú

Hollóhát


Thomas Brodie-Sangster


Keresett-saját

Nos, a szüleim muglik. A régiek is muglik és az újak is azok. A történetet ketté kell bontanom, hogy mindenki megértse.

Nos, az igazi családom két éves koromban döntött úgy, hogy megválik tőlem. Az édesanyám belehalt a szülésbe, valami ér elpattant a fejében, ami agyvérzést okozott nála, és magával ragadta a korai halál. Apám egyedül próbált nevelni, de túlságosan is megrendítette a szeretett nő halála, s kétévnyi masszív alkoholizmus után úgy döntött, hogy inkább intézetbe ad, ahol lesz esélyem normális emberré cseperedni. Ezeket mind a nevelőnőktől tudom, a vérszerinti apámmal sosem találkoztam.

Ami a jelenlegit illeti az már egy sokkal vidámabb történet. Az árvaházban ismerkedtem meg a testvéremmel, Shanával, aki talán külsőre nem is különbözhetne tőlem ennél jobban. A legjobb barátom lett, ugyanis mindkettőnket kirekesztettek. Viszonylag korán megjelent a mágiám, ahogyan az is, hogy értem a kígyókat, gyakran vonultam ki a hátsókertbe a siklókhoz beszélgetni. Akkor még nem tudtam, hogy ez nem igazán áldás, hanem sokkal inkább átok. Ő volt az egyetlen aki megértett, aki segített feldolgozni, hogy gyakorlatilag mi is történik velem, és mikor eljött az idő, hogy kiválasztottak, hogy örökbe akarnak fogadni, én nem voltam hajlandó menni Shana nélkül. A szüleink muglik, mint már említettem. De egészen jól fogadták ezt a varázsló dolgot, s mindenben nagyon szívesen segítettek. Esküszöm, szerintem jobban élvezték a bevásárló túrát az Abszol Úton, mint én magam. Tudnak mindenről, ami a mi világunkban történik, és mindent részletesen hallani akarnak arról, hogy mi van az igazgatóval, és mi van azzal, Akit Nem Nevezünk Nevén. Ahogy látom rajtuk, ő az öreg Dumbli oldalán állnak, én jelenleg szarok az egészre. Amíg nem ér közvetlen fenyegetés engem, vagy a családomat, addig szarni is fogok rá.

Gyűlölöm jellemezni magamat, hiszen úgy is mindenki olyannak könyvel el, amilyennek lát. Tény, hogy engem nehéz szeretni. Fura vagyok, valamilyen szinten még nem voltam képes felnőni, így nagyon sokszor viselkedem gyerekesen. Kerülöm a komoly problémákat, de szívesen beleállok a konfliktusokba, s talán épp ezért gyakran a nővérem szív helyettem. Világ életemben dühös voltam. Dühös voltam mindenre. Az egész világra, kivéve a családomra, ők mindennél fontosabbak nekem, tűzbe mennék értük, s ez talán azért van, mert nagyon sokáig nem volt ilyenem. A szüleim – miután örökbe fogadtak engem és a tesómat – próbálták kikezelni belőlem ezt a hatalmas gyűlöletet, de valahogy nem ment nekik, csupán enyhült bennem a láng.

Engem nem kedvelnek az emberek. Fájdalmasan őszinte vagyok, és néha bevallom elég bunkó is. Sosem hagytam azt, hogy bárki kihasználjon. Mindig átláttam a szitán, tudtam mikor ki akar átverni, vagy érdekből a barátom lenni, és azokat gyakran elküldtem a halál faszára. De ha valaki igazából megismer, a lényemet, teljes valómat akkor megtudja rólam, hogy egy nagyon is szerethető, csupa szív ember vagyok, aki meghalna azokért, akiket szeret.

Sokan félnek tőlem, attól amilyen vagyok, pedig elég erősen titkolom. A párszaszájúság ugyanis nem tartozik a leg hipermenőbb képességek közé, főleg akkor nem, hogyha az illető, aki gyakorolja egy sárvérű Hollóhátas. Nem nagyon használom, hiszen nincs is szükségem rá, no meg arra sem, hogy valaki a Sötét Nagyúrhoz hasonlítson. Nem vagyok gonosz ember, nem vagyok kígyó, nem is akarom, hogy annak higgyenek.

A kastély egyik elhagyatott részén, a várfalon ücsörögve szívom a cigimet. Mély, erős slukkokat veszek le, majd kifújom a füstöt, mint egy gőzmozdony. Ha anyáék megtudnák, nagy eséllyel megnyúznának engem, ezért csak itt tudok büntetlenül behódolni eme marcangoló vágyamnak. Nem tehetek róla, a tüdőm úgy kívánja a nikotint, mint a levegőt. Sőt, lehet egy kicsivel jobban.
Egyedül vagyok, a többiek valószínűleg mind a könyvtárban rostokolnak és tanulnak. Stréber banda, de legalább az enyém. Különös, hogy Hollóhátas létemre ennyire megvetek mindenféle tanulást. Belőlem csak úgy jön a tudás, mintha velem született volna. Mondjuk, lehet, hogy ez annak köszönhető, hogy fotografikus memóriával születtem. Mindent képes vagyok megjegyezni, hogyha figyelek. Sokan utálnak ezért, de igazából sokan alapból is utálnak. Talán a fejem, vagy a kisugárzásom teszi, fogalmam sincs, de így van.

- Hé, seggfej – szólít meg valaki a hátam mögül, de esélyt sem ad arra, hogy válaszoljak, nemes egyszerűséggel csak meglöki, a hátamat én pedig arccal előre lezuhanok a falról. A talpamra érkezem két kezem a szám alatt tartom, hogy véletlenül se essen bele a vizes avarba az utolsó szál cigarettám, majd rosszalló pillantást vetek a támadómra.
- Mit akarsz? – vakkantok, pedig egyáltalán nem érdekel, hogy mit keres itt, vagy, hogy esetlegesen mit akar tőlem.
- A nőcid keres téged – mondja sötéten és némi gúnyt is vélek kihallani a hangjából.
- Csak nem féltékeny vagy, Fawkes?! – mosolyodom el, és újabb slukkot veszek le a cigarettából. Kivillannak hófehér fogaim, és egyszeriben gyönyörrel tölt el, ahogyan a leányzó agyát elönti a düh, és arca a céklához hasonló színt vesz fel.
- Akkor sem kellenél Grimes, hogyha pálcát tartanának a fejemhez – mondja, s a lábam elé köp, én pedig röhögni kezdek. Rosszmájúan, lenézően kacagom ki, s ez nem is múlik el egészen addig, amíg el nem tűnik a folyosó végén. Már a könnyeket törölgetem a szememből, majd egy utolsó slukk után elnyomom a csikket a várfalon, és belehajítom a bokorba.
- Ha ezt elmesélem a többieknek, meg fognak pukkadni a nevetéstől – motyogom magamban, s egy kissé még mindig rázkódik a testem az elfojtott nevetéstől. Két ujjammal közre fogom az orrnyergemet, mert mégis milyen hülyén nézhet már ki egy csávó, aki magában röhög, de a gondolataim teljesen máshol járnak. A lányon, aki lelökött a várfalról, és azon, hogy ma is mennyire gyönyörű volt.