A folyosó rideg falai között sétáltam egymagam. Ahogyan mostanában olyan sűrűn csinálom. Kezdem elveszíteni a hitemet abban, hogy Lachie valaha is viszonozni fogja az iránta érzett szerelmemet, így nem is nagyon foglalkozom a jelenlétével. Próbálok elszigetelődni a lényétől. Csak hát egy klubhelyiségben élünk, meg minden szóval eléggé nehézkes dolog ez.

Hátamon a táskával próbálok elkavarodni valamerre, mindegy hová. Követem az áramlatot, az élet rezdülései után megyek, mert már nincs egyetlen órám sem, és semmi kedvem visszamászni a klubhelyiségbe a srácokhoz. Egyáltalán nincs. Megint nézhetném, ahogy teljes mértékben nem törődik velem és a gondolataiba burkolózik, és őszintén szólva jobban örülnék, hogyha megkergetne egy gurkó. Vagy, ha csapdába ejtene egy ördöghurok, igazából mindegy, csak ne kelljen egy légtérben lennem vele, meg az álmodozásával. Vagy, inkább csak az álmodozásával.

Megállok a hatalmas ablak előtt, és hagyom, hogy a koratéli napfény csillogjon és játszadozzon eperszőke hajtincseimen. Élvezem, ahogyan simogatja sima bőrömet, és kicsikét felmelegíti elhagyatott lelkemet. Nehéz beletörődni abba, hogy ez lett belőlem. Nem vagyok más, csak szavak, amiket az emberek könnyedén elfelejtenek, pedig többnek születtem ennél. Régen olyan vidám voltam, mindenen nevettem és mindig én álltam a figyelem középpontjában. Senki nem vehette el tőle ma dicsőséget, ami körülfont, most pedig nem vagyok más, csak hamu. Bár, azt mondják, hogy a főnix is a saját hamvaiból születik újjá.

Mára vége az óráknak, ami kész csoda, hiszen egy örökkévalóságnak hatottak a tanulással eltöltött percek. Mármint azok a percek, amelyeket avval kellett volna töltenem. Szeretek ide járni, ez nem olyan iskola, ahol unalmas dolgokat igyekeznek lenyomni a torkunkon, de egy idő után ez is elszürkül, már csak a puszta monotonitása miatt is elveszti az érdekességét. Emlékszem, elsőévesként mennyire imádtam minden egyes pillanatát a tanulásnak! Ez az én számból furcsán hangzik, mert két-három tárgyat leszámítva bukdácsolok idén is rendesen, azonban régen majdhogynem kitűnő voltam. A repkedés kifejezetten tetszett, nagy kár, hogy csak a gólyáknak van kötelező seprű órája. Mennyire király lenne két mágiatöri között kiszabadulni és süvíteni a kastély körül! Szabadnak érezném magam, gondtalannak, elfelejteném mi is folyik a nagyvilágban.
A korral azonban leginkább csak a negatívumok jönnek kézen fogva. A sok buli, a szerelem, mindet megbánja az ember másnap, és másnaposan, félig lelógva az ágyról azt kívánja mindenki, bárcsak újra tíz éves lehetne. Elnézve a húgaimat, én mindennap ezt kívánom.
Mondjuk, ez a sirámom nem akadályoz meg benne, hogy összebeszéljünk, és pénteken tartsunk egy kanbulit. A hét közepén egyre vonzóbbnak tűnik még a másnapos fejfájás is, csak ne kellene asztrológiára mennünk. Szörnyű, mennyire megfásul az ember az iskolai feladatok súlya alatt, és egyre leleményesebb módszereket kell találnia, milyen módszerrel eressze ki a fáradt gőzt.
Vissza a valósághoz. Négyen sétálunk a folyosókon, megbeszéltük még reggelinél a többiekkel, hogy házi írás helyett kicsit kimegyünk a tóhoz szórakozni. Egy bordó pulcsit vettem a talárom alá, kicsit hideg van, de nem zavar annyira. Nyári gyerek vagyok, a meleg az én igazi időm, azonban ahogyan egy szoros körben haladunk a folyosón, nem jut el hozzám a csontig hatoló fagy.
Befordultunk a sarkon, és nagy slunggal megyünk tovább, én kifigurázom Dumbledore-t, amire a többiek hangos nevetéssel felelnek. A sikeremnek hála nagy mosollyal nézek körbe, és megpillantom Katherinát. Most is olyan búval-béleltnek tűnt, ahogyan nézett ki az ablakon, mint aki azon gondolkodik leugorjon-e, és ha megteszi kinek fog hiányozni.
Nekem.
Hülyeség, mert alig kommunikálunk, általában én zargatom a randevúinkkal, és addig nem vettem őt észre, amíg nem vágott mindig ilyen fancsali képet. Talán sose rabolta volna el a figyelmemet, ha nem lenne depressziós minden áldott nap. Senki nem tippelt volna arra, hogy majd én egy ilyen szomorkás leányzónak fogom csapni a szelet, hát még én! A tökéletes nőt nem így képzeltem el. Ám azt hiszem, nem én döntöm el, ki iránt hogyan érzek.
Intek a többieknek és elsietek mellőlük, meg sem várva, hogy reagáljanak, hiszen mind ugyanazt mondja. „Haver, nemár, hagyd már azt a csajt!”, „Nem is tud mosolyogni.”, „Nem látod, hogy tojik a fejedre?” Hogyne látnám! Tojik a fejemre, mert a saját maga ásta gödörben vergődik, és nem kell sok hozzá, hogy felhúzzam. Nem sokára engedni fog nekem, én pedig bármit megtennék azért, hogy engem szeressen, ne azt a másik srácot.
Odakocogok hozzá, nem hinném, hogy észrevenne. Megérintem óvatosan a vállát hátulról, arcomon meleg mosoly várja a tekintetét.
- Szia, Katherina. Hogy vagy? Nem tűnsz különösen vidámnak. – nézem őt sajnálkozva. – Ugye, nem zavarok? Épp most készültünk a srácokkal a tóhoz, de szerintem ők nem mennek végül, úgyhogy ráérek. Van kedved beszélgetni?