Az én családomban a nyaraknak külön jelentése van. Ugyanis már a kezdetektől fogva, minden nyarat Dorsetben töltünk. Azt hiszem a mi esetünkben másféle opció nem is létezik. Anyáék már ugyan visszatértek Londonba, de mi még szeretnénk minden pillanatát kihasználni a szabadságunknak. Ilyenkor mindenki ellustulhat és egy kicsit meg is vadulhat.
Ami mondjuk engem illet én ilyenkor mindig hajnalok hajnalán már felébredek és kilovagolok. Hiszen nincs is annál szebb amikor a felkelő nap fényében lovagolhatunk. Ilyenkor szabadjára engedhetem a gondolataimat és olyanokon is elmerenghetek amelyeken máskor nem lenne szabad. Például fantáziálgathatok arról a rejtélyes idegenről akivel még a nyár legelején futottam össze Londonba.  Nem sokkal azután, hogy hazaérkeztünk Roxfortból és bementem a városba csavarogni egy kicsit. Bármennyire is nyálasan hangzik, de abban a pillanatban ahogy találkozott a tekintetünk valami megváltozott. Nem tudnám megmondani, hogy egész pontosan mi is történt, de olyan volt az egész mintha apró, de annál erőteljesebb pillangók kezdtek volna háborúba a gyomromban. A szívem pedig olyan eszeveszett tempóba kezdett, hogy egy pillanatra megfeledkeztem mindenről és mindenkiről. Aztán hála egy arra közlekedő busznak, megszakadt köztünk a kapocs és minden folytatódott a maga megszokott medrében.
Viszont azóta is rengetegszer eszembe jut. Fogalmam sincsen hogy hívják, vagy arról, hogy ki is Ő valójában. De ilyenkor amikor a nyári nap első sugarai a bőrömön játszadoznak és vágtázás közben a szél a hajamba kap minden olyan valósnak és tökéletesnek látszik. Olyan, mint ha bármi lehetséges lenne, még az is, hogy a következő pillanatban meglátom és végre beszélhetek vele.
De ahelyett, hogy vágyálmaim férfiját pillantanám meg a nagyiék házának bejárati ajtaja mellett, csak az öcsém kócos és meglehetősen álmos fejét sikerül felfedeznem.  
Sietős tempóban közelítem meg, majd amikor már csak pár lépésnyire vagyok lelassítom, végül pedig megállítom a lovamat és egy kedves mosollyal köszöntöm.
- Jó reggelt álomszuszék! Hogy-hogy ilyen korán felkeltél? – nézek rá kíváncsian miközben leszállok a nyeregből és odalépek hozzá Caesarral a nyomomban.

A családomban, rajtam kívül szerintem nincs még egy olyan ember aki szeretne lovagolni. Talán éppen ezért is lepődtem meg annyi évvel ezelőtt amikor a nagyiék meg anyáék, közösen megleptek engem Caesar-ral. Azóta is a mindenem, és ha tehetem a legtöbb időt töltöm vele. Persze ahogy az évek teltek és én is egyre idősebb lettem, a dolgok is megváltoztak. De ennek ellenére az embernek vannak kötelezettségei és az állattartás egy ilyen dolog. Reggelente megetetni, kitakarítani a boxát, kilovagolni rajta, lecsutakolni és még egy csomó dolog, viszont ez számomra nem teher. Sokkal inkább hasznosan eltöltött idő.
Az esetek túlnyomó részében úgy is én szoktam legelőször talpon lenni. A testvéreim valami súlyos alváskórban szenvedhetnek, aminek köszönhetően legtöbbször délnél előbb nem mutatkoznak a világ előtt. Én addigra már rengeteg dolgot megcsinálok, többek között ilyen nyári időszakban, a lovam rendbetételét és a jóleső, megnyugtató lovaglást is.
Amikor megpillantom a kisöcsém kissé „kómás” fejét nem is kérdés, hogy közelebbről is szemügyre vegyem e. Tudom, hogy Caesar nem tartozik a kedvencei közé, de azt hiszem az érzés kölcsönös. Ahogy közelebb lépdelünk Jesse felé, mint ha csak menekülőre akarná fogni a dolgokat. Nem is értem, miért viselkednek úgy, mint az ovisok amikor egymás közelében vannak.
- Komolyan? Már nem is tudom mikor láttam Őt utoljára. – lelkesedtem be Cathy nevének hallatán, miközben az „asszem” megjegyzésre egy rosszalló pillantással reagálok.
Annyira kedvelem azt a lányt, főként azért mert szemmel tartja a kelekótya testvéreimet a suliban és amúgy is jó hatással van a kisöcsémre. Ami nem is árt neki, hiszen néha olyan idétlenül tud viselkedni. Amire már sokszor rá is fázott, de ennek ellenére mégsem tanul a hibáiból. Viszont azt a jelenetet amikor rádöbbent, hogy nem ma van a találkozója Cathyvel, szívesen visszajátszanám újra meg újra. Nem is tudom mikor nevettem utoljára olyan jóízűt, mint akkor. - Úgy látom ez nem a te napod lesz öcskös. – kuncogtam még mindig jókedvűen, amikor meghallottam, hogy a lovam is „kineveti” az öcsémet.
Mondjuk ezen egy cseppet sem vagyok meglepődve. Az Ő kettejük kapcsolata elég viharos és zajos volt. Még mindig tisztán emlékszem rá amikor egyik füstbement lovagló leckéje alkalmával Jesse egy nagy adag lócitromban landolt a pajta mellett. Azt hiszem az a kép az egész család emlékezetébe belevésődött. Arról meg ne is beszéljünk, hogy Jesse miket vágott Caesar fejéhez, miközben lócitrom szagtól bűzölgően vonult el lefürödni.
- Akárcsak a tiéd, de attól tartok nem is fog, ha továbbra is Csizimizi-nek fogod hívni. – dobtam vissza a labdát játékosan az öcsémnek, miközben a lovam fejéhez léptem és simogatni kezdtem.
- Tudod, hogy mindig korán felszoktam kelni, meg amúgy is, ma szerettem volna korán kilovagolni. – válaszoltam elmerengve.
Abban nem vagyok teljesen biztos, hogy mennyire vagyok képes jól hazudni, de a titoktartásban már van elég nagy gyakorlatom. Így reményeim szerint Jesse nem veszi észre a dolgok sorok közötti jelentését. Aminek köszönhetően nem kell neki hazudnom, hogy miért is akartam egyedül kilovagolni és a felkelő nap fényében elmélkedni. Egyenlőre még nem állok készen arra, hogy komolyan elbeszélgessek a családommal a szerelmi életemről és arról, hogy alighanem apáék egyik munkatársába estem bele reménytelenül. Hát minden esetre szép kis beszélgetés lenne az egyszer biztos.

- Jaj öcsi, te tényleg el vagy varázsolva. Nem rémlik, hogy akkor bent voltam a városban? – csóváltam a fejem mosolyogva.
Nem is az öcsém lenne ha pontosan emlékezne arra, hogy én akkor nem is voltam itthon. Ez mondjuk nem is baj, hiszen nem én vagyok a legfontosabb nő az életében. Meg amúgy is miért kellene neki mindig nyilvántartani, hogy mit csinál éppen a nővére.
Ami pedig azt illeti igazán kedvelem Cathy-t. Nagyon aranyos és okos lány, aki igazán jó hatással van az én tökkelütött kisöcsémre. Ami mondjuk nem rossz dolog, főleg ha a tanulmányi átlagát vesszük figyelembe. Talán ez az egy olyan dolog van ami miatt sajnálom szegény lányt, mivel Jesset nem olyan könnyű motiválni. Csak nagy küzdelmek árán lehet rávenni, hogy tényleg oda tegye magát és akkor sem garantált a siker. - Ugye sose fogsz megkomolyodni? – kérdeztem fejcsóválva, miközben egy jókedvű mosoly jelent meg az arcomon.
Annyira különbözőek vagyunk és mégis olyan jól megértjük egymást, persze ha nem a család női tagjainak szerelmi életéről van szó. Olyankor igazi féltő bátyus lesz belőle, akit le sem tudsz magadról vakarni.
- Igazából nem terveztem semmi érdekeset. Talán lemehetnénk a tóhoz. Na mit szólsz? – kérdeztem rá vigyorogva a tesómtól.
Nem is tudnám megmondani, hogy pontosan mikor is voltam lent utoljára fürdeni annál a tónál. Az is meglehet, hogy van már vagy 2-3 éve is. Pedig amikor kisebb voltam, szinte majdnem minden nap lementem a tóhoz a nénikémmel. Rengeteg jó emlék fűz ahhoz a helyhez, és talán idén még egy kicsit bővíthetjük az emlékek tárházát.
- Bocsi, de nem tudom abbahagyni. – kuncogtam továbbra is, de azért próbáltam visszafojtani persze nem sok sikerrel.
- Te és az idióta névválasztásaid. – csóváltam a fejem, miközben próbáltam a nevetésemet visszafojtani.- Valld be őszintén, hogy elég furán néznél ki nyereggel a hátadon és zablával a szádban, miközben simogatlak. – mértem végig vigyorogva, ahogy elképzeltem a jelenetet.
- Azt hiszem olyan hat körül kelhettem fel. Szóval egy ideje már fent vagyok. – feleltem a kérdésére, miközben az első kis megjegyzését szépen figyelmen kívül hagytam.
- Kilovagoltam a dombtetőre és gondolkoztam. Viszont kezdek éhes lenni, szóval gondoltam csinálhatnék egy kis reggelit. – mondtam elmerengőn, miközben elindultam Caesar társaságában az istálló felé.