Sosem értettem, hogy miért csapnak az emberek akkora hűhót egy házasság fölött, hogy miért kell a nőknek sírni amikor meglátják a lányukat, ahogy egy fehér ruhában végigsétál a padok között és kimondja a boldogító igent a férfinak, aki onnantól kezdve az élete része lesz. Nem értettem, tényleg.
Aztán egyszer csak ott álltam az oltár előtt, Marcell mindent tudó vigyorával az arcán szobrozott mellettem miközben láttam a szemén, hogy kiszúrta magának az egyik koszorúslányt és borzalmasan piszkos gondolatai lehettek én pedig csak azon csodálkoztam, hogy még nem omlott ránk a templom mennyezete. Végül feltűnt Celestine, csupa fehér ruhában, olyan volt, mint egy angyal és szinte félve emeltem fel a fátylat az arca elől, nem akartam besározni, bepiszkítani a tisztaságát. Tényleg gyönyörű volt, a mellem dagadt is a büszkeségtől és egészen addig minden csodálatos és fantasztikus volt, amíg ott abban a pillanatban amikor a boldogító igen után sokadik táncukat jártuk, amikor a füléhez hajolva suttogtam neki, hogy talán ideje lenne ha lelépnénk, ott abban a pillanatban felizzott a Jegy az alkaromon, elrontva az egészet.


A látásom kissé elhomályosul egy pillanatra, fejembe éles fájdalom hasít bele és kénytelen vagyok megtámaszkodni az előttem levő asztalban, amiről sikeresen leverem az antik vázát ahogy nem éppen kis testsúlyommal ránehezedek és felborítom a faasztalt. El kell jutnom valahogy a rohadt kandallóig, hogy eltűnjek innen de minden egyes lépésnél meghalok egy kicsit, ez pedig kurvára nem segít. Pálcámat görcsösen markolom, mintha még jöhetne valaki, mintha nem halt volna meg az összes kis rohadék két szobával arrébb. Az a hülye, kezdő kis pöcs képes volt robbantani úgy, hogy a társai is ott voltak mellette – bár lehet a vakító átkomnak köszönhetően nőtt meg a merészsége és a halál utáni vágya, talán amiatt hitte azt, hogy ha mindent felrobbant maga körül akkor végez velem is. Beszopta.
A gondom csupán annyi, hogy én is kaptam belőle egy picikét. A fejemből valahol szivárog egy kis vér, éreztem amikor a fejemhez kaptam és a hajam ragacsosan tapadt a homlokomhoz. Valószínűleg nem csak a saját vérem az ami rajtam van, de most épp pont leszarom. A bal vállam kiugrott a helyéről és ernyedten lóg az oldalamon a karom, mintha csak éppen egy szövet tartaná. Képtelen vagyok mozdítani, hiszen már az hatalmas fájdalommal jár, hogy arra gondolok van bal karom is.
- Rohadt életbe – morgom miközben valahogy sikerül egy kanapéban megtámaszkodnom, miután tönkreteszem az asztalt és a vázát. Már csak pár lépést kell tennem a kandallóig, hogy utána eltűnhessek innen, de az a pár lépés most a legnehezebb feladat. Lepillantok magamra, még arra sem volt időm, hogy átöltözzek, még mindig az a frakk van rajtam, amit az esküvőn viseltem csupán annyi különbséggel, hogy tiszta kosz és vér az egész és néhol cafatokban lóg rajtam. Biztos vagyok benne, hogy pár bordám is eltört és az az üvegasztal sem tett jót, amire a robbanás miatt ráestem, legalábbis a hasam tájékán egyre nagyobbodó vörös folt ezt jelzi.
Veszek egy mély levegőt, ellököm magam a dohos kanapétól, leküzdöm azt a vágyamat, hogy elfeküdjek rajta és aludjak egy picikét, tétova lépésekkel szinte belezuhanok a kandallóba majd hagyom, hogy a folyam magával ragadjon. Sötétség mindenhol.


Amikor következőleg kinyitom a szemem már a saját házam nappalijának padlóján heverek, a hátam nekivetve az egyik szekrénynek és az első kép, amit sikeresen feldolgoz az agyam az egy tengerkék szempár, egy csinos arcon és azok az ismerős szőke fürtök. Sóhajtok. Ugyanabban a pillanatban pedig grimaszolok is egyet, ahogy a bordáim fájdalmasan sikoltoznak minden egyes lélegzetvételnél. Mondani akarok neki valamit, hogy sajnálom amiért elcsesztem a nászéjszakát, az esküvőt és az életét. De képtelen vagyok egy fájdalmas nyögésnél összetettebb akármit is kiejteni a felrepedt számon, még az is nagy erőfeszítésembe kerül, hogy nyitva tartsam a szemem. Nyelek egyet, csak össze kellene szednem magam elvégre én vagyok az egyetlen férfi ebben a házban, az utolsó Daugherty. Nem lehetek egy nyápic kis pöcs, akit ilyen könnyen el lehet intézni.
- Valami pia jól esne – próbálok elmosolyodni, de csak valami fájdalmas rándulásra telik az arcomtól a hangom is egészen reszelős és ép kezemmel kisimítok egy tincset Cece arcából, a füle mögé tűröm – Valami bitang erős – aztán megint jön a sötétség.

Nos, ha realistán nézzük akkor eléggé minimális volt az esélye annak, hogy nekem tökéletes és normális esküvőm, majd lakodalmam legyen. Akármennyire is nézett ki minden csodálatosan, akármennyire is nyaltam meg mind a tíz ujjam a torta után akkor is ott volt egy aprócska kis kavics a gépezetben, mégpedig én magam. Az ilyen nagyobb kaliberű dolgok valahogy mindig elkúródtak a közelemben és ez most sem történt másképp. Persze, figyelmen kívül hagyhattam volna a Jegy izzását de ki merne szembeszállni magával a Nagyúrral? Cece is tökéletesen tisztában volt vele, hogy ha egyszer magához hív Voldemort akkor nekem meg kell jelennem. Biztos vagyok benne, hogy mind a ketten számba vettük azt a lehetőséget, hogy valami halálfalós dolog belerondít a nagy napba. Igazából én csak annak örülök, hogy csupán azután szólított el a kötelesség miután már kimondta az igent – vagyis többet nincs visszaút, Daugherty lett.

Hosszúra nyúlik az éjszaka, sokkal hosszabbra, mint ahogy azt gondoltam volna. Abban a hitben hoppanáltam el a sátorból, hogy egy, maximum kettő óra alatt szépen foglyul ejtjük akit kell és majd Minchum vagy Marcell kezelésbe veszi a varázslót/boszorkányt, elvégre az ő dolguk a kínzás. Ehelyett tökéletesen belesétáltunk egy gondosan kifundált csapdába és majdnem ott hagytam a fogam, bár ha emlékeim nem csalnak nem én jártam a legrosszabbul. Mind a két fél elég szépen megszenvedte az ütközetet és azt hiszem ha akkor nem ugrok bele a kandallóba és használom a hopp hálózatot, akkor most Cece friss feleségből friss özveggyé vált volna. Ki tudja, lehet jobban is járna azzal ha mihamarabb elparkolnék.

A szemeimet égeti a hatalmas világosság az előbbi sötétség után ez hatalmas váltás és bizony több időre van szükségem ahhoz, hogy megfelelően hozzászokjak. Mindenem fáj ahogy sikeresen ülőhelyzetbe tornáz a nő, de igyekszem nem hisztizni miatta elvégre erős férfi vagyok. Kibírom. Csak egy karcolás. Max kettő. Akarok valami frappánsat válaszolni neki, hogy tényleg egyáltalán sem vészes a dolog csak pia kell fájdalomcsillapítónak és fertőtlenítőnek, de annyira kimerített a fekvő helyzetből való átrendeződés, hogy egy pillanat alatt sötétül el újra minden.

Tompán érzékelem Celestine hangját, valahol a távolban szólogat és én pedig elképesztően küzdök azért, hogy feltornázzam magam a felszínre, hogy kikerüljek ebből a folytonos sötétségből ami körülvesz. Félig-meddig sikerül, bár inkább hasonlít valami masszára a nappali meg Cece hangja, mint a tényleges valóságnak. Adok még magamnak egy kis időt amíg válaszolnék a kérésére. Pocsékul érzem magam.
- Bruno, a manó neve Bruno – nyögöm végül és laposan pislogok párat aminek következtében mintha kicsit tisztulna az egész kép – Máris vetkőztetsz... - egy halovány mosolyra még futja miközben egy pukkanás keretében megjelenik az öreg házimanó, tisztában kell, hogy legyen vele Celestine parancsainak is ugyanúgy engedelmeskednie kell, mint az enyéimnek és csak remélni tudom, hogy nem kezd el akadékoskodni, ahogy azt régen is csinálta.
- Sajnálom – fáradt tekintetem végighordozom rajta, a ruhán amiben olyan volt még pár órával ezelőtt, mint egy angyalka. A ruhán ami annyira nem tetszett az anyjának, nekem meg kimondottan bejött. Most pedig az én vérem mocskolta be a tisztaságát, miattam szakított ki belőle darabokat. Hogy fogja így a lányunknak megmutatni, hogy milyen gyönyörű ruhája is volt, amikor kimondta a boldogító igent? Egyáltalán mi a faszért jönnek ilyen gondolatok az agyamba?
- Miért van rajtad még ez a ruha? - felszisszenek, ahogy a rongy súrolja a hasamból kiálló üvegdarabot – Mindegy is, majd...csináltatunk egy ugyanilyet, hogy legyen egy ép esküvői ruhád ezt meg kihajíthatod – morgom csukott szemmel, de még mindig jelen vagyok csak éppenséggel így egy picikét jobban el tudom viselni az ügyködését a sebeknél – Köszönöm, hogy segítesz – úgy tűnik nem csak akkor leszek érzelmes picsogó alak, amikor aljasul leiszom magam hanem ha éppen élet és halál között lebegek és Ő itt van. Ettől függetlenül pedig tényleg hálás vagyok neki, amiért nem adott rögtön az aurorok kezére és vitetett be a Mungóba, hogy nem hagyja és nézi végig amint elvérzek a nappalim – bocsánat, nappalink – padlóján. Ezzel a tettével, hogy ő maga segít rajtam elkezdődött csodás kis házas életünk, nem is akárhogy hanem egy közös titokkal, mert azzal, hogy itt térdel előttem és menti meg az életem Ő is részesévé vált ennek az egész kibaszott halálfalók vs aurorok körforgásnak.

Amikor az ember kimondja az igent arra, hogy jóban-rosszban, egészségben-betegségben, akkor nem is gondol arra, hogy a rossz meg a betegség, meg a házas élet minden árnyoldala akár egy óra leforgása alatt is elérkezhet. Arra koncentrálnak, hogy kiélvezzék életük legboldogabb napjának minden egyes másodpercét és Merlinre mondom, én is ezt terveztem. Egy pillanatra el akartam szakadni attól, hogy ha a Nagyúr azt parancsolja akkor bizony minden gondolkodás nélkül írtok ki egy egész családot, szerettem volna ha egy picit normálisak – talán ez a megfelelő szó rá – lehetünk.
Aztán most pár óra leforgása alatt már mindkettőnket a saját véremmel áztatom, Celestine kénytelen a frissen szerzett gyógyítói tudását rajtam alkalmazni. Legalább Bruno nem akadékoskodik, hanem szó nélkül engedelmeskedik a ház újdonsült asszonyának szavainak. Igyekszem feldolgozni a hallottakat, hogy még jobban képben legyek a sérüléseimmel és nem tölt el semmiféle jó érzéssel, hogy olyanok ütik meg a fülem, mint olló, vastag tű meg hasonlók.
- Huszonöt-harminc? – felvonom a szemöldököm és egy elkeseredett vigyor ül ki az arcomra – Lehetne rosszabb is, nem? – igazából nem hiszem, hogy sokkal rosszabb is történhetne velem. Minden egyes lélegzetvételnél érzem, ahogy az üvegdarabok belevágnak a húsomba.
- Majd azt mondom, hogy túlságosan is féltékeny típus vagy és azt hitted megcsallak de megtanultam, hogy okosabb két lépés távolságot tartani más nőktől – igyekszem oldani a feszültséget és azt hiszem ez már a fájdalomnak egy olyan szakasza, amikor elfogadjuk a közeli halált vagy egy újabb ájultan töltött óra eljövetelét. Egyébként sem voltam jó abban, hogy megfelelően reagáljam le a komoly dolgokat.
- Aztán ha nem veszik be, még mindig ott van az Imperius-átok – jegyzem meg bár nem hiszem, hogy ezzel sokat segítek a helyzeten így végül úgy döntök, hogy követem Cece utasításait. Próbálok semleges arcot vágni akkor, amikor elkezdi kiszedegetni a darabokat a hasamból és arra jövök rá, hogy már azt sem érzem. Egyes daraboknál mintha tompa nyomást vélnék felfedezni, de egyébként semmi. Talán a túl sok vérveszteségnek köszönhető. Mindenesetre a rongyot próbálom odanyomni, ahová a feleségem akarja.
- Véleményem szerint sok nő elmenekülne, ha már az esküvőjük napján ilyen helyzetbe kerülne – lehunyt szemmel válaszolok a kérdésére, tényleg nem egyértelmű számomra, hogy ilyen önzetlenül segít. Talán azért, mert bennem sosem volt meg ez a képesség, hogy a saját egómat hátrahagyva másokat helyezzek magam elé.
- Pff, vizet? Alkoholt – lassan kinyitom a szemem és várom, hogy a számhoz emelje a poharat majd ha ez megtörténik akkor mohón kortyolok a csípős italból és szinte rögtön megérzem, ahogy a fejem kellemesen elnehezül a hatásától.
- A csillagokat is lehozom neked, ha kell – biztosítom és tényleg komolyan is gondolom, amit mondok. Jó, persze egészen valószínű, hogy képtelen lennék lehozni az égről a csillagokat de az Abszol úton még vehetek pár világító csillag formájú akármit, nem? Mindenesetre Celestine most tökéletesen bizonyított az elhivatottságát a kapcsolatunk irányába, tehát a legkevesebb, hogy jóvá teszem ezt a borzalmas estét. Feltéve ha túlélem az elkövetkezendő pár órát, napot, hetet.
- Akkor kérek még egy kis piát – pillantok rá majd a hasamra, ami beborít a saját vérem és őszintén szólva nem is látom már hol vannak még benne azok a szilánkok – Beszélgetni? Nézzük csak, azt hiszem az anyád egy kicsit sokat ivott legalábbis nem vette észre, hogy elkente a rúzsát és egyébként baromi szarul táncol, nem is tudom hogy volt képes apád elvenni… - sóhajtok egy aprót – Tudod egyébként szerintem egészen jól kijöttél volna az anyámmal. Vérimádó, sznob úrinő volt de voltak pillanatai, amikor egészen kedves is tudott lenni. Azt hiszem csak apám miatt volt olyan, amilyen – elgondolkozva pillantok el Cece válla fölött és érzem, ahogy egyre nehezedik a fejem és válik homályosabbá a világ egy pillanatra.
- Sok van még? – nyitom ki a szemeimet – Nem azért, nem akarlak annyira sürgetni csak most már elég nehéz … úgy minden. Létezni, főképp.

Elhiszem neki, hogy lehetne ennél rosszabb, bár igazából ha jól szemügyre veszem magam, akkor én is rájövök, hogy nem, ez már egészen szarul fest. Nem is tudom, hogy mikor volt utoljára az, hogy ennyire megsérültem. Még évekkel ezelőtt, amikor Marcellel ész nélkül randalíroztunk Európa különböző országainak nagyobb városaiban, amikor szajhákat hajkurásztunk és gyilkoltunk…talán akkor futottam bele, egy-egy komolyabb átokba. Azonban olyankor csak magamra, meg Brunora számíthattam meg esetleg Marcellre, ha éppenséggel nem feküdt ő is kómában a Weinberg kúrián. Régi szép idők.
Csak hümmögök egy sort arra, hogy régebben kiégették volna a sebeimet bár inkább gondolom úgy, hogy kegyesen megfosztottak volna a további szenvedéstől és egy jól irányzott döféssel a szívembe szépen megöltek volna. Egyszerűbb volt akkor élni.
Felvonom a szemöldököm arra a kijelentésére, hogy féltékeny típus. Igaza van, szinte semmit sem tudok róla és ez a kicsit gyorsan lebonyolított esküvőnek meg a munkámnak köszönhető, hogy esélyem sem volt több időt tölteni vele kettesben, amikor olyan dolgokról beszélgethettünk volna, hogy két cukorral issza-e a teát vagy csak eggyel. Tegyük hozzá, hogy amikor Mr. Wilkes-el megegyeztünk, hogy elveszem a lányát egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy meg is akarom ismerni a nőt, aki majd a feleségem lesz. Távolról már ismertem és az bőven elég volt nekem, amit a szem látott.
- Igen és igazából nem is érdekelne, sőt lehet örülnék is neki – vállat vonok vagyis igazából csak az ép vállamat tudom megvonni anélkül, hogy elájulnék a hirtelen benyilalló fájdalomtól – De a te esetedben, hálás vagyok, hogy nem futamodtál meg – valószínűleg a pia meg a sérüléseim tehetnek arról, hogy sokkal érzelmesebb és szókimondóbb vagyok, mint ahogy azt megszokhatta tőlem Cece a rövid ismeretségünk alatt. Most valamiért mégiscsak kibuknak belőlem a szavak.
- Esküszöm, olyan nászéjszakát kapsz, hogy még az unokáknak is emlegetni fogod – hagyom, hogy egy vigyor költözzön az arcomra és lopva lepillantok a hasam felé, hogy vajon még meddig kell szedegetnie azokat az átkozott üvegdarabokat belőlem. Őszintén szólva tényleg kezd borzalmasan nehezemre esni, hogy ébren maradjak és ne zuhanjak vissza a kényelmes sötétségbe és keljek fel akkor, amikor már minden rendben van, amikor már nem állnak ki belőlem a szilánkok.
- Rögtön be is nyújtanám a válókeresetet, ha kiderülne, hogy olyan falábú vagy, mint az anyád – próbálok poénkodni amennyire engedi a helyzet, hogy ne kelljen azzal foglalkoznia, hogy igazából egészen közel járok ahhoz, hogy itt és most kileheljem a lelkemet, mert nem hiszem, hogy több vérveszteséget még elviselne a testem.
- Óh, csak ennyi volt? – nem tudom leplezni a hatalmas megkönnyebbülést, ami a hangomba vegyül és teljesen elfelejtem, hogy még ott van az idétlenül lógó vállam is, ami arra vár, hogy valaki visszarántsa a helyére. Már épp mondanám, hogy biztos-e benne, hogy most még helyre kell rakni azt a vállat, amikor akkorát ránt az említett testrészemen, hogy majdnem összehugyozom magam és hirtelen még felszisszenni is elfelejtek. Egyrészt azért, mert ilyen kegyetlenül gyorsan csinálta, másrészt mert átvert és nem háromra csinálta, harmadrészt mert ekkora erő lakozik abban a törékeny testben.
- Tehát akkor végeztünk? – nagy nehezen sikerül megtalálnom a hangomat, miután a fájdalom amit a vállam visszarakás okozott enyhülni látszik – Ha nem gond én még itt maradnék egy kicsit, egészen kényelmes ez a padló – dünnyögöm, közben Celestine arcát tanulmányozom, hogy vajon mikor fog kibukni teljesen, hogy tényleg ennyire kemény-e, mint amennyire mutatja – Ha gondolod, te csak nyugodtan mosakodj ki meg hasonlók. Nem fogok elmenni innen. Csak szépen megiszogatom ezt a maradék whiskyt meg hasonlók.