S mihelyst az emberek a kastély falai közé menekülnek, a számtalan, fekete talár szinte közös entitássám formálódva hömpölyödik a biztonságot nyújtó fedezék felé, én intuíciómból fakadóan az ellentétes irányba indulok. El a tömegtől, el az óvó kapcsolatoktól, s messze mindattól, amit már ismerek, abban reménykedvén, az eső felszabadít a láthatatlan teher alól, melyet nem tudok megmagyarázni, mégis érzékelem. Az ötödik évem kezdem az intézetben, ami családom összes generációjának megalapozó tudást adott. Mintagyerek, éltanuló, prefektus, és a kviddics csapat tagja... Mind olyan címek, melyek dicsőséggel töltenék el az arra áhítozókat, bennem mégis a kongó üresség érzetét kelti, ahányszor hallatják velem. Tudatában vagyok saját szerencsémnek, elvégre olyan nevet viselhetek, melynek nem kérdőjelezik meg tisztaságát, legfeljebb Dolores rokonsági állításaira húzzák fel szemöldöküket. Elméletileg mindenem megvan. Jó család, jelentős vagyon, iskolai siker, barátok, a Roxfort után pedig szárnyaló karrier. Ez minden, mire bárki vágyna. Miért érzem magam mégis kevesebbnek tőle? Önkeresési részem folyamataként vetem le máskor csillogóra sikált, makulátlanul tiszta, most mégis sárrétegtől felismerhetetlen sárkánybőr cipőmet, az átázott gyeptől várva valamiféle felszabadulást. A kastély fényei lassan fellobbannak, a massza fülrázó morgása távoli zörej csupán, tekintetem inkább az égre emelem, hogy pillanatnyi csodát éljek meg az azon áthasító, cikázó fényjátékon. Nincs logikus oka cselekedetemnek, de nem lehet mindig rendszerekben és kötelességekben gondolkozni. Néha a legjobb, ha nem gondolkozunk egyáltalán. Az arcomat támadó cseppektől mintha lemálna az átlátszó réteg, melyet annak tudta nélkül viselek. Szinte belerondít a pillanatba az a másik ázott ábrázat, máskor szikrázó, rubint haját most barnává festi a környezet, ám még ebben a gyér fényben is látni azt az apró, jellegzetes gödröcskét arcán, melytől az embernek olyan érzése támad, mindig vidám lehet, és általa ő is felszabadulhat talán. - Menj vissza a kastélyba, Bones. – mintha a szél is felerősödne hangomra. Hátamat tartom neki, bár feltartani még a világ összes háta se lenne képes. Főként, mivel ez egy újabb dolog, amivel egyedül kell megbirkóznom. - Szívemre venném, ha megfáznál ebben az időben. A létezés tragédiáját erősítenéd vele. – lehunyom a szemem, mintha ezáltal kizárnám jelenlétét, és egyszerűen tovább élvezem a pillanatot, melyet ez a világ nyújt. Nincs kifejezetten bajom a személyével, tulajdonképpen egy embert nem tudnék megnevezni, akivel személyes sérelmeim lennének, ezt pedig Bones is jól tudja. Én mindig az az illedelmes, szófogadó mintadiák leszek, aki sikert sikerre halmoz, és még Mágiaügyi Miniszter is lehetne belőle. Mégis telerajzolja minden jegyzetének oldalát.
- Ezt én is mondhatnám neked, Selwyn, de nyilván egyikünk sem hallgatna a másikra, úgyhogy mit szólsz, ha inkább megkérdezem, miért ázol itt egyedül? Nagy gyakorlatom van már az idegesítő kishúg szerepében - ha most végignézek a birtokon, szinte minden egyes látképe kapcsolódik egy emlékhez, amikor megpróbáltam jobb belátásra bírni a bátyámat, hogy ugyan tartsa már be a takarodót, ne szaladgáljon kint az esőben, ne lopja el azt a seprűt.. Hasztalan volt az összes, és valahol mindig forró elégedettséget éreztem, amikor újra meg újra megúsztuk, mert persze nem hagyhattam, hogy egyedül sétáljon tilosban, hogy nézett volna az ki? Selwyn azok közé tartozik, akik komolyan veszik magukat, talán néha túlságosan is, és ha én mondom, van jogalapja bőven. Persze az eredmények nekem is fontosak, de régóta látom rajta a közös óráink alkalmával, hogy valami annyira bántja, hogy elfelejti elorozni a pontjainkat, így hát mikor láttam, merre indult, a prefektusi jelvény védelmében utána osontam. Lehet, hogy hülyeség volt, de ahogy Papó is mondja, előbb le kell vágnunk a tehenet, hogy hamburgert készíthessünk belőle. Papó vidéki gyerek, a hasonlatai meg nem éppen szépirodalmiak, de azért értékelem, hogy megosztja őket velem. - Szóval, ki vele, miért akarsz rálépni az orrodra?
Kezdőlap
