A tavalyi tanév végén a Roxfortot Halálfaló támadás érte. Többen súlyosan megsérültek, egy diák meghalt, túlnyomó részt a végzős mardekárosok (ilyenkor amúgy kisbetűvel írjuk!) közül többen csatlakoztak Voldemort seregéhez. Az eset jelentős sajtóvisszhangot kapott ugyan, de tényleges igazságszolgáltatás nem történt. A mai napig nem tudja senki, ki volt Grace Peterson gyilkosa. Hónapok teltek el, a sajtó mindegyre gyakrabban számol be Halálfalókhoz köthető, muglik vagy mugli származású varázslók és boszorkányok ellen elkövetett brutális bűncselekményekről (gyilkosságok, bántalmazások és amit akarsz). A Roxforton belül is elszaporodtak a diák-diák bántalmazások, nem csak szóban, olyan esetről is tudunk, ahol konkrétan fekete mágiával mentek egymás ellen a tanulók. (Például hallottad, hogy Mulciber ellen fegyelmi eljárás indult, és kicsapták, miután de Rais fekete és tiltott mágiáit vetette be több diáktársa ellen? Te tudsz hasonló esetről? Mindenképpen említsd meg!) Látszólag még mindig nem csinál senki semmit, hogy véget vessen a lakosságot érő terrornak. Titkos, de hangos szervezetként a Halálfalók serege egyre-egyre bővül. (Ismersz tagokat? Mártsd be őket nekünk!) Ellenük dolgozik a Főnix Rendje, titkos szervezet, egy átlag diák jó eséllyel nem is tud a létezéséről (Úgy értem, momentán még például James Potter sem! De te hallottál már róluk? Mesélj!) A Megváltók egy titkos diáktársaság, ami hasonlóan brutális módszerekkel lép fel a potenciális halálfaló diákok ellen, mint amilyen brutalitással ők lépnek fel a muglik gyermekei ellen. (A tagja vagy? Toboroznál seregedbe? Nosza!)
és most?
Lena McLain a Rend beépített tagja (és eddig NJK társa, de ha úgy érzed, lennél szervező, akkor szólj, szívi nekem is, meg neki is, de inkább neki!) diákgyűlést szervezett, hogy érdemi beszélgetést történhessen a fiatalok között a fennálló politikai helyzetről. A meghívás szóban történt, minden meghívottnak megengedte, hogy magával hozzon néhány embert. Ha meghívás nélkül állítasz be, senki nem fog elzavarni, de magyarázd meg, hogy kerültél oda. A helyszín Roxmorts egyik parkja, egy áprilisi szombaton. Még több infó itt!
Szabályok
Hogy a játék jól pöröghessen, próbáljunk meg rövidebb, de érdemi reagokkal írni! Itt az idő, hogy szépen számba vedd, hogy téged miért érint negatívan a Voldemort-féle épülgető rémuralom. Engedj teret a karaktered gondolatainak és érzelmeinek! NINCS SORREND! Mindenki ír, ha éppen úgy érzi, hogy az előző reagokhoz épp van hozzáfűzni valója – vágjunk nyugodtan egymás szavába! Bármikor csatlakozhatsz, és bármikor itt hagyhatod a játékteret. A pálcádat lehetőség szerint tartsd a zsebedben, most beszélgetni fogunk, nem bűbájokat tanulni. Utánam Lena stoppolta a magának a második reagot, szóval érdemes megvárni, hogy ő írjon, mielőtt ideposztolsz, mert egy csomó hasznos infó majd tőle derül ki. A játék tart, ameddig tart, előbb-utóbb csak lezárjuk.
Hogy őszinte legyek, el se akartam jönni. Egész biztos voltam benne, hogyha még egyszer meghallom a „valamit most már tennünk kell” mondat akármelyik változatát, menten elhányom magam, egyrészt, mert általában rám jön ez az inger akkor, ha valamit túl sokáig ismételgetnek (nem mintha én magam ne mondtam volna ki ezt a mondatot az elmúlt pár hónapban úgy… kétszázszor), másrészt, mert kinek ne lenne elege abból, ha ez a mondat újra és újra és újra felcsendül, de látható eredményre soha nem visz. Szóval elegem van ebből az egészből. Három hete nem vagyok hajlandó a kezembe venni egy Próféta számot sem, és hát tényleg, köszönöm szépen, én elvagyok anélkül, hogy a pofámba nyomják azt, amit amúgy is tudok. És akkor ezzel most valamit tenni kéne. Jó. Mit? Meg miért nekünk? Úgyhogy egy rezignált sóhaj közepette rágyújtottam egy szál cigarettára, és leültem a fűben, mindenkitől biztos távolságban, és közepesen vészjósló megvetéssel néztem mindenkire, de főleg Peter-re, mert hát engem effektíve ő vett rá, hogy ide eljöjjek. Mert amíg én nem olvasom már a Reggeli Prófétát, addig ő rendre elcsórja a lapszámokat, amiket reggelenként a baglyom hoz, hogy felcsapja a viccrovatot (vagy a politikai híreket – de nem egy és ugyanaz a kettő?), vagy bánom is én. És most meg rám sem bagózik. Na, szépen vagyunk. Slukkoltam egyet, aztán meg látszólag unottan, de amúgy igen csak várakozóan Lena-ra néztem.
- Én nem azért jöttem ma ide, hogy szónokoljak, vagy felesleges maszlagokkal tömjem a fejeteket - szólaltam meg egy fatörzsnek támaszkodva, miután kifújtam egy nagy adag füstöt. Egy része harag volt: lobbanékonyság, hirtelen felindulás; de ott volt mellette az is, ami már régóta érett, és ki akart jönni belőlem. Nem árultam zsákbamacskát, és nem is tűztem ki a klubhelyiségek hirdetőfalára szándékomat - egyesével kerestem meg az embereket, különböző napokon, különböző helyeken. Nem mondtam semmit, csak a helyszínt, és hogy hozzanak három embert magukkal, olyat, akiben megbíznak. Én magam sem tudtam, mi lesz ebből. - Nem áll szándékomban egy romantikus, felsőbb célt hirdetni, sem olyan buzdító szöveget mondani, amitől feléled bennetek az eddig mélyen szunnyadt hazafi. - Cigimet elnyomtam a fa kérgén, és közelebb léptem a kis csapathoz. Végignéztem rajtuk, és kifújtam a benntartott levegőt. Nem érdekelt a szám, sem az, kik jöttek; elég volt az, hogy minden arcról biztosan tudtam, nem ellenség. Hogy egyoldalon álltunk-e, még elválik; talán nem itt és most, vagy holnap, és lehet, azután sem. Nem tudom, mekkora hatást tudok majd gyakorolni, mennyire fognak átérni a gondolatok, amiket közvetítenék. - Valószínűleg nem az fog számítani, amit én mondok, és az sem, amit akarnék mondani. Azért vagyok itt, hogy megtudjam, ti mit gondoltok. Egy-két arcon már most látszott, hogy csak elrángatták ide, nem magától jött; más épp, hogy jött ébredt rá, nem is érti, miért van itt. De nagyrészt érdeklődő pillantásokat éreztem magamon. A rögtönzött enumeráció azonban egy csomót keltett a mellkasomban. Meg fogják vajon érteni, mit szeretnék? - Egy lány meghalt, nem is olyan régen. Nagy szám, ha szabad ilyet mondanom. - Egy türelmetlen kézmozdulattal elrángattam arcom elől az elszabadult tincseket. - Nem először fordult elő a Roxfort történetében. Mégis... ez valahogy más volt. Elhallgattam. Nem tudtam, mire kéne számítanom. De mégis folytatnom kellett. - Azt mondjátok, Dumbledore pártján álltok. Kérdem én, hogy lehetséges ez, mikor igazából közötök sincs hozzá? Hangomból, bár igyekeztem eltakarni, lehet, kihallatszódott az elfojtott indulat. Mindkét kezem pulóverem zsebében volt, azt azonban csak én tudhattam, hogy pálcás kezem legnagyobb védelmemet szorongatja; itt, a Roxfort falain kívül sokkal jobban kellett figyelnem, mint máskor.
Nem tudom, várok-e valamit ettől a találkozástól. Nem tudom, van-e értelme egyáltalán itt lennem. Pedig egy hang belül már suttogja is, engedelmesen, mintha parancsra felelne. Ha Tudjukki így halad tovább, néhány héten, esetleg hónapon belül tömegsírba temetik a hozzám hasonlókat, vagy élve elégetnek minket, vagy tudom is én. Legalább nem kell sokáig szórakozniuk a kiterített kártyákkal. Ezekkel a gondolatokkal érkezem meg, Lena mondókájának közepén, és mivel már messziről kiszúrom Jim kócos fejét, lehuppanok mellé a fűbe. Kicsit ellegyezem a felém szálló cigifüstöt, nem mintha ne szoktam volna már hozzá, de na. Néhány percet adok magamnak, míg hallgatom Lenát, aki talán nincs tisztában azzal, hogy szavai sokkal erősebbek, energikusabbak, mint nyegle testtartása, amivel kezeit a zsebeibe süllyesztve áll. Kijelentéseiben vádló tónust vélek hallani, ami azt hiszem, ha így van, nem jogos. Akik idejönnek, egyetértenek vele. Vagy legalábbis latolgatják az esélyeinket. - Miért beszélsz így Grace haláláról?! - szólalok meg, mikor úgy látom, befejezte. - Igenis nagy szám! Ebben az iskolában, mióta Dumbledore az igazgató, nem történt ilyesmi! És még ha nem is teázgatunk az öreggel minden vasárnap, közünk van hozzá! Szerintem van. Ha nem ismerném Dumbledore-t, már rég elvittem volna a sáros véremet egy másik országba, hátha ott nem folyatják ki. - Továbbra is csak ülök a fűben, de hangom felerősödik. Nem is tudom, mikor beszéltem utoljára ilyen kendőzetlenül, ennyi ember előtt.
Mit művelsz?! Nevetséges vagy. Nem tudtam lerázni magamról a gondolatot, képtelen voltam rá. Senki sem figyelt rám igazán, mégis úgy éreztem, engem bámul mindenki, holott ez sosem volt az én szerepem. Én nem a feltűnő Black lány voltam. Narcissa volt az, akin minden fiú tekintete megtorpant az iskolában, és Bella volt az, akit egyszerre övezett undor, és tisztelet. Én csak én voltam. Épp csak senki sem tudta, ki voltam, ki vagyok én. Gyakran láttam, hogy ez zavarba hoz másokat. A tudás hiánya. Gyakran láttam, hogy ezért inkább átsiklik rajtam a pillantásuk, és inkább meg sem próbálnak megfejteni. Sosem bántam. Ahogy nem bántam azt sem, hogy nem engem néznek, és nem engem fejtegetnek. Nem is igazán ismertem ezt az érzést eddig - a néma kíváncsiságot, az értetlenséggel vegyes figyelmet, vagy csak úgy egyáltalán... a testetlen, ráadásul talán egyszerűen csak izgalomból, és bűntudatból odaképzelt figyelmet. Pedig próbáltam beolvadni. A tekintetem csak egy pillanatra kapta el Lenáét, biccentettem. Még mindig próbáltam kitalálni, honnan bukkant elő ez a lány, és honnan tudta, hogy talán van értelme megállítania a folyosón. Kicsit rázott ettől a hideg. De kicsit örültem is neki. Kicsit nem is tudtam mit kezdeni magammal, pedig világéletemben ura voltam minden rezzenésemnek, és mozdulatomnak. Farmert húztam, és fekete tornacipőt, a pulóverem alól rendetlenül kandikált ki az iskolai ingem gallérja, és csak azért ültem a földön, a fűben, mert mindenki más így tett, és reméltem, hogy nem hiszik azt, szándékosan igyekszem úgy tenni, mint ők. Pedig de. Meg azért nem is. Azért akartam úgy tenni, mint ők, mert ténylegesen nem éreztem magam másnak, mint ők... Az első felszólalást mégis némán hagytam. És a másodikat is. Talán a harmadikat is hagyni fogom. Nyugtalanul húztam fel törökülésből az egyik térdemet, és idegesen rágtam a számat. Még próbáltam kitalálni, ér-e bármit is az, hogy itt vagyok.
A hang irányába fordítom a fejem, és az időközben érkező Lily Evansre pillantok. Szavai hallatán fanyar mosoly ül ki a számra. - Nem Grace az első, nem is az egyetlen, aki a magukat halálfalóknak nevezők miatt vesztette életét - felelem némileg halkabban, mint amivel korábbi szavaimat mondtam. - Nem tudhatjuk, de akár most, ebben a pillanatban is húnyhat le valaki csillaga. Egy pillanatra becsukom a szemem - a szél cigarettafüstöt hoz az orromba, de még az sem tudja elnyomni a kezdődő tavasz meleg illatát. Az emlékek még túl élénkek; s bár a sebeket összevarrtam, hogy ne zavarjon tevékenységében, célom elérésében, még mindig nem gyógyultak be. Kell egy pillanat, mielőtt folytatni tudom. - De még ha piedesztálra is emeljük Grace-t, vagy a szellemét, azért, mert Dumbledore az igazgató - szólalok meg, némileg visszanyerve magabiztosabb hangomat -, akkor sem látom következményét. Bár kiraktam a pontot, csak pontosvessző volt, ezt igazolta a néhány arcra kiülő horror is. Bár nem szólaltak meg pusmogáson kívül, éreztem, hogy lelkük felkavarodott, hogy tekintetük növekvő ellenszenvet tükröz. Egy pillanatra elkaptam Andromeda tekintetét, és biccentettem egyet. Egyik kezemet figyelemkérően felemeltem, míg másik a zsebemben maradt, idegesen megpörgetve ujjaim közt a pálcámat. - Amint egy forradalomnak vagy ellenállásnak mártírja lesz, a láng felcsap, és sokkal nehezebb lesz kioltani. Mégsem látom, hogy bármi ilyen történt volna. Azt mondjátok, Grace halála megviselt titeket, mégis, nem egy közületek még csak álláspontot sem választott, ami mellett szilárdan kiállna. Miért?
A hozzászólást Lena Mclain összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. 18 Jún. - 19:59-kor.
Csendben ülök törökülésben, és Lenát hallgatom, ahogyan indulatosan beszél. Az egyik griffendéles évfolyamtársam szólt erről a gyűlésről, őt viszont nem is látom itt. Nem bánom mondjuk, hogy úgy döntöttem, eljövök. Rögtön tudta, hogy ráharapok erre, mert féltem a húgaimat. Rengeteget álmodtam avval, hogy ők esnek áldozatul a halálfalók támadásánál, nem pedig Grace. Egyszer még a saját haverjaim közül is haltak meg, persze ezt a verziót nekik sem meséltem el. Valahogy nem akartam volna a szokásos "ja, tudom, én jobb nő lennék, mint az összes csaj, akivel eddig voltál, azért álmodsz te velem" poénokat hallgatni, mikor valaki tényleg meghalt. Ma még csak a sárvérűek, holnap meg már a félvérek is. Tudom, hogy megviselte a húgaimat is, meg a haverjaimat is Grace halála, ahogyan engem is. Mégsem történt semmi, és ez a halál kimondatlanul lebeg az iskola összes tanulója és professzora felett. Egyébként azt gondoltam, Lenának egy kidolgozott terve van, nem pedig ötletelni fogunk. Reménykedtem, hogy tehetünk valamit, valaki kitalálta már a tuti megoldást. Ide felesleges vagyok. Nem vág az eszem, nem tudok vékony jégen lavírozni, fejjel a falnak típus vagyok. Nehezen értem meg a finom célzásokat, meg az óvatos játékokat. Azért nem állok fel és megyek el. Evans is megérkezik, és rögtön belekezd a mondandójába, amivel nekem is egyet kell értenem, így végig némán bólogatok, miközben beszél. Tök feleslegesnek érzem magam, de csak forgatom a fejem Lena irányába, hogy meghallgassam a provokatív replikáját. Miért? Jó kérdés. Ezer és egymillió okom van rá, de a legkézenfekvőbb csak úgy kicsúszik a számon, igaz, én nem dohányzom, mert gyűlölöm a füstöt, így nem volt olyan hatásos, mint a többiek megszólalása. - Félelemből. - nemes egyszerűséggel mondom. - Én személy szerint félek, hogy Grace sorsára jutok, vagy hogy a nagy szám miatt a húgaim lennének a következők. És ha ki is állnék, mi lenne a garancia, hogy valaki követne? Hogy valaki teljes mértékben mellettem lenne és segítene? Most nem is csak a diákokról beszélek, hanem tanárokról, a nagy betűs felnőttekről, eleve, akiknek el kellene ezt intézniük. Mit tudna egy csapat gyerek tenni egy seregnyi halálfalóval szemben? - kérdezem. Nem igazán érdekel, ha emiatt gyávának gondolnak, legyenek csak ők a nagy bátor harcosok, akik majd nem érik meg a huszadik születésnapjukat, mert gyerekfejjel próbáltak megfékezni egy csupa veszélyes, tapasztalt varázslóból álló csoportot. Én csendben meghúzom magam, aztán majd hetven éves öregemberként visszagondolok rájuk, mekkora nagy forradalmárok voltak. Valószínűleg én sem élem majd meg mondjuk, mert ha a képzett varázslók nem bírják kordában tartani a halálfalókat, akkor nem elég meghúzni magamat.
Már amikor visszatérsz egy tök átlag iskola falai közé nyári szünetről, akkor is minden megváltozik. Értem ez alatt, hogy a picsák bizony még nagyobb picsák lettek, az idióta focisták még idiótábbak lettek, a stréberek még stréberebbek lettek. És ezt tudnám folytatni, éjt akár még nappallá is téve, csak mi nem vagyunk átlagos gyerekek. Mármint némelyik tök átlagos, most nézz rá Severusra. Na például ő akkor lenne átlagon felüli, ha egyszer megmosná a haját. Vagy ott van Mulciber. Na ő is akkor lenne átlagos, ha egyszer végre nem baszogatna. Mondjuk ezt hál istennek már nem gyakorolja, de akkor is. És itt vagyunk mi. A kitaszítottak, a kívülállók. A sárvérűek. Vagy hívhatod úgy is, hogy a mugliszármazásúak. Melyik jobb? A varázsvilág jelenlegi állását nézve mindegyik már egy halálos átokkal ér fel, vagy esetleg... Esetleg annál sokkal rosszabbal. Mert vannak bizony a halálnál is rosszabb dolgok. A kín. Esetleg egy vérfarkas harapás. Akármi. A halál az nem a legrosszabb dolog ami ilyenkor történhet velünk. Annál sokkal rosszabbak is történhetnek. Szóval már fogalmam sincs, hogy ki, vagy mi - talán Mystique - vett rá arra, hogy eljöjjek ide. Amúgy is, engem itt kinéznek. Komolyan. Szóval még nagyjából időben érek ide, így mindenkinek a beszédét hallom. James-nek biccentek egyet, ugyanezt a cselekedetet Lily felé is megismétlem, majd Meda mellett foglalok helyet, és megvárom amíg az utolsó felszólaló is elmondta, hogy mit is szeretne valójában. - Nem gondolnám, hogy senki nem tesz semmit azért, hogy ne dögöljünk meg az első pillanatban, amikor kilépünk az utcára. - kivárom a megfelelő pillanatot arra, hogy felszólalhassak. Végig a bal alkaromat fixírozom, igyekszem senkinek sem a szemébe nézni. - Nekem van egy álláspontom, ahhoz én ragaszkodom. Legalább is próbálok. Hazudnék, ha azt mondanám nem félek, mert félek. - végig üres, érzelmek nélküli és halk hangon beszélek. Nem én akarok itt lenni a szószóló. Azaz egyelőre nem tervezem. Nem tudja senki, mikor, hogyan és mire készültem azzal, hogy Megváltó lettem. Egyelőre nem reklámozom. - De nem is szeretnék meghalni. Vagy rosszabb, egy kúriában láncokra verve élni, mint a kutyák. - valamivel határozottabban mondom ezt, és megkeresem Lena tekintetét. Aztán csendben maradok, és csak egy cigarettára gyújtok rá. Határozottan örülök, hogy eljöttem, végül is.[/b]
Judas érkezik, majd hamar magához veszi a szót, amikor már majdnem rávenném magam, hogy mondjak valamit, de aligha lett volna esélye észrevenni, hogy épp szólásra akartam nyitni a számat. Némán, de egy kicsit egyébként is hálás vagyok, amiért mellém ült le. Kicsit kezdtem úgy érezni magam ráadásul a sok vörös-arany között, mintha én ülnék a kör közepén, és rám lehetne mutatni, mint példa: nem csak azért, amit Lena mond, de azért is, mert a megjelentek közül talán az én családom sodródott a leginkább közel ehhez az egészhez. Persze, sosem lehet tudni, kiről-milyen pletykák keringenek igazán, és ki mit hiszel el, vagy ki mit hallott, de ha más nem is... nos, bizonyos körökben Bellatrixról biztosan még annál is többet vél tudni mindenki, mint ami igaz. Sosem igyekezett finomkodni... Egyenesen Judasra nézek, amíg beszél - igazából nem is kéne fontosnak lennie, kit melyik házból evett ide a fene, itt pont nem ennek kéne a lényegnek lennie, mégis megnyugtat a jelenléte, és pár fokkal könnyebben veszem át a szót. - Dariusnak igaza van, Lena... az emberek félnek. Nem hogy a Roxfort diákjai, de félnek a szülők, és félnek a nagyszülők. Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb embernek van véleménye, senki sem süket, és senki sem vak. De ezt a véleményt felvállalni, és a nagyvilággal is megosztani, teljesen más kérdés, mint egyáltalán jutni valamilyen véleményre. De véleményre jutni egyébként is csak egy első lépés, nem pedig végcél. Csak hát... mi felé tett lépés? És ki indulna lefele ezen az úton, ha sok jut nem is tud arról, mi vár rá, csak azt, hogy semmi jó?
Egy halvány mosoly ült ki a számra, amint meghallottam Darius Haven hangját, amit aztán Andromeda is osztott. - Logikus érv - bólintottam válaszképp. - És teljesen érthető. Én is féltem... bevallom, most is szoktam néha. A hajamba túrtam, miközben szemeim előtt elröppentek rémálmaim képei. Mindkét szülőm 1971-ben, egy évvel a Rend megalakulása után csatlakozott. Akkor még csak 12 éves voltam. Nem teljesen értettem, mi ez, de ők nagyon komolyan gondolták, én is örültem hát neki. Nem látszott rajtuk, tétje kevés volt. Még nem volt egy szilárd, egységes, kialakult halálfaló réteg, még nem jelentettek fenyegetést Voldemort támogatói. Később azonban ez megváltozott... Bár anyát a munkája vitte el, amire a Roxfort után felesküdött, húgom és édesapám is az eszme áldozatai lettek. Emlékszem, mennyire rettegtem. Míg Lanával meg nem történt... eszembe sem jutott, hogy engem személyesen bármi baj is érhetne. Magamat okoltam, mert akkor nem voltam otthon, és rettegtem, hogy talán én leszek a következő. Anya halála kellett ahhoz, hogy rájöjjek, nincs mitől félnem. Ekkor már én is régen a Rend tagja voltam. Már tudtam, hogy nincs visszaút. Belekerültem, és nem tudtam visszakozni. De nem is akartam. Emlékszem, mennyire nehéz volt csendben eltűrni, mikor el lett terjesztve, hogy Lanát áthelyezték egy másik iskolába. Senki nem tudta meg, mi történt vele igazából. - Féltek, hogy veletek megtörténhet, hogy a családotokat utolérheti? Én is féltem, de megtanultam belenyugodni. Rájöttem, hogy nem számít, mit teszel - ha szeretnének, így is-úgy is meg fognak találni - nyeltem egyet, csak utána folytattam. - Grace-t sem mentette meg a félelem, ahogy sok más tehetséges varázslót és boszorkányt sem. Ha egyszer, véletlenül - bár nem kívánom senkinek -, szembetalálkoznátok velük, nem fogják megkérdezni, féltek-e. Végighallhattam Judas álláspontját, aki mondandóm befejezte után szólalt fel. Tudtam, ki ő, és bár nem voltam benne teljesen bizonyos, némi információm volt róla, mi mellett áll ki, de ezek a morzsák vajmi kevesek volt ahhoz, hogy következtetéseket vonjak le belőlük. Eszembe juttatta, milyen groteszk is lehet most itt lenni, és engem hallgatni, ez pedig megnevettetett, bár inkább volt ez keserű, mint édes. - Talán az alapoknál kellett volna kezdeni, az én hibám - csóváltam meg a fejem. - Néha megfeledkezik az ember arról, hogy más nem feltétlenül tudja, amit ő. Lena Mclain vagyok, és nyolcadik évemet töltöm a Roxfortban, mint ahogy ezt valószínűleg tudjátok. Nektek csak egy megbukott, emiatt talán nem éppen nagyra tartott, rossz képességű boszorkánynak tűnhetek - egy pillanatra elfintorodtam, mint aki citromot ízlelt. - Nem is tűnhetnék nagyobb hipokritának, igaz? Most először elengedtem a zsebemben lévő pálcát, mióta elhagytam a Roxfort területét, és kihámoztam magam a pulóveremből. Hajamtól nem sokat láttam, de el tudtam képzelni a kérdő pillantások tömkelegét, ami most rám szegeződhetett. A pólómon hasi tájékon halvány folt látszódott; észrevéve enyhén az ajkamba haraptam, majd felnéztem. Lenyúltam a pólóm alsó szegélyéhez, és felhúztam, annyira, hogy derekam és hasam kilátszódjon. Vagy csak látszódhatna... Ami látszódott, az kötés volt. Mondhatnám, hogy fehér, de a genny és a vér enyhén átázott rajta, így már nem épp frissnek nézett ki. Egy pár pillanatig így tartottam, majd leengedtem a felsőm. - Átkos seb. - Először meg kellett köszörülnöm a torkomat, csak aztán jött ki hang a torkomon. - A Mungóban le lett kezelve, de nem lehet teljesen meggyógyítani. Még pár hét, és magától beforr. Nemrég szereztem, egy... ismerősömnek kellett segítenem, akit a házában támadtak meg. A gyors segítség miatt, bár sérülésekkel, de megmenekült. Mikor bementem a sebbel az Ispotályba, az egyikük megkérdezte, teszek-e majd feljelentést. Dehát hogy tehetnék? Arctalan halálosztók mind, semmi más. Leroskadtam egy mellettem lévő farönkre, és egy pillanatra a kezembe temettem az arcomat. Kellett egy kis idő, hogy sikerüljön összeszednem magam a beszédhez. Az emlék még túl friss volt... - Hogy visszatérjek, Darius - szólaltam meg lassan, és leeresztettem a kezeimet. - Azt kérdezed, mi a garancia, hogy a felnőttek mellétek állnak, elvégre diákok vagytok, akik nem tehettek semmit? Nos, bár korlátozottan, de akik elég elszántak, akár most is tudnak tenni. De, ha ez mégsem lenne lehetséges... Hetedéves vagy, nem? A legtöbbetek itt, ahogy körülnézek. Két hónap, és ti lesztek a végzett felnőttek, akik tehetnek valamit, és akiktől a diákok ugyanezt fogják számon kérni, mint most te magad tetted. Reméltem, hogy lassan eleget mondok ahhoz, hogy egymás közt is elkezdjenek beszélni.
lol, 700 szó
A hozzászólást Lena Mclain összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. 18 Jún. - 20:00-kor.
Meglepetten nézek Judas és Andromeda irányába. Jól esett, hogy valaki egyetért velem, és nem habozik kimondani, ő is fél. Nem tudtam elképzelni mit várjak ettől a gyűléstől, vagy hogy is nevezzem ezt a kis társalgókört. Nem hittem volna, hogy ez ennyire nyers és komoly lesz, hogy a résztvevők ennyire nyíltan fognak beszélni hogyan vélekednek a politikai fenyegetésről, nem pedig elpoénkodják. Nem jó jel, hogy már senkinek sincs kedve groteszk poénokat elsütni. Azt sejtettem, nem egyedül én érzem azt, ez a mostani helyzet tarthatatlan, hiszen egy olyan lány halt meg a szemünk előtt, akit szinte mindenki ismert. Azt is értékelem, hogy aki ma eljött, az nem idióta farokméregetésbe kezd, ki a keményebb, hanem tényleg odafigyelnek Lenára. A vörös hajú lány újra megkapja a szót, de nem is inkább a mondandója, hanem a vizuális demonstrációja az, ami megragadja a figyelmemet. A kötése látványától elfintorodom. Nem vagyok az a tipikus ájuldozós fajta, de szabadidőmben sem szoktam gennyes sebeket nézegetni, úgyhogy nem egy kellemes élménynek jellemezném. A kellő hatást azonban eléri. Arctalanok, jól mondja Lena. Arctalanok, ezért is nehéz ellenük felvenni a harcot. Mikor összeszedi magát a lány, megszólít engem. Végig a szemébe nézek, miközben beszél, de nem igazán tud meggyőzni vele. Mármint, értem én mire céloz, de evvel nem jutottunk előrrébb. Oké, most végzek, és? Az utolsó roxforti napom után lépjek ki Anglia utcáira és...? - Értem mire akarsz kilyukadni, csak eddig egyetlen ötlet sem hangzott el avval kapcsolatban, mit tehetnénk mi, és nekem sincs semmi használható tippem. Esetleg szervezzünk egy hatalmas demonstrációt? Úgy hallottam a mugliknak bejött. - mondom kicsit keserűen, de nem akarom elrontani a gyűlést, szóval folytatom valamivel építőbben. - Valakinek valami ötlete? Mit tehetnénk itt, iskolaszinten legalább? - körbenézek, megpróbálom mindenkivel felvenni a szemkontaktust egy pillanat erejéig.
Valamit tennünk kell. Az évzáró lakoma szörnyű történtei óta folytonfolyvást ez a három szó jár a fejemben, amik lassan az őrületbe kergetnek. Tisztában vagyok vele, hogy a nyakunkon a háború, és én nem tudok semmit se tenni ez ellen. Viszont.. Muszáj. Muszáj összefognunk. Muszáj összefognia annak a kevéske embernek, akikben van még remény és hisznek a jó győzedelmében. Minden este rémálmaim vannak, amiben újra és újra átélem az ostromot, de ezúttal kívülállóként. Látom, ahogyan meghalnak a barátaim, ahogyan a gyilkos átok suhan Grace Peterson felé, ahogyan mindenkit, akit valaha is kedveltem vagy szerettem elkap a halál keze. Gyakori az is, ahogyan a bátyámat látom halálfalóként, ahogyan ártatlanok életét oltja ki. Tudom, hogy nagy bajban van és csak én segíthetek rajta. Ezért is figyeltem fel, mikor Lily egy diákgyűlésről beszélt nekem még néhány napja. Bárki elmehet és arról fogunk tárgyalni, hogy mitévők lehetünk. Arra a döntésre jutottam, hogy elmegyek. Mikor megérkeztem csak egy-két lélek ólálkodott a megbeszélt helyszín körül, de mikor gyűlni kezdtünk a fák árnyékában hallgatóztam. Láttam ismerős arcokat, Lilyt is kiszúrtam, de legnagyobb meglepetésemre Darius Haven is jelen van. Legnagyobb szerencsétlenségemre egy faág roppan össze a lábam alatt így hívom fel magamra a figyelmet. Hatalmas zavarban lépek ki a fényre, majd beszélni kezdek. - Magát a demonstrációt nem ajánlom, ugyanis biztosan hallottatok már róla, hogy kémek vannak az iskolában. Esetleg egy titkos beszervezést kéne tartani, ahova csak azok mennek el, akikről tudjuk, hogy a mi oldalunkon áll. - hadarom összefont kezekkel. - Persze, felmerülhet a kérdés, hogy hogyan értesítjük a diákokat. Erről sajnos még nincs konkrét ötletem - fejezem be, majd Lily mellé állok s Dariust kezdem el bámulni.
Csodálatos megjelenésem valószínűleg senkit nem motivál majd semmire a szájhúzáson kívül - de feltétlenül szükséges volt kihánynom az ebédemet, úgyhogy most angolosan kések a spontán megbeszélésről. Ideges vagyok, reménytelenül nyúzott és még egyéb balladai jelzők, de gondolom ezúttal nem volt feltétel a szalonképes megjelenés, végül is nagyobb jóról, és hasonlókról van szó. Már eleve örömmel tölt el, hogy milyen leveleket fogok kapni otthonról, hogy megint nem bírok magammal, igazán megtanulhatnék már szép csendesen halódni, temetni a jövőt, elfogadni. De neeem, én ahhoz túl nagy tajparaszt vagyok, úgyhogy kényelmesen egy fának dőlök, és rágyújtok afféle fájdalomcsillapítóként, mielőtt belefolynék a társalgásba érdemben is. - Mondjuk jöjjünk rá, hogy ki jelenthetne fel minket? - csodálatos, nőies, elegáns megjegyzés bukik ki belőlem, de legfeljebb egy rezignált vállvonás kíséri, úgyhogy senkinek semmi kétsége nem lehet, hogy Ackerley megint egészen önmaga, megint egészen jólnevelt. Igazából tényleg nem értem, hogy nem aggódnak amiatt, hogy akár ez a kis társaság is lebukjon, mert azt egyikük sem gondolhatja komolyan, hogy bemondásra működhet egy ellenállás. A hozzám hasonló született hazugok - akár életbenmaradás miatt, akár hobbiból - de mind megtanulták már, hogy milyen könnyen el lehet vegyülni a jószándékú, normális emberek között. - Mert ne legyenek kétségeitek, vannak az iskolában halálfalók, és nem feltétlenül onnan fogtok rájönni, hogy azok, hogy rajtakapjátok őket a bájitaltanra hozott döglött kígyót simogatni.
- Pontosan. Akár lehetek én is kém. Nem tudhatjátok - néztem fel ismét. Időközben sikerült visszanyernem a hangom, tisztázni a gondolataimat. Igazából nem is hazudtam ezzel a kijelentésemmel - elég fontos feladatom volt a kémkedés, de a másik oldalnak, mint amiről aggodalmaik szóltak. Ők nem tudják, hogy halálakor-növendékekkel bratyizok, hogy befolyást szerezzek, hogy tudjam, mennyire osztják a nézeteket, mennyig hajlandók elmenni; és azt sem, hogy már azzal, hogy egy minimális szinten képes vagyok megváltoztatni megjelenésemet, milyen fontos résztvevője szoktam alkalmankénti éjszakai küldetéseknek lenni. - Annak, hogy meghirdettem ezt az összejövetelt, ezernyi oka és célja volt. Csak nyitva kell tartani a szemet, és rengeteg mindenre rá lehet jönni - biccentettem oldalra a fejem, miközben testtartásom kissé görnyedt volt, előredőlve támasztottam két könyökömet a térdeimen. A számon azonban lakat volt, mi több, gondolataimon is - még legilimenciával sem lehetett volna kihúzni a fejemből a Rend létezésének magvait sem. Ők azonban nem tudták, nem tudhatták, hogy van egy válaszom, egy fegyverem, az isteni fény a "tenni kéne valamit" kifejezésre; számon lakat volt, és semmiféleképpen nem adhattam tovább. Ilyen közegben, ennyi ember között, ennyi szkeptikus, hitetlen, talán gyenge ember között ben tehettem meg. Nyolc évnyi kitartó munkát tettem volna kockára vele. - Hát, megtettem, szóltam a diákoknak. Ennyien jöttetek - reagáltam Emmeline Vance kijelentésére. - Egy évvel régebb óta vagyok a Roxfortban mindannyiótoknál, tudok egyet s mást. Tudtommal - néztem körbe az egybegyűlteken - senki olyan nincs itt, aki nagy gondot okozhatna, bár azt is látom, hogy egyesek már most megbánták, hogy eljöttek. Na nem baj. Még ha nem is tudtok erről, nem érthetitek, rengeteg mindent befolyásolhat ez a gyűlés. Cedar Ackerlyt hallgatva lenyúltam a földre, és felvettem pulóveremet. Túl sok időre volt már távol a pálcám; zsebembe nyúlva ismét rákulcsoltam az ujjaimat, amitől egy fokkal automatikusan nyugodtabb lettem. - Pontosan. Bár nem akarlak elkeseríteni titeket, diákszervezetek nem igazán tudnak titokban létezni, legalábbis sokáig nem. Aztán ki tudja, mennyire lehetne megválogatni a tagokat.
A hozzászólást Lena Mclain összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. 18 Jún. - 20:01-kor.
MERLIN EL FOGOM HÁNYNI MAGAM! Leplezetlen undorral néztem Lena sebére – illetve az átvérzett, gennyes kötésre. Szabályosan bizsergett a felkarom, meg tulajdonképpen minden porcikám. Pedig amúgy önmagában nincs bajom a vérrel, vagy a női test látványával, de na, puhány vagyok, ha arról van szó, hogy egy üveg bort szorongatva egyszerre jön velem szembe a kettő. Kicsit megráztam magam. Aztán tovább figyeltem arra, amit a körülöttünk lévők mondtak. Megoldást, megoldást, megoldást. Igazából fene mód inspiráló ez az egész, pláne, ha hetek óta James Basszátokmeg Potter csöpögő nihilizmusában kell fuldokolj, na, ahhoz a fuldokláshoz képest ez most kész hegyi levegő. De még mindig volt pár problémám ezzel az egésszel. Komoly problémám. Megoldást, megoldást, megoldást. De mire? - Oké, álljunk meg egy percre! – felemeltem a borosüveget (meg azzal együtt a hangomat is), mert hát aki italt fog a kezében, az mindig egy picit nyomatékosabb mindenkinél. Egyébként bele nem kortyoltam, csak fogdostam, hogy egy fokkal legalább menőbbnek tűnjek. – Mármint… oké. A demonstráció, már bocs, Vance, de hülyeség. Hogy tervezted? Kiállnál táblákkal az Abszolútra és sírnál a jogaidért? Örülj, ha… ha a Hírverő apróbetűs cikkeiben megjelenik róla két sor. Mármint… komolyan, cica, a Halálfalókat nem fogja meghatni pár muglis transzparens, meg… hát valószínűleg a nem Halálfalókat sem. Nincs bajom a muglikkal, de a saját módszereikkel nem fogjuk tudni megvédeni őket. Vagy… az ő módszereikkel magunkat. - Esetleg szerezhetnénk FÉNYKARDOKAT, mint a Csillagok háborújában, bár Lily mintha azt mondta volna, hogy az csak egy film, és hogy a muglik valójában nem így szoktak egymással harcolni. Kiábrándító, nem? Az államat vakargattam, aztán meg az Ackerley kölyökre néztem. – Igazából én… én vele értek egyet. Sokkal egyszerűbb lenne úgy küzdeni, ha egyáltalán tudnánk, hogy pontosan ki ellen is kell küzdenünk. És hát... hát ha úgyse lehet titokban tartani, akkor... akkor nem tudom. Valakitől jöhetne valami tipp, hogy kedves diáktársaink közül ki az, aki... hát, tudjátok. - Zavartan a borba kortyoltam.
Amit Lena mesél, attól egy kicsit azért végigszalad a hideg a gerincem vonalán. Grace halála óta, Oliver óta mondjuk nincsenek illúzióim – több hitelt adok minden olyan pletykának, ahol embereket bántanak, kínoznak, gyilkolnak meg… nem lep már meg, hogy bárki, aki az iskola kötelékébe tartozik, megsérülhet. Csak ritkán találkozom olyanokkal, akikkel ez tényleg meg is történt. Hiszen az én környezetemben nem túl valószínű, hogy ez valakivel megeshet. Tudom, és igazából hazudnék, ha kijelenteném, ez nem tölt el némi bűntudattal, még akkor is, ha nem tettem semmi rosszat… De demonstrációk, és beszervezés? Mi ellen? Na, meg… hova? Nincs mögöttünk semmi, még egy szilárd elhatározás, egy kézzelfogható eszme, vagy cél sem. Mindenki nagyon előre szaladni látszik, de megértem. Lena olyan, mintha tudatosan akarna minket terelni valami felé, anélkül, hogy kimondaná, mi ez, és ettől, meg ettől az egésztől ráncok szabdalják sápadt homlokomat. - Szóval mi volt pontosan az ezernyi oka annak, hogy meghirdetted ezt a gyűlést? Mit vársz tőle? – teszem fel a milliós kérdést Lenának, de nem rosszindulatból. Egyikünk sem lát tisztán, ezt érzem, többek között én sem, Lena azonban nagyon is úgy hangzik, mint aki forgat a fejében valamit. Valamiért. Mit és miért…? Hát, nem tudom. Veszélyes manapság nyitott kártyákkal játszani, sosem lehet tudni, ki ül itt most közöttünk, de azt hittem, ezért vagyunk itt, végül is – Sajnálom, de én nem látom, hogy bármin is változtatnánk azzal, hogy itt vagyunk. Beszélünk egy létező problémáról, persze… de még csak nem is tudjuk pontosan megmondani, mi, vagy ki a probléma, mi az benne, ami ellen egyáltalán tudnánk tenni, vagy mi miért állunk szemben vele, de máris terveket akarunk szőni a semmire. Nem hiszem, hogy ez így működne.
Végig égett a cigim (és hát én azért ügyeltem rá, hogy ne szálljon minden füst Lily-re), de minden két slukk között azért figyelmesen hallgattam mindenkit, így aztán megengedhettem magamnak, hogy abszolút megvetéssel, de azért dorgáló szeretettel forduljak Peter felé. - Légy szíves, ne hülyézz le itt másokat! – nyögtem, csak úgy mellékesen, de azt azért nem mondom, hogy ne értettem volna egyet vele. Grace Peterson halott, nekünk meg tovább kéne lépni valahogy ezen a tényen és csendben, sunyin ellenlépéseket tenni a nem is ismert gyilkosok felé. Tényleg, TÉNYLEG csak ez az egy út létezik? Kár is volt eljönni, de most felállni és elsétálni finoman szólva nem venné ki túl jól magát. Hogy magyaráznám el ezt aztán Lily-nek? Aztán meg felkaptam a fejem attól, amit a Black lány mondott. Nem értem, Sirius-nak mi baja lenne attól, ha néha ez a kölyök velünk lógna? - Na jó, figyeljetek! Tudjátok, mi a gond ezzel az egész halálfaló jelenséggel? Meg így… tulajdonképpen mindennel? – És igen, most önmagamat fogom ismételgetni, mindenki készüljön! – Szóval így… tudjuk, hogy sereget szerveznek, nagyjából tudjuk, hogy ki áll ennek az egésznek a hátterében, mert hát… ezeket nem is nagyon titkolják, hogy ők a Halálfalók, benne van minden rohadt újságban. De amúgy meg mit csinálnak? Mármint, gondolom, ti is láttátok évközben a gyilkossági híreket: az áldozatok között semmi összefüggés nincs azon túl, hogy a szüleik muglik voltak, vagy éppen ők maguk. Aki ebből fajirtást akar vizionálni, az tőlem csinálja, de most komolyan, egyesével levadászgatni mindenkit… az tulajdonképpen elég hatástalan módszer rá, nem? Szóval, csak azt lássátok magatok előtt, hogy ez nem egy kimondottan jól szervezett társaság, csak hangos akar lenni, és azt akarja, hogy össze fosd magad tőle. Szóval, nem tudom, az egész bagázs nem tűnik többnek egy csapat törvényen kívüli seggfejnél, akik… akik biztosan gyengék amúgy, különben nem rendeznének havonta mészárszéket, csak hogy aztán kiverjen mindenkit a frász. Nem akarok senkit sem kiábrándítani, de nem attól kell félni, hogy bárki megtámad titeket az utcán, és ti lesztek a következő szalagcím a reggeli prófétánál. A baj inkább az lenne, ha ezt már nem is tennék meg többé, vagy ebből nem lenne hír, mert… - mert, mert, mert? - Hát, amit ők tesznek, az… az nem törvényes. – Merlin, milyen művelt és intelligens vagyok! – De egy illegális, folyamatosan növekvő hadsereget nem fogsz tudni az idők végtelenségéig a lakosság terrorizálására használni. Szóval vagy egy ponton vagy telítődik ez az egész, vagy… hát, lesznek céljaik, de nem akarok összeesküvés elméletes hülyeségeket mondani. De amúgy meg… a törvények velünk vannak, nem? Mármint, miért akartok titokban intézkedni, ha nem csináltok semmi rosszat? Komolyan, az is jó megoldás lenne, ha most rögtön odamennénk csoportosan a Minisztériumhoz és feljelentenénk Voldemort-ot. - De mondjuk simán lehet, hogy tévedek. Szokásom tévedni.
Egy féloldalas mosolyra húztam a számat, mikor meghallottam a fel-felszólaló hangokat. Már félig el is értem a célomat... beszélnek, végre! Ötletelnek, még ha hülyeségek is jönnek néha, és ez máris több, mint amennyi eddig történt. Szerettem volna egy-két megjegyzésre válaszolni, csak meg akartam várni a kellő pillanatot. Azonban James Potter megjegyzése meggyújtott bennem egy kanócot, amit a mai estére szerettem volna, ha tűztől távol marad. - Mégis ki a francot akarsz feljelenteni, Potter?! - Nem tudatosan emeltem fel a hangomat, és az, hogy felálljak, sem direkt történt. - Voldemortot? Mert szerinted ez az igazi neve? Vagy bejelentett lakcímmel rendelkezik, ahova csak kihoppanál egy aurorcsapat, aztán Azkabanba zárják, és minden happy? Bár igyekeztem visszafojtani, hangomból sütött az indulat. Nem értettem, hogy lehetne valaki annyira vak, hogy ilyesmit akár feltételezni is merjen. - Tudod, akármennyire is nem hirdetik, a Próféta egy bizonyos szintig minisztériumi fennhatóság alatt áll, azért az az újság sem saját kútfőből szerzi az információkat. Eléggé arrogáns dolog azt hinni, többet tudhatsz, te, mint a bent ülő aurorcsapatok, akik hónapok óta meg sem állnak. Pálcám időközben átkerült nadrágom zsebébe, és ott szorongattam, pulóverem a fatönkön maradt. Megráztam a fejem, és igyekezetem száműzni belőle az előbbi indulatot. - És miért kell némának maradni? Nem kell. Vannak, akik hangosan kiállnak az eszméik ellen. Nem egy ember halt már meg amiatt, hogy ezt megtette, miközben mugliszületésűeket védelmezett. - A beszédtől kiszáradt a torkom. - Ha nincs benned annyi, hogy hajlandó legyél felvállalni azt, amiben hiszel, esetleg megvédeni társaidat, barátaidat, akkor maradj csak némán az árnyékban. Egy ember nem fog hiányozni. Elfordultam. Potter szavai teljesen elfeledtették velem a többieket, akiknek válaszolni akartam. Az ajkamba haraptam, aztán egy nagyobb levegővétel után Andromedához fordultam. - Téged én hívtalak meg, és én tudom is, miért. Azonban, a legtöbb diáknak, akivel beszéltem, azt mondtam, hozzon még magával másokat is, ha eljön. Így például - vállammal James felé böktem - az ő jöveteléről nem tudtam, és azt sem tudom, mennyire lehet megbízni benne. Ezért nem lehet csak úgy mindenféléről beszélni. Egy pillanatra lehunytam a szemem; biztos voltam benne, hogy elég rossz ötlet volt csak így kiemelni Pottert, de nem szokásom előre gondolkozni. És végtére is, csak az igazat mondtam. - Le kell szögeznem, ennek az eseménynek a megszervezése teljesen saját ötlet volt. Semmilyen hozzájárulást nem kaptam felsőbb berkekből, azt sem tudom, mennyire fogják díjazni. Azonban sokat nem tehetnek ellene - vontam meg a vállam. - Egyik nagyon fontos ok a felmérés volt, hogy lássam, kik hajlandók eljönni, majd azt, hogy kik azok, akik bár eljöttek, később - mondjuk sérülésemet látván - meggondolnál magukat. Velük nem tudok mit kezdeni, se most, se a későbbiekben. Szünetet tartottam, várva, van-e, aki reagálni kívánna. Így gondolataimat is össze tudtam szedni. - Másrészt... Eddig egyedül voltatok. Egyedül, akármennyire is akarjuk ezt tagadni, vagy harcolunk ellene, gyengék vagyunk. Most, hogy eljöttetek, máris biztos többet gondolkodtatok a dolgokon, többet foglalkoztatok vele, mint mondjuk... az előző héten. Elkezdtetek közösen beszélgetni, talán kimeritek mondani azokat a gondolatokat, amik eddig csak a fejetekben léteztek. Máris egy fél siker - biccentettem egyet felé, egy halvány mosollyal. Sóhajtottam egyet, és lábammal arrébb rúgtam egy követ, nem is figyelve, merre lököm. Kell-e még folytatnom? Kimondhatom? - A Halálfalók azért is ijesztőek, mert egy rögeszmének élnek. - Kezdtem, a földet bámulva. - Mégpedig annak, hogy a varászlóvér bemocskolása kártékony, aki muglik szülötte, nem lehet igazi varázsló. Köztünk élnek, de nem tudjuk, kik ők, arcukat maszk mögé rejtik.És van egy nagy előnyük velünk szemben. Még ha nincsenek is sokan, együtt vannak. Mi nem. És mire hajlandóak vagyunk kinyitni a szemünket, már egy hatalmas sereg lesz az oldalukon, és nem fogunk tudni mit kezdeni. Minden addigi áldozat kárba megy, ha nem teszünk ellene semmit. - Felnéztem, tekintetemben elszántság ült. - Én nem lennék képes a seggemen ülni, és tétlenül megvárni, míg ez bekövetkezik.
Oké, szögezzük le, nem akartam felhúzni Lena McLain-t. Kurvára nem akartam felhúzni Lena McLain-t. Ahogy rám förmedt, először kicsit felnevettem, aztán, mikor láttam, hogy jó eséllyel senki nem fog velem tartani ebben, inkább kussoltam. Úgy egyébként semmi újat nem mondott, és nem, nyilván nem tudtam volna előállni Voldemort születési anyakönyvi kivonatával, pontos címével, különleges ismertető jegyekkel meg miegymással, de hát az igazságszolgáltatás nem is feltétlenül így működik, és... Hát jó, mielőtt még bármit érdemben reagálhattam volna arra, amit mondott, sajnos túlságosan elfoglalt lettem azzal, hogy baromira megsértődjek rá. Tudod mit? Kell a francnak a bizalma, komolyan! Az mondjuk biztos, hogy nem én, hogy soha nem én leszek az, aki majd bemószerolja ezeket... bárkinél is. Ismerek egy halálfalót is? Nem, vagyis nem tudom, de unalmas estéken néha persze össze tudok szedni pár nevet a tavalyi végzősök listájáról, akikkel aztán bátran bingózgatnék - úgy tíz-tizenkét körből összejönne a hat pont, és ezt... ezt csak akkor tudnám jobban elmagyarázni, ha kitérnék a bingó részletes játékszabályaira. Talán tekintsünk el ettől. Na mindegy, csak annyit akarok mondani, hogy nem voltam Lena ellen. És tulajdonképpen... senki ellen sem. De az ötletem akkor sem volt hülyeség. És tudod mit? Ezt be fogja látni ő is. Szóval mikor elhallgatott, elővettem a sértett - jó, mondjuk ki, hisztis - formámat, amit egyébként nem gyakran szoktam, ha pedig mégis, akkor is mindenképpen olyan emberek előtt, akik ezért aztán mélységesen megrettenhetnek és átgondolhatják azt a pillanatot az életükben, mikor úgy gondolták, érdemes velem szóba állni. A szobatársaim, a kviddics csapatom, anyám... Egyébként nem szép látvány. Még jó, hogy ülök, mert a végén még... toppantanék is! - Azért még megszólalhatok? - fordultam Lena felé. Kábé tényleg olyan volt ez az egész, mint amikor alulmaradsz egy vitában, aztán pár óra múlva bekopogsz a vita partnered ajtaján, valami olyasmivel, hogy "ja, és még valami!". Ne hidd, hogy nem tudom, mennyire kínos vagyok, de ha kedved van, nyugodtan a képemre vetheted ezt. - Szóval... az ismeretlen tettes nevű francot akarom feljelenteni, McLain. Meg nem is feltétlenül nekem kell feljelenteni, hanem... hát akárkinek. És nem, nem azt várom tőle, hogy akkor az aurorok majd betörjenek oda a... hát, bárhol is van az a barom, hanem... hát, szóval ha feljelentesz valakit, akkor szükségszerűen nyomozást kell indítsanak. És hát van akkora baromság ez az ötlet, hogy akkor aztán mindenki arról cikkezzen. Az emberek tudnák, hogy a Minisztérium dolgozik az ügyön, és Voldemort is tudná, hogy vadásznak rá, nem pedig csak... az árnyékban tapogatózna mindenki. Érted, csinálhatnánk nyilvánosan is a dolgot. Elvégre ezért vagyunk itt. Mármint, nem az a lényeg, hogy megtalálják Voldemortot - vagyis de, de hát amúgy is nyilván keresik, nem? - hanem hogy nyomozás folyik. És hogy ebben a nyomozásban majd részt vesznek varázslók és boszorkányok, és... hát, meg lehet nézni, ki segít be. Hogy ki áll a mi oldalunkon a Minisztériumban, ha úgy tetszik. Vagy ki gátolja azt. Érted, mire gondolok, nem? Ha a Roxfortba be tudtak jutni, akkor bárhova. Ezzel meg ki lehet ugrasztani a nyulat a bokorból, vagy hogy mondják. - Valahol a bájos és a gúnyos között vigyorogtam.
A fűben ücsörögve, fűszálakat tépdesve, a cipőm talpát egy bottal kaparászva még egy darabig képes is vagyok úgy tenni, mint akit nem érint különösebben a feje felett repkedő riposztarmada. Oké, Mclain vagy bal lábbal kelt fel, vagy egyszerűen csak nagyon a szívén viseli ezt az egészet, amit meg is értek, ez mindannyiunk ügye, a tüzessége pedig biztosan imponáló sokaknak, ám abban a pillanatban, amikor mentegetni kezdi magát James jelenléte miatt, komolyan mondom, nem tudom, nevessek-e vagy lemondó ciccegéssel felállva visszasétáljak a kastélyba. - A francba már, nem gondolhatod, Lena, hogy Potter megbízhatatlan! Csak azért mert van egy egyébként nem is olyan borzalmas, de legalább elég naiv ötlete, máris dzsihádot hirdetünk ellene? Mi jön még? Rituálisan nyársra húzzuk és megsütjük szürkületkor? Valószínűleg sokkal gúnyosabb, sokkal agresszívabb vagyok, mint amilyennek a szavaimat szántam, de annyira abszurd ez az egész. Ráadásul Andromedának is igazat kell adnom. Talán mégsem a szervezkedés a legjobb módja az ellenállásnak. Vagy csupán rosszul szervezkedünk. - És mi lenne, ha tényleg... így csinálnánk? Mármint, értitek, mi semmi rosszat nem teszünk. Az egész varázsvilág igényét fogalmazzuk meg, amikor azt mondjuk, itt az ideje seggbe rúgni Tudjukkit, meg a bandáját! Nehogy már büntetlenül szórakozhassanak az életünkkel! - fejtem ki, az arcom egyre pirosabb, de hogy a lelkesedéstől, vagy a nyilvános beszéd okozta zavartól-e, azt hirtelen nem is tudom. - Ha a muglik is elintézték Hitlert, a varázslók is simán parkolópályára teszik a halálfalókat.
- Még mielőtt nekem is valaki leharapná a fejem, a feljelentés nem egy hülye dolog. Viszont nem a minisztériumhoz fordulnék. - a valaki szóra egy pici gúnyos hangsúlyt megengedek, majd folytatom a mondandómat. - Ott vannak az aurorok. Ha jól tudom, Alastor Moody különösen szereti Voldemort kis pincsijeit. - slukkolok egy mélyet a cigarettámból, majd ismét csendbe burkolózok, hogy tudjak valamire is figyelni, meg egyáltalán valami okosságot mondani. Már ha egyáltalán figyelnek arra, amit mondok. Eddig nem úgy tűnt. - És ő szerintem bármilyen biztos információt elfogad minden olyan embertől, aki a jó oldalon áll. - A szemem sarkából Meda-t figyelem. Soha nem voltunk rosszban, viszont annyira sokat nem is beszéltünk. Utólag belátom, hogy mindez kár volt, mert annak ellenére hogy mardekáros Black, mégis itt ül. Oké, én is itt ülök, de magamon azért nem lepődtem meg. Elvégre ő a nagymúltú Black család tagja. Bár ez nyilván semmire nem jelent garanciát, hiszen Sirius is ugyanabba a vérvonalba tartozik, mégis a Griffendélbe jár, és ő is olyan mint mi. - Igazad van Lily, de... - nyelek egyet. A következő mondatomra fel kell készüljek, mert ezért minimum egy ember a fejemet fogja venni, ebben majdnem annyira biztos vagyok, mint abban hogy rágyújtok még egy cigarettára. - a halálfalók bizonyos szempontból nem egy szedett-vedett banda. Az ideológia mögött van cselekvés. És ezzel egyáltalán nem akarom azt mondani, hogy nekünk is olyannak kell lenni, hanem egész egyszerűen azt, hogy a célunkért tenni is kell valamit. Fel kell készülni. Fel kell készíteni az embereket arra, ami rájuk vár. - nyelek egyet. Valamivel most bátrabban beszélek, mint az előbbi felszólalásomnál. - Amikor majd kilépünk az utcára, azzal a tudattal kell együtt élnünk, hogy bármikor megtámadhatnak, és ha nem készülünk fel erre, akkor nem tudjuk megvédeni magunkat. Meg kell védeni magunkat, hogy vissza tudjunk támadni. Szerintem már régen nem azon múlik, hogy a kábító átok, és a pajzsbűbáj mindent megold. Szerintem már nem old meg semmit. Lehet, hogy kurva nagy hülyeséget mondtam, de amióta azért küzdök, hogy a halálfalók ne tudjanak több ártatlan emberi életet kioltani, most szólaltam fel először. És ha azok a tetvek megcsinálhatják, hogy lépten-nyomon öldökölhetnek, nekünk miért nincs meg a jogunk arra, hogy legalább fizikai fájdalmat okozzunk nekik? Bár akkor elmondhatnánk, hogy nem vagyunk jobbak, mint ők. De amikor már ilyen súlyos a helyzet, ki tesz különbséget ember és ember között? Kisebb rossz és nagyobb között? Én már nem tudok. Nem tudok nekik nem fizikai fájdalmat okozni, és nem tudom őket csak elkábítani.
Közepesen mély agóniában ücsörögtem, mióta először elhangzott Grace neve (jó régóta, igen), és ennél... ennél nem is nagyon jutottam tovább. Néha pár elveszett pillantást váltottam Lip-pel, valami olyasmit súgva neki, hogy ő ért-e még ebből az egészből egy rohadt szót is. Választ nem, de Peter borosüvegét végül megkaptam, szóval helyenként belekortyoltam, miközben mindenki olyan kurvára meg akarta váltani a világot. Amiért tisztelem őket. Meg felnézek rájuk. Meg ilyenek, de Grace... Merlin, nem, vagyok túl rajta, soha nem is leszek túl rajta! Hogy beszélhettek így Grace-ről? Őrület. Ittam egy kortyot. Vágtam egy grimaszt. Majd pedig elképedve bámultam Lily Evans-re. - Jó, de... Hitler fejbe lőtte magát. Az azért... nem is igazán mugli-győzelem. - mondtam, abszolút... mi is a produktív és a konstruktív ellentéte? Na, mindegy. Igazából már azt is megbántam, hogy egyáltalán kinyitottam a számat, az más kérdés, hogy jó eséllyel senki nem is hallotta, amit mondtam, legfeljebb a mellettem ülő Lip. De hát az meg... Na mindegy.
- Merlinre, Lily, nem idióta vagyok - csóváltam meg a fejem, amint elkezdte védeni Pottert. - Nem gondolhatod, hogy azért nem bízok benne, amit most mondott. Szimplán nem beszéltem vele korábban két mondatot, és bocsánat, de nem olyan világban élek, hogy csak azért, mert valaki mondja, automatikusan megbízzak benne, és rábízzam legféltettebb titkaimat. Bárkire mutathattam volna azok közül, akit nem ismerek. De az már haladás, hogy megjelentek itt. Már megbántam, hogy felemeltem a hangomat, azt azonban még mindig nem tudtam, jót tettem-e vele, vagy rosszat. Úgy tűnt, is-is, ellenszenves pillantásokat kaptam is, de egyre több felszólalót hallottam. - Megint azt kell mondanom, a feljelentés nem megoldás. Igen, jól hallottad, Moody... - lassan, vigyázva fogalmaztam meg a szavaimat, nehogy olyat mondjak, ami később visszapattanhatna rám. - Ő tényleg nagyon sokat foglalkozik az ilyenekkel. De amúgy is tud az ügyről, minek tennél feljelentést? Mellesleg, tud a sérülésemről, de ennyi. Emberek halnak meg, ez a legkevesebb, ami után futni fog, valószínűleg már nem is emlékszik rá. - Haboztam, nem tudtam, kimondjam-e, de Judas már megtette, szóval rajtam volt a sor. - Judasnak igaza van. Itt biztonságban vagytok, megannyi tehetséges és tapasztalt felnőtt vigyáz rátok, de... odakint nem ez lesz. És egyikőtök sem lesz biztonságban.
Csendben hallgatom a többieket miközben vagy Lilyt nézem, ahogyan a fűszálakat tépdesi vagy Dariust stírölöm a tekintetemmel. Mindkettő jó elfoglaltság. Pettigrew megjegyzését figyelmen kívül hagyom, nem foglalkozom vele. Nem vitázni jöttem, csak ötletelni, szervezkedni. A rosszmájú emberekkel nem foglalkozom még észre se veszem őket. A Black lány, Andromeda hozzászólásai tetszenek, hiába Black vér csörgedezik az ereiben és vérmániásnak lett nevelve, attól függetlenül teljesen normális, nem úgy mint a testvérei Bellatrix és Narcissa. Holtbiztos vagyok benne, hogy McLain nagyon is a szívén hordja ezt az egészet, de így tudja ezt kimutatni, ami kissé idegesítő. - Lenának igaza van.. Nem akarok senki oldalára állni, de senkibe se bízhatunk. Nem feltételezem senkiről se, aki ide eljött, hogy a halálfalók híve, de sajnos vannak olyan emberek, akik mások bizalmával játszadoznak.. Csak magunkban bízhatunk. - jelentem ki, majd a szemeimet lesütve hallgatom a többieket. Amit mondtam, azt tényleg úgyis gondolom. Egyedül önmagamban bízok meg, mert én sose árulnám el saját magamat. Judas és Lena kijelentését viszont magamra veszem. -Mégse érzem magam biztonságban, mégis a pálcámmal a párnám alatt próbálok aludni, mégis minden lépésemre odafigyelek és mégis rohadtul nem érzem magamat biztonságban. - a szemeimbe könnyek szöknek. - A legtöbben nem is ismerjük egymást, sose találkoztunk halálfalókkal, sose használtuk a pálcánkat éles helyzetben és mi így akarunk szervezkedni? Sajnálom, de ez esetben biztos vagyok abban, hogy már az elején koporsóba végeznénk. Lena, te rángattál minket ide, így kérlek mondd el a saját ötletedet, hogy te mit javasolsz. Kérlek. - az elején még indulatos hangomat halkabbra vettem, így az utolsó mondatokat már suttogom.
- Én... - nyeltem egyet. Nem tudtam, mit csináljak. Ittlétem óta most először éreztem azt, hogy a dolgok kicsúsznak az irányításom alól. Ingoványos talajra tévedtünk, innentől kezdve minden egyes szavam veszélyt hozhat a fejünkre. Tudtam, hogy felelősségre fognak vonni, hogy felelnem kell majd azért, ami itt elhangzik. Dumbledore és a Rend bizalmával játszadoztam, nem épp a legtisztább módon. Gyengének éreztem magam, és borzasztóan kicsinek. Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka, ahogy mondani szokás. A karórámra néztem, és csak akkor tudatosult bennem, mennyi idő is telt már el ittlétünk alatt. - Hol vagy már... - mormogtam a fogaim között. Úgy tűnik, szervezőtársam valahol elakadt útközben. Reméltem, nem ütközött semmi ellenállásba idefelé menet. Csak küldött volna egy patrónust... Emmeline-re néztem, de nem akaródzott hang kijönni a torkomon. - Én... - kezdtem bele újra. Hangom megremegett, és minden egyes szóért meg kellett küzdenem. - Az ellenség sereget szervez... Már... most többen vannak, mint hinnétek. Napról napra többen... Ti vagytok a végzősök, a friss utánpótlás. Egyedül semmire nem megyünk... Seregre csak sereggel lehet válaszolni... De ezt nem tudjuk egy tucatnyi emberrel megtenni. És nincs már sok vesztegetni való időnk. Én... - nyeltem egyet, és lehajtottam a fejemet, a kezem ökölbe szorult. - Én már elvesztettem a családom. Nem akarom, hogy más is megtegye...
Kezdőlap
| ki tudja hány szóban | 
