Richie & Rody

Richard & Rody

Néha komolyan nem értettem, miért is egyeztem bele, amikor Richard felajánlotta, hogy legyek tanár. Rettentően ostoba ötlet volt. Nem mondom, hogy nem szerettem a munkámat, mert itt, a Roxfortban már az első hetekben sokkal jobban éreztem magam mint az auroroknál valaha is, de azzal valahogy nem számoltam, hogy a diákok olykor sokkal rosszabbak tudnak lenni a bűnözőknél, ezzel még engem is meglepve. Sosem volt bajom a gyerekekkel, ha így lett volna, nem fogadok egyet örökbe, de azért alkalmanként megfordult a fejemben, hogy némelyiket jó lenne mondjuk odaadni a kentauroknak ajándékba. Igazából kár is most túlzásokba esnem, mert a mai eset nem ilyen volt.
Az utolsó órámat tartottam aznap az elsősöknek, akik még olyan lelkesek voltak az órákon, hogy az engem is nagyon motivált. Különös, hogy a nagyok már nem ilyenek, bár ha visszagondolok, hogy én milyen voltam a roxfortos éveim alatt, valószínűleg ugyanide jutottam volna. Nem tudtam hibáztatni egyiküket sem. Most azonban nem ez a lényeg. Éppen azt magyaráztam el nekik, hogy a Tiltott Rengeteg milyen varázslényekkel és veszélyes vadállatokkal van tele, amik miatt a belépés oda meg van tiltva, miután ezt az egyik érdeklődő hollóhátas lány felvetette. Készséggel válaszoltam neki, természetesen, néha még a részletekre is kitértem, mert úgy láttam, hogy jobb, ha egyikük sem akarja azt megtenni, amit én tettem másodikos koromban. Persze ők nem is voltak hozzám hasonló, fafejű griffendélesek, de jobb nem kockáztatni.
Szóval éppen ezt meséltem, amikor az egyik első padban ülő lány - mint azt megtudtam, egy aprócska pók látványától - hirtelen sikoltva felugrott a székre, ezzel elrepítve mindent, ami az asztalon volt. Nekem pedig természetesen volt olyan szerencsém, hogy a tintás üvegcse egyenesen az arcsomba repült, alig néhány milliméterrel a szemem mellett koppant egyet, aztán az egész tartalmát az arcomra és az ingemre öntve leesett a földre. Először meg sem tudtam szólalni, csak teljesen értetlenül néztem magam elé, próbálva feldolgozni a történtek bizarrságát. Ebből a kislány sírása zökkentett ki, aki szegény még jobban megrémült, hogy ezt művelte az egyik tanárával. Kezdett eluralkodni a káosz, így pillanatok alatt befejeztem, az órát, megnyugtattam a kislányt, hogy nincsen semmi gond, nem történt baj, de a gondnokért menjen el és szóljon neki, hogy ráfér a teremre a takarítás. Aztán én is felkaptam a cuccaimat és elindultam a szobánk felé. Merlinre, csak Richard ne legyen még ott...
Persze, hogy ott volt. Nincsen olyan szerencsém, hogy még azelőtt lemossam magamról a rengeteg tintát, hogy ő azt megláthatná. Úgyhogy igyekeztem nagyon természetesen és még inkább csendesen belépni a szobába, pláne, mikor láttam, hogy egy kupac papír mögött foglalatoskodik valamivel. Remélem, hogy nagyon el van foglalva és nem akar még velem foglalkozni...

Rody & Richie

Érdekes összefüggés, hogy az európai mágiatörténet egyik legszörnyűbb sötét varázslója és mészárosa éppen egyidőben tevékenykedett mugli megfelelőjével. Vagy legalábbis a legtöbben úgy tartják, hogy Grindelwald és a muglik Adolf Hitlere között rémisztően sok az egybeesés, mind a törekvéseiket, mind a kor szellemét tekintve. Azonban még erőteljesebb párhuzamot lehet vonni a már említett német diktátor és a jelenlegi terrorért felelős Voldemort Nagyúr között. Érthető, hogy e téma nem sok kutatás tárgyát képezte, senki sem akart a rettegett halálfalók és vezetőjük ideológiáiban turkálni, miközben annyi ember tűnt el nyomtalanul és különben is volt mindenkinek nagyobb gondja annál, mint hogy Tudjukki és a kimondatlan népirtása mire hasonlít a muglik történelmében. Kivéve engem. Ami azt illeti, mostanság jobban foglalkoztatott ez minden eddigi témánál, amelyben kutattam és publikáltam. Meg akartam érteni, amennyire meg lehetett, honnan ered az emberekben ez a gyűlölet, a különbözők kiirtására való hajlam, amelynek az előcsalogatásához elég volt egyetlen karizmatikus vezető. Csak az új tanulmányom megírásában cseppet sem segítettek az ilyen alkalmak...
Amikor kinyílt az ajtó, először fel sem pillantottam, anélkül is tudtam, hogy Rody lesz az. Mindig később végzett nálam ilyenkor, semmi szokatlan nem volt az érkezésében. Eltekintve attól, hogy tőle meglepő csendben osont be a szobába. Amíg én remekül megvoltam a saját kis világomban, könyvek mögé bújva, addig Rody sokkal jobban szeretett a figyelem középpontjában lenni. Ez az esetek döntő többségében cseppet sem zavart, viszont ilyen alkalmakkor feltűnő volt a hallgatagsága. Egyedül ez késztetett rá, hogy elszakítsam a tekintetem az egyik teleírt, nyilakkal és táblázatokkal megtüzdelt lapról.
- Hát te meg hogy nézel ki? - bukott ki belőlem, amikor megláttam a csupa tintás Rodyt. Először felszaladt a szemöldököm, de amikor már sikerült befogadnom a nevetséges látványt, egyszerűen kitört belőlem a kárörvendő röhögés. - Közelebb ne gyere, mert ha rácsöpögteted azt a rohadt tintát a cuccaimra, esküszöm kitekerem a nyakad. És a kanapén alszol.
Túl jól ismertem Rodyt, tudtam, hogy képes lenne összekenni a papírjaimat, pusztán véletlenül is.
- Egyáltalán mi történt veled? Mondd, hogy nem az az átokfajzat borított le... - Az elsősök közé érkezett idén egy kisfiú, aki kimerítette a kezelhetetlen fogalmát. Mielőtt bementem a csoportjukhoz órát tartani, állandóan azért fohászkodtam Merlinhez, hogy a gyerek feküdjön valamiért a gyengélkedőn. De persze mindig ott volt a teremben és sosem lehetett bírni vele.

Richard & Rody

Azt hiszem, egy kicsit sem lepődtem meg rajta, hogy Richardot a papírhalom mögött találtam. Néha elgondolkodtam rajta, hogy a tanulmányait még nálam is jobban szereti, de aztán mindig rájöttem, hogy ugyan már, hiszen az lehetetlen. Nálam semmit sem szerethet jobban. Mindenesetre nem okozott túl nagy meglepetést, meg igazából nem is zavart. Tudtam, hogy odáig van a munkájáért, és ha ez a sok unalmas papír örömet okoz neki, akkor foglalkozzon csak velük nyugodtan. Hiszen ki vagyok én, hogy ezt elvegyem tőle?
Gondolhattam volna rá, hogy a csendességem és a macskákat megszégyenítő osonásom nem fog rajtam segíteni. Auror voltam, ilyesmit is tanultam, tudnom kellett volna, hogy az ilyesmivel csak még jobban felhívom magamra Richard figyelmét. Ismert engem, néha úgy éreztem, hogy még saját magamnál is jobban, érthető, hogy azonnal feltűnt neki, mennyire furcsán viselkedek. Ilyenkor szoktam mindig letámadni azzal, hogy mennyire gyűlölöm azt az egy-két teljesen kezelhetetlen diákot, akiket olyan szépen megkaptam idén, vagy éppen megemlítem, hogy milyen aranyos volt ma valamelyik gyerek, aki éppen rálelkesedett a tantárgyamra. Szerettem beszélni, főleg Richardnak és főleg ilyenkor, amit ő is jól tudott, hiszen mindig így nyitottam. Hogy én mekkora idióta vagyok, hogy nem tettem most is ezt...
- Elhiheted, hogy nem én terveztem így -dünnyögtem, amikor megszólalt. Persze, hogy megjegyzést tett rá, nem is ő lett volna. És még inkább, hogy kinevetett, mire csak egy gyilkos pillantást kapott tőlem. Fordított helyzetben bezzeg nem nevetne ennyire. Mondjuk én igen, de ettől most kedvesen tekintsünk is el... -Hallgass, te kis hobbit. Nincs az az isten, hogy én a kanapén aludjak, lelógnak a lábaim.
Megálltam az említett kanapé mellett és elkezdtem kigombolni az ingemet, majd lassan és óvatosan le is vettem. Igyekeztem nem összekenni mindent tintával, mert nem lett volna kellemes utána összetakarítani. Az inget kifordítottam, amint lekerült rólam és jól összegyűrtem, nehogy minden más tintás legyen tőle. Úgyis dobhatom majd ki, mert ebből biztosan nem fog kijönni az a rengeteg fekete tinta.
- Nem, nem ő volt. Az egyik kislány rémült meg egy póktól és egy rettentően nevetséges és bizarr jelenetben felém repítette a tintásüveget, ami jól képen törölt, aztán minden rám is folyt. Remek sztori, nem igaz? -Beszéd közben bementem a fürdőszobába, nyitva hagyva az ajtót, hogy még így is hallhassuk egymást. -Ez a kezdők balszerencséje vagy készüljek fel a következőkben a még ennél is rosszabbakra?
Megálltam a tükör előtt, két kézzel a mosdókagylóra támaszkodva, hogy lássam, hogyan is nézek ki. Nem csoda, hogy szegény kislány annyira megijedt, úgy néztem ki, mint aki éppen dementorrá akar változni.
- Merlinre, ezt az életben nem vakarom ki a bajuszomból... -húztam végig a kezem az államon. -Szerinted egy Suvickus megoldja vagy ilyesmiben ne is reménykedjek?

Rody & Richie

Tulajdonképpen nem hasonlítottunk egymásra túlzottan Rodyval. Ő imádott társaságban lenni, szerette a figyelmet, míg én akkor éreztem magam a legjobban, ha egy sarokban ülhettem a könyveimmel. Ő állandóan izgalmakra vágyott, nem ijedt meg a saját árnyékától, én meg szerettem a biztonságos, megszokott kis környezetemet és nem is szívesen mozdultam ki belőle - legfeljebb Rody kedvéért. Sikeresen formáltuk egymást az évek során, úgyhogy nekem mostanság már nem okozott akkora kényelmetlenséget belevágni valami szerintem hihetetlenül ostoba ötletbe Rodney oldalán, ő pedig nem bánta, ha csak otthon ültünk, forrócsokoládét főztünk és ő szórakozottan hallgatta az áradozásomat valami történelmi tényről. Azt hiszem, ha valamelyikünk egy kicsit is jobban hasonlított volna a másikra, most nem tartottunk volna itt. Ha ő olyan lett volna, mint én, akkor soha, egy szót sem mertünk volna egymáshoz szólni, fordított esetben pedig nem viseltük volna el egymás domináns, vezető személyiségét.
- Imádom, mikor két rövid mondatba sikerül beépítened kettő poént is a magasságomat illetően. Annyira... vicces - forgattam a szemem. Valójában nem is bántam annyira, mikor ezen viccelődött, nem frusztrált a magasságom. Sőt, inkább ő volt kettőnk közül magas, persze, hogy hobbitnak tűntem mellette.
A története nem lepett meg annyira, mint kellett volna. Nem azért, mert ilyenek rendszeresen előfordultak egy órán, hanem egyszerűen Rody különleges képessége miatt, amely annyiból állt, hogy mágnesként vonzotta magához a bajt. Nem komoly veszélyhelyzeteket, de ha valakit leborított egy kislány tintával vagy valakit megtámadott egy kóbor macska az utcán, az ő volt. Nem tudom, hogyan lehetett ilyen szerencsétlen, de ennyi idő alatt már megbarátkoztam a ténnyel.
- Ez nem a kezdők balszerencséje, hanem a tiéd. Remélem, szégyelled magad, amiért valószínűleg traumatizáltál egy csapat elsős kisgyereket a tintás képeddel. - Ha egy egész csapatot nem is, azt a kislányt biztosan, aki véletlenül rálökte a tintásüveget. Igazából volt is tippem, melyik lehetett az. Tündéri gyerek volt, de mindent elhagyott és rendszeresen pityergett, amiért honvágya volt. A nyakamat tettem volna rá, hogy ő követte el a merényletet Rody ellen.
Felálltam a jegyzeteim mellől, de a papírokat nem pakoltam még el. Rody pillanatnyi közbeavatkozása nem tántoríthatott el a mai terveimtől, éppen csak nem engedte a lelkiismeretem, hogy cserben hagyjam ebben a kellemetlen helyzetben.
- Ha sima tinta, szerintem meg kéne oldania - álltam meg a nyitott fürdőszoba ajtó küszöbén. - Próbáld meg, ennél rosszabb úgysem lehet. Ha meg így maradsz... legalább senki számára nem lesz kérdés, hogy én vagyok a szebb kettőnk közül.

Richard & Rody

Néha komolyan elgondolkodtam azon, hogy hogyan is lehetséges az, hogy mi így egymás mellé kerültünk és meg is vagyunk együtt már tizenöt éve. (Azért az a tizenöt év is kellően rémisztő volt, öregnek éreztem magam, pedig nagyon nem vagyok az és soha nem is leszek.) Aztán mindig rájöttem, hogy ez igazából így helyes. Nem kell két embernek teljesen ugyanolyannak lennie, mert az éppen csak az ellenkezőjét váltja ki annak, amit remélünk tőle. Viszont mi sem voltunk annyira ég és föld, a legfontosabb dolgokban nagyon is egy rugóra járt az agyunk, nem mellesleg mindig megértettük egymást, amikor arra szükség volt. Úgyhogy hiába voltunk olyan különbözőek, azért a lényegesben nagyon is hasonlítottunk egymásra, ez pedig nagyon is egymáshoz ragasztott minket. Nem adtam volna ezt semmiért.
- Én mindig nagyon vicces vagyok, már megszokhattad volna, Richiepoo. -Még egy nevetséges becenév is? Igen, de nekem nagyon tetszett mindegyik ilyen, amit ráaggattam, ő pedig már megszokta tőlem ezeket. Vagy legalábbis az utóbbi években már sosem hallottam panaszkodni miattuk, komolyan biztosan nem. Úgyhogy marad Richiepoo. Nyilvánosan úgysem aláztam meg ilyenekkel, azt sosem tettem volna meg vele.
Erről pedig nem én tehettem. Sosem kértem, hogy bajba keveredhessek vagy valami nevetséges helyzetben érjen a balszerencse. Pedig egyszer sem hagytam el egyetlen nyúllábat sem, még csak nem is szereztem soha egyet sem. Úgyhogy én magam sem értettem, hogyan történhet meg velem minden rossz, amit csak el lehet képzelni, de már egészen megszoktam a gondolatot, hogy valószínűleg életem végéig ezzel kell együtt élnem.
- Ők inkább humorosnak találták, nem éppen okoztam nekik hatalmas traumát. Csak a kislány ijedt meg, de őt sikerült megnyugtatnom, azt hiszem. Mindenesetre megpróbáltam. -Annak is örültem, hogy Flora nem volt ott, ő biztosan halálra rémült volna, hogy bajom esik a sok tintától. Még szerencse, hogy nem tanította őt egyikünk sem, nem engedték meg, amiben nem találtam semmi kivetnivalót. Nyilvánvalóan nem kivételeztünk volna vele, én biztosan nem tettem volna meg pusztán azért, mert az én kislányom volt, de az intézet álláspontját teljes mértékben meg tudtam érteni.
Grimaszolva vakargattam le egy kis tintát az államról, aztán lemondóan néztem a tükrön keresztül Richardra. Megszoktam, hogy mindig így járok, de azért néha eléggé fárasztó volt.
- Utálom a saját arcomra szegezni a pálcámat. -Pedig most muszáj volt megtennem, úgyhogy összeszorítottam a szemem és kimondtam a varázsigét, reménykedve benne, hogy lesikálja az arcomról ezt a fekete mocskot. És szerencsém volt, mert a nagyja lejött, a többit meg elég volt csak egy kis meleg vízzel lemosnom. Hála az égnek... -Ha nem jött volna le, most biztosan zokognék -töröltem meg az arcomat.

Rody & Richie

Tizenöt év tényleg rengeteg időnek tűnt, kimondva mindenképp. De ha visszagondoltam az együtt töltött időre, egyáltalán nem láttam soknak és olykor azt kívántam, bár hamarabb megismertem volna Rodyt. Utána persze mindig rájöttem, hogy az biztosan nem vezetett volna semmi jóra, nem lettünk volna elég érettek hozzá, hogy bármi komoly kisüljön kettőnk találkozásából. Rodney komolytalan kölyök volt, én pedig valószínűleg akkor sem mertem volna hozzászólni, ha az életem függ tőle. Nem hittem a sorsban és efféle költői badarságokban, de néha tényleg úgy tűnt, hogy az életben semmi sem véletlen.
- Majdnem olyan remek a humorérzéked, mint a találékonyságod becenevek terén. Egyértelműen abba a páratlan intellektusodba szerettem bele, erre újra és újra rá kell jönnöm. - Nem mintha butának tartottam volna Rodyt, éppen csak úgy viselkedett olykor, mint egy nagyra nőtt gyerek. Na, tessék, újabb vicc a magasságunk közti különbségről... Ettől függetlenül tényleg ki tudott borítani néha a komolytalanságával, ahogyan én is őt, mikor túl sokat törtem a fejem valamin. Szerencsére mindketten sokat fejlődtünk az évek során, én például kevesebbet görcsöltem jelentéktelen dolgokon. Nem mindenben, de ebben mindenképp jó hatással voltunk egymásra.
- Legközelebb úgyis kiderül, hogy kiheverte-e. A többi gyerek még pár hétig nevet rajta, aztán úgyis ráunnak. - Történt már ennél ezerszer rosszabb is roxforti tanórákon, nem féltem tőle, hogy a következő hét évre sikerült megbélyegeznie magát ennél az évfolyamnál.
Már mindketten megszoktuk az állandó szerencsétlenségeket, amelyek őt érték. A tintafoltok még az enyhébbek közé tartoztak és gyorsan is lehetett őket orvosolni. Amikor például rátámadt a baglyunk, az sokkal drasztikusabb eredménnyel járt. Bár ehhez az is hozzátartozik, hogy az a tollas dög már többször tanúbizonyságot tett a gyilkos hajlamairól és akárhányszor próbáltunk megszabadulni tőle, ő mindig visszatért, jelentőségteljesen kopogva az ablakon, csőrében valami véres rágcsálótetemmel. Néha csodálkoztam, hogy még egyikünket sem csonkította meg minden igyekezete ellenére sem. Talán racionálisan úgy döntött, hogy a könnyen jött étel többet ér a szétmarcangolásunk felett érzett örömnél. Úgyhogy Vattacukor - igen, ez volt a neve, így vettük - maradt nálunk és olykor még leveleket is hajlandó volt kézbesíteni.
- Akkor lehet én is zokognék. Gondolj bele, milyen rémisztő lenne egy emberi dementort bámulni egész nap. - Közelebb léptem hozzá és kivettem a kezéből a törölközőt, hogy aztán szárazra töröljem vele az arcát. Szerencsére egyetlen folt sem maradt rajta, összességében nem is volt olyan katasztrofális a helyzet.
Visszadobtam a törölközőt a helyére, majd újból a papírjaim felé vettem az irányt. Most már nem kellett attól félnem, hogy Rody összekeni őket, én meg kapok egy kisebb idegösszeomlást a tintafoltos jegyzetek láttán.

Richard & Rody

Jobb így, hogy nem találkoztunk korábban, akkor a kapcsolatunk soha nem ért volna el oda, ahol most volt. Sőt, minden valószínűséggel el sem kezdődött volna magunkat ismerve. Én még tisztán emlékeztem rá, milyen voltam roxfortos koromban és nem éppen olyan mint most. Akkor még minden a lázadásról szólt, a Lestrange név bemocskolásáról, arról, hogy minél több lányt az ágyamba vihessek, részegségről, néha még a fűről is. Persze sosem szaladt el velem igazán a ló, de az nem változtat azon, hogy egy felelőtlen kölyök voltam, Richard meg minden bizonnyal tízszer olyan szerencsétlen mint most tudott lenni néha. Jobb, hogy csak később, érettebb fejjel ismertük meg egymást.
- Ez egyértelmű, egy percig sem kételkedtem benne. Te ebbe szerettél bele, én pedig a magasságodba, a hatalmas izmaidba és a rendíthetetlen bátorságodba -vágtam vissza. Természetesen egy kicsit sem sértett meg a megjegyzésével, semmit sem tudtam a szívemre menni, amit ő mondott, ahogy remélhetőleg ő sem sírt titokban zuhanyzás közben, amiért a lelkébe tiportam. Ő engem egyetlen alkalommal tudott megbántani, az viszont tényleg elég súlyos volt tőle és rettentően fájt is, nem véletlenül nem gondoltam erre azóta sem. Alig egy éve voltunk együtt, amikor volt egy nagy vitánk - ami az elmúlt tizenöt évben csak kétszer ismétlődött meg - és akkor volt egy elég kemény megszólalása. Szerencsére azon is túltettük magunkat.
- Ne is akarjanak sokat rágódni rajta. De azt hiszem, nem is nagyon fognak tudni, magamat ismerve biztos akad hamarosan valami még viccesebb, amin nevethetnek. -Nem volt kétséges, hogy hamar ilyen helyzetben találom majd magam megint. Ehhez nagyon értettem, bármilyen kellemetlen is volt néha. Nem baj, majd ők is megszokják, hogy egy ilyen rettentő balszerencsés tanárt kaptak maguk mellé a jelenlegi egyik legfontosabb tantárgyukhoz. Azt legalább problémamentesen meg tudtam nekik tanítani, természetesen úgy, hogy abban a közeljövőben akár hasznát is tudják venni. Nem volt kérdéses, hogy szükségük is lesz majd rá.
Hagytam Richardnak, hogy megtörölje az arcomat. Szerettem, amikor így foglalkozott velem, úgyhogy eszem ágában sem volt ellenkezni, csak élveztem a helyzetet. Közben persze mormogtam az orrom alatt neki valamit az emberi dementor anyukájáról, de lehet nem is arról, nem tudom. El sem akartam engedni magam mellől, de neki természetesen vissza kellett mennie a nyamvadt papírjaihoz... Még szerencse, hogy azt nem hagytam neki. Gyorsan utána siettem és elkaptam a karját, mielőtt még odaérhetett volna, egy nagy lendülettel visszarántva őt magamhoz, hogy majdnem én is felborultam. Legközelebb majd óvatosabb leszek. Ugyan, dehogy.
- Nem mész te sehová, nehogy magamra hagyj egy ilyen trauma után... -mosolyodtam el. -Más terveim vannak, hoztam neked ajándékot. És nem kakast.

Rody & Richie

Nem voltam magas, erős és bátor, sőt, mikor megismerkedtünk, talán még igazán szórakoztató sem. Ha felidéztem megismerkedésünk első néhány hetét, többnyire csak a cipőm orrát láttam magam előtt, szürke volt a rárakódott roxmortsi portól. Alig mertem ránézni Rodyra, folyton csak az járt a fejemben akkor, hogy ő mennyivel viccesebb és magabiztosabb nálam és bizonyára alig várja, hogy megszabaduljon tőlem. Sosem voltam túl jó az ismerkedésben, pláne nem akkor, ha az illető a szememben valamiféle szuperhősnek tűnt. Aztán persze ez megváltozott, feloldódtam mellette, de ehhez idő kellett. Csodálkozom, hogy volt türelme kivárni.
- Ez már az első percben sem volt kérdés. - Azóta sokszor megbeszéltük, tulajdonképpen miért is jött hozzám oda azon a rémunalmas bálon. Persze, elég feltűnően bámultam, habár én meg voltam győződve az ellenkezőjéről... De én a helyében biztosan elkerültem volna egy olyan fura szerzetet, mint amilyennek akkor én is tűnhettem. Igazából egyikünk sem tudott magyarázattal szolgálni a történtekre, azt hiszem, Rodney nem is akart. Csak én vágytam mindig racionális magyarázatokra, ő beérte annyival, hogy minden a lehető legjobban sült el.
- Azért próbálj meg nem maradandó kárt tenni magadban. Néha sajnálom, hogy nem mugliismeretet vagy jóslástant tanítasz, akkor kisebb eséllyel ölnéd meg magad véletlenül. Bár téged ismerve úgyis a fejedre esne egy jósgömb... - Ha hitt volna a jóslástanban, egészen biztos, hogy szóba sem álltam volna vele. Talán az én szűklátókörűségem volt ez, de nem tudtam hinni a jövőbe látás tudományában. A fakultatív órát sem vettem fel annak idején, habár biztosan jól jött volna az a potya alvásidő, amit jelentett volna az életemben.
Nem számítottam rá, hogy Rody majd visszaránt magához. Általában hagyta, hogy elvonuljak és magamban foglalkotoskodjak a munkámmal, nagyon ritkán zavart csak meg benne. Vagy neki is volt dolga vagy egyszerűen csak nem akart zargatni, mindenesetre nem lépett közbe, mikor eltűntem egy régi, poros könyv mögött. Meglepett, mikor megéreztem a kezét a karomon, majd egy határozott mozdulattal visszahúzott magához, amitől aztán mindketten meg is tántorodtunk néhány pillanatra. A vállába kellett csimpaszkodnom, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat.
- Milyen ajándék? Olvasható vagy ehető? - Többnyire kétféle ajándékot kaptam tőle, ha épp adakozó kedvében volt. Vagy könyvet vagy édességet, én pedig nagyon nehezen tudtam rangsorolni őket. Ezeken kívül előszeretettel lepett meg bármivel, amin kakas volt, egy szerintem borzasztó szóvicc után. Már elsőre sem találtam humorosnak, de ő évek óta erőltette a plüsskakasokat, kakasos pólókat és efféle förmedvényeket.

Richard & Rody

Éppen ez volt benne a legszórakoztatóbb. Amikor megismerkedtünk, én már húsz éves elmúltam, három év is eltelt a Roxfort elvégzése óta, utoljára pedig ott találkoztam hozzá hasonlóan szerencsétlen fiúkkal. De ez már más volt. Egyrészt akkor még nem nőtt be eléggé a fejem lágya ahhoz, hogy ne csak nevetni tudjak némelyiken, másrészt pedig Richard nem hasonlított rájuk annyira azt leszámítva, hogy ő is előszeretettel vizslatta a bagolyszart a cipője orrán. De neki volt esze, amit az egykori iskolatársaimról nem igazán mondhattam el. Talán ez volt az, ami miatt olyan sok időt eltöltöttem vele, már nem is emlékszem. Furcsa visszagondolni arra, hogy milyenek voltunk tizenöt évvel ezelőtt, mert már meg sem ismerném magunkat, ha egyszer csak összefutnék az akkori énjeinkkel az utcán.
- Soha nem volt kérdéses, egyszerűen leveszel a lábamról a birkózó termeteddel. -Lehet, hogy neki nem tűnt fel, de nagyon is bámult engem aznap este. Én rendkívül szórakoztatónak találtam, aztán egy kis időre bosszantónak, majd megint szórakoztatónak, amikor szinte megrémült, hogy odamentem hozzá beszélni. Pedig egyáltalán nem láttam benne semmi kivetnivalót, hogy ennyire megnézett magának, a helyében lehet, hogy én is ezt tettem volna. Mármint fordítva, hogy őt bámultam volna meg. Magamat nem igazán, az elég furcsa perverzió lenne.
- Vagy megfulladnék azoktól a büdös füstölőktől, esetleg felgyújtanám magam egy gyertyával, leforráznám magam teával vagy kávéval... Egyik sem kizárt. -Még csak nem is túloztam ezzel. Diákként egyetlen nagyonr rosszul átgondolt év erejéig felvettem a jóslástant, gondoltam, legalább vicces lesz vagy jókat alszom rajta, ennek ellenére többször kerültem hasonló helyzetbe. A fulladás szerencsére megkímélt, viszont a leforrázás és a talárom felgyújtása is megtörtént, utóbbi többször is. Persze ezt nem állt szándékomban Richie orrára kötni, valószínűleg nem is lepődött volna meg rajta.
Legtöbbször békén hagytam, igen, de ma nem ilyen napunk volt. Ha már ilyen rosszul végződtek a tanóráim, akkor legalább a délutánom alakuljon szépen, ahhoz pedig nekem szükségem volt a Richardomra is. Úgyhogy visszarántottam magamhoz, majdnem felborultunk, de sikeresen megtartottam magunkat és utána vidáman magam után húztam Richardot a fal mellett álló, üres asztalhoz.
- Egyik sem. Habár... ha nagyon szeretnéd, megeheted, de a manók úgysem tudnak olyan finom levest csinálni belőle mint én. -Azzal elhúztam a nadrágom zsebéből két icipici tököt, majdnem kisebbek voltak egy gombnál is. -Muszáj volt összezsugorítanom őket, másképp biztosan nem lettem volna hajlandó felcipelni Hagridtól. -Exauror vagyok, nem testépítő...
Leraktam az asztalra a két pici tököt, aztán feléjük intettem a pálcámmal, hogy visszaváltozzanak az eredeti méretükre.

Rody & Richie

Talán meg kellett volna sértődnöm, amiért tizenöt éve viccelődött a termetemmel, de nem tudtam igazán magamra venni. Nem voltam annyira alacsony, csak hozzá képest tűnt ennyire látványosnak. Mivel őt sosem zavarta, így nem láttam értelmét, hogy szégyenkezzek a magasságom miatt, hiszen az égvilágon senki másnak nem akartam megfelelni. Úgyhogy most is csak egy szemforgatással és egy lemondó mosollyal nyugtáztam az elcsépelt viccet, semmi többel.
- Talán ha a sok fájdalomtól valamiféle sokkos állapotba kerülsz, még a "belső szemed" is kinyílik. Amilyen sok hülyeséget össze tudsz hordani, remek látó lenne belőled - vigyorogtam rá.
Érdeklődve figyeltem, mégis mit hozott nekem. Amikor előszedte a lekicsinyített, élénk narancssárga tököket a zsebéből, először nem is értettem, mik azok. Inkább emlékeztettek valami undorító baglyoknak gyártott jutalomfalatra, mint halloweeni tökökre. Nem mintha gyakran vettünk volna ilyen bagolycsemegét, Vattacukor nem érdemelte meg és egykünk sem vágyott narancssárgára színezett bagolyköpetre az ablakpárkányunkon. Mert az a dög nyilván mindig oda hányta ki, amit nem tudott megemészteni, miután felbukkant egy-egy hosszú vadászatról.
- Mondtam már, hogy te találod ki a legjobb ajándékokat? - öleltem szorosan magamhoz Rodyt már-már gyermeteg lelkesedéssel. Imádtam a halloweent és a kedvenc részem a tökfaragás volt benne. Rodyval ellentétben nekem érzékem is volt hozzá, ő mindig valami ijesztőnek induló, de végül teljesen amorf, felismerhetetlen arcot faragott ki belőle. Azt hiszem, kettőnk közül egyedül én rajongtam ennyire ezért az ünnepi tradícióért, ő csak nekem akart örömet okozni minden évben, mikor leült töklámpást gyártani. Meg persze mostanság Florának is, akit egészen lenyűgözött, hogy néhány egyszerű bűbájjal mennyire meg lehet növelni egy lámpás időtartamát és hogy nem fonnyad el alig néhány nap után.
- Nagyon szeretlek, még akkor is, ha ilyen ronda karvalyorrod van - engedtem el végül, hogy aztán felnyalábolhassam az egyik tököt.

Richard & Rody

Dehogynem volt alacsony, csak sosem volt szívem közölni vele, hogy valójában tényleg egy kis törpe, vagy inkább kobold. Jó, ez már egy kicsit túl gonosz, nem mondok több ilyet. Hozzám képest alacsony volt, igen, de nekem ez bőven elég indok volt arra, hogy ezzel cukkoljam. Nem zavarta, ha ezt tettem, így én sem láttam értelmét, hogy abbahagyjam. Valószínűleg, ha megjegyezte volna, hogy ez neki így nem tetszik, akkor azonnal befejeztem volna és sosem hallott volna tőlem többé ilyesmit.
- Kikérem magamnak, én sosem szoktam hülyeségeket összehordani -tettettem felháborodást, majd egy rövid hatásszünet után természetesen megtoldottam egy olyan megjegyzéssel, hogy "én csak széthordom a hülyeséget", mert még a napi szörnyű vicc adagomat nem használtam eddig fel. És minden nap okot kell adnom Richardnak, hogy megutáljon. Azt hiszem, ezekkel mindig sikerült ezt elérnem.
Tőlem egész biztosan nem kapott az a tollas démon semmit, még egy kedves pillantást sem. Szívem szerint már régen megfojtottam volna a puszta két kezemmel, de úgyis visszatért volna kísérteni, másrészről pedig Flora valamiért odáig volt érte és őt nem is bántotta. Úgyhogy kénytelen voltam inkább elkerülni Vattacukrot minél messzebbről, hogy még véletlenül se jusson eszébe összekarmolni az arcomat vagy szétcincálni a pólóimat. Esetleg rákakilni a párnámra, amit egyszer már megtett, szerencsére a fejem nem volt éppen rajta. Azóta nem adunk neki lehetőséget, hogy be tudjon menni a hálószobánkba.
- Ma még nem, úgyhogy örömmel veszem a bókot -vigyorodtam el, valahol eléggé önelégülten, hogy sikerült örömet okoznom neki. Akármennyi időt eltölthettünk együtt, akármilyen sok évig élhettünk kapcsolatban, ez akkor sem veszíti el soha a varázság. Richardnak örömet okozni olyan, mint cukorkát venni egy kisgyereknek. Úgyhogy boldogan magamhoz szorítottam Richie-t, amikor átölelt.
Szerintem zseniális tököket faragtam, ő volt az egyetlen, aki nem értékelte az igyekezetemet. Flora mindig megdicsérte, hogy milyen szép munkát végeztem, és ugyan miért hazudna nekem? Úgyhogy egyértelműen szépek voltak azok a nyamvadt tökök, csak Richard volt túl kritikus. Ma pedig még szebbet fogok készíteni mint máskor.
- Már megint az orromat bántod -grimaszoltam, megsimogatva az orromat. -De én is szeretlek, még ilyen koboldnak is. Manófülű...

Rody & Richie

Rody humora mindig is borzasztó volt. Én nevettem rajta, ha másért nem, akkor legalább kínomban, de attól még szörnyűnek találtam a poénjait. Nála rosszabb szóvicceket a világon senki sem tudott kitalálni, ő pedig csak úgy ontotta magából ezeket. Csak a becenév ötleteivel tudta felülmúlni, azokkal néha tényleg kihozott a béketűrésemből. Voltam már tizenöt éves ismeretségünk alatt a Richiepootól kezdve a Dickig minden, amit legfeljebb egy tízéves találna borzasztóan humorosnak... meg persze Rodney Lestrange. Én pedig mindig ráhagytam a dolgot, mert valójában nem is igazán zavart.
- Ilyenkor mindig eszembe jut, milyen boldog életem lenne nélküled - morogtam.
Kétségkívül Rody ajándékai voltak a legjobbak, amiket valaha is kaptam. Nem mintha nagy konkurenciája lett volna, a szüleimtől mindig személytelen és természetesen drága vackokat kaptam a jeles alkalmakra, más pedig nem igazán próbált még meglepni. Kivéve persze Florát, de amiket ő készített, azokat semmi mással nem akartam összehasonlítani, még Rody csodás ötleteivel sem. Mindent gondosan elraktam, amit valaha kaptam Florától, mintha kincset értek volna.
- De még mindig az a Ginsberg kötet a kedvencem, bele kell húznod, ha azt valaha is felül akarod múlni. - Az igazat megvallva sosem értettem a költészethez, az Allen Ginsberg-féléhez különösen nem. De Rodytól kaptam azt a könyvet és a vicc az egészben, hogy mikor a kezembe nyomta, akkor még valószínűleg egyikünk sem sejtette, hogy egyszer majd mi itt fogunk állni, túl a harmincon és nyomorult halloweeni tököket fogunk faragni együtt. Tisztán emlékeztem még rá, ő hetedikes volt akkor, én taknyos negyedikes, akivel nyilván szóba sem akart állni, valószínűleg még a nevemet sem tudta. Én persze tudtam az övét, ahogy mindenki más is az iskolában. Meg merem kockáztatni, hogy nálam jobban senki sem rajongott a Griffendél csapatkapitányáért, még ha ennek nem is adtam hangot soha. Szerintem a közös diákéveink alatt akkor beszéltünk a legtöbbet, mikor tévedésből nekem adta azt a könyvet, hogy "ezt te hagytad el, tökmag?", én meg képtelen voltam rávágni, hogy nem az enyém. Helyette elraktam és azóta is őrizgettem, mint valami ereklyét. Egyszóval nem is a versek miatt szerettem azt a régi könyvet, csak a regénybeillő története és a kissé ironikus áthallás miatt, hogy éppen ezt adta akkor nekem oda, évekkel azelőtt, hogy ténylegesen tudomást vett volna a létezésemről.
- Egyszer komolyan össze fogom számolni, hányszor asszociálsz rólam egy nap alatt koboldra, hobbitra, manóra vagy valami hasonlóra - forgattam a szemem.
Nem sok hely maradt a szobában a szétdobált papírjaim és történelemkönyveim miatt, de szerencsére egy rutinos pálcaintéssel meg lehetett oldani ezt a problémát. Utáltam elpakolni magam után és ezzel megbontani a rendszert, amibe széthajigáltam a dolgaimat, de most muszáj volt eltakarítanom.
- Ugye idén nem az anyádat fogod ráfaragni a tökre? Mert akkor esküszöm, hogy sírni fogok. - Előző évben megpróbálta, de szerencsére nem lett belőle semmi. Akkor megfogadta, hogy idén sikerrel fog járni és ha marad hely a tökön, az én anyámat is rárakja a másik oldalára. Az tényleg horrorisztikus lett volna.

//Nézd, találtam még egy ilyen műalkotást//

Richard & Rody

Kikérem magamnak, nekem igenis jó humorom volt. Legalábbis akadt remek humorérzék is bennem valahol mélyen, csak legtöbbször nem azt használtam, hanem a szörnyű szóviccekhez és az idétlen becenevekhez szükséges fahumoromat. A többi legfeljebb a szellemes megjegyzéseimben és az alkalmi szarkazmusomban nyilvánult meg, bár azt az aurorparancsnokságon eltöltött éveim alatt muszáj volt megtanulnom legalább egy kicsit elfojtani, mert ott sosem nézték jó szemmel az ilyet. Mellesleg Richie becenevei igenis remekek voltak, ha pedig nem tetszett neki valamelyik, akkor sem volt oka panaszra, mert néhány héten belül a legtöbbet meguntam, valamint egyiket sem használtam nyilvánosan. Sosem akartam volna megalázni az emberek előtt.
- Hát hogyne, mondogasd csak. Úgyis tudom, hogy akkor sem engednél el, ha lángolva futnék el előled. -Széles vigyorral az arcomon hajoltam közelebb hozzá. -Annál sokkal jobban szeretsz. -Nyomtam egy gyors csókot az ajkaira, mielőtt visszafordultam volna az ajándékaihoz. Jelenleg azok voltak a legfontosabbak, hiszen tökfaragásról volt szó, amit majdnem annyira imádtam mint a karácsonyi díszítgetést.
- Azt meg sem próbálom felülmúlni, úgyis tudom, hogy nálad az lehetetlen lenne. Az még a rajongói korszakodból maradt fenn és olyan ereklyeként kezeled, mintha nem is tudom, maga Merlin személyes ajándéka lett volna neked. Úgyhogy egyelőre nem tudom, mi lehetne az, amivel ütni tudnám, de ha eszembe jut valami, azt biztosan meg fogod tudni. -Amióta együtt voltunk, egészen sokat beszéltünk a múltról, a roxfortos éveinkről és arról, hogy már akkor is volt közöttünk valami, mégha csak a egyirányú is. Amikor Richard először kinyögte, hogy mi történt akkor igazából az öltözőben, nem nevettem ki, csak egy mosolyra futotta és arra, hogy szorosan magamhoz öleltem. Nem mondtam el neki, de nagyon aranyosnak találtam, hogy nem csak azon a bizonyos bálon bámult engem, hanem már korábban is. Habár ha másról lett volna szó, akkor azért egy kicsit ijesztőnek tartottam volna, Richie viszont olyan ártalmatlan volt mint egy muslica. Szóval tudtam, mit jelent neki az a verseskötet és sosem vettem volna el tőle ezt az örömet vagy űztem volna gúnyt belőle emiatt.
- Írhatnál rólam egy pszichológiai tanulmányt. Azok is sok statisztikát használnak mint te, nem igaz?* -löktem gyengéden oldalba, a sok kutatási dolgaira és a tanulmányaira utalva. Továbbra sem tudtam megérteni, hogyan lelheti örömét azokban, de nem is igazán érdekelt. Ha ő boldog, én is az vagyok. Mindenesetre viccelődni vele szórakoztató volt.
- Dehogyis, egyszer bőven elég volt megpróbálni. Az még az én auror lelkemnek is túl rémisztő volt. Idénre valami sokkal jobbat terveztem, beleadok mindent és művészeti alkotást fogok létrehozni. Múzeumban lesz a helye. -Minden bizonnyal ő is tudta, hogy ez nem így fog történni. Mert igaz, ami igaz, rengeteg időt elpepecseltem a tökkel, ő már régen készen volt, amikor én még mindig farigcsáltam, olyan mélyen koncentrálva, mintha kártyavárat építenék (amit nagyon szerettem csinálni). A végeredmény persze nem ezt tükrözte.

*Komolyan nem hiszem el, hogy már erre a szintre eljutottunk.

Rody & Richie

Viccnek szánta, de attól még igazat mondott. Tehetett volna bármit, akkor sem lettem volna képes nélküle folytatni az életemet. Már olyan természetessé vált mellettem a jelenléte, mint amilyen természetességgel mások megisszák a reggeli kávéjukat ugyanabból a bögréből, ugyanabban az időben. Jóformán az életem felét mellette éltem le és nem is kérdés, hogy ez volt a jobbik fele. Hatalmas szakadék tátongott a két szakasz között, az első kellemetlen emékeitől szívesen megszabadultam volna.
- Arra még nem gondoltál, hogy csak érdekből vagyok veled? Bár most, hogy nem vagy többé auror és feleannyit sem keresel... lehet, ideje lesz más után néznem. - Talán a neveltetésünk volt az oka, talán csak a személyiségünk, de egyikünket sem izgatták túlzottan a piszkos anyagiak. Aranyvérű arisztokratának neveltek minket, talán még a bébiételt is igazi ezüst kanállal tömték belénk - mármint a házimanók meg a dajka, nem a szüleink -, úgyhogy egyikünkben sem alakult ki különösebb érdeklődés a pénz iránt. Amíg magunkra nem maradtunk, egyértelműnek tekintettük, hogy van belőle bőven, hogy nem kell szűkölködni semmiben. Utána persze megtanultuk, hogy frissen végzett roxfortosként és gyakornok aurorként közel sem ilyen egyszerűek a dolgok. Arról nem is beszélve, hogy senki sem főzi meg és szolgálja fel a vacsorát nekünk. Egyszóval a legkevésbé sem érdekelt mennyit keres, a híd alatt, egy huzatos kartondobozban is mellette lettem volna.
- Nem volt rajongói korszakom, ezt már sokszor megbeszéltük. Csak egészségesen kedveltelek... messziről. Nem tehetek róla, hogy téged jobban lefoglaltak a barátaid és barátnőid... - A barátok és barátnők, akiknek a többsége már felé sem nézett. Szétszéledtek az iskola után, akárcsak az én évfolyamtársaim és nem erőltették meg magukat túlzottan, hogy tartsák velünk a kapcsolatot. Rody olykor találkozott néhánnyal, elmentek valahova sörözni évente egy-két alkalommal, de ez is már csak kettő vagy három embert jelentett, nem többet. A maradék fogalmazzunk úgy, hogy nem volt túl jó véleménnyel kettőnk kapcsolatáról.
- De nem értek a pszichológiához. Mondjuk ha értenék, rólad akkor sem tudnék tanulmányt írni, túl sok a baj abban az okos fejedben. Nincs az az ember, aki rendszerezni tudná. - Ha jobban belegondoltam, kettőnk közül ő rendelkezett ezerszer stabilabb lelki világgal. A humora és az a hülye extrovertált viselkedése már megint egy más kérdés.
Nem akartam elvenni a kedvét, így inkább elfojtottam a feltörni készülő hitetlen horkantást. Rodynak annyi köze volt a művészethez, mint nekem a sportoláshoz - azaz az égvilágon semmi. A tökfaragásban különösen tehetségtelen volt, de azért másban sem jeleskedett túlzottan.
Hamar elkészültem a töklámpással, konkrét elképzelés alapján láttam neki a rémült arc kifaragásának. Az ijesztő változatot gyanítottam, hogy majd Rody fogja elkészíteni. Legalábbis egészen addig ezt gondoltam, amíg diadalittasan le nem rakta a kést és felém nem fordította azt a szörnyeteget, amit abból a nyomorult tökből készített. A két kis pontszem és az aránytalanul kicsi száj valami groteszk módon mosolygott rám és hirtelen nem akartam elképzelni, hogyan fog ez kinézni megvilágítva. Mert nyilván borzalmasan.
- Meggondoltam magam. Ennél még az anyád arca is jobb lenne - pislogtam hatalmasakat a döbbenettől. Aztán ahogy egyre tovább bámultam azt a förtelmes halloweeni tököt, kezdett kiszélesedni a vigyor az arcomon, majd végül kitört belőlem a nevetés. - Javasolni akartam, hogy adjuk Florának, mert biztosan örülne neki. De ezt megtartom, beviszem a mágiatöri terembe.

Richard & Rody

Már nem tudtam úgy visszagondolni arra az első húsz évemre, hogy ne érezzem furcsának, hogy Richard nem volt akkor velem. Mintha egy teljesen más ember életét láttam volna olyankor magam előtt, ez pedig nem tetszett. Talán azért, mert akkor nem volt velem Richie, talán azért, mert akkor a legkevésbé sem voltam boldog, nem tudom. Mindenesetre nem szívesen gondoltam vissza a kölyökkoromra, hacsak nem jó emlék kapcsolódott hozzá, például amikor a Griffendélbe osztottak be, vagy amikor először jártuk körbe Roxmortsot Richarddal.
- Teljesen megérteném, ha ezt tennéd. Majd beajánlalak Mrs. Pipernek, ő biztos boldoggá tud majd tenni, jobban mint én. -Mrs. Piper az egyik kollégám volt az aurorparancsnokságon. Néhány évvel lehetett idősebb nálam, már sok éve megözvegyült, amikor a férjét baleset érte egy megvadult mogyoróbokorral (igen, komolyan ez történt vele), utána pedig az összes férfi kollégájára rámozdult. Köztük rám is, nem is tudom, mennyit panaszkodtam róla Richardnak, aki persze mindig csak kinevetett. Mondjuk jogos, fordított helyzetben én is nagyon kinevetném.
Valóban elég nehéz volt az első néhány hónap, amikor összeköltöztünk, otthagyva a családunkat. Nem igazán értettünk a spóroláshoz, a mosás és a takarítás minden erőnket igénybe vette, egyedül csak a főzéssel mentünk valamire, mert úgy tűnt, ahhoz én legalább értek. Legalábbis egészen jókat tudtam készíteni recepteskönyvek alapján. Aztán persze belerázódtunk a dologba és ha nem is éltünk fényűző körülmények között, legalább végtelenül boldogok lehettünk, amilyenek azelőtt soha.
- Barátnőim, hát persze... -forgattam a szemem. -Nem értem, miért kell még mindig ezt emlegetned. Igen, voltak barátnőim, igen, néhányukkal jól is éreztem magam, de ez már egyáltalán nem számít. Vagy neked nem elég másfél évtized, hogy ne törjenek rád ilyen spontán féltékeny megjegyzések, törpike? -Azért adtam egy puszit az arcára, hogy érezze, egyáltalán nem vagyok mérges rá. Néha még egészen szórakoztattak is az ilyen megjegyzései. Néha.
- Ez azért van, mert egyedi és megismételhetetlen vagyok -vágtam rá. Nem hagyhattam, hogy ő nyerjen, ugyan már. Egyébként nekem legalább volt egy kis fogalmam a pszichológiáról, arról mindenképpen, ami az aurorképzéshez elengedhetetlen volt. Érdekes témák voltak, de engem a legtöbbször untattak. Mármint az előadások.
Nagyon szomorú arcot varázsoltam magamra, amikor megláttam Richard arcát, mintha valóban elszomorítana, hogy nem tetszik neki, amit készítettem. Persze szándékosan lett ilyen csúnya, ezt legalább nem lehetett elrontani, arra még egy Rodney Lestrange sem lehetett képes. Aztán amikor nevetni kezdett, már én sem tudtam visszatartani a vigyoromat.
- A gyerekek odáig lesznek érte, figyeld meg -kaptam fel egy rongyot, hogy megtöröljem a kezeimet. És a karomat. És gyakorlatilag mindenemet. Még szerencse, hogy nem vettem fel másik inget, mert akkor egy órán belül tettem volna tönkre kettőt is, így viszont ezt megúsztam. Elég volt csak letörölnöm a hasamról a ráragadt tökmagokat és tök...belsőségeket, aztán készen is voltam. Az már más kérdés, hogy milyen büdös a tökbelsőség.

» Flora, Rody & Richard

Richie & Rody

Richie & Rody

Similar topics

Similar topics