Piszkosul nehéz úgy hányni, hogy a fényesre vixolt, olasz cipőmön egy csepp nyomot se hagyjak, de közben fél szemmel még a földön mozdulatlanul fekvő Antonint is megfigyelés alatt tartsam. Tulajdonképpen hova menne? Hogy menne? És legfőképpen: miért? Mert hogy onnan a padlóra ragasztva nem tud megmozdulni magától, az biztos. De ha mégis, hát a saját lábán elsétálni már annál nehézkesebben. Ezt onnan tudom, hogy pár perccel ezelőtt Crouchot is csak kiskanállal lehetett összekaristolni, Lucius és Travers, vállig fegyűrkőzve, összevérezve és koszolva a cuccaikat, erőszakkal rángatták ki, és vitték valahová. De hová? Mert engem egész biztos nem avattak be, és az is biztos, hogy Archie nem ment velük, mert ő, nos a fényes modorát kihasználva éppen most fizeti le a pincéreket és a kurvákat. Vagyis csak gondolom, hogy kurvák voltak, mert ha nem, hát az elég égő lenne, mert rémlik, hogy tettem csatak részegen egy-kettőnek hasonló együttérző megjegyzéseket az egyre nehezebbé váló iparról meg ilyenek. Talán még az is rémlik, hogy állandó munkát ajánlottam az egyiknek Dolohovnál, mert öregem, erre a fickóra rá fog férni, annyi biztos.
Kézfejemmel törlöm meg a számat, és egy darabig undorodva nézek le a dzsuvára, amit én csináltam az ajtófélfa közé. És persze foghatnám arra, hogy nem akartam Antonint itthagyni egyedül, de az is lehet, hogy csak túlságosan lusta és életképtelen voltam, hogy még egy lépést tegyek.
A jó hír, hogy a hányástól egészen kitisztult a fejem. Már nem táncolnak össze-vissza a tangófények, és a talaj sem olyan, mintha a világűrben tennék egy sétát, hanem sokkal jobban hasonlít egy hepe-hupás kocsmapadlóhoz.
Ahogy odaérek a mozdulatlan test fölé, idegesen tappogni kezdek mellette, vigyázva azért, hogy ne lépjek rá, de tétlenségemben egyik széktől a másikig mentem, aztán vissza hozzá, és amikor odaérek, leguggolok, és határozottan kezdem rángatni a gallérjánál fogva, ami csupa vér egyébként, és ettől megint felfodul a gyomrom. Tényleg, muszáj volt engem itthagyni, amikor nyilvánvaló, hogy közülnk én nem bírom a vért egyedül?
Őszintén szólva undorítónak találom azt, ahogy az a pöcsfej Crouch szétbarmolta Antonin egyébként esztétikusnak mondható arcát. De azt még undorítóbbnak, ami utána következett. A levegő olyan sűrű, olyan terhes, lélegezni is alig tudok, mintha minden apró részecske azt ordítaná, itt főbenjárókat kiáltottak egymásra. És ettől csak még inkább pánikba esek. Mert ennek híre fog menni, nem marad nyom nélkül, és akkor Antonint seggbe kúrják, de rendesen, és a mi hibánk lesz, mert nem avatkoztunk közbe, de főleg az enyém, mert én tartottam vissza Rafit, amikor rá akart ugrani Crouchra, még éppen időben.
Aztán minden olyan gyorsan történt, és mindenki olyan részeg volt, és hiába rázom, mint egy idióta, semmi reakció, és a kétségbeesés egyre inkább urrá lesz a testemen. Elengedem, és csak ismételgetem a nevét, de végül már az is hatástalannak bizonyul. Olyan közel hajolok hozzá, hogy szinte érzem a lélegzetének páráját az arcomon. Legalább lélegzik. Ez jó. Azt hiszem.
- Bazd meg, Anti, kelj már fel. Nem lehetsz ilyen kibaszott gyenge. Ha tudni akarod, Crouch éppen az előbb sétált el a saját lábán.. - akkor hazugság, hogy csoda, nem szakad rám az ég ebben a pillanatban, de úgy néz ki, működik. Hitetlenkedve bámulok rá, ahogy kinyitja a szemeit, és remegő ujjakkal simítok hátra és verejtéktől nedves hajtincset a fülem mögé. - Te hülye, fasz. Mégis miért nem vagy hajlandó válaszolni, amikor szólítalak? - a hangom remeg, akár az ujjaim, palástolni is elfelejtem. Ki is tudná ebben az idegállapotban? - Mi van? Nem mondál te semmit, csak szétveretted az arcodat. Gratulálok, remélem büszke vagy magadra - meg sem próbálom nem rá zúdítani az összes feszültséget, ami bennem van. - Miért nem hagytad, hogy közbelépjünk?

   

Valóban egy egocentrikus fasz vagyok, és ezt még csak mondani sem kell, tudom jól magamról, de az tesz igazán faszfejjé, hogy tisztában vagyok vele, de akkor sem változtatok. Mert nagyon kényelmes csak a saját bajaimmal és drámáimmal foglalkozni. Olyan kibaszottul kényelmes. És most mégis azon kapom magam, hogy hirtelen érdekelni kezd, mi van vele. És hogy mi lesz vele és ami még durvább, az is érdekel, hogy mi történt vele. Hogy hogy a retkes francba jutott idáig, hogy a kibaszott Crouch Juniorral szét kellett veretnie magát. És az indulatom csak tetőződik, de nem igazán lesz ennek semmi látszata, csak érzem és kész.
Elkínzott arccal figyelem, ahogy kiszenvedi azokat a szavakat, hallgatom a leginkább a macskák párzására emlékeztető nyögését, a reszelős sóhajt, és legszívesebben lefejelném, hogy újra veszítse el az eszméletét, de persze csak az ő érdekében, hogy ne kelljen ilyen állapotban mutatkoznia mások előtt. Még ha most csak én vagyok is itt egyedül, aki mondjuk csendben ítélkezem, de mindenki leszarja úgyis a véleményemet, szóval tényleg tök mindegy.
- Bocs, haver, de úgy érzem, valamiért ez a kölyök triggerel téged...sosem láttalak ilyennek - könnyed hangon kezdek neki, de aztán egészen elkomorodok, és aggodalmas pillantással simítok végig az arcán, aztán a zsebembe nyúlok és egy pedánsan összehajtogatott, kisebb asztalterítő méretű zsebkendőt húzok elő, aztán a pálcámat, és egyetlen intéssel megnedvesítem.
- Tiéd a pont, hah, sikerült Crouchnak lehúznia a dedóba, gratulálok. Mi lesz a következő lépés? Visszahív majd egy újabb párbajra a homokozóban? - olyan lendülettel nyúlok az arcához, mindenféle finomodás nélkül, ahogy az anyukák szokták, amikor piszkos a kölyök arca, és megnyálazott zsebkendőjükkel, mániákus mozdulatokkal ledörzsölik pillanatok alatt. De hamar rájövök, hogy ez most nem megoldás, így gyengédebb mozdulatokkal törlöm le a vért a szája sarkáról, aztán az arccsontján feszülő bőrről. És Antonin nekiáll pofázni, és csak ömlenek belőle a szavak, és nem érzi, hogy milyen kínos ez, vagy talán már nem is foglalkozik vele, mintha minden mindegy lenne. És az arcizmaim megfeszülnek, ahogy most a szeme alól próbálom úgy letörölni a ragacsot, hogy az ne menjen bele a szemébe. Remegő kézzel ez elég komoly vállalkozás. Arra gondolok most, hogy elmegyek a kibaszott Oroszországba és magam ráncigálom vissza Siljet, mert ez így nem állapot. Nem állapot, hogy azt hiszi, csak úgy leléphet, minden következmények nélkül, és nem fog minden rohadtul széthullani.
- Nocsak. Most már újra tudsz beszélni? Micsoda megkönnyebbülés - sikerült annyira lenyugtatom a hangom, hogy ezen a szarkasztikus megjegyzésen egyáltalán ne érződjön, mennyire ki vagyok akadva, mert ugye az önző faszfejség meg ilyesmik. De közben megfagyok a mozdulatban, míg próbálom kitalálni a következő lépést. Két kézzel ragadom meg a vállát, és némi kellemetlen súrlódás és erőlködés után felhúzom, két lábra állítom, aztán a legközelebbi székre ültetem és megint leguggolok, hogy szemmagasságba lehessek a lógó, kétségbeesett fejjel. - Figyelj, nem hibáztathatod Pandorát. Ha te próbálnád belémerőltetni a farkad, szerintem még én is elsírnám magam - habár ez így nem teljesen igaz. A barátok néha hazudnak annak érdekében, hogy a másik jobban érezze magát. Tulajdonképpen én nem sírnék, és valószínűleg Silje sem azért ment el, mert Dolohov olyan rossz lenne az ágyban, különben az már kiderült volna korábban is, nem?
- Sajnálom, azt hiszem, egyikünk sem fogta fel igazán, hogy milyen szar ez neked.De akkor sem értem. Miért pont a kibaszott Crouch. Miért pont a kibaszott főbenjárók? Mintha direkt élveznéd, hogy a szarral gurigázol ... - hirtelen felcsattanásomat egy hirtelen szünet követi, aztán egy kéretlen rándulás a szám sarkában - Basszus, te tényleg élvezed - egészen halkan, de jól artikuláltan ejtem ki a szavakat, mintha valami hatalmas revelációra ébredtem volna. Mintha nem ismerném már Dolohovot hét kibaszott éve. De ez most más. Eddig nem volt soha tétje. Csak nevetséges baromkodások. - Megéri ez az egész szar? Tényleg ennyire rohadtul élvezel a fejed búbjáig merítkezni az önsajnálatban? - a két tenyerem közé veszem az arcát, hogy rám figyeljen. Ezt a mozdulatot tőle tanultam, akkor azon az éjszakán, amikor az én gyógyszerem gurult el, amikor megkaptam a Sötét Jegyet és Antinak kellett összekapargatni egyenként minden apró darabomat. - Mi a francot keresel még itt, ahelyett, hogy összeszednéd magad és végre utána mennél?

   

Nem veszek tudomást arról, hogy próbál elhúzódni a kezem elől, kitartóan dörgölöm az arcát, sőt, még valami perverz élvezetet is találok abban, ahogy fájdalmat okozok. Mert egyszerűen azt akarom, hogy felfogja, mekkora szarban lehet, ha Archibald nem tudja lefizetni a pincéreket meg amúgy mindenki mást ebben az átkozott lebújban. Akarom, hogy érezze tetteinek a súlyát, mert persze elpoénkodhatnák rajta, hogy mekkora fasz ez a Crouch és nekem még csak kétségem sem férhet hozzá, mert láttam, amit láttam, de akkor is. Egyetlen rossz mozdulat, egyetlen rosszindulatú szerencsétlen, aki képtelen fékezni a nyelvét, és Antoninnak lőttek.
- Húha, ezek aztán komoly vádak. A kis szarházi most aztán tényleg beleköpött a levesedbe, Anti. Megérdemelte amit kapott – hangom csöpög a gúnytól és még csak nem is erőlködök, hogy kíméletesebbnek tűnjek. – Szívességeket tesz, meg nyalogatja a nejed kezét, értem én. De ez nem változtat azon, hogy mekkora barom vagy. Tudod, hogy ezt neked kell lerendezned, ugye? Crouch nem fog csak úgy megszeppenni és azt mondani Malfoynak meg Traversnek, hogy majd befogja a száját, a kis féreg megfogja találni az útját, hogy lehúzzon téged, akkor is, ha magát kell besároznia – persze ebben nem lehetek biztos, de azt akarom, hogy számoljon a legrosszabbal. – Egyáltalán mit töröd úgy magad? Azt hittem, nem érdekel Pandora – komoly kíváncsisággal nézek rá, aztán felállok, otthagyom pár pillanatra, amíg nem találok egy poharat tele vízzel. – Felőlem szánjad, ha úgy esik jól, de kérlek, ne csinálj több őrültséget – hangom most már ellentmondást nem tűrő. Hideg, kiszámíthatatlan ábrázattal nyújtom át neki a poharat, miközben az arcát fürkészem. Változatlanul úgy fest,  mintha átment volna rajta egy kentaurcsorda.
- Már nem szagolgatom Alecto ruháit – szólalok meg sértődötten, és milyen igazam van, hiszen az összeset felgyújtottam, amit a kúriában hagyott. El kell ismernem, nekem is voltak gyenge pillanataim, de ettől még nem bírok megértőbb lenni Antival. Nem is reagálok a kirohanására, de azért nem tudom tagadni, tényleg gondolkodóba ejtett. És milyen jól tettem, hogy hallgattam, mert tulajdonképpen csak annyit tudtam volna mondani, amit már eddig is mondtam, és most úgy csinál, mintha az egész az ő ötlete lett volna, de ezt sem bánom, csak csináljon végre valamit. Legyen férfi. – Ahogy mondtam, seggfej, menj utána. Ha nem akarja, hogy megtalálják, hát szorongasd meg Karkarov tökeit, vagy zsarold meg az összes ruszki bevándorlót az egész kibaszott országban. Aztán vedd le valamivel a lábáról, tudom is én, sosem értettem eddig sem, hogy miért áll veled szóba egyáltaláne egy Silje kaliberű nő, de biztos tudsz valamit.  
   

Megütközve nézek rá, csak némán tátogok hosszú másodperceken keresztül, míg agyamban cikáznak a 404-es hibaüzenetek.
- De hát éppen csinálok valamit, bazd meg – felháborodottságomnak nyomatékosítva adok hangot -  Összekapargattalak  a földről, éppen partiképes vőlegényt faragok belőled, hogy az újdonsült nejed ne kapjon menten szívrohamot, ha hazaérsz és még mindennek a tetejébe kibaszott életmód tanácsokkal is ellátlak. Kibaszottul jól csinálom, de ha valami nem tetszik, akkor tessék, keresd meg Archibaldot, hátha ő majd kíméletesebb lesz azzal az ostoba fejeddel.  De szerintem tőle se számíts túl sok jóra.
Sikerül annyira felhúznom magam, hogy a pohár, tele kristálytiszta vízzel csak tétován áll a kezembe, de nem adnám oda neki. Kicsinyes bosszú hajt, hogy megérezze, milyen kibaszottul szar egy olyan világ, ahol én nem vagyok mellette, hogy vigyázzak a seggére. Láthatatlanná akarok válni, és bassza meg, nagyon jó úton haladok, de aztán ő jön ezzel a hátborzongató szöveggel, amitől szabályosan feláll a szőr a hátamon.
- A fenébe is, sosem bocsájtom meg Crouchnak, hogy az utolsó józan agytekervényeidet is kiátkozta belőled – ránézek lesújtóan, annyira, hogy érezze, mennyire nem normális az, amiket itt összehadovál. – Pandora a feleséged, bazd meg, nem egy kibaszott gyűrű, amit egy barlangban találtál a Ködhegység gyomrában a hippi kalandozásaid hőskorában.
- Egyébként meg nem akarnád, hogy megitassalak, vagy a számból adjam neked a vizet?  - de mire a mondat végére érek, már elillan a haragom, és most először próbálok megint hasznos lenni. Átnyújtom neki a vizet, mint a fuldoklónak, akinek én vagyok az utolsó esélye. És karba font kézzel, hátrébb húzódok, hogy most végignézzek a mesterművemen. Még mindig iszonyatosan fest, és ha látná magát, megint hálátlan lenne, annyi szent. Mert nem látta magát negyedórával ezelőtt. És azt hiszem, ez így is van rendjén.
- Tudod, hogy csak kérned kell, és én minden szart megteszek. Ha kell, Silje hibbant családja elé vetem megamat. De azt hiszem, hogy ha te mennél, az sokkal hatásosabb lenne.

Szemöldököm a magasba kúszik a meglepetéstől, de nem húzodom el, amikor a hajamba kapaszkodik, még csak fel sem szisszenek, hogy szétbarmolja a tökéletes frizurámat, amit nem szégyellek bevallani, órákig rendezgettem, hogy a göndör tincsek így álljanak a fejem tetején. De nyilván valahol öntudatlnul is próbál lehúzni az ő szintjére, hogy ne nézzek már ki ilyen nevetségesen lehengerlően, miközben ő leginkább egy mosott szarhoz hasonlítható éppen. Fintorom így nem az egész, kurvára belsőséges jelenetnek szól, hanem a sok hülyeségnek, amiket meggondolatlanul ont magából. Nem vágyom arra, hogy most hirtelen Archie fölé kerekedjek, nem kell bizonygatnia, hogy mennyire jó barát vagyok. Na jó, valójában kurvára ezt kell tennie, mert éppen az előbb erőszakoltam ki belőle. Nem volt más választása.
- Ezt azért nem tudhatjuk. Valószínűleg, ha annyira lehengerlő lennék és lenne gyomrom a szemtanúk lefizetéséhez, most ő ülne itt melletted és tenné ugyanazt, amit én – talán már késő szerénykedni, elbassza az egésznek a hitelét, mert mindketten nagyon jól tudjuk, hogy mi a véleményem éppen Archieról, aki pár hétre van attól, hogy elvegye feleségül a nővéremet. Mindketten tudjuk, hogy ha szánalmas is, de majd belepusztulok a gondolatba. Mindenféle jópofizás csak önmaga paródiájává válik. Ahogy az a bicskanyitogató, ostoba vigyor is az arcán, amitől kedvem támadna lefejelni, de inkább csak a szememet forgatom türelmetlenül.
- Miféle kalandozásaid nem voltak neked még eddig? – teszem fel a költőinek szánt kérdést, aztán viszonzom az vigyort, nagy gondot fordítva arra, hogy legalább olyan idegesítő legyek, mint ő.
Türelmesen várok, amíg kiiassza a poharat fenékig, legalább addig sem mond hülyeségeket, de ez is egy múlandó állapot, ugyebár. Hirtelen valahogy ebből az elcsigázott önsajnáló körből kipattan egy szikra és egyetlen mondatától valami patetikus érzés telepszik ránk észrevétlenül. Antonin szeme elszántan csillog, olyannyira, hogy félő, most azonnal felkerekedik és elindul a kibaszott Oroszországba. Szárazon, erőltetetten nevetek fel, mintha valami béna viccet próbált volna elsütni, udvariasan, de azon kapom magam, hogy egyedül nevetek, ő meg sem mukkan és ettől csak még kellemetlenbbé válik az egész szituáció. Bazdmeg, ez komolyan gondolja. Ha nem maradt volna bennem annyi tartás, most egész biztos az állam a földik esne, de ehelyett csak fészkelődni kezdek és sűrűn pillogtatni, mint akinek idegrángása van éppen.
- Jól van, bazd meg, elmegyek veled – a válaszom engem lep meg a leginkább és fogalmam sincs, hogy hova tettem a józan eszemet, talán Crouch belőlem is kiátkozta, csak éppen nem vettem észre. De most már kimondtam, a franc essen belé, innen már nincs visszaút.