Egy fontos cikk érdekében magam mentem ki körbeszaglászni, hisz felmerült a gyanú, hogy egyre kétesebb alakok járnak az Abszolút Úton. Természetesen már húsz perce sétálgatok itt, de még mindig semmivel sem vagyok előrébb, ami igazán kétségbeejtő. Annak viszont örülök, hogy nem volt újabb látomásom. nem fogok tovább itt sétálni, mint valamilyen idióta, inkább visszamentem a munkahelyemre és elindultam az irodámban, Faith jelenleg épp a régebbi lapjainkat olvassa és azokat tanulmányozza, mára nem volt megbeszélés, egy egészen rövid és könnyű napnak ígérkezett a mai. Persze nem tudtam megállni, hogy egy szerencsétlent ne ugráltassak, főzettem kávét és reménykedtem benne, hogy ő legalább erőset fog főzni, nem kellett csalódnom. Phill kijavította az előző cikkét, amit a csigainvázióról írt, még mindig nevetséges a téma, de hát legyen, ha ezt a baromságot akarja, akkor írjon erről. Csak ne legyen béna és borzalmas, mert innen nem fog olyan újság távozni, melyet nem olvastam át naponta többször. Fejem újra elkezd sajogni,lerakom az olvasószemüvegemet és hátradőlök a székemben, majd elkezdem a homlokomat masszírozni. Miért fájdult meg a fejem, mert egy másik újságban magamról kellett olvasnom egy cikket, mely nem igazán nyerte el a tetszésemet. "Nastya Zharkov egy igazán szép, csodálatos és lenyűgöző, ki igen sikeresen szerkeszti össze a Reggeli Prófétát, de ki is ő valójában? Semmit sem tudunk a múltjáról, családjával nem mutatkozott, férje minden bizonnyal nincs, hisz sosem hord gyűrűt. Tehetsége nem is kérdéses, ért ahhoz, amit csinál, azonban..." Miért érdekel mindenkit az én múltam? Miért nem lehet elfogadni, hogy nincs senki, se családom, se férjem, se szeretőm. Nagyon is odafigyelek a magánéletemre, hogy ne tudjanak körülöttem botrányokat kelteni. Nagyot sóhajtok és ekkor megköszörüli a torkát valaki az irodámban. Nem nézek oda, nem vagyok kíváncsi arra, hogy ki van itt, most a legkisebb gondom, hogy két milliméterrel feljebb vagy lejjebb legyen a cím. - Faragatlan magaviseletre utal, hogy így rám törsz, de menj. - legyintek egyet a kezemmel, de nem hallok távolodó lépteket, ezek szerint az érkező még nem ismeri a szabályokat. MEgfordulok és az asztalra támaszkodom, jelenleg még nem nézek az érezőre, csak szép lassan, aztán mikor megpillantom, összeszűkült szemekkel figyelem, majd hirtelen emelkedem fel, hogy teljes testsúlyommal az asztalra tudjak támaszkodni és az alattam szék, csak repült hátra. - Teeee.... - szólalok fel hangosan haragtól fröcsögő hangom és egyre csúnyábban nézek az előttem álló férfira, aki nemmás, mint Maxim.. Még volt pofája, hogy azok után idejöjjön?.. - Vastag bőr van a pofádon.. menj, míg szépen mondom! - mondom neki mérgesen és hangom parancsoló, ellenkezést nem tűrő, azonban még nem annyira feszült. Csak figyelem, ahogyan ott áll és nem mozdul. - MOST! - kiálltok rá mérgesen, és ha szemmel ölni lehetne, akkor ő most minden bizonnyal halott lenne! Azt akarom, hogy menjen el innen olyan gyorsan, amennyire gyorsan csak lehet!
Minden egyes pillanatban harcolok Kirill ellen. Már egy hete, hogy nem jelent meg az életemben, de tudom: hamarosan ismét előbújik és ismét ölni fog. Ez megrémiszt, túlságosan megrémiszt. Sietnem kellett. Volt egy látomásom a minap, amiben Nastya és én újra találkoztunk. Próbáltam kilopni belőle a fontos infókat, az olyan apróságokat amiket nehéz észrevenni, hogy tudjam melyik napról is van szó, de nem sikerült... még ez is kínozni kezdett. Úgyhogy végül ma elindultam. Hosszú- fekete talárom köpenyként lobogott utánam, és csak néhány utcányit kellett haladnom ahhoz, hogy átlépjek az Abszol Út londoni kapuján. Természetesen az évek során nem tudta elkerülni a figyelmemet az, hogy a testvérem - aki igazából nem is a testvérem, jóval több annál nekem - rangos nővé vállt, egy igen népszerű újság igazgatójává. Többször is belevágtam, hogy újra és újra kutakodjak utána, információt gyűjtsek a hollétéről, de egy túl sok időbe tellett így, hogy Kirill is az életem része lett és nagyon nehezen tudtam elrejteni előle Nastyát is. Sőt, ki tudja, lehet hogy csak én hiszem azt, hogy elrejtettem előle és ő pedig a megfelelő alkalmat keresi. Ki tudja... Ahogy haladtam előre, bevillantak képek. Igen, jó időben és jó helyen járok;gondoltam magamban, ám mégis olyan rossz előérzetem volt. Pálcámat szorosan magamhoz emeltem, és még mielőtt beléptem volna a Reggeli Próféta szerkesztőségének ajtaján, körülnéztem, nem e követnek. Senkit sem láttam. Nem kérdezték miért jöttem. Próbáltam a lehető legfigyelmesebb lenni és elkerülni a kíváncsi tekinteteket. Nem volt nehéz megtalálni Nastya ajtaját. Csak megálltam ott, és néztem őt. Évek óta nem láttam személyesen;sosem futottunk össze, csak azért ismerem meg, mert a látomásaimnak visszatérő alakja volt ő. Mégis tudom, nem fog nekem örülni, ha meglát. Először csak egy apró torokköszörüléssel kezdek, pálcámat pedig a talárom zsebébe dugom. Felvont szemöldökkel tekintek a nőre, miközben ő megpróbál elküldeni innen. Dehogy megyek! Eszem ágában sincs, sőt, talán fel sem fogom szavait, csak őt pásztázom, a szőke haját, ami emlékeztet fiatalkori önmagára is. Gondolataimból haragos hangja zökkent ki. - Nastya. - Hangom lágy, és kedvességet tükröző. Nem mozdulok el az ajtóból sokadik felszólítására sem. - Nastya beszélnünk kell. Meg kell hallgatnod. Tudom, hogy haragszol rám, de tudnod kell végre az igazságot. Nem halogathatjuk tovább ezt, ennek el kellett jönnie, te is tudod... - Összeszűkült szemekkel tekintek rá és csak gondolkodom, mivel tudnám meggyőzni az igazamról;mert hogy ez nem lesz könnyű dolog, az is biztos. Örülök neki, ha nem átkoz ki innen most rögtön.
Nem igazán alakult úgy a napom, ahogyan én szerettem volna. Miért nem alakult úgy? Magam sem tudom, talán az ég engem nem szeret, előbb jön az az undorító cikk róla, aztán egy annál undorítóbb ember lép be az irodámba. Nem felejtettem el, egyetlen pillanatot sem felejtettem el, amit vele kellett töltenem annyi év alatt, mert hát.. nem voltak szép emlékek, egyáltalán nem voltak. Mindig ő kapott meg mindent, mindig az volt, amit Maxim szeretett volna, de senki sem gondolta volna, hogy egészségtelen gondolatai vannak. Ki gondolta volna, hogy egyszer egy szép estén megakarja erőszakolni a saját testvérét? Nem is értem, hogy akkor miért nem öltem meg vagy miért nem tettem semmit, de most már bánom, ha akkor is ilyen lettem volna, mint ma.. nem ússza meg egy kitagadással. De ezen már felesleges gondolkodni, azon már semmi sem változtat, hogy ide tolta a pofáját, lehet nem sokáig lesz pofája. Pillantok rá egyre csúnyábban, nem hiszem, hogy el fog innen menni, nem hiszem, hogy lefogom tudni rázni, de hát.. ki kell találnom valamit. Egyáltalán nem értem, hogy miért kellett neki pont most felkeresnie, egész eddig jól megvoltunk egymás nélkül, nekem ő egyáltalán nem hiányzott. - Te csak ne mond ki a nevemet! - csattanok fel mérgesen és hangosan, még van pofája idejönni.. és nem is érdekel, hogy mit akar nekem mondani. Egyáltalán az sem érdekel, hogy mi van vele és hogy miért ette ide a fene, engem CSAK az érdekel, hogy takarodjon el az irodámból. Pálcámra csúsztatom szép lassan a kezemet és csak egyre csúnyábban nézek. - Látomásom van.. - eljátszom, mintha tényleg így lenne, csak meredek a semmibe és aztán gyilkos pillantást vetek rá, majd felemelem a pálcámat. - Látlak meghalni a pálcám által! - szegezem rá a pálcámat és egy percre sem tántorodom el.. Még kaphat egy esélyt, hogy eltűnjön innen, hogy távozzon és senkinek se essen baja. Amúgy a cikk rólam, mily ironikus, mintha tudta volna, hogy meg fog jelenni Maxim, az én egyetlen testvérem, akinek halottnak kéne lennie. Veszek egy mély lélegzetet és úgy pillantok rá. - Még elmehetsz, nem fogom többször kérni! - én aztán magasról leszarom, hogy mit akar velem közölni, hogy mihez van jogom tudni, ahhoz is van jogom, hogy őt kirakjam innen. Még csak az érdeklődés szikráját sem sikerült bennem felgyújtania, de azt elérte, hogy megakarjam ölni, neki itt nincs helye!
Kezdőlap
| -
