Házavató Karkarovéknál

Örülök neki, hogy végre eljutottunk idáig. Az utóbbi pár hónap nehéz volt számomra, számunkra, de mégis egy dolog boldogított végig: a család mindenek előtt. Sajnos nem mindenki érdemelhette ki eme kiváltságot, Ivan, a testvérünk pontosan olyan halált halt, amilyet megérdemelt. A mai napig sem gondolok vissza rá, a helyzetre, a tettemre... tudom, jobb lesz nekünk itt.
Még nem hoztam át a cuccaimat az előző, ideiglenes lakásunkról és egyedül is érkezem a buliba, hiszen rögtön munkából ide indultam. Már Irina miatt sem aggódom túlzottan, de azért remélem, biztonságban megérkezik és ismét magam mellett tudhatom; megnyugtat a közelsége. Kezemben két nagy táska itallal és kajával nyitom ki magam előtt az óriási kúria óriási ajtaját, aztán körülnézek a még egészen üresnek tűnő előtérben. Sosem voltam jó lakberendezés terén, úgyhogy remélem a lányok közül valaki majd ezt meg fogja tudni oldani.
Visszhangzó lépteim könnyen lekövethetőek. A nappaliba sietek, ahol pálcámmal intve, azonnal tüzet varázsolok a kandallóba, hogy kicsit átmelegedjen a helyiség mire a többiek is megérkeznek. Vagy ki tudja, lehet, hogy már itt is vannak. Olyan nagy ez a hely, hogy igazából bárki könnyen el is tévedhet benne. Kipakolok az asztalra, aztán pedig tökök magamnak egy pohár lángnyelv whiskyt, és a kandalló oldalának dőlve figyelem pillanatokig a tüzet, egészen ameddig zajra nem leszek figyelmes.
- Dimitrij! Gyere, koccints velem egyet! - Angolul beszélek, viszont orosz akcentusom még mindig tökéletesen hat szavaimban. Kellemes mosollyal fogadom a rangidőst, de nem lépek el a jó meleg kandalló elől.

To all Karkarov
little party never killed nobody

Anglia.. Nagyon sok mindenben más, mint Oroszhon. Tudom, hogy meg kéne szoknom azt, hogy mostantól itt lakunk, de nem tetszik nekem ezt a hely, az emberek annyira mások, mint otthon. Egy dolog az, ami segít az elfogadásban, az a családunk, mert az összes Karkarov jelenleg egy kúriában lakik, ami jó érzés. Olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik tudják, hogy milyen aranyvérűnek lenni, hogy milyen a Karkarov család tagjának lenni, mert nem egy egyszerű feladat. Persze eggyel kevesebben vagyunk itt, Ivan halott, de számomra még mindig homályosak a részletek és a körülmények. Van egy olyan érzésem, hogy nem mostanában fogok megtudni többet erről a témáról, nem is erőltetem, jobb a családi békesség. Sofiaval egy szobában vagyunk, míg ő azzal foglalkozik, hogy milyen ruhát vegyen fel, addig én egy kicsit bejárom a kúriát, sose lehet eleget látni belőle.
Fél óra bóklászás után végül sikerült eltévednem és azt sem tudom, hogy a francban lehetek, befordultam háromszor jobbra, majd kétszer balra vagy pont fordítva? Tehetetlenül vakarom a tarkómat, majd újabb húsz perc séta után végül sikerül visszatalálni a szobába. Vész esetére hoztam három üveg igazi orosz vodkát, remélem az unokatestvéreink nem felejtették el, hogy milyen is az igazi alkohol, szóval én így járulok hozzá a partyhoz.
Sofia még készülődik és én nekem nincs kedvem arra várni, hogy elkészüljön, így hát elindulok a nappaliba és viszek két üveg vodkát, egyet megtartok, sosem lehet tudni, hogy mikor lesz rá szükség. Mikor belépek, akkor Igort pillantom meg és mosollyal az arcomon billenték felé, aztán mikor mondja, hogy koccintsak vele, akkor odalépek a whiskys üveghez és lerakom mellé a vodkákat. - Kell egy kis hazai is. - felelm mosolyogva, majd megfogok egy poharat és töltök bele az italból, majd Igor szemben nekitámaszkodom a kandalló másik oldalának, jól esik ez a kis meleg. Felé tartom a poharamat és ha ő is így teszek, akkor majd koccintok vele. - A családra! - mondom hangosan, majd lehúzom a poharam tartalmát, egyáltalán nem tudom, hogy miért vannak oda ezért az italért, még csak.. na jó, egy kis ereje van, de mégsem valami erős. Nem igazán szoktam ilyen gyenge piát inni.
- Hogy telt a napod? Minden rendben? - érdeklődöm tőle kicsit mosolyogva, míg nincsenek itt a többiek, nem kell unatkoznunk. Nagyon reménykedem, hogy a két húgom nem fogja elrontani az estét az ellenségeskedéssel, most semmi kedvem ahhoz, hogy miattuk szégyenkezzek. Amelyik elkezdi a veszekedést, az fog előbb távozni.

To my dear family

Mit szóltam hozzá, amikor először meghallottam, hogy mi mind, az összes Karkarov utód egy házba költözünk? Véresre röhögtem a tüdőmet, de komolyan. Nem is tudom ki gondolta azt, hogy ezt mi túl is fogjuk élni? Bár, ha azt vesszük, hogy Igor és Irina is velünk lakik majd, vagy inkább mi velük, talán legalább én életben maradok.
Sok választási lehetőségem nem akadt, apám kijelentette, hogy az utóbbi három évben birtokolt kényelmes kis londoni kuckóm már nem fenntartható, ami lefordítva annyit tesz, hogy esze ágában sincs tovább fizetni a méregdrága bérleti díjat, ha egyszer elég nagy ez a villa ahhoz, hogy mind elférjünk benne. Így történt, hogy kénytelen voltam összedobozolni magányos kis életem darabkáit és átköltözni oda, ahova egy sárkány sem szívesen fészkelne, ha megtudná, hogy a nővérem is a közelben van.
De viccet félretéve, végül is, ez sem annyira rossz hely, mindegyikünknek megvan a saját élettere, és az életem nagy részét amúgy is a Roxfortban töltöm, ami ez esetben ritka pozitívum. Na meg persze, a nővéremnek sem adhatom meg azt az örömöt, hogy távol tudhat Dimitrijtől, akire egyébként még mindig haragszom. A létem mindig fenyegette és én eldöntöttem, hogy ezután is kihúzott háttal és felemelt fejjel fogok flangálni előtte, csak hogy érezze a törődést.
Magamra öltöttem a kedvenc, mélykék ruhámat és az ékszereim közül is előkerestem a legbecsesebb nyakláncaim egyikét. Ezt még akkor vettem, amikor New Yorkban éltem és igen hasznos darabnak bizonyult a medáljába rejtett bezoár kővel. Mert jól jegyezzétek meg, akit Sofia Karkarov utál, annak kötelessége mindig résen lenni!
Lesétáltam a nappaliba, közben kezemet végighúztam az elhagyott falakon. Szilárd kő, hideg, értékes, ősi, sokat megélő falak ezek, pont olyan, mint a mi családunk.
- Zdravstvuy, uraim! – mosolygok kedvesen Igorra és jóval hűvösebben a bátyámra. Oroszul köszöntöttem őket, mert hát mégiscsak orosz az anyanyelvünk még akkor is, ha a mi családunk eléggé elamerikaiasodott az ott eltöltött évek során. Mivel azonban úgy hallottam, hogy angolul beszéltek az érkezésem pillanatában, én is inkább visszaváltok erre a nyelvre.
- Meg sem vártok minket a koccintással? – kérdeztem csekély szemrehányással a hangomban. Az italokat tartalmazó asztalhoz léptem és töltöttem magamnak egy kis vodkát. A lángnyelv sosem tartozott a kedvenc alkoholos nedűjeim közé, eddig is csak fogadásból ittam ilyet.
Az itallal a kezemben visszafordultam a férfiak felé és magasra emeltem a poharam.
- Mire is iszunk? A családra? Az összeköltözésre? A reményteli jövőre? – kérdezem nagy mosollyal az arcomon, de ez az óriási boldogság cseppet sem volt igazi. – Legyen mondjuk Igor születésnapja a becses ok. Élj sokáig, kedves unokabátyám! – nyomtam puszit az arcára és azzal a lendülettel le is húztam az egész vodkát, majd kiélveztem ahogy az végigperzselte a nyelőcsövemet egészen a gyomromig, s csak azután szólaltam meg.
- A bagolyházban vár rád az ajándékod, de elég vad madár. Be kell törni!- kacsintottam Igorra. Olyan gyönyörű gatyáskuvik volt és olyan élettel teli, hogy nem tudtam otthagyni az üzletben. Hevességén nem is csodálkozom, hiszen Szibériában is őshonos faj, persze hogy kemény kis tollas. Ha Igornak sikerül megnevelnie, biztosan csodás madara és hű postása lesz.

A house is made of walls and beams,

a home is made of love and dreams!

made by Doris

Kezeit lágyan dörzsöli össze a fürdőszobai tükör előtt állva. Némán figyeli a tükröződő arcát, amíg a krém beszívódik puha, vékony bőrébe, ami alatt elegánsan rajzolódnak ki a kék erek halvány vonalai. Mozdulatai lassúak, nyugodtak, ahogy elméjébe merengve figyel a teste köré csavart törölközővel. Az ajtó tompa puffanással csukódik be a bátyja mögött, mire pillái enyhén megremegnek. Nem ő választotta ezt a házat, a szülők elég gyorsan megtalálták és lecsaptak rá, de a nőnek nincs ellenére. Pont olyan nagy, méltóságteljes és hideg, mint minden Karkarov. Illik hozzájuk. Tökéletes… lenne, ha nem kéne megosztaniuk a család szégyenével. A kis taknyossal. De a szülők még Amerikából is árgus szemekkel figyelik a testvéreket, időnként szorosabbra húzva a pórázt ebben a különleges táncban, amit úgy hívnak élet.
A mély, telt zöld anyag lágyan hullámzik a nő bokája körül, amint a ruha tökéletes összhangban simul rá vékony alakjára. Egyelőre még nem sikerült rájönnie, hogy mégis mire jó ez az este, de ha már összegyűlnek, annak adják meg a módját. Ez az öltözék egy bálon is megállná a helyét, talán ide sok is. De ha Sofia Karkarov úgy gondolja, hogy megfelelő, akkor az is. Olyannyira lefoglalja saját tükörképe, a ruha minden ráncának mesterműbe igazítása, hogy észre sem veszi, mikor Dimitij visszatér. Ám a testvér nem időzik sokat, a nő ismét csak az ajtó kattanására emeli fel tekintetét, hogy barnáival végigszántson a szobán. Még berendezetlen, dobozok vannak mindenütt, néhány bútor a helyén, az ágy használható állapotban, de minden még annyira kezdetleges. Esetlen. Bosszúsan állapítja meg ezt a tényt, majd elhessegetve mindezeket kilép az ajtón.
Amikor megpillantja őt rögtön érzi a mellkasában felgyülemlett gyűlölet kitörni készülő vulkánját. Mély levegőt vesz, egy pillanatra lehunyja a szemét, hogy újból kinyitva tökéletes, lágy mosolyt varázsoljon az arcára. Megjelenése fenséges, lenyűgöző, ahogy a ruha lágyan hullámzik körülötte, amint királynői léptekkel vonul le a lépcsőn.
- Igor kedves! Boldog születésnapot! - szavai közben lágy csókot lehel a férfi arcára, hogy ellépve tőle egy kecses pálcaintésére már a kezében is tudja az ajándékot. Egy üveg különleges lengyel, aranyrozsból készült vodkát ad a Karkarov ifjúnak. Miután átnyújtja az üveget hajlandó figyelmet szentelni a testvéreinek is.
- Nadia - húga csak egy hideg, közönyös biccentést kap; amivel még határozottan jól jár. Dimitrij és persze Igor kedvéért megpróbál uralkodni magán a barna és nem rögtön nekiesni gyűlölete tárgyának. A bátyja mellé lép, ujjait határozottan a férfiéba kulcsolva, hogy még egy önelégült pillantást vessen húgára. Dimitrij hozzá tartozik. Csak hozzá. Legalábbis kétségbeesetten kapaszkodik ebbe a ténybe, holott pontosan olyan jól tudja, mint húga és bátyja is, hogy ez nem igaz.

Koccintok. Ahogy leöntöm az italt, az jólesően marja végig nyelőcsövemet és egy pillanatra lehunyt szemekkel élvezem ki ezt az érzést. A szabadság. A család. Ez minden, amire szükségem van itt, Angliában.
- Természetesen minden a legnagyobb rendben. Főleg most, hogy itt vagyunk. Nadia! - Üdvözlöm, de viszont már angolul köszöntöm őt, gyakorolnom kell a nyelvet, még ha hozzá is vagyunk szokva, hogy egymással az anyanyelvünkön beszélünk. Mosolyom nem tudom leszedni arcomról, őszintén örülök mindannyiuknak. - Mindenkivel koccintunk, ez nem is kérdés. Hogy mire? Hát mindre sorba, amiket felsoroltál! - Immáron én is vodkát töltök a poharamba, tekintetemmel pedig végig követem a többieket, kényelmesen nekidőlök a mögöttem lévő pultnak, majd felnevetek, amikor születésnapi köszöntőt kapok az unokahúgomtól.
- Köszönöm szépen, elég nagy ajándék vagytok nekem ti is, hogy itt lehetünk együtt. - Eközben Sofia is lesétál a lépcsőn, oly kecsesen, oly gyönyörűen mint mindig. Előre kezembe veszek még egy poharat, amit szintén feltöltök vodkával és átnyújtom Sofiának, amint megkapom tőle a születésnapi köszöntőmet. - Köszönöm, Sofia. Koccints velünk egyet. Vagy többet. - Az üveg italt félreteszem, és felemelem poharamat, remélve, hogy a többiek is csatlakoznak hozzám. Ugyan észreveszem a feszültségeket, de most ez a legkevésbé sem érdekel, egyszerűen csak átsétálok az egyik fotelhez, leülök.
- Mit szóltok ehhez a csodás kúriához? Jól megleszünk majd? - Vajon ezzel most csak még jobban felszítottam a tüzet, vagy egyszerű válaszokat fogok rá kapni?