Mérhetetlen boldogság. Elég volt arra gondolnom, hogy ma viszont láthatom Jane-t és még több közös emlékkel gyarapíthatom a közösen eltöltött boldog pillanataink tárházát. Mindig örültem ha vele lehetek egy kicsikét. Még akkor is, ha nem mindig alakulnak úgy a randijaink ahogy megbeszéljük, mert a szülők mindig hűek önmagukhoz, legalábbis az övéi mindenképpen. Mintha elevenen felfalnám a lányukat és nem találnának rá egy szép napon sehol sem! Ennyire mohó nem vagyok! Sosem vonnám meg magamtól az ő csodálatosan varázslatos jelenlétét. Nem tudom, hogy bírnám ki nélküle. A legelején annyira hihetetlen volt, hogy jól döntöttem és nem csináltam hülyét magamból, amikor beismertem neki valójában szeretem. Sokan úgy tartják, hogy egy idő után ráununk választottunkra, kiszeretünk belőle, mert semmi újat nem tud produkálni nekünk. De szerintem ez úgy badarság ahogy van és szerintem mi vagyunk az élő példa rá, hogy nem annyira nagy bűn ha valaki inkább a hosszú kapcsolat híve. Otthon nem kellett kitérő választ adnom a szüleimnek, hogy vele fogok találkozni, mert nagyon jól tudták mennyire szeretem. A rend kedvéért  még anya sütijeiből is magammal hoztam, hogy az én kedvesem lássa, tényleg igazat beszéltem a múltkor. Imádom az ő sütijeit! Be kell látnia, miért. Persze anya is jól süt, mert eddig csak az ő ízvilágát ismertem – plusz a roxfortit –, de most már tudok különbséget tenni. Választani jó és még jobb között.
Fel-alá járkáltam London utcáiban egyedül, amíg el nem érkeztem a megbeszélt helyre, ahol találkoznom kell vele. Nem mentem el, nem rohantam sehová sem, inkább hagytam, hadd találjon rám, hadd érkezzen meg. Minek sietni? A szülei így is úgy is elátkozzák a nevem, ha megtudják vagy rájönnek, a lányuk megint velem töltötte a drága idejét. Nem tudom mi járhat a fejükben, őszintén. De én nem adom fel! Nem riasztanak el a szokásaikkal a lányuktól! Mert tudom, hogy minden amit akarok az Jane és senki más. Csak ezt el kell fogadtatnom a szüleivel. Valahogy, valamikor. Az viszont nem most lesz. Nem, mert most sokkal kedvesebb elfoglaltságnak nézünk elébe. Amit kardokon ülve – nem is tűkön – várok, már csak… Megérkezik. Már látom amint közeledik felém. Máris boldog vagyok. Annyira édes! Megölel s, én vigyorát viszonozva szorosan vonom magamhoz s, gyöngéden csókolom meg. Ez egy üdvözlési forma nálunk, egy határozottan kellemes üdvözlési forma méghozzá! Az első hetekben, amikor elkezdtünk járni még szokatlan volt, mert hát… Nem tudom, még idegen volt a számomra, féltem is, hogy valamit rosszul csinálok, meg minden. Ez mára már eltűnt, nem félek. Nincs miért.
– Elhiszem. Alig vártam, hogy megérkezz és viszont láthassalak. Tudod nagyon szomorú lettem volna, ha nem jössz. Talán képes lettem volna személyesen elmenni hozzátok, még akkor is ha a szüleid az életemre akartak volna törni és pálcát szegeztek volna a nyakamhoz! De azért elhiheted, hogy örülök nem kellett ilyesmihez folyamodnom. – veszek mély levegőt és fújom ki, hogy lássa tényleg nyugodt vagyok. Tulajdonképpen mindig az vagyok, van amikor a kelleténél túlságosan nyugodt és lassan reagálom le a dolgokat, vagy nem úgy ahogy kell. Viszont kit érdekel? Nem vagyok tucatszemély, nem is akarok az lenni. Semmi értelme. Szerintem Jane se azért szeret, mert olyan vagyok, mint a többiek.
– Merre menjünk? Én szívesen megnézném, hogy milyen új apróságokat találtak ki erre az évre. Valami dekoráció félével lepném meg a szüleim, ami majd rám emlékezteti őket. De ha előbb mást szeretnél akkor lehet úgy is.

Csak örülni tud a szívem, hogy vele lehetek most. Megnyugtat. A jelenléte erőt ad a mindennapok átvészeléséhez. Tudom milyen nélküle lenni, úgy értem az életem nélküle és azt is milyen vele. Silány. Most mit szépítsem? Mintha minden azután nyert volna értelmet, hogy megismertem őt és sokkal közelebb kerültem volna hozzá, mint reméltem. Ilyen csak a mesékben van, mondhatná más, aki egyáltalán nem hisz a szerelemben és a szeretetben, amit egy másik fél után érezhetünk. Nem mondom azt, hogy elvette az eszem és egy épp gondolatom sincs. De van! Csak mi értelme van okoskodni, ha most úgysincs rá szükség. Boldog vagyok vele. A szüleim elfogadják, nem oltanak ellene, hogy nem illik hozzám és kereshetnék valakit aki hozzám méltó. Szóval akkora nagy bajom nincs velük. Végtére is kommunikálok a szüleimmel, már amennyire lehet és elmondom nekik ha ide vagy oda megyek s, kivel. Bár ez legtöbbször szükségtelen, úgyis tudják, hogy Jane-el vagyok. A barátaimat iskola közben is megtalálom és lógok velük, nehogy hiányérzetük legyen s, az elhanyagolásuk okát rá fogják arra, hogy Jane a barátnőm lett és nem törődöm velük.
– Gondolom még szerencse, hogy nem csináltam őrültséget! Nem lett volna jó elrontani a terved. Viszont én azon az elven vagyok, hogy adj még nekik időt. Bizonyára sokkal több kell ahhoz rájöjjenek nem szabad mindenkit egy kalap alá venni s, úgy is kezelni, mintha valóban olyan lenne, amilyennek hiszik. De majd mindenképpen szólj akkor, amikor úgy látod beszédképesek és sok a türelmük. – már ha lesz egyáltalán olyan pillanat, biztos kell lennie. Egyszer. Talán a közeljövőben vagy még távolabb. Örökké ők se lehetnek ennyire kegyetlenek… hozzám, velem, miattam. Furcsák. Biztos én is az vagyok a számukra. Ez mondjuk nem is lenne csoda, hiszen mára már teljesen hozzá szoktam ehhez. Nincs olyan varázsló vagy boszorkány a világon aki ne tartana első sőt sokadik látásra vagy beszélgetésre furcsának, különcnek.
Hagyom, hogy kézen fogjon – legtöbbször örülök ha ő tesz így, legalább tudom, hogy nem erőszakolom rá ezt a kézfogás dolgot, persze én is szoktam kezdeményezni, amikor úgy látom és jó párszor úgy szoktam látni, szóval nem lehet rossz szava ez ellen.
– Ahogy szeretnéd, így biztosak lehetünk abban, hogy mindent láttunk és semmit se hagytunk ki. – vigyorodom el, a tőlem megszokott igazi – néha talán túl – kisfiús kifejezéssel. Mintha minden arcizmommal azt akarnám sugallni neki, hogy tényleg ennyire örülök és semmi megjátszás sincs benne, mert valóban nincs. Elindulunk. Pontosabban ő indul el és húz maga után, kezdetben legalábbis egy külső szemlélő számára ezt a látszatot kelthetnénk. Aztán viszont megyek én is magamtól, nincs szükség arra, hogy maga után ráncigáljon, mint egy engedetlen kisgyereket.
– Hát… – kezdek bele tetetett bizonytalansággal. Igazából az nem kérdés tárgya, hogy veszünk forrócsokit vagy sem. Tudnia kell, hogy szeretem és sose mondanék rá nemet.
– Nem tudom mit szeretnék kapni. – hazudtam, egy pillanatig elég komolyan tudtam rá nézni, hogy elhiggye talán igazat mondok, de utána elnevettem magam.
– Na jó, csak vicceltem. Sok-sok szeretetet, tőled. Ez minden amire szükségem van. – próbáltam sejtelmes lenni, de valóban ez volt az igazság. Hiszen az ő szeretetéhez nincs semmilyen ajándék ami fogható volna. – Te mit szeretnél kapni? – kíváncsiskodom.
– Valamit terveznek ez biztos. Napok óta sustorognak egymás között, de még nem vettem rá a fáradtságot, hogy kiderítsem mire készülnek. Gondolom a nyár óta ígérgetett családi kirándulás lehet az amit titkolnak előttem. Úgy volt, hogy a születésnapom után megyünk pár héttel, csak akkor nem jött össze. Esetleg semmi extra, hanem valami nagyon egyszerű. Náluk bármi lehetséges. – megesett már, hogy olyasmivel leptek meg amivel egyáltalán nem kellett volna, szóval azóta annyira nem is kíváncsiskodom, hogy mit terveznek el ők ketten egymás között.
– Ti már tudjátok mivel fogjátok tölteni az időt?

Szeretek vele lenni. Ez mások számára hihetetlen lehet, de akkor is. Rosszul érzem magam, ha nem lehetek a közelében. Ezért teljesen megnyugtató amikor végre nagy nehezen – vagy nem is nagy nehezen – összejön egy-egy találkozó. Tudom. Lehetnék egy kicsit megértőbb a szüleivel szemben és nem ellenkezni a nézeteikkel. Elvégre ellenkezek. Ki mondhatna mást arról amit teszek? Jó, tudom. A világon senki. Nem mintha szükségem volna valakire aki mellettem állna ilyesmiben. Ez nem vall rám. Nem is fog. De… Hazugság volna azt mondani, hogy egy kicsikét nem esik rosszul, hogy mindenkivel egy kalap alá vesznek a szülei. Végtére is miből gondolhatják, hogy olyan vagyok, mint az összes többi srác a világon? Hiszen jóformán nem is ismernek. Ezen meg okvetlen változtatunk kell. Úgy hiszem ennek Jane is örülne. Talán ettől többet találkozhatnánk és nem kellene hazudnia hová megy és kivel van. Nem szívesen lennék Xenophilia aki lány és Jane barátnője lenne akivel úgymond elvan ilyenkor.
– Remélem. Már szeretnék hivatalosan is bemutatkozni nekik és megmagyarázni a helyzetem, az érzéseimet irántad. Valahogy muszáj lesz kiirtani a félelmet, amit az irányomba táplálnak. Szeretnék nyugodtan veled lenni. – itt ennél a pontnál rá emeltem a tekintetem és mivel nem tudtam vissza fogni magam, amúgy se kellett szépen kissé sejtelmesen közelebb hajoltam hozzá, majd hirtelen meg is csókoltam. Szeretem hirtelen meglepni őt, nem pedig előre szólni, hogy most ezt meg ezt fogom tenni és ne lepődj meg. Éppen ellenkezőleg, szeretem amikor meglepődik. Amikor nem számít egy-egy csókra. Olyankor a legelragadóbb.
– Ha valami nagyon csodásat és emlékezeteset akarsz adni akkor amint végeztünk megkérem a… – itt megálltam. Nem tudom hogyan hozakodjak neki elő a tervemmel. Talán túl korainak gondolná. Vagy követelőzőnek a részemről. Mert fiatalok vagyunk és nem az elkötelezés lenne az első dolog ami megfogalmazódhat a fejünkben. Hanem a karrier. Én azonban valamiért úgy vagyok vele, hogy első a család és azután a karrier nyugodtan ráér. Mert nem biztos, hogy a karrierünk ott lesz velünk, amikor betegek vagyunk és szükségünk lenne a támogatására.
– Nos, ha néhány romantikus napot szeretnél velem, akkor megkaphatod. Mondjuk a következő hétvégén? Lehet, hogy egy kis szabályt kell szegnünk, de amíg nem derül ki, nem vagyunk a Roxfort falain belül addig nem lesz baj. Persze nem tudom hová mehetnénk. De szerintem könnyen kitalálhatjuk. Igazából attól függ, hogy milyen környezethez volna kedved.
Jó tisztában vagyok azzal, hogy nem lenne szabad ilyesmire ösztönöznöm őt, meg számolnunk kell a lebukás veszélyével is. Viszont akkor is megérné, mert vele lehetnék. A többi meg nem számít. Egyáltalán nem. Sorba állunk a forrócsokis bódénál. Aztán végre sikeresen sorra is kerülünk. Jane egy fahéjasat én meg valamiért borsmentás forrócsokit kérek. Mindkettőnkét kifizetem, vagy legalábbis remélem, hogy megengedi és nem jön azzal, nem kellene rá költenem.
– Nélküled unalmas lenne, akárhová megyünk szóval nem tudom. A szüleim el vannak egymással én meg egyedül halálra fogom unni magam. Ez az átka annak, hogy a varázsló fiának csak unokatestvérei vannak, nem pedig testvérei. – nem arról van szó, hogy esetleg nem szeretnék egyke lenni, de szeretek. Néha túlságosan is. De egyes helyzetekben tényleg jó volna számítani valakire, aki támogat és akit támogathatok.
– Az holtbiztos, hogy nem akarok a szüleim nyakán lógni. Szeretnék egy saját kis zugot. Talán valahol a tengerpart közelében. Bár ezzel az erővel szerintem simán beköltözhetnék a nagyszüleim tengerparti házába, ami megmaradt tőlük. Olyan volna, mintha még mindig velük lennék vagy nem is tudom. Na meg ha arra is kíváncsi vagy mi lesz a foglalkozásom a diákság után, szerintem egyértelmű. Komolyan elkezdett foglalkoztatni ez az újságírás. Tetszik és szeretem is meg szerintem vagyok annyira tehetséges, hogy ne bukjak el az első megpróbáltatástól vagy az első jó néhánytól. Na és neked mik a terveid?