Fairfax Ebenezer Fletcher

Lessen my sense catches up with me

Fefe


43


nem mugli származású, a többiről úgyis hazudik


fairfax fletcher


-


halálfaló


jared leto


keresett

Minden Fletcher apja.

Nem egészen egy éve állt be a halálfalók sorai közé, koránt sem ideológiai megfontolásból - sőt, nem túlzás azt mondani, hogy szabályosan leszarja, mik Voldemort pontos céljai és eszközei. Köszöni szépen, bírja a muglikat, bírja a tévéműsorukat, a cigarettájukat; kifejezetten otthonosan mozog közöttük. Persze attól még segít halálfaló cimboráinak ahol, és amiben tud (mondjuk halálos átkot nem képes megidézni, na meg túl fenyegető fellépése sincs), cserébe reménykedik benne, hogy a végtelenül korrupt és gonosz rendszerből neki is cseppen-csurran valami, ha már minden befolyásos, gazdag, aranyvérű család ott áll Voldemort oldalán. Mondhatni pióca módjára rácuppant a varázslóelitre, és ha ehhez egy sötét jegy kell, akkor ehhez egy sötét jegy kell.

Ha a padlón érzi magát - tehát nem is túl távoli múltjának majdnem minden napján, aztán néha még most is - magába fordul, szótlan, vagy csak morog, nem megterhelő pótcselekvések armadájával telik el a napja. Utál mindent, de főleg saját magát és az egész elbaszott életét, miközben másokat (a családját vagy tulajdonképpen bárkit) hibáztat azért, hogy ez az élet el van baszva. Inkább kiüti magát, minthogy szembe nézzen a szarjaival.
Amúgy jobb napjain rendkívül karizmatikus, sőt, egyenesen tenyérbemászó, már-már olyan szinten, hogy vagy szabályosan leszopod magad (vagy őt?) tőle, vagy pedig orrba vágod. Nincs középút.
Dörzsölt, de lehetne sokkal dörzsöltebb is, ha valamivel több esze lenne annál, mint amennyi jutott neki. Nem egy széplelkű, jóravaló valaki, de nincs meg benne az, amitől főbenjáró átkokkal tudna lődözni. A pálcája sem alkalmas rá, ő sem alkalmas rá. Ezt ugyanannyira szégyelli, mint amennyire büszke is rá.
Annak idején a Teszlek Süveg negyed órán át gondolkodott azon, hogy a Mardekárba vagy a Hugrabugba rakja-e.

Úgy hét-nyolc sör csúszott le, majd miután sikerült betámolyognom a konyhába és valahogy félresöpörnöm az útból Bunny-t, még egy kávé is, hogy mentsem, ami menthető. Ez épp csak arra volt elég, hogy utána legyen erőm elfeküdni egy emelettel feljebb az ágyamon. A függönyök behúzva, a lámpa égve, én pedig éber álmokat láttam valahol az ájulás, az alvás, a halál és a semmi baj különös határmezsgyéjén. Délután három. Egy szerdai nap.
Aludtam.
Elaludtam?
Felnyitottam a szemem. Az óra reménytelenül nyolc-tízet mutatott. Nem tudom, hogy reggel vagy este-e. A Vénkurva (idén lett harminc) besétált a szobába. Selyem hálóköntös, kissé elkenődött smink, elcsigázott mozdulatok. Ha őt veszem alapul, még mindig ugyanúgy lehetett volna reggel is, mint este.
Leült a sminkasztalához. Rúzst kent magára. Fáradt barackszín, tőlem kapta – biztosan utálta.
- Szóval? – kérdezte. Az állát magasra emelte, hogy megfeszüljön az arcán a bőr, úgy nézegette magát.
- Hm? - Felkönyököltem az ágyon. Szédültem és vízre vágytam. A felkelő vagy lemenő nap átvilágított a függöny résein, elvakított, hunyorogtam, úgy nézegettem őt.  
- Találkoztál a nagybátyámmal?
- Hát…



A vallás a nép ópiuma.
Valami őrült vágy kergetett, hogy a Vénkurva családjával megkedveltessem magam, ezért tetemes mennyiségű (oké, oké, lehet, hogy másfél oldal) (oké, oké, lehet, hogy másfél bekezdés) Karl Marx-ot nyaltam végig a vonatút alatt. Mentségemre szóljon, hogy nem volt különösebben hosszú vonatút.
A találkozópontnak megnevezett kimondhatatlan nevű városka vasútállomása előtti állomáshoz hoppanáltam, jegyet vettem, felpattantam a vonatra (csak semmi varázslós feltűnősködés) és vagy fél órán át bámultam a füves, nyári sztyeppét meg a könyv egy lapját (vodkát szopogatva, a háttérben meg valaki valami szláv dallamot dúdolt) mire a sárgás-zöldes-barnás, puszta tájat felváltotta a vályogházakból és kendős asszonykákból összerakott világ.
A vallás a nép ópiuma.
Természetesen pofán röhögtek, ahogy Marx-ot szorongatva lepattantam a vonatról.
Természetesen ezúttal sem a Vénkurva rokonai jöttek, csak a szóvivőik.
Az igazat megvallva sose találkoztam a Vénkurva valódi rokonaival, minden alkalommal más jelent meg a Nagybácsi szerepét magára öltve. Néha öregek, néha nála fiatalabbak, néha egyenesen nők. Másfél év és vagy félszáz Oroszországi túra közben rájöttem, hogy mindegy, milyen benyomást teszek az aktuális Nagybácsira, tökéletesen leszar engem, addig, amíg elveszem tőle a bőröndöt, amit magával ráncigált, és a lehető legkevesebb feltűnéssel kiviszem az országból.
- [valamit oroszul kérdezett]
- [valami oroszszerű választ adtam]
Aztán megint röhögött, míg én lecsaptam egy szúnyogot a karomon. Azt hiszed, a telek a kemények itt? Fogalmad sincs, hány vérszívó terem meg Szibériában a kéthónapnyi nyár alatt…
Vagy ezer mugli lakott a két faluban összesen, amit a vonatutam összekötött. Ezer mit sem tudó, ostoba mugli. Gyerekjáték volt minden héten az orruk előtt elhurcolni azt a bőröndöt.


A vallás a nép ópiuma.
Ennyit, kibaszottul ennyit jegyeztem meg Marx-tól. Aztán úgy kábé hetente eszembe jutott ez a sor, főleg annál a kritikus pillanatnál, mikor Anglia egyik pincéjének asztalán felnyitottam a Vénkurva Nagybácsijának üzletfele (Mr. Kurva Előzékeny Brit Gengszter) előtt a bőröndöt. Kísérteties csomagok. Mr. Kurva Előzékeny Brit Gengszter arcán valami sejtelmes, áhítatos mosoly villant.
- Kiváló. – Rebegte.
Lecsukta a bőröndöt. Lehajtottam a whiskym. Kezet ráztunk. Angliának e pincéjében az ópium maga a vallás. Mr. Kurva Előzékeny Brit Gengszter a pápa. A csak úgy mellékesen a kezében felejtett pisztolya a Bibliája. A körülötte lévő cimborái a bíborosai. Mind-mind saját Bibliával. Kurva előzékenyen marasztalni próbált, hideg mosollyal távoztam.



Tulajdonképpen orrba kellett volna vágnom Dung-ot, amiért a konyhában gyújtott rá, de a képébe néztem és vagy három orr tűnt fel az arcán.
Ajjaj. Nem lesz jó.
Megdörzsöltem a szemeim. Fél tíz. Valami hétköznap.
- Főzz már egy kávét, légyszi.
- Te már be vagy baszva?
- Még.

--- blackout ---

Az ágyban feküdtem, háttal a támlának dőlve. A Vénkurva mellettem állt és valamit Liam-ről magyarázott. Húsz perccel ezelőtt, mikor még megvolt a fonál, legalábbis biztosan ezt tette. Vagy az időjárásról beszélt. Vagy élete első orgazmusáról. Kit álltatok? Fogalmam sincs.
- Este látlak?
- Hát…



Rettentő pára és vagy húsz fok. Viszketett a bokám, de a fene se nyomja agyon már a rohadt szúnyogokat. Vagy a vonaton volt bolha? Az utasellátóban vett ijesztően olcsó vodka valósággal kimarta az ajkaim. Azt hinnéd, felvizezik ezt a szart.
Nagybácsi most épp feltűnően vörös volt, meg velem egykorú. Idegesen méregetett.
- [valamit oroszul kérdezett]
- Fogd be már azt a rohadt pofádat, úgyse értek egy szót se.
Pár másodperc csend. Az idegességet dühre cserélte az arcán. Markáns vonásai voltak, tulajdonképpen jól állt neki a harag.
- [valamit oroszul ordított]
És… hát, rövid úton kiderült, hogy a bőrönd ezúttal nem kerül hozzám.


Mr. Kurva Előzékeny Brit Gengszter persze várt rám. Azt nem tudom, miért tűnt jó ötletnek csakugyan el is menni. Beléptem, aztán csak mosolyogtam. Na, Mr. Kurva Előzékeny Brit Gengszter az nem mosolyogott.



Nappali, antik bútorok, dohányfüst, a legmodernebb mugli tévé, apró, színes, hangyás kép, focimeccs technicolorban.
- Apa?
- Mit akarsz, Liam?
- Hova ment anya?
- Elment?
- Tegnapelőtt.
- Hú, baszd meg.
- Nem mintha érdekelne, csak Bunny-nak hiányzik.  
- Tiszta szopás.
- Apa!
- Mi a faszért hívsz így?
- Hol van anya?
- Kurvára leszarom.



- Ma végre kimászol az ágyból?
- Hm? – hamar bebizonyosodott, hogy egyszerűbb bevinnem a tévét a szobába. Egyenesen a Vénkurva sminkasztalára raktam, pont rálátni, fel se kell ülnöm hozzá.
- Kéne egy fuvar az állomásig.
- Tudjátok, hol a King’s Cross, nem? Kérd meg Liam-et, hogy vigyen el. – slukkoltam valami olcsó cigarettából. - Úgyse csinál semmit. Vagy… gőzöm sincs. Tud Liam vezetni? – levertem a hamut. – HÉ, LIAM!
- Nem hiszem el, baszd meg. – fogalmam sincs, ezt melyik mondta, hangra mind olyan egyforma. Épp rá akartam nézni, mikor elviharzott.
Rövidesen csapódott a bejárati ajtó, kinn felzúgott valaminek a motorja. Órákon át egyedül voltam a házban. Csak kóvályogtam, míg végül leültem Dung ajtaja előtt. Aztán rohadtul nem történt semmi, csak bámultam egy képet a folyosó falán. Csendélet. Virágok és gyümölcsök. Mozdulatlan mugli mázolmány.
- Jó kis karácsony volt, nem? – mi hangzik rosszabbul? Ha magamnak dörmögöm, vagy ha a képnek? – Hú, baszd meg. – rágyújtottam egy újabb szálra, és, azt hiszem, ez volt az a pillanat, mkor eldöntöttem, hogy megyek.
Aztán három hónappal később valóban mentem is. Nyárig tök üresen állt a ház.



A második teámat félbehagytam, majd miután sikerült eltartott kisujjal arra a túl apró tányérra minden zaj nélkül visszaraknom a csészét, elvettem még egy kekszet, és egyben a számba tömtem, hogy mentsem, ami menthető – és kussoljak. Ez épp csak arra volt elég, hogy vendéglátóm lemondó sóhajában fürödjek. A függönyök behúzva, a csillár nem égett, én pedig biztosan egyensúlyoztam egy tasli, egy személyre szabott seggnyalás, egy gyors és fájdalommentes halál és az örök dicsőség különös határmezsgyéjén. Délután öt. Egy hétfői nap.
- Szóval? – kérdezte a vendéglátóm.
- Hm? – feleltem, még mindig a kekszet rágva.
- Mit szólt a Nagy Úr? – türelmetlenül, de érdeklődő szemekkel meredt rám. Én pedig végre nyeltem.
- Hát…