Részeges, semmire kellő tinédzserhisztéria.

[négy évvel ezelőtt]
- Anya szerintem nem az esti vonattal jön.
- Ó, akkor reggel ér haza?
- Nem, Bunny. Egyikkel sem jön.

[egy évvel ezelőtt]
Üres piás üvegekből kirakott labirintus, bűzölgő szennyes és esküszöm, hogy az előbb vagy egy csótányt vagy egy patkányt láttam az ágy alatt. Szóval jobb híján felhúzott lábakkal ültem az ágyon, közben elgyötört arccal végignéztem a szobán. Elég hamar világossá vált, hogy apa nem fog visszajönni, és ahogy ez a lyuk kinézett, ezért egyáltalán nem tudtam hibáztatni. Abban még mindig nem voltam biztos, hogy Dung utolsó ajtócsapása is egy olyan igazi, rage quit ajtócsapás volt-e, vagy órák múlva beállít, betépve, félholtan, nemi erőszak megalapozott vádjával hét-nyolc ízben körözve, vagy tulajdonképpen akárhogy.
Ennél a helyzetnél már csak az volt reménytelenebb, hogy Liam kitalálta, hogy akkor majd én fogom kiganézni apa szobáját (apa szobáját, amit évek óta nem ért természetes fény, apa szobáját, ahol a levegő tömör cigaretta füstből áll, hiába szellőztetek két napja folyamatosan, apa szobáját, ahol minden bútorba beitta magát az alkohol párlat, és tulajdonképpen csak attól öt évre helyet bérelhetnél magadnak egy detoxban, hogy végig simítod a szekrény oldalát). Hát, nem haladtam jól. Mondom, rám támadt egy patkány (vagy csótány), én pedig határozottan rosszul éreztem magam, ahogy ott ültem a foltos ágyneműn. Mi a faszért hagyott volna engem itt Dung? Vagy apa? Azt még megértem, hogy nem bírták Liam képét elviselni – Merlin, én se bírom! – de hogy itt hagytak a nyakán… volt ebben valami árulásszerű.
Sóhajtottam, elvettem az éjjeliszekrényről egy üveget (érthetetlen, hogy itt hagyta, szinte még tele volt), lecsavartam a kupakot és ittam egy kortyot. Aztán még egyet. Aztán mikor úgy az üveg harmada eltűnt, nekiveselkedtem, hogy levadásszam a csótányt (vagy patkányt). Kétséges, hogy bármiféle eredményt értem el ebben, mindenesetre reggelre alig volt öt centi az üveg alján (valahová a szoba másik felébe hajítottam az este egy pontján az üveget, igazából nem tudom, pontosan mennyi volt akkor benne) én pedig másnaposan begubóztam apa takarójába, és a cigaretta szagú párnájába nyomtam a fejem.

plusztizenhat


Bírtam Mrs. Leigh-t. Nem tett fel kérdéseket akkor sem, mikor a modellboltból újra és újra csak ragasztót vettem, modellt pedig sosem. (Bár egy ideje szemeztem egy második világháborús hadihajóval, de végül is lebeszéltem magam róla, egy százhúsz darabos kirakónál soha nem raktam össze semmi bonyolultabbat – ez a megfelelő pillanat, hogy a bűbájtan eredményeimről beszéljünk? –, egy ilyen modellhajó pedig nem is tudom, lehet, hogy vagy tízezer darabból is állhat; vagy akár egymillióból, szóval a nálam okosabb embereknek való, csak erre célzok.)
Újabban egész jól kijöttem Liam csajával is, mert ő meg arra nem tett fel kérdéseket, hogy kik azok a srácok, akikkel újabban a parkokban lógok.
Csak vigyázni kell, hogy a zacskóban lévő ragasztóba véletlenül se lógjon bele a hajad, mert azt már csak az olló szedi le onnan.
Meg arra is kell vigyázni, hogyha egy aluljáróban veszed elő a farkadat, ne járjon arra senki, főleg ne gyerekekkel.
Meg arra is kell vigyázni, hogyha mégis úgy vennéd elő a farkadat egy aluljáróban, hogy valaki arra jár, akkor fuss minél gyorsabban.
Tizennégy éves korom óta láncdohányos vagyok, a gyors futásra persze soha nem volt valós esélyem.


Hajnali hat körül járt, egy pékség előtt a földön ülve reggeliztem, míg tőlem jobbra és balra két arc sört ivott. Az egyik még nem voltam józan, a másik már nem volt az. Csendben vártuk a műszak kezdetét annál a zöldségesnél, ahol már a második nyaramat melóztam végig.
- Nyár végén elhúzok innen a picsába.
- Hát persze – nevetett az egyik.
- De, komolyan! Összeszedek annyi pénzt, hogy ne Liamtől kelljen lejmolnom, aztán már itt sem vagyok.
- Tudod, hányszor hallottam már ezt?
- Kiktől?
- Az elmenőktől.
- És mi lett velük?
- Itt rohadtak meg.

Évzáró után egyetlen kortyot sem ittam, és megfogadtam Dorcasnak, hogy dögöljek meg, ha még egyszer valaha is piálni fogok, mert nem akarok olyan lenni, mint apa.
Évzáró után, vagy hát valamivel azután, hogy megfogadtam, hogy egyetlen kortyot sem fogok inni, kurvára leittam magam, mert annyira hiányzott Lip, de sehogy sem bírtam a képe elé állni, hogy ezt elmondjam neki.
Utána már tényleg nem ittam semmit.

- De amúgy is, hová mennél innen?
- Van egy másik bátyám, hozzá.
- És ő hol él?
- Passz. Talán valahol egy farmon, északra.
- És vár rád?
- Igen! Azt hiszem. Remélem.


Liam augusztusban felképelt, mikor megtudta, hogy hajnalban azért járok ki a házból, hogy ragasztót szívjak. Felszakadt a szám, és a képébe köptem a véres nyálamat. Amúgy nagyjából vele is elvoltam. Nem annyira, mint Mrs. Leigh-gel, de végül is nem öltük meg egymást. Ő néha ordított, én néha bőgtem, amúgy meg túlórákat vállaltam, hogy ne lássam a mocskos pofáját, és gyűlöltem, hogy pénzt keresek, mert így Liamnek nem volt oka arra, hogy ne kérjen tőlem a lakbérre.

Aztán később mindenkinek azt mondtam, hogy akkor hagytam ott Liamet, mikor mocskos buzinak hívott és megpróbált lelökni a lépcsőn. A szerencsém az volt, hogy Liamből ezt amúgy bárki kinézte volna, de igazából akkor pattantam meg, mikor én hívtam őt faszszopónak, aztán én például le is löktem őt arról a lépcsőről. Nem halt meg (mondom, nem öltük meg egymást), de eltört a karja, zuhanás közben meg úgy bevágta a fejét, hogy el is ájult. Nem sokáig. Tíz percre? Öt? Akkor tért magához, mikor már összepakoltam, és épp átléptem felette, hogy kirobogjak a házból.
- Edmund? Hová mész? – Dünnyögte még a padlón fekve, én viszont addigra már átléptem felette, és ki is robogtam a házból.

Két napon át az utcán éjszakáztam, aztán még három napot a King’s Cross-on.