Odakint a kertünkben. Apám kutyája és én. Hihetetlen egy állat. Farkasszemet néztünk egymással. Én rámorogtam, ő hitetlenkedve nézett rám, tekintetemben a legapróbb őrületre utaló jeleket kereste. Sikertelenül. Hihetetlen de nem tudom megtéveszteni. Elröhögöm magam. Képtelen vagyok elhitetni vele, hogy az ellensége vagyok mindazonáltal, mennyi mindent éltünk meg az elmúlt években. Ma nem tartottam a többiekkel, inkább itthon maradtam apával. Nem figyeltem mi volt a tervük lényege a bevásárlás vagy a rokonok látogatása vagy mindkettő mert üres kézzel nem akarnak sehová se beállítani csak úgy. Lényegtelen, az biztos, hogy nekem és apának nem volt hozzá sok kedvünk és időnk se. Nekem lett volna időm, csak kedvem nem, apánál az szerintem meg pont fordítva volt. De ki tudná ezt megmondani?
Elhajítottam a labdát. A kutya visszahozta. Aztán megint és megint. Míg szerintem elege nem lett belőle. Vagy én abba nem hagytam a hajigálást. Vincent a hermelinem ott gubbasztott az ablakpárkányon, onnan figyelt. Vele ilyen ostobaságokat nem tudok művelni, mint apa csoda kutyájával. Vissza se hozná a teniszlabdát, sőt inkább elrejtené valahová, amilyen agyafúrt csak ne kelljen játszania vele. Vagy rosszabb esetben szétrágja, illetve csak próbálkozik és akkor még a kutyának se fog kelleni. Jó tudom, nem helyén való összekeverni a szezont a fazonnal, a kutya dolgait a hermelin dolgaival, de kedvelem az állatainkat és ugyanazt a játékot eljátszani mindkettővel. Már ha lehetne.
Sose lehet. Ha mindkettőre igyekszek összpontosítani abból semmi jó nem lesz. Káosz. Vincent imádja piszkálni a kutyát, az meg ha felkapja a vizet akkor rohanás az élet… pontosabban az életem. Most viszont csak és kizárólag apa kutyájára összpontosítottam. Egyrészt azért, mert tudom apa itthon van, akár bármikor kijöhet és megláthat. Inkább azt lássa, hogy állatbarát vagyok, mint odabent gubbasztó gitár-őrült. Ha máskor nem, legalább most ebben a kis időben, amikor tudom, hogy ketten vagyunk itthon.
Persze ebbe is beleunok. Egyedül nem megy. Bezzeg ha Cathy itthon volna! Talán kiröhögne, amiért ennyire lealacsonyodtam a kedvenc házi állataim szintjére. Vagyis most csak egy kutya szintjére, mert Vincent-nek nem kell semmiféle törődés, perpillanat ő köszöni szépen jól van és nem kíváncsi rám. Biztos árulónak tart. Vagy mit tudom én, mi járhat egy hermelin fejében ilyenkor. Szerintem annak örül a legjobban ha nem őt gyámbászom és hagyom fellélegezni. Elsétálok a teraszunkig, aztán lépek egyet-kettőt a lépcsőn és megállok szembe a tájjal. Hiányzott az otthonom. A Roxfort is szép hely, de ha egyszer jobb szeretem a családi házunkat, a helyet ahol élek akkor van amit még az iskola se tud pótolni. Jó talán van valami vagy inkább valaki aki hiányzik onnan, de ha nagyon akarnék most rögtön felmasíroznék a szobámba és elkezdenék levelet írni neki. Mégse teszem. Van olyasvalami, amihez nekem is több idő kell, meg átfontolás. Hiányzik Lisa… Hmmm anya most úgy sincs itthon, Cathy sem, talán ha kiudvarolok apától egy kis plusz pénzt meglepetésre és egy elengedést akkor kevesebbet kell magyarázkodnom nekik. Na jó talán apának is muszáj lesz, de ő kevésbé viselkedik úgy, mint ahogy anya vagy Cathy tenné. Nők. Rögtön szétkürtölik a családban ha a férfi – akiről úgy hitték, hogy szívtelen és szerelemre képtelen – egyből romantikus lesz. Megfordulok. Elindulok az ajtó felé, lenyomom a kilincset és belépek a házunkba. Ha nem teszem meg most, akkor biztos soha többé nem lesz rá alkalmam. Szóval hajrá nekem!
– Apa? – nem kiáltom el magam, inkább csak egy szinttel megemelem a hangszínem a normális beszédhangomhoz képest. Ha valahol az emeleten van akkor is meghallja és biztos elérjen hozzá a rövid és egyelőre semmit se sejtető kérdésem. Amit folytatni kell, még akkor is ha esetleg időközben nem válaszol.
– Tudnánk beszélni egy kicsit?

nem ide illő zene | notes: remélem tetszeni fog | outfit of the day