Autumn & Gil

Mindig, amikor már azt hiszed, hogy nem zuhanhatsz mélyebbre, szakad be alattad a pince. Figyelmeztetnélek, ekkor még nem esel nagyot. De ha úgy jársz, mint én, és valahol a felhőknél is magasabban bandukolsz, akkor hatalmasat eshetsz.
Alattam megremegett a Föld, amikor apám azt mondta, hogy baj van. Apámnál sosem volt baj; a pénze úgy elbűvölt mindenkit, mint egy furulya, aminek a szavával táncoltatják a kígyókat. Ackerley papa is remekül játszott a zöldhasúakkal és az aranytallérokat rejtegető koboldokkal. Azonban a halálfalókat, és a Tudjukkit nem érdekelte a pénz. Elnyelték a családomat.
Eleinte úgy tudtam, üzleti úton vagyok Európában. Aztán kiderült, hogy apám a Halálfalók elől menekül, mert őket nem tudta csak úgy átverni.
Három hónapig muglik között bujkáltunk, először Franciaországban, aztán Magyarországon. Mint ne mondjak, a pénzed nem sokat ér, ha a knútot nem tudod beváltani euróvá és nem varázsolhatsz, mert akkor már nem csak a Halálfalók lesznek a nyomodban. Azonban az állandó rettegést, és a nyomort, amihez aranynevemből fakadóan nem kellett hozzászoknom felváltotta az aggódás.
Autumn neve csak imaként jutott eszembe Európában. Egy reménysugár volt egy másik életből, amit el kellett hagynom. Azt se tudtam, hogy él vele, hogy megkereshetem-e. Csak reménykedtem, hogy nem tette rá a kezét egy másik férfi arra a nőre, akibe szerelmes voltam. És nem voltam benne biztos, hogy még egyszer kibírnám és lenne erőm küzdeni érte, ha már nem lenne az enyém.
A másik keserű pontom éjszakánként üldözött; minden álmomban Dung szerepelt. Hol mugli eszközökkel akart darabjaimra szedni, hol káromkodásokat zúdított rám, de volt olyan álmom is, amiben Dung azt hitte, hogy meghaltam. És igazából már én is elhittem, hogy meghaltam, hiszen mindazok világából eltűntem, akik jelentettek számomra valamit. Ha nem ez az igazi halál, akkor más semmi.
Három hónapig a pálcám egy darab bottá változott, amit sosem szabadott használnom. Három hónapra mugli lettem, és ez kiölte belőlem a lényem egy fontos darabját. Egészen addig, ameddig apám meg nem oldott mindent.
És most itt állok. Mint egy mocskos betörő, úgy törtem be Autumn lakásába. Meglepően egyszerű volt ahhoz képest, hogy három hónapja nem varázsoltam. Most képtelen vagyok letenni egy pillanatra is a pálcámat.
Egy kutya ugat rám. Kék a szeme, a szőre puhának tűnik, és farkcsóválása miatt képtelen vagyok komolyan venni. De már mosolyogni sem bírok. Még egy kutya szemébe is képtelen vagyok nézni. Először Autumnnal szállok szembe; mégiscsak könnyebb, mint Dunggal kezdeni.
Aztán mégis úgy érzem, hogy ez nekem nem megy. Valami összeszorítja a mellkasomat, fuldoklom, és tudom, hogy ez a bűntudat. Némán hallgatom, ahogyan megszűnik az eddigi monoton zaj; a zuhany zaja. És mire akarnék valamit tenni, hogy ne legyek itt, addigra Ő már itt lesz. Becsukom a szemem, mert képtelen vagyok elviselni a látványát. Még így is érzem, hogy milyen gyönyörű. Majd szólal; a hangja olyan, mint a legédesebb hárfába szövődő hegedű hangja, az én személy mennyországom és poklom.
Amikor kinyitom a szemem, egy törölközőbe burkolódzó Autumn látványa tárul elém.
- Egy hete jöttem haza – jelentem ki, kezemet végig húzom a borostámon. Annyi mindent akarok neki mondani, és mégis képtelen vagyok rá. A kutya pedig folyamatosan ugat. Összerándul tőle az arcom. – Hogy vagy? – kérdezem tőle a leglehetetlenebb kérdést, és végre az arcára nézek.
Nem tudom leolvasni, hogy pontosan mit is gondol rólam, hogy mit érez. Tudom, hogy megleptem, és ennek hangot is adok:
- Tudom, hogy megleptelek most. Ha szeretnéd, szívesen visszajövök máskor. Vagy… nem jövök vissza, ha ez a kívánságod – húzom ki magam kimérten és felszegem a fejemet. Nem ismerek magamra; olyan vihar tombol bennem, hogy képtelen vagyok kiengedni. Nem zúdíthatom rá a bűntudatomat Autumnra, mert ez csak az én saram. A torkom pedig úgy szorul össze a tekintetétől – azoktól az azúrkék szemektől -, hogy inkább leguggolok a kutyához, aki abbahagyja a féktelen ugatást.
- Szervusz, kishaver – vakargatom meg a fületövét. – Szép kutya, Autumn – a neve a nyelvem hegyén juttatja el a tudatomig azt, hogy Autumn tényleg valós. Óvatosan nézek fel a nőre.
- Remélem, nem vesztettelek el.